Michael négyéves korában talákozott elõször a gokarttal, amikor édesapja egy "száguldó sámlival" lepte meg születésnapja alkalmából. Az elsõ próbálkozás még nem sejttette a késõbbi autóversenyzõ-zsenit, a kisfiú ugyanis nekiment egy lámpaoszlopnak. Rolf ekkor határozott úgy, hogy az utca helyett jobb, ha fia a közeli Kerpenben található gokartpályán gyakorol. "Emlékszem, az apám vette a szép lábbal hajtható gokartomat." - mondta Michael - "Volt egy régi motorkerékpár motorja és ezt beszerelte a gokartba. Így kezdõdött. Elõször kimentünk a zöldbe, majd az aszfaltra addig, amíg - nos, ismered a történetet - nem találkoztam a lámpaoszloppal. Akkor elmentünk egy gokart pályára. Az elsõ megfelelõ elég közel volt az otthonunkhoz - 10-15 kilométerre Kerpen-Horremben. Amikor csatlakoztam a klubhoz és tagja lettem én voltam a legfiatalabb pilóta és emiatt azonnal betettek az újságba. Onnantól minden ment a maga útján. Négy éves voltam akkoriban és amikorra öt éves lettem az enyém volt szerintem a legolcsóbb gokart, amit valaha építettek." [1.]

Ártatlan körözgetésnek indult a dolog, hiszen a Schumacher szülõk nem tartoztak azon ambiciózus szülõk közé, akik saját álmaik beteljesítése végett terelgetik csemetéiket a sikeres sportkarrier felé. Rolf - aki mellékállásban ekkor már felügyelõ volt a gokart-pályán, miközben felesége a pálya melletti kisvendéglõt irányította - inkább csak örült, hogy a kis Michael jól szórakozik, miközben szem elõtt van. Neki magának is kellemes idõtöltést jelentett, amikor fia gépét bütykölgethette a garázsban.

Michael õstehetsége akkor nyilvánult meg elõször, amikor 1975-ben - mindössze hat évesen - klub-bajnok lett a gokartpályán. Õ volt a helyi látványosság, hiszen összeeszkábált gépével nálánál nagyobb, gazdagabb és jobb gépekkel rendelkezõ srácokat gyepált rendszeresen.
1975. június 30-án pedig megszületett Michael öccse, Ralf akibõl késõbb szintén sikeres Forma-1-es pilóta lett...

A motor is jöhet

Rolf azonban még ekkor sem álmodott karriert fia számára, hanem egy idegen, bizonyos Gerd Noack figyelt fel rá, akinek festék- és tapétaüzlete volt és aki szabadidejében maga is szívesen tekerte a kormánykereket a kerpeni pályán. Amikor 1979-ben Michaelnek új gokartra volt szüksége Noack neki adta a sajátját, sõt azt is kitalálta, hogy versenyekre fog járni a fiúval. "Saját gokarttal az ember természetesen több rizikót vállal. Egy napon túl gyorsan mentem, melynek a vége kicsúszás és egy fájdalmas kéztörés lett. Ez kétszeresen is rossz volt, mert épp létrehoztam egy tapétaüzletet és törött kézzel nem tudtam kivenni a részemet a munkából." - meséli Noack a történetet - "Te," - mondtam Rolf Schumachernek - "szeretném eladni a gokartomat. Ha esetleg tudsz valakit…" Rolf csodálkozva nézett rám: "Azt a szép új gokartot? Szívesen megvenném Michaelnek. A fiú nagy örömét leli a gokartozásban és biztos jól nézne ki ezzel a gokarttal a versenyeken." Azonban így folytatta: "De egyszerûen nem tehetem. Elõször is a pénz miatt. Másodszor pedig így állandóan versenyekre kellene vele járnom, itt pedig pont hétvégén a legnagyobb a forgalom. De tényleg nagyon sajnálom."
Engedtem Michaelnek, hogy menjen néhány kört a gokartommal. Csodálatos volt nézni, ahogy bánt vele. Õ 10 éves volt akkor, én 27. Mint mondtam, számomra a versenyzés, a verseny atmoszférája jelentett örömöt. Ekkor lassan elkezdett derengeni az agyamban: ha hagyom Michaelt vezetni magam helyett, akkor is ott maradok a történések kellõs közepében, de nem kockáztatom meg, hogy megint eltörjön a kezem.
A következõ horremi látogatásom alkalmával azt mondtam Rolf Schumachernek: "Michaelnek ajándékozom a gokartot."
A fiú öröme határtalan volt: "Sosem felejtem el ezt magának." - ismételgette újra és újra.
Tartotta a szavát. Még ma, Forma-1-es világbajnokként is meghív a versenyekre és a gyõzelmi ünnepségekre." [2.]

Michael sikert sikerre halmozott, ám hozzá kell tenni, hogy többnyire csak vendégversenyzõként vehetett részt a futamokon, mivel Németországban akkoriban csak 14 éves kortól adták meg a versenyzõi engedélyt. Eredményei tehát hivatalos statisztikákban addig nem jelenhettek meg. Luxemburgban már 12 éves kortól lehetett versenyezni, így amikor Schumacher elérte ezt az életkort a szomszédos ország színeiben indult. Azonban amikor nemzetközi versenyzésre került sor azt Noack már nem tudta finanszírozni: "Számomra ekkorra már világossá vált, hogy tartósan nem fogom tudni anyagilag finanszírozni a fejlõdését. Egy világbajnokság például azt jelenti, hogy be kell utazni a fél világot. Ez könnyen belekerülhet akár 50-60 000 márkába is összesen." [2.] - magyarázta Noack.

Gokartban

Ekkorra azonban már mások is szemet vetettek a srácra, s azonnal leszerzõdtette Eurokart nevû csapatába Németország elsõ gokart-kereskedõje, Adolf Neubert. Egy idõben Neubertékhez is költözött Langenfeldbe. Az együttmûködés újfent gyümölcsözõ volt: 1984-ben német junior bajnoki cím, amelyet 1985-ben is megismételt és egy junior világbajnoki második helyezéssel is megtoldott; 1986-ban harmadik hely a német felnõtt bajnokságban és a felnõtt Európa-bajnokságban; 1987-ben német bajnoki cím és Európa-bajnoki cím.

"Michael borzasztóan kedves és sármos fiú volt, mindig barátságos, mindig mosolygós. Csak a gokartban nem lehetett ráismerni: ott kõkemény küzdõvé változott." - jellemezte Neubert, majd hozzátette - "Még pontosan emlékszem rá, hogyan kezdte a napját: mindegy, milyen idõ volt, Michael korán reggel kilométereket futott Langenfeld körül. Esténként ugyanez a játék. És mintha ez még mindig nem lenne elég, ezután elment az edzõterembe edzeni. Sosem találkoztam még emberrel, aki olyan szigorúan és kérlelhetetlenül teljesített volna egy maga elé kitûzött programot, mint Michael.
Valószínûleg ez az oka annak, hogy amikor egy verseny után - még ma, a Forma-1-ben is - perzselõ hõségben kiszáll az autóból, úgy néz ki, mintha azt akarná kérdezni: "Oké, futunk még egy versenyt?" [2.]

Idõközben Michaelnek még egy mentora akadt: Jürgen Dilk játéktermeket mûködtetett, s szabadidejében természetesen õ is a technikai sportok nagy rajongója volt. A vállalkozó 1982-ben kezdte el Schumacher karrierjét támogatni. Ez nemcsak anyagi támogatást jelentett, hanem azt is, hogy Dilk saját fia, Guido mellett Michaelt is versenyekre vitte, sõt - mivel idõközben szinte apa-fiú kapcsolattá fejlõdött viszonyuk - még azután is vele ment, hogy Guido abbahagyta a gokartozást - csak hogy nehogy elkallódjon ez a tehetség.

"Én nem voltam szakértõ, nem voltam professzionális tehetségkutató, mint Michael mai menedzsere, Willi Weber. Rám egyszerûen csak nagy hatással volt ez a srác, aki olyan hihetetlen módon sokkal gyorsabban és biztosabban száguldott a gokarttal a kanyarokban, mint bármelyik másik gyerek." - meséli Dilk - "Elõször ötéves korában láttam Michaelt. Az apja, aki tehetséges ezermester volt, egy fûnyíró motorját építette be egy gokartba. Rolf Schumacher egy tízméteres kötelet kötött a gokart hátuljára. A kis Michael száguldott - pontosan tíz métert, aztán egy rántásra megállt. Az apja ismét visszahúzta, majd Michael ismét elindult. Egyszer aztán Rolf Schumacher felépített egy pár sikánt is, amit a kicsi bravúrosan bevett - de még mindig a hosszú pórázon.
Természetesen egyre több ember mondta: "Nem kutya ez a fiú. Hagyd már, hogy kötél nélkül menjen." Amikor aztán Rolf Schumacher a szó legszorosabb értelmében elengedte a pórázról fiát, Michael úgy száguldott, mint egy vad terrier."

A tinédzser Schumi

"Mivel én amúgy is elmentem a versenyekre, hogy elkísérjem a fiamat, egyúttal Michaelre is vigyáztam. Olyan lett nekem, mintha a második fiam lenne, gyakran nálunk lakott, nálunk írta meg a házi feladatát és velünk jött nyaralni.
Amikor Guido [Dilk fia] megkezdte elektromûszerészi tanulmányait, nem akart többé gokartozni. Keserû helyzet volt. A feleségem és én azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk. Végleg lezárjuk a motorsport fejezetet az életünkben, vagy továbbra is foglalkozzak Michaellel? A feleségemnek kellett döntenie. Akkoriban három játéktermünk volt és amikor úton voltam, akkor minden a feleségem nyakába szakadt. Michael autóversenyzõi karrierjét legalábbis erõsen visszavetette volna, ha a feleségem nem mondta volna azt: "Ezt nem tehetjük meg a fiúval. Utazz vele továbbra is, az itthoni dolgokat elintézem én." Nem is tudott volna másként dönteni - ahhoz emberileg túl szoros kapcsolat alakult ki kettejük között."

"Messze nem neki volt mindig a legjobb gépe. Az utazások drágák voltak, szponzorokat nehéz volt felhajtani. És egy új motor könnyen belekerült ezer márkába, egy garnitúra gumi körülbelül négyszáz márkába. Néha kelletlenül azt kellett mondanom Michaelnek: "Sajnálom, nincs pénzünk, fiú." Akkor egy percig gondolkodott: "Ne aggódjon, Herr Dilk, vannak még tartalékaim." Odament a szemétlerakóhoz és összeszedte azokat a régi gumikat, amelyeket a versenytársai éppen kidobtak. És még ezzel is nyert!
Michael a saját szerelõje volt. Nagy technikai szaktudása van. Nekem fogalmam sem volt a gokartokról - a pályán én Michael pótpapája, a szakácsa, a támasza és ha valamijét kificamította, akkor a masszõre voltam.
Ha bajnoki futamokon egy pilóta egy döntés ellen fellebbezést akar benyújtani, ahhoz 18 éven felülinek kell lennie. A kiskorúak esetében az apa teszi meg ezt helyette. Mivel Rolf Schumacher csak ritkán jött el versenyekre a kerpeni önkormányzattól beszereztem egy határozatot. Ebben nagy megtiszteltetésben van részem, ugyanis hivatalosan megerõsítik benne, hogy a versenyhétvégéken én vagyok Michael Schumacher "pótpapája"."

"Az 1985-ös év nagy sokkal fejezõdött be a német versenysport-közösség számára. Stefan Bellof szeptember 1-jén halálos balesetet szenvedett a Spa-i 1000 km-es versenyen. Mindannyian mélyen le voltunk sújtva. Azt mondtam Michaelnek: "Fiú, nem csinálom tovább. Ha te valamikor halálos balesetet szenvedsz, én felakasztom magam."
Michael mély motivációs válságba került. Letette a záróvizsgáit az iskolában, és csak keveset beszéltünk a versenyzésrõl és arról, hogyan folytassuk. Belül már mindennel szakítottam. Michael 1986-ban csak késõn szállt be elsõ "igazi" [értsd: felnõtt] gokart-szezonjába. Ezzel együtt is harmadik lett, ugyanígy az Európa-bajnokságban is.
Amikor láttam újra a versenypályán, azonnal szertefoszlott az a szándékom, hogy visszavonulok a motorsporttól.
Az 1987-es év diadalmenet volt Michael számára. Jelentõs fölénnyel német gokart-bajnok lett, magabiztosan hódította el az Európa-bajnoki címet és a világbajnoki címet csak egy keréknyi hátránnyal szalasztotta el. " [2.]

Reményteljes ifjú

Idõközben Schumacher elvégezte iskoláit. Az Otto Hahn Reáliskola után autószerelõnek tanult.
"Az autóversenyzésben ez csak elõnyt jelenthet egy pilóta számára." - emlékezett Michael késõbb - "Ha jó technológiai szaktudásod van, akkor sokkal könnyebben tudod leírni, hogy egy autó mit csinál. Azzal kapcsolatban is lehetnek ötleteid, hogy min kellene változtatni vagy javítani. De ez mégis egy olyan dolog volt, amit nem különösebben élveztem. Ha sokat dolgozik benne az ember, az tényleg unalmas lehet.
Az hiszem körülbelül 17 és fél éves lehettem, amikor elvégeztem az iskolát. Nem volt semmilyen tervem. Semmiben sem voltam igazán kiemelkedõ, mert az egyetlen dolog, amire koncentráltam, az a gokartozás volt. Szerettem. Jó voltam benne, mert rendszeresen csináltam és a tehetségem is megvolt hozzá. Nem voltam ugyanilyen tehetséges cselgáncsban vagy futballban, amiket szintén ûztem. Tehát nem voltam annyira tehetséges hozzájuk, hogy olyan jó legyek bennük, mint a Forma-1-ben. Így fejeztem be az iskolát. Elmentem a mûhelybe és ott letettem a szokásos vizsgáimat - ez két és fél évig tartott. Ugyanakkor olyan utat választottam, amitõl reméltem, hogy profi gokart versenyzõvé válhatok, vagy valami ilyesmi. Nagyon lelkes voltam. Megkértek, hogy teszteljek egy Forma-Ford 1600-as autót, de inkább folytattam a tanulmányaimat és letettem a vizsgáimat. Úgy gondoltam, hogy fontos, hogy legyen valamilyen végzettségem. Tudtam, hogy szükségem lesz valamire, ha nem történik semmi és ezt az eshetõséget is elterveztem és felkészültem rá.
Nem igazán szerettem az autókon dolgozni. Olajszûroket cserélgetni, autókat mosni - ez nem volt túl érdekes. Abban az idõben miután befejeztem az iskolát, egy évet Darmstadtban töltöttem, ahol majdnem a munkaidõm felét a mosóban töltöttem autók takarításával. Aztán egyszer a sarkamra álltam és azt mondtam: "Hé fiúk, nem azért vagyok itt, hogy megtanuljak autót mosni. Azért vagyok itt, hogy megtanuljak autót szerelni." És erre azt mondták, hogy rendben van és elkezdtem autókat javítani." [1.]

Ennek ellenére továbbra sem érezte jól magát a darmstadti mûhelyben, így csapatfõnöke és mentora, Neubert intézett neki egy új munkahelyet Langfeldben, Willy Bergmeisternél, aki szintén autóversenyzõi múlttal rendelkezett (többek között hatszor nyerte meg a nürburgringi 24 órás versenyt). Bergmeister így emlékszik vissza a szerzõdéskötésre:

"Michael nem sokat beszélt, de egy dolog nagyon fontos volt számára: "Folytatni szeretném a gokart-versenyzést, Herr Bergmeister, ezért elég gyakran szabadnapra lesz szükségem, amikor versenyek vannak a bajnokságban..."
"És gondolod a hivatalosan járó szabadnapok nem lesznek elegendõek?"
Megrántotta a vállát: "Talán igen. De mi van, ha nem? Ön is autóversenyzõ és tudja, hogy milyen sok idõt kell belefektetni a versenyzésbe, ha az ember komolyan veszi."
"Hát akkor ne aggódj. Csak mindig mond meg nekem idõben, ha el akarsz menni." Észrevettem, hogy ezzel milyen nagy kõ esett le Michael szívérõl. Aláírtuk a gyakornoki szerzõdést." [2.]

A sok szabadnap ellenére Michael olyan munkaerõ volt, akivel fõnöke elégedett lehetett: "Michaelnek a gokartos karrierje miatt nagyon jó elõképzettsége volt. Tudta, hogy mûködik egy motor és jól kiismerte magát a tuning-trükkökben. Nálunk is elsõsorban motorok tuningolása volt a feladata.
Természetesen az elejétõl kezdve különleges státusza volt a mûhelyben. Mi a cégünknél mindannyian egy kicsit autósport-õrültek vagyunk. Lehet, hogy egyik-másik munkatársa picit irigy volt, amikor Michael már szerda este elbúcsúzott a hét hátralévõ részére, mert hétvégén versenye volt, de amikor hétfõn egy kupával érkezett vissza, akkor az az egész üzem számára okot szolgáltatott az ünneplésre." [2.]

Miközben Európa-szerte gokartozott, elõször találkozott olyan késõbbi Forma-1-es ellenfelekkel, mint Allan McNish, Heinz-Harald Frentzen, Alessandro Zanardi vagy éppen Mika Häkkinen. "Mi versenyzõk olyanok voltunk, mint egy nagy család." - számol be Zanardi a "régi szép idõkrõl" - "Még a versenyek elõtti estéket is együtt töltöttük és billárdoztunk. Nem álltunk annyira a média nyomása alatt, mint ma a Forma-1-ben. Gyakran aludtunk a motorhome-ban vagy a kamionban." [3.]

Häkkinen így tekint vissza: "Emlékszem, hogy 1984-ben versenyeztünk egymás ellen a junior világbajnokságon a franciaországi Lavalban. Emlékszem, hogy õ [Schumacher] nyerte meg az elsõ napot és én a másodikat, de aztán egy olasz fickó kiütött a negyedik kanyarban. Ez volt Lavalban." [1.]

A család büszkesége

Frentzen már egy kicsit korábban összefutott Michaellel. Õ 14 éves volt, Schumacher pedig 12, amikor elõször összecsaptak: "Én már két éve versenyeztem a gokart bajnokságban és Kerpenben voltunk, úgyhogy nagy küzdelem alakult ki közöttünk az elsõ helyért. Nos, én lettem az elsõ! Õ a második rajtkockából indult, de megnyerte a rajtot és aztán volt egy kis küzdelem, majd vétett egy kis hibát. Kicsúszott oldalra, én megelõztem, így õ lett a második, de neki ez volt az elsõ versenye a junior gokart osztályban és én tapasztaltabb voltam. Azonnal látható volt, hogy egyike a legjobbaknak.
A következõ évben én felléptem a felnõtt bajnokságba, úgyhogy többet nem versenyeztünk egymás ellen [gokartban]. A következõ alkalommal Hockenheimban találkoztunk 1989-ben a Forma-3-ban, a szezon elsõ versenyén. Szétváltunk és különbözõ dolgokat csináltunk akkoriban." [1.]

1988-ban Michael leparkolta a gokartot és versenyautóba szállt. Ez persze az õ anyagi helyzetében nem volt olyan egyszerû dolog. A gokart után általában a Forma-Ford számít a logikus lépésnek, ám ez egy olyan fiúnak, akinek gyakorlatilag semmi pénze sincs, nincs elérhetõ közelségben. Szerencséjére azonban ekkor indult egy új sorozat Németországban, a jóval olcsóbb Forma-König, ahol úgy tûnik a támogatók is éles szemmel rendelkeztek. Egy Lamorghini-kereskedõ, bizonyos Gustav Hoecker kiszúrta a tehetségét és vásárolt számára egyet a húsz egyforma autó közül. "Láttam õt gokart-versenyeken és a tehetsége egyértelmû volt. Felhívtam és õ azonnal beleegyezett. Addig sosem ült együléses versenyautóban, de azonnal jól megtalálta vele a hangot és sikeres volt." [3.] - mondta Hoecker. Olyannyira sikeres, hogy végül is fölényesen nyerte a sorozatot: tíz futamból kilencen õ szelte át elsõként a célvonalat, egy alkalommal pedig második lett.

"Michael már az elsõ edzésen mindenkinek megmutatta mit tud. Nagyon félénknek, csendesnek és visszahúzódónak tûnt, de az autóban valósággal kirobbant. Meg lehetett figyelni, hogy hogyan tanult az autóból. Már néhány kör után selymes puhasággal hajtott át a kanyarokon, mialatt a többiek a legjobb gokartos módon szaggatták az autókat. Sok olyan ellenfele volt, akik ma is sikeres autóversenyzõk különbözõ versenyosztályokban, de Michael az elsõ pillanattól kezdve különleges tehetség volt." [2.] - mondta Gerd Hofmann, a Forma-König egyik kitalálója.

Werner Aichinger, a Forma-König egy másik vezetõje így beszél Schumacherrõl: "Egyáltalán semmit sem változott. Akkor is mindig el lehetett vele beszélgetni és mindig volt egy intelligens válasza. Nem volt nagyképû sem, aki eljövendõ világbajnoknak látta volna magát." [3.]

Még ebben az évben lehetõséget kapott a Forma-Ford 1600-ban is az EUFRA-csapat színeiben. A német bajnokságban tizenkét futamból tíz alkalommal állt rajthoz és hatodik lett, az Európa-bajnokságban öt versenybõl négyen indult és második helyezést ért el a finn Mika Salo mögött. A német bajnokság egy futamán, a Salzburgringen azonban ámulatba ejtette a nézõket. Schumacher a hetedik rajtkockából indult, ám a versenyen esett az esõ... Az elsõ kör után már vezetett és utána is körönként három másodpercet vert a mezõnyre! Végül 20 másodperces elõnnyel nyert.

Azt mondják az esõben való remeklés különleges - ám igazándiból megfoghatatlan és meghatározhatatlan - érzéket igényel. Sok mindent meg lehet tanulni az autóversenyzésben is, de arra, hogy valaki "esõmenõ" legyen, születni kell! Sokan vallják, hogy aki esõben jó, az mindenhogy jó. Talán így gondolkodott Willi Weber is, aki Forma-3-as csapatfõnökként és tehetségkutatóként volt jelen ezen a versenyen.

A Forma-3-ban

"Nagy hatással volt rám az a precizitás, amivel vezetett." - emlékezett Weber 1994-ben - "Tiszta volt a vonalvezetése és tartani is tudta - pontosan ugyanúgy - minden körben. Teljesen ura volt az autójának és a körülményeknek.
Az a mód, ahogyan vezetett mély benyomást tett rám. Nemcsak az, hogy gyors volt. Hanem inkább az, ahogyan kezelte az autót a határon. Úgy húzott el, mintha senki nem lett volna a háta mögött. A saját versenyét futotta. Teljesen elbûvölt, úgyhogy elküldtem valakit a csapatához. Eljött, hogy szemtõl szembe találkozzunk és amikor beszélgettünk megkértem, hogy versenyezzen a Forma-3-ban. Igent mondott, de azt mondta, tudni akarja, hogy miért õt választottam. Teljesen kikelt magából - olyan boldog volt. Adtunk neki egy idõpontot, amikor tesztelhette az autót és csináltathattunk neki egy ülést. Aztán találkoztunk a Nürburgringen. Az a mód, ahogyan az autót kezelte abszolút hihetetlen volt. Aztán behívtuk és állítottunk egy-két dolgon. Mindössze egy óra múlva már 1,5 másodperccel gyorsabb volt, mint az akkori pilótám. Aztán megkérdeztem tõle, hogy akar-e két évet versenyezni a Forma-3-ban, de azt mondta, hogy nem teheti, mert nincs pénze. Erre azt mondtam: "Ne aggódj efelõl. Neked csak az autót kell vezetned." Ilyen körülmények között írtunk egy szerzõdést és azt mondtam neki: "Segíts nekem visszaszerezni a pénzemet." és hat év múltán még mindig együtt vagyunk." [1.]

Az 1989-es év tehát már a német Forma-3-ban találja Schumachert a WTS-Volkswagen csapat színeiben és azzal, hogy Weber átvette Schumacher menedzselését, az addigi mentor, Jürgen Dilk is háttérbe vonulhatott: "Amikor Michael az 1989-es szezonra helyet kapott Willi Weber WTS-csapatában, az én feladatom véget ért. Akkoriban nem voltam jól egészségileg és örültem, hogy Michael karrierje immár biztos kezekben van." [2.]

"Nem a pénzem volt az, amit neki adtam." - mondja egy másik helyen - "Az idõmet és a szívemet adtam neki. Megtettem, amit csak tudtam és segítettem szponzorokat találni." Dilk ma is egy kis gokart-medállt visel a nyakában: "Ebbõl csak két darab készült - és a másik Michaelé." - mondja Dilk fia, Guido. "Számomra mindig nagyon kellemes volt Michaellel együtt dolgozni." - így Jürgen Dilk - "Nyitott volt mindenre. Mindent meghallgatott, amit csak mondtak. Mindig nagyon jó hangulat uralkodott, amikor együtt dolgoztunk, mert csodálatos ember. Mindent, amit azokban az években adtam neki a szívembõl, visszaadott nekem." [1.]

Az 1989-es szezon úgy indult, hogy hivatalosan Weber addigi versenyzõje, Frank Schmickler volt a csapat elsõszámú pilótája. Ezt a sorrendet azonban hamar sutba lehetett vágni a versenyen mutatott teljesítmények alapján.

Michael már elsõ Forma-3-as versenyét is majdnem megnyerte, ám röviddel a verseny vége elõtt kilökte Michael Bartels, ezért végül csak a harmadik helyen végzett. Az elsõ F3-as gyõzelemre így négy versennyel késõbb Zeltwegben került sor. Michael az esõversenyen Heinz-Harald Frentzennel vívott nagy csatát - és gyõzött. A szezon amúgy is Schumacher, Frentzen, Karl Wendlinger és Bartels küzdelmének jegyében zajlott. A fiúk váltakozó szerencsével küzdöttek a bajnoki címért, mígnem a végén Wendlinger nyert 164 ponttal - mindössze egyetlen ponttal megelõzve a pontegyenlõséggel álló Frentzent és Schumachert (utóbbi két futamgyõzelmet szerzett a szezonban: Zeltwegen kívül a Nürburgringen).

"Szomorú volt." - számol be Weber a döntõ verseny utáni hangulatról - "Michael 1987-ben német gokart-bajnok volt, 1988-ban Forma-König bajnok. A harmadik hely - még ha csak egy ponttal is lemaradva a bajnok mögött - csalódás volt számára. Michael ambiciózus, abszolút gyõztes típus.
Félrevontam. "Örülök az eredménynek." - mondtam. Õ a száját harapdálta. "Megnyerhettem volna a bajnokságot."
"Túl korai lett volna, Michael. Két év a Forma-3-ban az optimális iskola a magasabb feladatokhoz. Ha bajnokként versenyeznél még egy évet a Forma-3-ban, akkor csak a saját címed ellen küzdhetnél. Nem lenne lehetõséged a javításra. Most legalább van egy célod. Bajnok lehetsz."
Nevetett. "Az leszek." - ígérte." [2.]

1990, Forma-3

Még ugyanebben az évben Michael elindult a F3-as versenyzés csúcsának számító Makaói Világkupán is, melynek elsõ futamát megnyerte, a másodikban azonban kiesett. És - bármilyen hihetetlen is - ebben az évben látogatott elõször el egy Forma-1-es versenyre nézõként. Így számolt be az 1989-es Monacói Nagydíjról : "Én akkor még soha nem versenyeztem ott [Monacóban], de a csapattársam már igen. Úgyhogy elmentem oda, mert tudtam, hogy egy év múlva fogok ott versenyezni. Csak azért mentem el, hogy megnézzem milyen. Kempingeztünk és én vittem a lakókocsit - a barátnõmmel és néhány barátommal mentem.
Befogtam a füleimet, mert nagyon hangos volt és emlékszem, hogy csak a verseny negyedét néztem meg, aztán elmentem, mert…nos, mindig érdekes dolog vezetni, de egy helyben állni és csak nézni és látni, hogy csak egy autó elõz, nem éppen érdekfeszítõ. Egyáltalán nem voltam elégedett. Hazamentem és megnéztem tévében. Tudtam, hogy ki lett az elsõ, de nem tudtam, hogy ki lett a második, úgyhogy megnéztem a tévében. Az apám soha nem vitt autóversenyekre. Nagyon szeretek részt venni benne, de jobban szeretek gokart versenyeket nézni a Forma-1 helyett. Amikor Monacóban néztem a futamot, a Casinónál álltam. Joachim Winkelhock versenyzése érdekelt." [1.]

A Sauber-Mercedes-Benz, amely ebben az idõben a C-csoportos sportautó világbajnokságban szerepelt, 1989-ben határozta el, hogy a következõ évben kiállít egy "ificsapatot", melynek tagjait nem titkoltan a késõbbiekre tervezett Forma-1-es szereplésre szándékozott felkészíteni. A német Forma-3-as bajnokság elsõ három helyezettjét - tehát Wendlingert, Frentzent és Schumachert - választották ki. A három fiú tanítója az ex-Forma-1-es pilóta, Jochen Mass volt, akinek az oldalán versenyenként váltották egymást a fiatalok.

Eközben Michael folytatta a Forma-3-as versenyzést is, ahol igazi diadalmenetben volt része 1990-ben. Pedig a szezon döcögõsen indult. Zolderben vezetõ pozícióból kicsúszott, Hockenheimban pedig - szintén egy kicsúszás miatt - csak tizenkilencedik lett. A Nürburgringen az idõmérõ edzés után a mûszaki ellenõrzésen 1,8 kg-val könnyebbnek találták autóját a kelleténél, így a mezõny végérõl kellett indulnia, ahonnan végül az ötödik helyre küzdötte elõre magát. Ekkor Wolfgang Kaufmann vezetett a bajnokságban - 42 pont elõnnyel Michaelhez képest. Schumacher azonban megemberelte magát és a következõ hat versenybõl ötöt (Avus, Wunstorf, Diepholz, Nürburgring) megnyert, egyen (Norisring) pedig második lett. "A legfontosabb dolog akkor az volt, hogy megõrizzem a magabiztosságomat, ne veszítsem el a fejemet, hogy ne próbáljak meg erõszakos lenni egy rossz rajt után, hanem nyugodtan és egyenletesen folytassam a munkát." [1.] - mondta Michael. Az utolsó két versenyen egy negyedik (Nürburgring) és egy második (Hockenheim) helyet szerzett és ezzel bebiztosította a német bajnoki címet. Hockenheimban egy a brit bajnokságból érkezõ vendégversenyzõ, a West Surrey Racing Team (Ralt-Mugen-Honda) színeiben futó Mika Häkkinen verte meg, de kettejük Forma-3-as párbajaiban nem ez volt az utolsó szó...

Az 1990-es Forma-3-as Makaói Világkupát a mai napig minden idõk egyik legjobb Forma-3-as viadalának tartják azok, akik látták! Számos jövõbeni Forma-1-es sztár indult a versenyen - Frentzen, Salo, Eddie Irvine -, de ketten közülük már akkor kiemelkedtek: Mika Häkkinen és Michael Schumacher. A favorit Häkkinen volt, aki jó nevû csapatával fölényesen nyerte meg a brit bajnokságot abban az évben. A finn pilóta be is váltotta a hozzá fûzött reményeket az idõmérõ edzéseken, ahol egyszerûen megközelíthetetlen volt. Csak Michael tudta valamelyest tartani vele a lépést, de õ is inkább csak a kanyargós részeken. Az egyenesekben Mika Ralt-Mugen-Hondája 10 km/h-val gyorsabb volt...

Mika Häkkinennel az 1990-es F3-as Világkupán Makaóban

Häkkinen tehát a pole-ból indulhatott, mellõle Michael vágott neki a versenynek. A német fiú rosszul indult, így a rajtnál meg tudta elõzni Häkkinen csapattársa, Irvine is. Ez Mika malmára hajtotta a vizet, hiszen míg Michael Eddie-vel volt elfoglalva, addig õ növelte elõnyét. Schumacher aztán megelõzte Irvine-t, ám egy Forma-3-as futam túl rövid ahhoz, hogy egy ilyen beragadás megengedhetõ legyen. Michael megfutotta a verseny leggyorsabb körét és fokozatosan dolgozta le 5 másodpercen felüli hátrányát, de a végén mégis Mika nyert 2,66 másodperces elõnnyel.

Hátra volt még azonban a mindent eldöntõ második futam. A szabályok szerint a két futam összesített idõeredménye alapján hirdetnek végeredményt, ami azt jelentette, hogy Häkkinennek az is elég lett volna a bajnoki címhez, ha Schumacher mögött a második helyen végez, de 2,66 másodpercen belül hozzá képest. A rajtot megint Mika kapta el jobban, de Michael ezúttal legalább nem vesztette el a második helyet, így szorosan rátapadhatott ellenfelére. Sõt, nemcsak hogy rátapadt, de egy óvatlan pillanatban meg is elõzte Häkkinent! Leráznia azonban már nem sikerült. Michael tudta, hogy ha nem tud elhúzni, akkor nem is álmodhat az összetett diadalról, de legalább a futamgyõzelmet igyekezett megtartani. Közben a nézõk egyik ámulatból a másikba estek, hiszen mindkét fiú gyorsabb köridõket teljesített a versenyen, mint Häkkinen pole-ideje és a többiek a közelükbe sem tudtak kerülni! Aki látta ezt a futamot már ekkor sejthette: két különleges tehetségrõl van szó! Häkkinen autója gyorsabb volt az egyenesekben Schumacherénél és Mika elég ambiciózus volt ahhoz, hogy ezzel a lehetõséggel megpróbáljon élni: az utolsó körben elõzésre szánta el magát egy egyenesben, hogy mindkét futam megnyerésével legyen makaói bajnok. Azonban Schumacher is vérbeli autóversenyzõ volt, aki nem adhatta oda a gyõzelmet néhány méterrel a cél elõtt. Amikor Mika kihúzódott jobbra mögüle, hogy megkezdje az elõzést, egy kicsit Michael is jobbra húzta autóját, hogy védje pozicióját. Ekkor Häkkinen hátulról elkapta Schumacher Reynard-Volkswagenjének hátulját és kipördült a pályáról! Schumacher autója is sérült az ütközésben, de õ be tudta fejezni a versenyt és így õ lett az 1990-es Makaói Világkupa gyõztese!

"Jó érzésekkel utaztam Makaóba." - értékelt Michael - "Általában úgy gondolom, hogy talán van esélyem gyõzni, de abban az évben tudtam, hogy mindenképpen van esélyem. De az elsõ edzés után nagyon meglepett Mika. Az ideje õrület volt. Úgy gondoltam, hogy az enyém fantasztikus, de az övé hihetetlen volt. A futamon sosem hittem volna, hogy megpróbálkozik azzal, amit tett. Ha mögöttem maradt volna, akkor megnyerte volna a versenyt. Õ is tudja, hogy a hibát õ követte el, nem én. Valaki azt mondta, hogy levettem a lábam a gázról, de nem tettem ilyet. Csupán egy kicsit jobbra húzódtam, de nem olyan sokat. Ha õ lett volna az én helyemben, õ is ugyanezt tette volna. Ott nem volt mód elõzésre. Tudtam, hogy nincs esélyem nyerni összetettben, de meg akartam nyerni azt a futamot. Az ember soha nem enged valakit elõzni abban a helyzetben és szerintem ezt õ is tudta.
Nem beszéltem vele közvetlenül a verseny után. Az érzelmek még túl magas hõfokon égtek akkor. Este azt mondtam neki: "Sajnálom.", de õ azt mondta, hogy az õ hibája volt és minden rendben van. Mindig jó volt a kapcsolatunk." [1.]

Sokakban felmerült a kérdés, hogy Mika miért próbálkozott meg az elõzéssel abban a helyzetben. Õ erre így válaszolt: "Ahhoz szoktam hozzá, hogy versenyeket nyerek. Ahhoz nem, hogy visszaveszek a tempóból. Úgy véltem, hogy lassabb, mint én - talán 10 kilométer per órával lassabb - és teljességgel természetellenes lett volna számomra, ha NEM elõzöm meg. Úgyhogy az ok, hogy miért próbáltam megelõzni egyszerû volt. Autóversenyzõ vagyok és nyerni akartam. Számomra könnyû lehetõség volt ez arra, hogy megelõzzem. Úgyhogy miért ne tettem volna meg?" [1.]

A makaói gyõztes

Christoph Schulte újságíró szinte a kezdetektõl figyelemmel kísérte Schumacher autós pályafutását. Sok évvel a történtek után is nagyon lelkes: "Számomra ez volt a legnagyszerûbb verseny mind közül. Kivételes teljesítmény volt. Teljesen a határon volt. Az utolsó körben voltak és Mika nagy erõbedobással próbálta megelõzni Michaelt, mert meg akarta csinálni. Meg kellett csinálnia. Michael nem tehetett semmit. Úgy tûnt, hogy Mika lesz a gyõztes és Michael meg akarta neki mutatni, hogy ki a fõnök. Ezért vállalta Mika azt a kockázatot, hogy ott és akkor elõzze meg. Michael észrevette mi történik és azt mondta, hogy ezt senki sem engedné meg, így aztán összegabalyodtak. Egyszerûen fantasztikus volt. Láttam és csodálatos volt. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerû versenyeket fognak vívni Forma-1-es pályafutásuk során is. Úgy vélem, hogy Mika attól a naptól kezdve vár arra az esélyre, hogy revansot vegyen Michaelen. Csak egyetlen jó esélyre." [1.]

A második legnagyobb Forma-3-as verseny volt a Fuji Kupa, amelyet Japánban, a Fuji hegy lábánál fekvõ pályán rendeztek. Egy szponzor felajánlott 30 000 dollárt annak a versenyzõnek, aki egyazon szezonban megnyeri Makaót és Fujit is. Mivel erre még soha nem volt példa a Forma-3 történetében, a szponzor nyugodt volt a pénze felõl...

Fujiban a Forma-3000-bõl visszatérõ Mauro Martini szerezte meg a pole pozíciót, Michael a második rajtkockából indulhatott. Az elsõ futamon aztán Schumacher elõre lépett és nagy fölénnyel aratta le a gyõzelmet. A második futamban a brit Steve Roberston volt a legnagyobb ellenfele. Az Autosport magazin akkori jelentése szerint: "kétségtelenül évek óta a legjobb Forma-3-as verseny volt… csúszkálásokkal, elõzésekkel és szívfájdalmakkal." [1.] A "szívfájdalom" valószínûleg Robertsonra vonatkozott, aki végül motorhiba miatt kiállni kényszerült, így Schumacher ellenfél nélkül maradt az élen és ismét nyert.

Ez a diadal végleg meghozta neki a nemzetközi áttörést: a németen kívül immár a külföldi média is egyre többet foglalkozott a nevével. A 30 000 dollárt megígérõ szponzort azonban hetekig-hónapokig kellett gyõzködni, hogy fizesse ki a megígért pénzt. Kiderült: annyira nem számítottak arra, hogy valaki valóban megcsinálja a bravúrt, hogy egyáltalán nem is állt rendelkezésükre az összeg...

Michael indult az Forma-3-as Európa-kupán is Le Mans-ban, ahol az elsõ helyen kvalifikálta magát és megnyerte a versenyt, de utólag diszkvalifikálták, mivel csapata szabálytalan módon cserélt motort az egyik autójában (Volkswagen helyett Opel motor került a tartalék autóba).

Fritz Kreutzpointner, Karl Wendlinger és Michael Schumacher

A Forma-3 azonban nem jelentette Schumacher kizárólagos elfoglaltságát 1990-ben. Ott volt a C-csoportos sportautó világbajnokság is a Mercedes-Benzzel, ahová Wendlingerrel és Frentzennel együtt került be.

De mit is remélt a stuttgarti nagyvállalat ettõl? Jochen Neerpasch, akkori versenyigazgató így számolt be: "1987-ben a Mercedes korszakalkotó döntést hozott. Több, mint harmincéves szünet után a világkonszern ismét be akart szállni az élsportba. Határidõként az 1992-es szezont jelölték meg. Az ötéves stratégia koncepciójának egyik kidolgozója és - Mercedes-versenyigazgatóként - megvalósítója voltam.
Röviddel a cél elõtt 1991-ben a Mercedes elöljárósága hozott egy döntést, amely ugyan érthetõ, ugyanakkor vitatható volt. Akkoriban a konszernnek gazdasági nehézségek miatt 24 ezer munkatársát el kellett bocsátania. Ilyen körülmények között az elöljáróság nem merte bejelenteni a drága Forma-1-be való belépést. Így aztán a Sauber csapat vállalkozását csupán fél szívvel támogatták.
Mindazonáltal a Mercedes Forma-1-es projektjének több éves építõ munkája három fiatal pilótát hozott fel. Olyan szisztematikusan, talán németes alapossággal, amint az addig szinte elképzelhetetlen volt. Egyikõjük öt évvel a Mercedeshez való érkezése után Németország elsõ Forma-1-es világbajnoka lett. A terveknek megfelelõen ugyan - ám a Mercedes szempontjából nem a megfelelõ motorral a háta mögött.
De haladjunk sorban. A lépés a nulláról a Forma-1-be óriási lépés. A Mercedesnek 1987-ben az volt a kívánsága, hogy ne csak motorszállítóként legyenek ott, hanem egy komplett Forma-1-es autót állítsanak ki - úgy, mint a Ferrari.
Az akkori teljesítménykövetelmények mellett ez nem ment egyik napról a másikra. De a Mercedesnek volt egy sikeres partnere az autósportban: a svájci Peter Sauber Mercedes motorokkal hajtott sportautókkal akkoriban a C-csoportban nagyon sikeres volt. Ezért a motort éppúgy sportautó környezetben szándékoztunk tesztelni, mint ahogy a szervezetet is itt építettük fel, amivel a Mercedes a Forma-1-be beszállt volna. Ezért lettem én a Mercedes versenyigazgatójaként egyúttal üzletvezetõ a Saubernél is a Zürich melletti Hinwilben.
Akkoriban az járt a fejemben: "A technika és a szervezet lehet mégoly tökéletes is - ha a pilóta tényezõje nem stimmel, akkor minden hiába." Következtetés: "Fiatal pilótákat kell kiképeznünk a Mercedes jövõbeni Forma-1-es versenyzõivé." [2.]

Így esett Neerpasch választása a német Forma-3-as bajnokság elsõ három helyezettjére: "Nem emlékszem pontosan, melyik évben volt, de az elsõ alkalom, amikor láttam Michaelt egy Forma-3-as versenyen volt…" - mondta a Mercedes versenyigazgatója - "Hogy megszerezzük azokat a pilótákat, akikre szükségünk volt, nagyon nagy figyelemmel kísértük a Forma-3-at. A Forma-3-ban lehet olyan pilótákat találni, akik bebizonyították, hogy tehetségesek és elég eltökéltek ahhoz, hogy profi versenyzõk legyenek. Szerencsére abban az évben jó volt a német bajnokság és megnéztük magunknak az elsõ három pilótát és egyikük Michael Schumacher volt." [1.]

Frentzennel

Frentzen emlékeiben élénken megmaradtak a közösen töltött napok és az elsõ tesztjük a Mercedesnél: "Természetesen közel voltunk egymáshoz a pályán és közel voltunk egymáshoz azon kívül is. Nekem volt barátnõm, úgyhogy én nagyon csendes voltam és Michael olyan volt, mint mindig. 1989-ben, amikor együtt voltunk a junior csapatban barátok lettünk. Sokat utaztunk együtt és együtt töltöttük az estéket. Néha együtt sportoltunk, de az autóversenyzés volt a legelsõ dolog az életünkben. Szinte csak arról beszéltünk. Néha szórakoztunk is és egyszer vagy kétszer elmenünk éjszaka bulizni. Emlékszem az elsõ közös tesztünkre is a Mercedesnél. Mindannyian egy kicsit idegesek voltunk. De ezt nem mutattuk ki egymás elõtt egyáltalán. Egy autó állt rendelkezésünkre és mindannyian meg akartuk mutatni, hogy mi vagyunk a legjobbak, leggyorsabbak ezen a La Castellet-i teszten.
A csapat állandóan azt mondogatta nekünk, hogy ne menjünk gyorsan: tudjuk, hogy gyorsak vagytok, de ne tegyétek tönkre az autót. Csak könnyedén! Azt mondtuk: "jó", de közben azt gondoltuk: "nem"- természetesen. Azt gondoltam: nos, talán ezek a fickók ravaszak és nem mondják meg egyenesen, hogy mit akarnak. Talán majd az autó részleteirõl akarnak kérdezni - mint például az olaj hõmérsékletérõl, a víz hõmérsékletérõl és ilyen dolgokról. Úgyhogy azokra a részletekre koncentráltam, amelyekrõl késõbb kérdezgethetnek és aggódtam is elsõ futásom felõl egy 750 lóerõs autóval. Tudtam, hogy megerõltetõ lesz. Én voltam az elsõ, aki beleült az autóba és nagyon lenyûgözött az ereje, a gázadás, a tapadás a nagy sebességû kanyarokban és közben megpróbáltam ellenõrizni az eszközöket az egyenesekben. Nehéz volt. Keményen nyomtam és megpróbáltam beállítani az autót a többi srác számára. Szóval nyomtam és aztán vártam, amikor beállították az autót Michaelnek.
És tudod, senki sem kérdezett olaj hõmérsékletekrõl. Azt gondoltam: "A fenébe, ez nem lehet." és közben Michael vezetett. Azonnal keményen nyomta, nagyon keményen, olyan keményen, hogy szemmel látható volt. Öt tizeddel gyorsabb volt, mint én és aztán bejött a boxba. És még mindig senki sem kérdezett az olaj hõmérsékletérõl. Olyan mérges voltam, hogy gyorsabb volt, mint én, hogy megkérdeztem az olaj hõmérsékletérõl és õ azt mondta: "Olaj hõmérséklet? Nem láttam az olaj hõmérsékletét. Vagy a víz hõmérsékletét." Úgyhogy ismét azt mondtam magamban: "a fenébe" vagy még rosszabbat és a következõ alkalommal már én sem foglalkoztam vele. Így kezdõdött." [1.]

A C-csoportos Mercedesek

A Mercedes két autótval vett részt az 1990-es C-csoportos sportautó világbajnokságban. A szabályok szerint minden versenyen két pilótának kellett váltania egymást az autó volánjánál. A Mercedes elsõ számú autóját Jean-Louis Schlesser és Mauro Baldi vezette. Nekik az volt a feladatuk, hogy nyerjenek. A másik autóban Jochen Mass volt az állandó versenyzõ, és az õ oldalán váltották egymást futamról futamra a fiatalok - Frentzen, Wendlinger és Schumacher. Egészen pontosan inkább csak Karl és Michael, hiszen Heinz-Harald végül is csak egy versenyen állt rajthoz a Mercedes színeiben: Doningtonban a második helyen végeztek Massal a Schlesser-Baldi páros mögött. Frentzen nem nagyon hitt a Mercedes koncepciójában, így amint lehetõsége kínálkozott rá, elment a Forma-3000-be versenyezni.

Az év elsõ két futamán - Suzukában és Monzában - Wendlinger kapott lehetõséget. Mindkét alkalommal második helyen végeztek Schlesser és Baldi mögött. Ez nem volt meglepõ, hiszen a Mercedes dominált ekkoriban a sorozatban. A harmadik futamon, Silverstone-ban Michael ülhetett a volán mögé, ám ez a hétvége meglehetõsen szerencsétlenül alakult a Mercedes számára: Schlesser és Baldi kiestek, Mass és Schumacher pedig rajthoz sem tudtak állni, mivel diszkvalifikálták õket az idõmérõ edzés után! Az ok - Schumacher szerint ürügy - az volt, hogy Michael - állítólag - nem kapcsolta be a biztonsági övét, valamint az, hogy a boxutcán kívül külsõ segítséget vett igénybe autója javításához. A helyzet meglehetõsen zavaros volt. Az edzés alatt Michael egy alkalommal éppen a pálya felé tartott a boxutcából, amikor elromlott a váltója. Az autó a boxutca kijáratánál leállt. A csapatfõnök, Max Welti néhány szerelõ társaságában odafutott, de nem szereltek az autón, csak tanácsot adtak Schumachernek, akinek végül sikerült hármasba kapcsolnia és így - váltás nélkül - egyszer körbegurulni a pályán, mielõtt visszatért volna a boxba. A szabályok szerint "a pilóta kivételével…senki nem érintheti meg az autót, amely megállt a boxutcán kívül." [1.] Ez volt a probléma forrása, ugyanis Welti hozzáért az autóhoz. Ezt maga a csapatvezetõ sem vitatta, azt azonban igen, hogy mindez a boxutcán kívül történt: "A pályabírók olyan területre tolták Michael autóját, amirõl mi úgy gondoltuk, hogy még a boxutcához tartozik. De a versenybírók úgy döntöttek, hogy az már nem tartozik a boxutcához. Ám mindez nem volt meghatározva a szabályokban. Ráadásul egyáltalán nem dolgoztunk ott az autón, csak kinyitottuk az ajtót, megnéztük, hogy mi történt és megmondtuk Michaelnek, hogy próbálja sebességbe tenni, ami végül sikerült. Magam megérintettem ugyan az autót, de nem dolgoztam rajta." [1.]

A másik gond a biztonsági övvel volt. Schumacher: "Azt mondták, hogy nem volt bekapcsolva a biztonsági övem. De beszálltam az autóba, beindítottam, becsuktam az ajtót, majd bekapcsoltam a biztonsági övet. Aztán körbementem a pályán, visszamentem a boxba és mielõtt leállítottam az autót kikapcsoltam a biztonsági övet és kinyitottam az ajtót - ekkor a fickó természetesen azt láthatta, hogy nincs bekapcsolva a biztonsági övem. Egyszerûen nem hittek nekem…
A probléma szerintem az volt, hogy Angliában voltunk. Nem volt valami eget verõ hibáról szó és a szerelõkre sem haragszom. Mindannyian emberek vagyunk, mindannyian hibázunk. Ha odamentem volna a szerelõkhöz és lehülyéztem volna õket, azzal mit oldottam volna meg? Mindannyian azt hittük, hogy az autó azon a ponton még a boxutcában van. 150 méterre voltunk a pályától. Nem volt olyan szabály, ami pontosan meghatározta volna, hogy hol van az eleje és hol van a vége a boxutcának - egészen eddig a problémáig. Õrület. Úgy vélem, hogy Anglia volt a probléma." [1.]

Schumacher Le Mans-ban 1991-ben

Spa-Francorchamps-ban ismét Wendlinger ült autóba és ezúttal nyerni tudtak Massal, mivel Schlesseréknek gondjai voltak és csak a nyolcadik helyen értek célba. A következõ futam - Dijon - volt Schumacher második versenye, s - ahogy kellett - másodikok lettek Schlesser és Baldi mögött. Michael következõ futamán, a Nürburgringen ugyanez történt. Aztán Doningtonban is, csak akkor Frentzen ült - elõször és utóljára - Mass mellett. Montrealban Wendlinger jutott újabb lehetõséghez, ám ezúttal csak a kilencedik helyen végeztek Massal. Schlesserék természetesen nyertek. Az év utolsó versenyére Mexikóvárosban került sor. Schlesseréket ezúttal diszkvalifikálták, így szabad volt az út Mass és Schumacher elõtt és nyertek is. Végül is a kilenc futamon négyszer-négyszer állt rajthoz Wendlinger és Schumacher és egyszer Frentzen. Karl és Michael 21 ponttal holtversenyben a bajnokság ötödik helyén végzett. A gyõztesek természetesen Schlesser és Baldi voltak, mindössze másfél ponttal Mass elõtt.

1990-ben Michael mindent megnyert a Forma-3-ban, amit meg lehetett, így 1991-ben már csak a C-csoportra koncentrált, ahol ebben az évben már nem tanuló státuszban voltak Wendlingerrel, hanem kaptak egy "saját" autót, amivel õk ketten versenyeztek. Szerencsétlenségükre ekkorra az autó meglehetõsen megbízhatatlanná vált egy új koncepciójú motor miatt...

A Mercedesnél azonban nem csupán vezetésbõl állt az élet, bár Jochen Neerpasch azokat a híreszteléseket tagadja, hogy tudatos és koncepciózus képzésen mentek volna keresztül náluk a fiúk: "Gyakran megírják, hogy sokoldalú oktatásban részesítettük õket. Hülyeség. A fiúknak meg kellett ismerniük az autóikat. Minden más kifejlõdött a környezeten és a társaságon keresztül. Az embernek nem kell gyakorolnia azt, hogy hogyan megy be egy elsõ osztályú szállodába. Aki már egyszer csinált ilyet, tudja hogy zajlik le. Aki egyszer már egy angol riporter mikrofonjába nagy nehézségek árán próbált nyilatkozatot adni, az meg fogja magát erõltetni azért, hogy kibõvítse angol szókincsét." [2.] - mondta.

Gustav Buesing, a Mercedes akkori marketingigazgatója szintén azt mondja, hogy nem volt tervszerû oktatás a pályán kívüli viselkedésrõl: "[A fiúk] csak élvezni akarták ezt az egészet. Játszani. Bolondozni. De amikor a paddockban voltak, vagy a Mercedes-Benz motorhome közelében, vagy Jochen Neerpasch vagy Peter Sauber közelében vagy azok között az apa- figurák között, akkor nagyon jól viselkedtek, úgy mintha egy iskolában ülnének. De ha senki sem figyelt oda, akkor hülyéskedtek - mint bármelyik fiatalember az õ korukban. Még mindig sokat kellett megtanulniuk a nyilvánosság elõtti viselkedésrõl és segítettünk nekik egy kicsit, de nem formálisan. Nem voltak leckék, vagy szemináriumok, vagy megbeszélések. De a munkám része volt, hogy néha egy kicsit gyakoroljak velük. Követtem õket és meghallgattam, amikor újságírók közeledtek feléjük és adtam nekik néhány tanácsot. Hogyan kell elmondani az embereknek azt, amit mondani akarsz, nem pedig azt, amit hallani akarnak. Mondd meg, hogy így akarsz válaszolni egy kérdésre és nem úgy.
Michael odafigyelt erre és jól és gyorsan megtanulta. Most õ az egyik legjobb abban, ahogy a médiával kell bánni. Nem volt egy nagy slepp körülötte, mint néhány ember körül. Nem olyan fajta fickó volt. Nem változott meg a Mercedesnél. A Forma-1-ben sem igazán változott meg. Ugyanaz maradt. Sosem mutatta a stressz jeleit, sosem bosszantott embereket. Néha nehezen fogadjuk ezt el, tudom, de nem szabad elfelejteni, hogy négyéves korában kezdett el versenyezni. Jól emlékszem, egyszer egy nürburgringi verseny után készítettem egy interjút vele a nagy Mercedes vendég-sátorban és körülbelül 1200 ember volt ott, beleértve egy csomó embert a Mercedes vezetõségébõl.
A fantasztikus versenyérõl kérdeztem és arról, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen fiatal srác ennyire érett és egy ilyen hibátlan versenyt tud futni. 21 vagy 22 éves volt akkor. Azt mondta: "felejtsd el - hiszen már 17 éve versenyzek…" És mindenki nevetett. De õ ezt komolyan gondolta. És igaza volt. Négyévesen kezdett versenyezni és hozzászokott a nyomáshoz és minden más dologhoz, amely a versenyzés körül felmerül - még ha a gokartozásban ezek csak kis mértékben vannak is jelen. Ez már akkor az õ világa volt. Úgyhogy számára mentálisan ez nem volt olyan nagy lépés, mint azt az emberek gondolták. Arról is tudott gokartos idejébõl, hogy mi a helyzet az éjszakai ivászattal. Nagyon fiatalon megtanulta, hogy ha berúgsz elõtte való éjszaka, akkor a következõ napon nagy bajban leszel.
Úgy vélem ezeket a dolgokat a gokartos idõszakában kellett megtanulnia, mert sosem láttam, hogy ilyen dolgokat mûvelt volna, amikor a Mercedes-Benznél volt. És tudod, az is bámulatra méltó, hogy sosem láttam, hogy elvesztette volna az önkontrollját vagy a higgadtságát bármikor is. Láttam már nagyon nyugodtnak, láttam már igazán boldognak és élvezni az életet a szerelõivel és a személyzettel, de ezt mindig anélkül tette, hogy elvesztette volna az önkontrollját." [1.]

Karl Wendlingerrel

Nagy hangsúlyt fektettek azonban a módszeres fizikai felkészülésre. Willi Dungl ausztriai egészség-klinikáján a fiúknak mindent megtanítottak az egészséges életmódról és a megfelelõ tréningrõl. Leo Reiss, Schumacher akkori versenymérnöke: "Nagyon erõs karaktere van. Például szeret enni, mégis nagyon kontroll alatt tartja az étkezését. Nagyon keményen dolgozott. És a másik dolog az, hogy fizikálisan õ a legerõsebb a három fiú közül. Emlékszem, hogy 15 kilót fogyott, amikor hozzánk jött a Mercedeshez. Amikor elõször eljött, akkor majdnem olyan volt, mint én [kissé pufók] és aztán rengeteget edzett nagyon komolyan. Nagyon keményen dolgozott Dungl-nál Ausztriában és megtalálta a saját külön útját. Olyan keményen dolgozott, hogy amikor elmondták neki, hogyan kell egészségesen étkezni, száz százalékos odaszántsággal csinálta. Teljes odaszántsággal. Ha bármit látott, ami segítségére lehetett, mindent megtett érte. Tényleg mindent beleadott.
Amikor elmentek együtt egy hétre fitnessz edzésre, olyankor Schumacher mindig túl sokat, vagy majdnem túl sokat dolgozott. Ha azt mondták: "Csináld ezt és ezt, ezen a távon.", akkor Michael mindig visszament és megcsinálta kétszer. Mindig túl nagy nyomás alá helyezte magát ezzel. Annyira nyerni akart. A legjobb akart lenni. Szegény háttérbõl jött és tudja, hogy az egyetlen módja, hogy jó élete legyen az, ha keményen megdolgozik a gazdagságért és a sikerért. Mint az oroszok, tudod. Felnõttek és csak azt akarták, hogy kikerüljenek Oroszországból. Mindent megtettek, hogy kikerüljenek. Michael autószerelõ volt és azt hiszem nem azt az életet akarta élni. Sok oka van annak, hogy ott van, ahol van, de az egyik legfõbb oka a mentalitása." [1.]

1991-ben a Mecedes új motorja olyan sokszor felmondta a szolgálatot, hogy az év nyolc versenyébõl Wendlinger és Schumacher csak háromszor ért célba. Az elsõ alkalom az év harmadik futamán, Silverstone-ban volt, ahol a második helyen végeztek. Aztán június 22-én következett a híres Le Mans-i 24 órás verseny, amely beleszámított a C-csoportos világbajnokság végeredményébe. Ezen a futamon három versenyzõnek kellett váltania egymást egy autóban, így Schumacherékhez csatlakozott Fritz Kreutzpointner is, aki nem volt azon a szinten mint a másik két fiú. Ám az ifjú és még néha heves Michaelnek is problémája támadt azzal, hogy átlássa egy ilyen hosszú megbízhatósági verseny távlatait: "Meg akarta nyerni Le Mans-t és azt hitte az elsõ hat órában megteheti." - számolt be Leo Reiss - "A tapasztalat hiánya volt ez, ugyanakkor a mentalitása is ilyen volt. Azt hiszem az a Le Mans-i éjszaka az egyetlen alkalom amikor azt láttam, hogy elveszti az önkontrollját. Nem teljesen vesztette el, de közel volt hozzá. Mindenki le akarta állítani azon az éjszakán. De meg akarta nyerni Le Mans-t és õ akart az utolsó etapon vezetni. És õ akart az idõmérõ edzésen is futni. De Karl futott az idõmérõ edzésen és megmondtuk neki, hogy az idõmérõ edzés nem fontos Le Mans-ban, mert a verseny sokáig tart, de õt ez nem érdekelte…" [1.]

Az 1991-es Le Mans-i 24 órás verseny plakátja

Mass, aki ekkor már a másik Mercedesben ült így emlékszik vissza: "Le Mans-ban versenyeztünk és éjszaka beszéltem Michaellel és azt mondtam neki: "Túl gyorsan mentek." és õ azt mondta: "Nem, nem megyek túl gyorsan. Könnyedén csinálom. Nincs probléma." Számomra nem a sebessége volt furcsa, hanem az, ahogy felkapta a vizet, majdnem temperamentumosan és azt mondta nekem: "Hülyeség, nem megyek túl gyorsan… Ha te nem tudsz gyorsan menni, az a te problémád." Ezt válaszolta nekem, úgyhogy befogtam a számat és magamban nevettem és azt gondoltam majd megtanulja a saját kárán. Megtanulta. Az autóval problémák támadtak késõbb és visszajött és azt mondta: "Igazad volt, túl gyorsan mentünk. Sajnálom." Elégedett voltam. Arrogáns attitûdje volt, de tanult is belõle. Fontos, hogy ilyen erõs legyél és elismerd a hibákat." [1.]

Noha Schumacher megfutotta a verseny leggyorsabb körét, a Mercedesnek váltóhibája támadt, s a fiúk végül az ötödik helyen értek célba. Így is õk voltak a legjobb mercedesesek, ugyanis a másik autóval az "öregek", - Mass, Schlesser és Alain Ferté - három órával a verseny vége elõtt motorhibával kiestek.

Nem sokkal ezután, július 28-án sor került Michael elsõ - és egyetlen - Forma-3000-es versenyére a japán Sugóban. Tapasztalatszerzésnek szánták a dolgot és igyekeztek felmérni a terepet a versenysorozatban - ahol Schumacher folytathatná pályafutását 1992-ben...

"Jó tapasztalat volt, mert ott használtam idõmérõ gumikat és elég gyors forma-autó is volt, majdnem olyan, mint egy Forma-1-es a kanyarsebesség és ilyesmi tekintetében." - nyilatkozta errõl az élményrõl az Autosport magazinnak egy hónappal késõbb - "Nem áll túl távol [a Forma-1-tõl] és sokat segített nekem, mert egész idõ alatt csak sportautóztam és ez más érzés és más vezetési stílusra van szükséged. A Forma-3000 visszavitt a formula-stílushoz, tudod."

"A különbség a verseny- és az idõmérõ gumik között egy kicsit nagyobb, mint itt [a Forma-1-ben]." - mondta ugyanebben az interjúban a japán Forma-3000-rõl - "Az idõmérõ gumi itt is nagyon jó, de a Forma-3000-ben sokkal nagyobb erõt kell kifejtened ahhoz, hogy megtartsd a kormányt. A gumik olyan jók és olyan jó a tapadásuk, hogy az hihetetlen. Érzed a tapadást, amit itt nem igazán érzel. Itt is lehet érezni a tapadást, de nem annyira, mint Japánban."

Michael egy Le Mans Company Ralt RT23-Mugen-t vezetett ezen a Forma-3000-es futamon és végül az igen meggyõzõ második helyen végzett Ross Cheever mögött.
A német túraautó bajnokságban egy héttel korábban kevésbé volt sikeres: a Zakspeed Mercedes-Benz színeiben a Norisringen az elsõ futamban a huszonötödik helyen végzett, a másodikban kiesett. Diepholzban az elsõ futamban kiesett, a másodikban tizennegyedik lett.

A Mercedes színeiben

A C-csoportos világbajnokságban a következõ futamot a Nürburgringen rendezték augusztus 18-án. A verseny nem zajlott eseménytelenül...
Az incidensre az idõmérõ edzésen került sor, amikor Schumacher ütközött a Jaguar versenyzõjével, Derek Warwickkal. "Derek nagyon-nagyon mérges volt." - emlékszik vissza Gustav Buesing - "Az edzésnek vége volt, vagy majdnem vége és azt hiszem egymás mellett mentek és aztán összeüzköztek. Derek olyan mérges volt, hogy kiugrott az autójából, kirohant a boxából és Michael után futott, aki éppen a kamionba sétált a garázsból. Derek követte és így tett Jochen Mass is, mert attól félt, hogy ökölharc lesz a dologból. Derek olyan dühös volt, hogy bevágta az ajtót maga mögött, így a gyülekezõ újságírók közül senki nem látott semmit. Bezárták az ajtót és hevesen vitatkoztak.
Jochen [Mass], aki az egyetlen szemtanú volt, elmesélte nekem, hogy Michael hihetetlenül nyugodtan reagált és Derek majd felrobbant dühében és felemelte a kezét. Michael csak annyit mondott: "Én nem így látom. Nem, nem értek egyet." vagy valami ilyesmit. Mindezt nagyon nyugodtan. De micsoda szituáció! Szerintem mindketten hibáztak, mert volt elég hely a pályán és egyáltalán nem volt ok rá, hogy a két autó egymásba menjen. Tipikus autóverseny-baleset volt." [1.]

Warwick valószínûleg túlreagálta a dolgot, ám ez nem csoda abban a lelkiállapotban, amelyben akkor lehetett. Öccse, Paul négy héttel korábban vesztette életét Oulton Parkban a Forma-3000-ben. Dereknek ez volt az elsõ versenye a tragédia óta. "Nagyon közel álltam hozzá, hogy meg