VI.

AZ EMBEREK, AKIK NAGGYÁ TETTÉK A LIVERPOOLT

„Tessék, ezek tetszeni fognak. Segítségedre lesznek, ha a klub történelméről szeretnél többet megtudni, vagy arról, hogy mitől olyan nagy ez a klub .”

Még mindig emlékszem Owen Brown szavaira, ahogy átnyújtotta a Liverpoolról szóló két DVD-t és két könyvet. Owen a Liverpool egyik alkalmazottja és ő segített az első pár lépésemben a városban. A Vörösökhöz igazolásomat megelőző orvosi vizsgálatig volt még néhány óra, de máris azt akarta, hogy barátkozzam a klub 1892-es kezdetű történetével. Az első dolog amin meglepődtem az az volt, hogy a Liverpool FC-t március 15-én alapították, mindössze 5 nappal a születésnapom előtt; a második, hogy mindez azért történt, mert az Everton nem tudta az Anfield bérlését fizetni.

Első találkozásom a Liverpool legendáival a spanyol újságíró, Guillem Balague révén valósult meg. Egy, a Times magazinnak készülő interjú miatt hozta össze a találkozást Kenny Dalglish-sal – King Kenny-vel. Előbb azonban arról a csodás vacsoráról szeretnék beszélni, amit a volt Liverpool játékos és Európa Kupa-győztes Michael Robinsonnak köszönhetünk. A Liverpool múltját és jelenét az Informe Robinsonban kapcsolta össze – ez egy olyan műsor, melyet ő rendez és műsorvezet, és Spanyolországban a Canal Plus csatornán látható. Liverpool szívében, az egyik étteremben volt a találka: négy Liverpool-legenda a '70-es évek végéről, '80-as évek elejéről, és három jelenlegi játékosa a „spanyol Liverpool”-nak - Dalglish, Graeme Souness, maga Robinson és Sammy Lee, aki ekkor még nem volt tagja az edzői stábnak; plusz Pepe Reina, Álvaro Arbeloa és jómagam. Xabi Alonso nem tudott eljönni azon a hideg, februári estén, Albert Riera pedig még nem volt a csapat tagja.

Miután bemutatkoztunk egymásnak Souness átvette a beszélő szerepét. Egy igazi vezéregyéniség volt, elegáns, karizmatikus skót, az 1984-ben, Rómában Európa Kupát nyerő csapat kapitánya. Mikor a Liverpool 1984-ben megnyerte a döntőt, az UEFA egyik rangos személyisége mondott beszédet, és épp a felénél tarthatott, amikor Souness úgy döntött eleget hallott és sebtében kikapta a beszélő kezéből a kupát, majd a magasba emelte azt. Azért tette, mert a Roma szurkolók már kezdték elhagyni a stadiont. „Azt akartam, hogy lássák, hogy ünneplünk ” - mondta. Ahogy ott ült és beszélt teljesen áthatott a személyisége, el tudtuk képzelni őt vezetőként, kapitányként. De az igazi sztár mellette ült. „A szurkolók Dalglisht nevezték meg a klub történetének legnagyszerűbb játékosaként.” - mondta Souness. „Dog's bollocks-nak hívták – a legkiválóbbnak.”

Mindannyian nagyon hízelgőek voltak. Kenny azt mondta én vagyok a Liverpool legjobb nyári igazolása. Sammy nem máshoz hasonlított, mint Ian Rush-hoz, a klub történetében legtöbb gólt lövő játékoshoz. Figyelmesen hallgattam minden szavukat – azokét, akik már mindent megnyertek.

Az egyik téma Benítez rotációs módszere volt. Souness ezúttal sem volt rest, kifejtette rosszallását. „Szeretném látni a régi, liverpooli filozófiát. Amikor az embernek van egy csapat nagyszerű játékosa, hagyja őket kibontakozni, hagyja őket játszani, nézze meg, hogy egészítik ki egymást!” - erősködött.

„Rejtély ez a rotáció. Senki sem tudja, hogy a Liverpool legjobb játékosai miért nem játszanak minden meccsen. Én a tudtukra adnám, hogy ők a legjobbak, hogy érezzék.” – Graeme Souness

„Nem hiszem, hogy megterhelőbb lenne a játék, mint mikor mi fociztunk, ha azt is figyelembe vesszük, hogy manapság a játékosok sokkal jobban odafigyelnek magukra fizikai felkészülés, táplálkozás, vízfelvétel és alkoholbevitel szempontjából is... Egy évben én ötven hétig játszottam szombatonként, kihagyás nélkül, és mégsem fáradtam el. Ennek pszichológiai okai vannak. Akkor fáradsz el, ha veszítesz. A Liverpool ebben az idényben túl sokat pihentette a legjobbjait.”

Dalglish helyeselt. „A játékosok mentalitása változott” - jegyezte meg. „Ha azt mondogatod egy játékosnak, hogy fáradt, elhiszi. Ha azt mondod neki, hogy játsszon, akkor játszani fog. Semelyik nem megy oda az edzőhöz azzal, hogy fáradt; vagyis nincs más választásuk, el kell fogadniuk; álljanak ki és játsszanak.”

Dalglish elárulta az egyik titkát annak, hogy hogy lehet hat bajnoki címet és három Európa Kupát nyerni. „Kiváló emberekből tevődött össze a csapat, erős volt az öltöző. Nem szálltunk el és ambíciózusok voltunk. Nem tekintettük magunkat különlegesnek, de folyton támadtunk, mindig kiálltunk az ellenféllel szemben. Mindig szembeszálltunk velük.” - mesélte. Dalglish kezdte el, de Souness fejezte be. „Minden év fantasztikus volt, mert mindig nyertünk valamit.” - tette hozzá. „Ha csak egy trófeát nyertünk, az már rossz évnek számított.”

Két és fél óra hosszáig hallgattuk mi hárman a múltbéli sztorikat – a Liverpool jelenlegi játékosai csüngtek a Liverpool legendák minden egyes szaván. Robinson elmondta, hogy az a csapat, melyet a legtöbb ember a legjobbnak tartott, minden nap koszos mezben edzett egy 1960-as hagyományhoz hűen.

Az este végén nem tudtam eléggé köszönni. Aznap miattuk voltunk ott, de reméltük, hogy egy nap az asztal másik végén ülhetünk majd. Souness mindannyiuk nevében válaszolt, megtiszteltetés volt. „Nem, köszönjük, hogy meghallgattatok egy csapat nosztalgiázó öregembert. És ne feledjétek: mindig azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint az elődeink. A mi három Európa Kupánk nem volt olyan fontos, mint az az egy, amit először nyert a klub.” Ezekkel a szavakkal kívánt nekünk szerencsét.

Melwoodra mindössze pár perccel az anfieldi bemutatásom után látogattam el először, ekkor vetettem az első pillantást az új munkahelyemre. Bementem az öltözőbe és megmutatták az öltözőszekrényem. Nem mintha máris az enyém lett volna: még mindig Robbie Fowleré volt, aki még ki sem ürítette. A szekrények a mezszám alapján vannak elhelyezve. Az enyém a 9-es volt, így egy Liverpool-legendáét vehettem át. Meg is szereztem a mezét: néhány hónappal később a Liverpool a Cardiff ellen, Robbie új csapata ellen játszott a Ligakupában és mondták, hogy mezet akar velem cserélni. Nem kellett kétszer kérniük. A meze egy kincs, amit büszkén őrzök.

A Liverpool 9-ese mindig is különleges volt. Ott volt Fowler, persze, és az emberek meséltek Ian Rushról, John Alridgeről és Roger Huntról is – a legnagyobbak egyikéről. Emlékszem Robbie Everton elleni gólörömére, arra, ami bajba keverte. Mesélték milyen volt Rush az Anfielden és a Juventusban, és beszéltek John Alridgeről, Ian Rush „klónjáról” is. Az ex-játékosok kulcsfontosságúak minden klubban; mindig készek tanáccsal szolgálni és mindig a legjobbat akarják a klubnak. Szeretek velük beszélni itt a Liverpoolban, csakúgy, mint az Atletico nagyjaival is tettem. A csapatok a múlt eredményeként jönnek létre, ezért fontos tisztelni a csapatod történelmét. Ez a legjobb módja, hogy megbizonyosodj róla, hogy a jövőt tekintve jó úton haladsz. Madridban szerettem Adelardoval beszélgetni, aki több meccset játszott ott, mint bárki más, ugyanúgy, ahogy Garatével is szerettem pár szót váltani, aki a klub egyik nagy 9-ese volt az 1970-es évekből. Sokat beszéltem Luis Aragones-szel is, aki sok ideig volt játékos és edző is az Atleticonál, vagy például Luiz Pereirával, a brazil védővel, aki jelenleg az Atletico tartalékcsapatának elnöke. Nekik köszönhetően vált naggyá a klub, a jövő játékosai számára ők példaképek.

Nincs jobb, mint azt az embert hallgatni, akit a fanok minden idők legnagyszerűbb Liverpool játékosának tartanak: ő nem más, mint Kenny Dalglish. Ahogy mondtam, Guillem riportot akart készíteni Liverpool múltjáról és jelenéről. De én és Kenny nem vagyunk ugyanolyanok: ő a legnagyobb játékos, míg én csak egy újonc voltam. Épp csak néhány célt értem el, de ez meg se közelítette Kenny eredményeit. Össze se lehetett hasonlítani minket: még mindig nem értem el semmit, ami megközelítené az ő sikerét, így egy kissé zavarban voltam, de Dalglish rögtön megnyugtatott. „Csak más szemében vagy legenda. Amíg a saját fejedben nem vagy az, addig nincs probléma. Az emberek szeretnek skatulyázgatni, bekategorizálni, ítélkezni, másokhoz hasonlítgatni. A legfontosabb dolog, hogy maradj önmagad."

Balagué mutatott rá, hogy Kenny és én bizonyos fokig hasonlítunk: mindketten csatárok vagyunk, mindketten a halak csillagjegyében születtünk, rekordigazolásnak számítottunk és ahogy ő fogalmazott mindketten képesek vagyunk arra, hogy a Kopot „örjöngő emberáradattá” változtassuk... de ami ennél is fontosabb, egyesít minket a Liverpool. Ahogy Guillem mondta: „Ez az amiről egy klubnak szólnia kell. Játékosok jönnek-mennek, de a mez és a forgatókönyv megmarad. Torres Jamie Carragherrel játszik együtt, aki Robbie Fowlerrel játszott, aki John Barnesszel, aki Ian Rush-sal aki pedig Dalglish-sal. És Dalglish Emlyn Hughesszel aki Ian St.Johnnal, aki Roger Hunttal, aki Ronnie Morannal, aki... és ezt egészen Malcolm McVeanig folytathatnánk, aki a Liverpool történetében az első gólt szerezte még 1892-ben.”

A másik dolog, ami közös bennünk, az a gólok. Dalglish azt mondta mi vagyunk azok, akik megvalósítják az álmot. Az álmot, amit a szurkolók soha nem válthatnak valóra, mert nem tudnak játszani; így rajtunk keresztül élik ezt át. Aztán Kenny elárult valamit, ami meglepett.: „Mindig is szerettem volna a Kopon állni. De soha nem tehettem meg. Csak akkor voltam ott, amikor üres volt. Vicces, hogy a fiam viszont állt a Kopon. Másra bíztam, aki bevitte; vigyázott rá, és ott állt a meccs végéig. Véghezvitte az álmot, amit én sohasem tudtam.” Mint Kenny, én is csak akkor voltam a Kopon, amikor üres volt. Szeretem azt gondolni, hogy amikor visszavonulok én sem tudok majd megnézni egy meccset sem a Kopról. Ez azt jelentené, hogy valami kiemelkedőt értem el."

Dalglish azt is hangsúlyozta - amit később a Souness-szel, Leevel és Robinsonnal közös vacsorán is megemlített -, hogy a Liverpool sikerének kulcsa a csapaton belüli harmóniában rejlik. „Soha nem lesz olyan sikeres csapat, amelynek az öltözőjében nincs jó légkör.” - mondta. „Nem kell együtt menniük italozni, vagy legjobb barátoknak lenniük, de nagyon fontos egy jó csoport kialakítása. Nagyon jó öltözőnk volt itt, nagyon közel álltunk egymáshoz. Hatan-heten még most is szoros kapcsolatban vagyunk. Golfozni járunk, kiruccanunk a feleségeinkkel. Ez elég különleges. Mostanában nem így megy, igaz? Húsz év múlva nem fog hatotok továbbra is együtt lógni." Ki tudja? Az biztos, hogy mind elkötelezetten fenn szeretnénk tartani a klub nevét.

Amikor találkoztunk, csak beszéltünk és beszéltünk, természetesen a fociról. Arról beszéltem, hogy vannak meccsek, mikor nem jönnek össze a dolgok, de én soha nem fogok elrejtőzni. "Természetesen mindig akarni kell a labdát, és folytatni kell. Csatárként többet fogsz kihagyni, mint belőni. De nem a gólok a fontosak, hanem a hibák. Minél többet rontasz, annál közelebb vagy a következőhöz. Így kell gondolkodnod. És ha nincs elég bátorságod ehhez a fajta hozzáálláshoz, akkor nem fogsz tudni ilyen szinten játszani."

Nem az a fajta ember vagyok, aki sok focit néz a tévében, ha focit nézek az azért van, mert meg akarom ismerni a többi csapatot, az ellenfeleimet. Tanulmányoznom kell őket, jól fel kell készítenem magam az összecsapásra.

Dalglish idejében nem adtak annyi meccset a tévében, így el kellett mennie megnéznie a játékosokat, megfigyelni milyen szokásai vannak a kapusnak, milyen kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkezik a védelem, meg kellett figyelnie, hogy tanulhat-e valamit ezekből. Majd később olyan szemmel nézte a meccseket, hogy van-e olyan játékos, akit leigazolhat. „De”- tette hozzá Kenny. „Már nem élvezem annyira, mint kölyökként.”

Annyi mindent tanultam a Kennyvel töltött percekből. Igazán kedvelem őt. Egy normális ember, aki abszolút megközelíthető. Azt mondja nem érzi magát legendának, de az az igazság, hogy az, és ez az amiért a "hétköznapisága" olyan meglepő a számomra. Engem nem lehet hozzá hasonlítani, de büszke vagyok rá, hogy olyan sokáig beszélhettem vele. Nagy megtiszteltetés volt, hogy időt szánt a velem való beszélgetésre. A vele való találkozás után még inkább vágyom a sikerre, arra késztet, hogy folytassam a kemény munkát és talán, de csak talán, egy nap majd hozzá hasonlíthatom magam.

Sosem felejtem el az utolsó tanácsát, amit akkor adott, amikor elhagytuk az éttermet. Amint kilépett az ajtón a Liverpool legnagyobb játékosa odafordult hozzám és azt mondta: „Fernando, a Liverpool egy különleges klub, különleges szurkolókkal. Szeretik azokat az embereket, akik szívesen viselik a mezt. De nem bolondok, tudják mikor valódi ez az érzés és mikor csak színjáték - amikor a játékos megcsókolja a címert és hasonlók. Szeretnek azonosulni a pályán lévő emberekkel, és úgy gondolom, hogy téged is nagyon könnyen megszeretnek majd.”

Micsoda megtiszteltetés.

Saját fordítás.