V.

ANFIELD: A KATEDRÁLIS

„Két nagyszerű csapat van Liverpoolban: a Liverpool és a Liverpool tartalékcsapata.”

Michael Robinson idézte nekem Bill Shankly eme híres mondását, az edzőét, akinek a futballról vallott filozófiája forradalmasította a Liverpool Football Clubot és örökre megváltoztatta annak történelmét. Michael, az egykori Liverpool játékos, spanyol tévés kommentátor vált a gardedámommá aznap, amikor együtt jártuk körbe az anfieldi múzeumot egy dokumentumfilm kedvéért. Hat hónapja laktam akkor a városban, de még nem volt időm megcsodálni az egyik ékkövet a Vörösök trófeájában. Korábban viszont lehetőségem volt részt venni a stadiontúrán a Spanyolországból látogatóba jött barátaimmal.

Elképesztett milyen különleges elismerésben van része a klubot naggyá tevő, régi játékosok eredményeinek. Azon a hideg 2008 februári reggelen Michael elmesélte nekem, hogy mit is jelent a drukkereknek a Kenny Dalglish-sarok - a klub által oly pompásan elnyert európai kupáknak elkerített terület. Elmagyarázta az emlékhelyek jelentőségét, amelyeket a Hillsbrough tragédiában brutálisan életüket vesztett szurkolók emlékére állítottak, illetve az azok tiszteletére készített mozaikokat is megemlítte, akik szeretetükkel, hűségükkel és büszkeségükkel segítették a Liverpool nevét a városkapukon kívülre juttatni. Ha van egy dolog, ami igazán szembeötlött, mióta Angliában vagyok, akkor az a Liverpool szurkolók irdatlan nagy tömege. Hihetetlen. Egyetlen egy Liverpool drukkert se láttam még, aki kritizált volna egy játékost, még akkor sem, ha vesztett a klub. Minden játékos ilyen fanokról álmodik, nekünk ilyeneink vannak itt az Anfielden.

Hat hónap telt el azóta a különös anfieldi nap óta 2007 júliusában, amikor közölték az átigazolásomat a médiával. A délutáni eső ragyogó napsütésnek adta át a helyét a Merseyparton. Nem tudtam mi vár rám, Benítez elmagyarázta hát, hogy mi fog történni a bemutatásomkor. „Nem olyan, mint Spanyolországban” - mondta. „Általában visszafogottan, majdhogynem privát keretek közt mutatjuk be a játékosokat a Melwoodon. De mivel ilyen sokba kerültél, kénytelenek leszünk kinyitni az Anfieldet.” Láttam korábban, hogy hogy köszöntik a Liverpool játékosokat. Emlékeztem Luis Garcia és Xabi Alonso első napjára. Tudtam, hogy nem kell majd teljes szerelésben, meg szögesben a pályán dekázgatnom, csak hogy a fotósok a rólam készült pillanatképet elküldhessék világszerte, ahogy az Spanyolországban működik. Úgy emlékeztem Luis és Xabi is csak egyszerűen melegítőben pózoltak, Liverpoolos sálat tartva.maguk előtt. Én magam a sajtótájékoztatóra kész, öltönyt és elegáns cipőt viseltem, de hamar egy kis szobában találtam magam, ahol ledobtam magamról a zakót, az inget és a nyakkendőt és felhúztam a Liverpool vörös mezét. Most először viseltem más klub mezét az Atléticoén kívül. Megnéztem magam a tükörben: ott voltam vörösben. Még mindig a 9-est viseltem, de megváltoztam.

Lenéztem: a nadrágom és a cipőm nem változott. Mezben, szövetnadrágban és lakkcipőben, kissé furán festve sétáltam ki a folyosón a mítikus aluljáróba, mely az anfieldi pályára vezet. Rafa megállított a „This is Anfield” tábla előtt. „Shankly rakta ide, hogy mindenki tudja, hol is van pontosan.” - jegyezte meg. „Shankly nevét sokat fogod hallani ebben a klubban.” Benne volt a Liverpool történelmében, amit azért adtak nekem, hogy többet megtudhassak a csapatról. Shankly, Paisley, Dalglish … csak néhány név, amit könyv nélkül is meg bírtam jegyezni az azt megelőző eseménydús napok alatt. És ahogy szedtük a lépcsőfokokat Shankly megint előkerült, Benitez mesélt egy történetet róla és Kevin Keeganről.

Ott ültünk az Anfield lelátóján, mindenütt körülöttünk vakuk villogtak. Rövidujjú mez volt rajtam és kirázott a hideg. „Uhh, ez hideg!” - gondoltam magamban. „Hideg? Itt? Soha.” - vigyorgott rám Benitez. Felnéztem és az a látvány tárult elém, amilyennek mindig is képzeltem egy angol stadiont – kicsi, szűk, csak 45 000 férőhelyes, a lelátók a pálya legszélén vannak, régi, mégis otthonos – egy pálya teli élettel. Micsoda zaj lehet itt! Ez ébresztett rá, hogy milyen fontos a klub történelme, a szurkolók éltette hagyományok, a zászlók, indulók, transzparensek – milyen fontos az egész meccsnapi rituálé, mely végigkövethető a Liverpool történetében. Spanyolországgal ellentétben, ahol kiveszőben van az azonosságtudat, itt minden kis részlet számít. Spanyolországban a szurkolók újabb generációja egész egyszerűen nem tudja, hogy hogyan kell átörökíteni a hagyományokat és szimbólumokat és ez aggaszt.

A lelátóról aztán lesétáltunk a lépcsőn, közben megálltunk a kispadoknál. A beugróban vannak, így alig vettem észre, hogy egyáltalán ott vannak, tulajdonképpen csak normál ülőhelyek a Main Stand-en ülő szurkolók közé szorítva. „Nem akarlak itt látni újra.” - figyelmeztetett Benítez. Igenis, uram. Egészen a szezon harmadik meccséig észre sem vettem, hogy hol van kijelölve a technikai zóna, annyira kicsi.

A fotózás befejeztével eljött az idő, hogy hivatalosan is szóljak pár szót Liverpool játékosként. Először megkértem a stáb egyik tagját, hogy vigyázzon az első liverpooli mezemre, hogy később hazavihessem. Benítez aztán rögtön rámutatott, hogy a játékosok mezeit a bemutatás után általában jótékony célra ajánlják fel. Mivel a játékos azt viseli először, így nagyon különlegesek, ezért általában sok pénzt hoznak. Nem okozott gondot. Az én mezemet egy rákellenes szervezetnek adományoztuk, akik elárverezték. Egy ír üzletember vette meg £4900 ellenében.

A sajtófelelős az edző tolmácsolásában elmagyarázta, hogy hogy zajlik majd a sajtókonferencia. Négy részből állt, a négy különböző újságírói csoport alapján. Spanyolországban az összes média számára egy konferenciát adnak, és ennyi. Elkaptam az egyik engem kísérő spanyol tekintetét, aki vállat vonva annyit mondott: „Üdv Angliában!” Először a televíziókamerák előtt álltunk meg, ahol egy rendes srác, Phil, a tolmács mellett ültem.

Mielőtt a sajtó előtt megszólaltam volna, Rafa azzal élcelődött, amit én a madridi médiának aznap reggel a Vicente Calderónban mondtam “Azt mondtad nekik, hogy az Atlético Madrid örökké a szívedben marad” - mosolygott rám. “Úgyhogy vigyázz, hogy most mit mondasz. Talán azt kell mondanod, hogy nagyon nagy szíved van – amiben mindkét klubnak van elég hely.”

Valami olyasmit nyilatkoztam, hogy: „Egy óriási klubhoz, egy bajnokcsapathoz igazoltam, a világ egyik legnagyobb klubjához. Remélem hozzátehetek a sikeréhez és magam is bajnokká válhatok.”

A média megpróbáltatásainak ezzel még nem volt vége: előbb egy általános sajtótájékoztatón kellett részt vennem, majd nyilatkoztam a rádiónak, a napilapoknak és a vasárnapi lapoknak is. A klub két sajtófelelőse Phil és Ian Cotton végig mellettem voltak. Mikor már végre azt hittem, hogy végeztem, Phil egy másik szobába vezetett. Félelem csillant a szemében miközben azt mondta: „És most kell beszélned a Liverpool TV-nek és a klub hivatalos oldalának is.” Visszanézve... Egy percet se gondolkodhattam vagy pihenhettem és rögtön rádöbbentem, hogy Angliában minden nagyon másképp lesz. Annyi mindenhez kellett hozzászokni.

A tragédiában elhunyt áldozatok tiszteletére épített Hillsbrough-emlékhely különös módon érint meg. Csodálatos hogyan tartják életben a szurkolók az emléket – soha nem feledik. (kép aláírás)

Amikor két nap leforgása alatt másodszor repültem Liverpoolba, még mindig nem voltam vele tisztában, hogy az életem épp abban a pillanatban változik meg. Annyi minden történt, hogy szükségem volt egy szusszanásra, hogy leálljak egy picit, de nem tehettem. Aznap a bemutatkozásra tartva az útlevélellenőrzésnél felismert egy csapat szurkoló a liverpooli reptéren. Lenyűgöző ovációval fogadtak és elkezdtem aláírást osztani, de nem volt időm sokáig maradni, mert ellenőriztetni kellett az útlevelünket. Egy autó várt ott arra, hogy az Anfieldre szállítson minket. Menet közben felhívott gyerekkori hősöm, Kiko Narváez, egykori Atlético Madrid játékos, a duplázó csapat egyik tagja, hogy szerencsét kívánjon. Meghallgatta, amit reggel a calderóni sajtótájékoztatón nyilatkoztam, azt mondta, úgy gondolja jó döntést hoztam. A hívás után csend lett a kocsiban, amit csak a motor zúgása tört meg, és én zavartan néztem, ahogy a városrészek tovatűntek az ablakon. Épp elhagytuk a Goodison Parkot, mikor Owen, az az ember, aki a Liverpool megbízásából felügyelt rám, mondott valamit. Bahía Internacional-os barátom, Jorge Larena tolmácsolta nekem, miközben a pályára mutatott: „Azt mondja:”Remélem jó sok gólt szerzel majd.””

Az emlékkapun át mentünk be az Anfieldre, Jorge fordításának köszönhetően Owen elmagyarázta, hogy mi történt a Hillsborough stadionban 1989-ben, amikor oly sok Liverpool szurkoló vesztette életét. Gondatlanság okozta tragédia volt, melyre máig nincs magyarázat. Rick Parry, a Liverpool vezérigazgatója és Rafa Benítez vártak ránk abban a teremben, ahol az edzők családjai várakoznak a meccsnapokon. Abban a szobában készültem aláírni a Liverpoolba szerződésem. Egyik képviselőm a Bahíánál, Margarita Garay épp akkor eszközölt néhány kisebb változtatást pár cikkelyben mikor besétáltam. Rövideket lépkedtem, s közben végig a falon lévő képeket és a szobában lévő többi embert figyeltem. Észre sem vettem az ételt, amit nekem készítettek ki. Ki tudna egy ilyen pillanatban enni? Adtak egy tollat és aláírtam a szerződést, ami hat évig köt a Liverpoolhoz. Benítez sajátos stílusban gratulált: „Gyúrnod kell. Túl vékony vagy az angol játékhoz.”

Beletelt néhány percbe, míg a stadion minden szögletét megismertem. Az egyik legjellegzetesebb ezek közül az öltöző. Meccsnapon a játékosbejárón keresztül lehet bejutni, közben hallani a busz mellett állomásozó szurkolók énekét. Egy vékony folyosón kell besétálni, majd jobbra kell fordulni és ott van az a terem, ami száz év alatt semmit sem változott. Egy kis szoba körbe padokkal, a falon akasztókkal, két ággyal, ha kezelésre van szükség, középen egy asztallal, amit kötszerek, kötözők és más felszerelés borít. A játékosoké az öltöző egyik fele, az edzőké és asszisztenseké a másik, de idén, hogy nyerjünk egy kis helyet, a stáb egy régi raktárszobát kezdett használni. Minden meccs előtt Steven Gerrard és Dirk Kuyt felelősek a zenéért, úgy, ahogy Sergio Ramos a spanyol csapatban.

Körülnézve azt gondolja az ember, hogy kicsi ez a hely ennyi személynek, de így kívánja a hagyomány. Luxusnak nincs helye a Liverpoolban. Ahogy Gerrard mondta Beníteznek és Robbie Fowler mondta anno Gerrard Houlliernek: “Mindig is itt öltöztek a Liverpool játékosok – azok, akik megannyi címet nyertek. Nem vagyunk náluk különbek.”

Az öltöző a pályáról nyúlik, annak meghosszabbítása. Az Anfield nem egy modern mega-stadion, de sokkal fontosabb a történelme.

A pályára menet nem tévedhetsz el: egyirányú az alagút, ami a színpadok legnagyszerűbbikére vezet. Szembeötlő a csend, miközben mész. Szerintem az ellenfél is tudja, hogy valami különleges készül történni, ők is csendesek, hagyják, hogy átjárja őket a pillanat hangulata. Ahogy eléred a lépcső tetejét egyfajta rögtönzött váróteremmel találod szembe magad, ahol a játékosok egymást próbálják fellelkesíteni, a kívülről beszűrődő „You'll never walk alone” töri meg a csendet. Olyan dal ez, amitől hevesebben kezd verni a szíved, pumpálni kezd az adrenalin; ez felkészít a kezdődő küzdelemre.

Amikor azon a nyári estén a Liverpoolhoz szerződtem, kértem a klubtól 20 mezt a mezszámommal és nevemmel, hogy magammal tudjam vinni Spanyolországba a barátaimnak. Olyan mozgalmas nap volt, hogy teljesen elfelejtkeztem róla, mígnem a John Lennon reptéren hallottam egy kiáltást, Owenét, aki ott állt mindkét kezében csomagokkal. „Fernando! A mezeid.”

Saját fordítás.