Beteljesülés - 2000

2000-re Michael Schumacher új csapattársat kapott a brazil Rubens Barrichello személyében, miután Eddie Irvine az újonnan alakuló Jaguar csapathoz szerzõdött. A brazil pilóta fiatal kora ellenére a mezõny egyik legtapasztaltabbjának vallhatta magát - 1993 óta versenyzett a Forma-1-ben, s újoncként Ayrton Senna védencének és barátjának mondhatta magát. Mindig is tehetségesnek tartották, de egészen 2000-ig csak kis csapatok jutottak neki osztályrészül. Az öntudatos Barrichello azon nyomban kijelentette, hogy a gyõzelem - és Schumacher legyõzése - a célja. A téli tesztek alatt minden cselekedetébõl sütött az ambició: több ezer kilométert teljesített - többet, mint Schumacher - és pályacsúcsot is döntött Fioranóban, igaz ezt néhány héttel késõbb elhódította tõle a csapat tesztpilótája, Luca Badoer. Barrichello igazi médiakedvenccé vált, a sajtó bõszen latolgatta, hogy vajon hányszor és mennyire fogja megverni Schumit…

Michael eközben pihent. A családjával, mint mindig. Ezen a télen is Norvégiában töltötték a szabadság nagy részét.
1999 decemberében azért még ellátogatott egy gokart-gálára Kölnbe, ahol Forma-1-es, CART-os és az autóversenyzés egyéb ágazataiban versenyzõ kollégáival mérte össze tudását. Michael gyõzött Barrichello és a német túraautó-bajnokságban szereplõ Arndt Meier elõtt.

Az új autó február elejére készült el és az F1-2000-es nevet kapta. Michael elégedett volt vele, az elsõ teszteléseken: azonnal gyors volt és a nagyobb mûszaki hibák is elkerülték. A Ferrari nem ment el Barcelonába vagy Jerezbe tesztelni, ahol a McLaren-Mercedes rótta köreit, inkább saját pályáin Fioranóban és Mugellóban kísérletezett - így aztán az elsõ verseny elõtt nem volt közvetlen összehasonlítási alap. A McLaren nem produkált semmi meglepõt, a többi csapatra nézve sokkolót a teszteken. A Ferrari F1-2000-ese - Michael Schumacherrel a volánnál - viszont majd' 2 másodperccel megdöntötte a Mugellóban addig fennálló pályacsúcsot. A mclarenesek csak legyintettek: a teszteredmények manipulálhatóak - mondták.
Ezzel elkezdõdött a pszichológiai hadviselés, majd lassan kibontakoztak a nyilatkozatháborúk is. Mika Häkkinen úgy tartotta, hogy Schumacheren bizonyára nagyobb a nyomás, mint rajta: "Én az elmúlt két évben világbajnok voltam, úgyhogy idén mindenfajta nyomás nélkül versenyezhetek - ami azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé vagyok motivált. Vannak pilóták viszont, akiknek mindenáron gyõzniük kell és ha ez nem sikerül, az számukra maga a bukás. Az ilyenek most iszonyatos nyomás alatt vannak." - mondta a finn egy alkalommal.

Az Ausztrál Nagydíjat ötödik alkalommal rendezték Melbourne-ben. Schumachernek még sosem sikerült itt nyernie, sõt, a Ferrarival egyáltalán nem sikerült még szezonnyitó versenyen diadalmaskodnia. A szabadedzésen felcsillant a remény, hogy ezúttal másként lesz. Schumacher annak ellenére az élen végzett a pénteki idõk összesítése alapján, hogy a délutáni edzés felénél kicsúszott és csúnyán összetörte az autóját, ezért aztán már nem is tudott visszajönni edzeni.
A szombat délelõtti gyakorlást is õ "nyerte", igaz, nem lehetett tudni, hogy a McLarenek hol is tartanak, mert Häkkinen motorhiba miatt mindössze négy kört tudott megtenni.
Aztán eljött az idõmérõ edzés. Schumacher pénteken összetört autóját a Ferrari szerelõknek nem sikerült összeraknia, így a tartalék autóval edzett - mi tagadás, meglehetõsen idegesen. Az egész idõmérõ edzés alatt egyetlen tiszta gyors kört futott, a többit vagy elrontotta vagy pedig mások rontották el helyette. Az utolsó gyorskörében jobbak voltak a részidei, mint a pole pozícióban álló Häkkinené, de David Coulthard balesetet szenvedett, ezért piros zászlóval leintették az edzést és Schumacher gyorskörét. Michaelnek maradt tehát a harmadik rajtkocka a két McLaren mögött és Barrichello elõtt. A különbség azért nem volt olyan aggasztó, mint egy évvel azlõtt: akkor Häkkinen 1,3 másodperccell volt gyorsabb Schumachernél, most csak fél másodperccel. Michael nem is volt nyugtalan: "Van esélyünk a gyõzelemre holnap." - nyilatkozta.

Ideális idõjárási körülmények között kezdõdhetett meg a 2000-es évad elsõ versenye. Schumachernek pedig a futamra összerakták az elsõ számú autóját. A rajttól gond nélkül jött el az elsõ három - Häkkinen, Coulthard és Schumacher -, de Barrichello elvesztette a negyedik helyet Heinz-Harald Frentzennel (Jordan-Mugen-Honda) szemben. Tulajdonképpen Michael sem rajtolt jól, mégis sikerült megõriznie a harmadik pozíciót. A McLarenek elkezdték az elszakadást, egyedül Michael tudott velük tartani. Barrichello ugyan minden igyekezetével azon volt, hogy megelõzze Frentzent, de a Jordan pilótája ügyesen védekezett.

Schumacher közben leggyorsabb kört futott, ami egyértelmûen utalt rá, hogy az ezüstöknek nem lesz könnyû dolga, ha le akarják rázni. A 7. körben Eddie Irvine balesetet szenvedett Jaguárjával, ezért beküldték a biztonsági autót, ami mögött újból összetömörült a mezõny (fel tudott ezzel jönni ismét Frentzen és Barrichello is). Amikor a Safety Car kiment Schumacher rögtön elkezdte támadni a lelassuló Coulthardot: a mclarenesnek komoly gondjai támadtak az autójával. Bement a boxba, ahol már látható volt, hogy füstöl a Mercedes motor. Ennek ellenére a skótot 44 másodperc múlva újra indították, de néhány száz méter után végleg elbúcsúzott a versenytõl. Közben Schumacher az egyik körét kicsit lassabban teljesítette, de aztán elkezdett fokozatosan faragni Häkkinen elõnyébõl - újabb leggyorsabb kör fûzõdött a nevéhez. A 18. körben már csak 2,6 másodperc volt Schumacher hátránya, ám finn vetélytársának hirtelen ennél nagyobb gondjai is támadtak: alatta is elfüstölt a Mercedes hajtómû. Schumacher tehát az élre állt 17 másodperc elõnnyel Frentzen és Barrichello elõtt. A brazil továbbra is hiábavaló harcot folytatott Frentzennel: próbálkozott, de nem tudta megelõzni. Ezért aztán rádión Ross Brawn taktikai segítségét kérte és kapta. A Ferrari úgy döntött, hogy Rubens kétszer fog kijönni a boxba, hogy kevesebb üzemanyagot felvéve egy gyorsabb kerékcserével meg tudja elõzni a Jordant, majd könnyebb autójával össze tudja szedni azt az elõnyt amivel második kerékcseréje után is a második helyen maradhat. Schumacher közben nyugodtan autózott elöl és a 30. körben szánta rá magát a kerékcserére. 12,2 másodpercig tartott a mûvelet, s utána a harmadik helyre tért vissza. Barrichello boxkiállása a 33. körben a kevesebb üzemanyag miatt csupán 9 másodpercig tartott, majd Frentzen következett a 35. körben. A Jordan nagyon elrontotta a kerékcserét (23 mp), így pilótájuk csak Barrichello mögé tudott visszaérni, ráadásul néhány kör múlva váltóhibával kiállni kényszerült. Rubensnek így is nyomnia kellett a gázt, mert biztosnak kellett lennie abban, hogy majd a második kerékcseréje után is vissza tud térni a második helyre. Schumacher viszont drámaian lelassult. A versenynek ezen szakaszában a német 2-3 (sõt, idõnként 4-5) másodperccel lassabb köridõket teljesített, mint a verseny elején, az egyenesekben pedig 12 km/h-val volt lassabb az autója, mint csapattársáé. Valami baj van a kocsijával? Neki is ki kell állnia? Barrichello néhány kör alatt utolérte, ám emiatt nem aggódott: "Tudtam, hogy még egyszer ki kell majd mennie, ezért hagytam, hogy feljöjjön rám és elõzzön. Nekem akkor már fontosabb volt, hogy az autómnak ne legyen semmi baja, ezért igyekeztem kímélni." - árulta el a futam után Michael.

Mint késõbb kiderült Ross Brawn aggódott a gumik állapota (a kerékcsere alkalmával Schumacher nem igazán jó minõségû garnitúrát kapott), valamint az autóban tapasztalható vibráció miatt és utasította a német pilótát, hogy vezessen óvatosan és ne menjen rá a rázókövekre. Ez természetszerûen lassuláshoz vezetett. Ám ez is belefért: a versenyt végül több, mint 11 másodperces elõnnyel nyerte Michael Barrichello elõtt, a harmadik helyre pedig meglepetésre saját öccse érkezett be az új BMW-motorral hajtott Williamsben. Ralf teljesítménye kétségtelenül a nap szenzációja volt. A futam után Michael nagyon felszabadultnak tûnt - az évad elsõ versenyén elért eredmény pszichológiai szempontból mindig rendkívül fontos.

"Ez az ötödik évem a Ferrarinál, de most tudtam elõször nyitó futamot nyerni. Nagyon boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy már az elsõ versenytõl kezdve versenyképesek vagyunk. Sajnálom, hogy kiestek a McLarenek, mert úgy érzem, hogy versenyben is meg tudtuk volna õket verni. A futam elején kíméltem az autómat, vigyáztam a gumikra, mégis tartani tudtam velük a lépést, sõt egy picit talán gyorsabb is voltam." - mondta Schumacher.

Úgy tûnik ezen nyilatkozatával Michael belegázolt Ron Dennis büszkeségébe, a McLaren csapatfõnöke ugyanis ingerülten reagált a pilóta szavaira: "Schumacher hülyeségeket beszél, amikor azt állítja, hogy megvert volna bennünket versenyben is. Ha nem esünk ki, neki esélye sem lett volna. Teljes mértékben mi tartottuk a kezünkben a futamot. Pontosan tudom milyen csalódott volt amiatt, mert nem az övé lett a pole, ezért beszél ilyeneket."

A nyilatkozatháború tehát folytatódott. A második és a harmadik versenyen aztán választ adott Dennisnek...

Interlagosban ismét a McLarenek indulhattak az elsõ sorból, ám Schumi a második rajtkockából induló Coulthardot rögtön a rajtnál, Häkkinent pedig az elsõ kör végén megelõzte, azt követõen pedig dinamikusan ellépett üldözõitõl. Barrichello néhány körrel késõbb szintén áthámozta magát a McLaren-duón, így a két Ferrari haladt az élen. A sebességbeli különbség a vörösök és az ezüstök között azonban felvetette annak gyanúját, hogy a maranellóiak kevesebb üzemanyaggal vágtak neki a versenynek, így többször ki kell jönniük a boxba. S valóban így volt. Mika Häkkinennek a 30. körben ismét búcsúznia kellett mûszaki hiba miatt - amint a 27. körben Schumi csapattársának, Barrichellónak is -, ám David Coulthard ezúttal célba vitte a McLarent - de csak Schumi mögött a második helyen. Ennek sem örülhettek sokáig a wokingiak, ugyanis a futam után diszkvalifikálták a skótot, miután a technikai ellenõrzésen szabálytalannak találták autója elsõ vezetõszárnyát.

Imolában már végképp nem élhetett semmilyen kifogással Ron Dennis: Häkkinen és Coulthard is célba ért - de megint csak Michael Schumacher mögött. Az idõmérõ edzésen még Mika volt a leggyorsabb, Michael a második rajtkockából indulhatott. A rajttól ugyanilyen sorrendben jöttek el, miközben mögöttük Barrichello lerajtolta DC-t. Häkkinen és Schumacher azonban egy külön katagóriát képviselt és õk ketten hamar elszakadtak a mezõnytõl. Az elsõ kerékcserére egyszerre érkeztek a boxba és nem változott a sorrendjük, sõt Mika tett kicsit nagyobb elõnyre szert: a különbség körülbelül 4,5 másodperc volt a két versenyzõ között ekkor.

A Ferrari azonban már ekkor a következõ boxkiállásra készült! Az, hogy Michael több üzemanyagot kapott, mint Häkkinen csak a második kiállásnál derült ki, amelyre a finn néhány körrel hamarabb érkezett meg, mint a Ferrari pilótája. Miután Michael is túlesett a mûvleten csaknem négy másodperccel Mika elé ért vissza a pályára. Ezzel eldõlt a verseny! Schumacher nyer, Häkkinen és Coulthard elõtt.

A következõ verseny, a Silverstone-i Brit Nagydíj elõtt a Forma-1 közvéleménye azt latolgatta, hogy vajon milyen érzésekkel tér vissza Michael pályafutásának legsúlyosabb balesetének színhelyére. "Nincsenek különösebb ellenérzéseim Silverstone-nal szemben, hiszen ez a baleset bárhol megtörténhetett volna. Amikor rovom a köreimet a pályán, akkor nem arra gondolok, hogy mi történt a múltban, hanem a pillanatnyi feladatra koncentrálok." - válaszolta maga a német versenyzõ erre a kérdésre.

Az idõmérõ edzés azonban nem sikerült jól: Schumi csak az ötödik rajtkockába kvalifikálta magát. Hozzá kell azonban tenni, hogy a kaotikus tréning inkább lutrira emlékeztetett, mintsem a valóságos erõviszonyokat tükrözõ versengésre. Nagyrészt esett az esõ, ám az utolsó percekben elállt, s hirtelen felszáradt a pálya - a játék neve ilyenkor az: ki tud egy szerencsés tiszta kört futni, amikor az egész mezõny egyszerre özönlik a pályára a javítás reményében? A kedvezményezett ezúttal Rubens Barrichello és Heinz-Harald Frentzen voltak, akik meglepetésre elfoglalták az elsõ sort. Häkkinen a harmadik, Coulthard a negyedik rajtkockára állította McLarenjét.

Miután Nagy-Britanniában az évnek ezen szakaszában az egyébként szokásosnál is több a csapadék hullik, s ennek megfelelõen egész héten vigasztalhatatlan volt az idõjárás, némi meglepetés volt, hogy vasárnapra kiderült az ég, s száraz versenyt tudtak futni.
A rajtnál Schumit Häkkinen a fûre szorította, ahol autója nem tudott megkapaszkodni, így csak nyolcadikként tudott bekanyarodni az elsõ kanyarba. Az élen megtartotta vezetõ pozícióját Barrichello, mögötte Frentzen, és a Häkkinent megelõzõ Coulthard igyekezett.
Közben Schumi beragadt Villeneuve mögé (BAR-Honda), ahonnan csak akkor tudott szabadulni, amikor a kanadai a boxba hajtott szervizre. A verseny késõbbi szakaszában mind Barrichello, mind Frentzen kiállni kényszerült mûszaki hiba miatt, így már a hazai kedvenc, Coulthard hajtott az élen, Häkkinennel a nyomában. Ez a sorrend nem változott a befutóig, Schumi pedig elcsípte a dobogó harmadik fokát, amivel ezúttal kivételesen nem volt teljesen elégedetlen. A szokásosnál visszafogottabb teljesítménye sokakat arra engedett következtetni, hogy minden szóbeli bizonygatás ellenére talán mégiscsak benne maradt 1999-ben elszenvedett balesete...

A Spanyol Nagydíj elõtt döbbenetes hír rázta meg a Forma-1 világát: a McLaren-Mercedes pilótája, David Coulthard magánrepülõgépével lezuhant a franciaországi Lyon közelében. Csodával határos módon a gép utasainak - így Coulthardnak és barátnõjének - haja szála sem görbült, ám a két pilóta életét vesztette. Barcelonában Coulthard rajthoz állhatott és rajthoz is állt.

Meglepõ volt, hogy Schumi pont itt, ezen a hagyományosan a McLarennek kedvezõ pályán szerezte meg elsõ pole pozícióját a szezonban. Mellõle Häkkinen vághatott neki a versenynek. A futamon azonban Schuminak nem volt szerencséje. Sokáig az élen száguldott, s bár saját bevallása szerint nem volt jó a gumiválasztásuk, maga mögött tudta tartani Häkkinent. Sõt, a finn az elsõ boxkiállás alkalmával sem tudott elé kerülni. Ennek ellenére nem mondható, hogy a Ferrarinál tökéletesen mûködött a rendszer a szervizelés alkalmával: a "nyalókás ember" túl korán adta meg Michaelnek a jelzést az indulásra, minek következtében Schumi keresztülhajtott a tankolást végzõ fõ-szerelõ, Nigel Stepney lábán. A derék szakember lába eltört, s a következõ kiállásnál már beugrónak kellett helyettesítenie.

Erre a bizonyos második kiállásra egyszerre kerített sort Michael és Häkkinen a 41. körben. A Ferrari "tartalékos boxcsapata" azonban kicsit lassabb volt a kelleténél, így a finn elõzni tudott a boxban. Hogy a pech-széria teljes legyen néhány körrel késõbb kiderült, hogy Schumi hibás gumit kapott, amibõl enyhén eresztett a levegõ. Megelõzte Coulthard, majd egy látványos csatában Barrichello és öccse Ralf Schumacher (BMW-Williams) is: Rubens épp az ifjabbik Schumit támadta, amikor õk ketten Michael mögé értek, s defektes gumija ellenére Michael csak kemény harc árán engedte el Ralfot. Barrichello ezt kihasználva, "nevetõ harmadikként" ment el mindkettejük mellett - megszerezve így a harmadik helyet. A kör végén Schumi ismét a boxba hajtott, hogy lecserélje eresztõ gumiját, s innen már csak az ötödik helyet tudta megmenteni.

A szezon hatodik versenye a nürburgringi Európa Nagydíj volt. Michael számára a hazai pálya addigi pályafutása során nem járt különösebb elõnnyel: Hockenheimban és a Nürburgringen is 1995-ben gyõzött elõször és utoljára - miközben voltak pályák, ahol már három-négy diadalt is számlált. Vajon most sikerül-e végre ismét örömöt szereznie szurkolóinak német földön?

Az idõmérõ edzésen David Coulthard szerezte meg a pole pozíciót, miután õ tudta legszerencsésebben kihasználni az esõ után fokozatosan felszáradó pálya egyre gyorsuló tulajdonságát. Michaelnek a második rajtkocka jutott, míg nagy riválisa, Häkkinen eggyel mögüle indulhatott, a harmadik rajtkockából.
A startnál a finn "szokás szerint" kilõtt, s az elsõ kanyarba már õ fordulhatott elsõként. A 9. körben azonban elkezdett esni az esõ, s Michael szinte azonnal lecsapott Häkkinenre kihasználva kivételes esõmenõi képességeit. Az F1 Racing szaklap egyik újságírója, Peter Windsor így írt errõl a jelenetrõl a 2001. februári számban: "Lehet, hogy Mika elõzése Spa-ban az év televíziós pillanata volt, számomra azonban inkább Michael nürburgringi elõzése Mikával szemben volt az év elõzése, mert ott volt Mika - egy kétszeres világbajnok egy pole pozícióra képes autóban -, akit úgy hagytak ott, mintha hátrafelé menne. És nem arról volt szó, hogy a McLaren rossz autó volt azon a napon vizes aszfalton, hiszen Mika szárnyalt, amint megkapta esõ-Bridgestone-jait. Amikor azonban mindketten száraz gumikon voltak és a lábujjak és ujjbegyek finom érzékelésén múlott a legvégsõ határok elérése, Michael volt az, aki mindenkinek megmutatta, hogy is kell ezt csinálni."
Innentõl kezdve Michael vissza sem nézett: sima gyõzelmet aratott a vizes pályán úgy, hogy Mika Häkkinenen kívül az egész mezõnyt - köztük Coulthardot és Barrichellót is - lekörözte, s ezzel sokadszorra is aláhúzta esõmenõi hírnevét!

Monte-Carlo - a következõ verseny színhelye - mindig is feküdt Schuminak, s úgy tûnt jó hagyományaihoz hûen ismét nyer: pole pozíciót szerzett a meglepetés-ember, Jarno Trulli (Jordan-Mugen-Honda) elõtt. David Coulthard a harmadik, Mika Häkkinen csak az ötödik helyrõl vághatott neki a futamnak. Michael már jókora elõnyben volt a második helyezett Coulthardhoz képest (Trulli idõközben kiesett a skót elõl), amikor az 55. körben eltört a bal hátsó kerékfelfüggesztése, így fel kellett adnia a versenyt, Coulthard pedig learathatta a babérokat. Mint késõbb kiderült Schumi Ferrarijának megrepedt a kipufogócsöve, s a kiáramló forró gáz olvasztotta meg a felfüggesztést. A német pilóta elõnye 12 pontra olvadt Coultharddal szemben.

Ez a verseny volt az elsõ láncszeme abban a balszerencse-sorozatnak, amely Schumi egész nyarát beárnyékolta, s ami augusztusra felhozta rá ellenfeleit a világbajnoki pontversenyben. De a pechszéria folytatása elõtt jött még a Kanadai Nagydíj. Michael indult a pole pozícióból, ám ez önmagában semmit sem jelentett, hiszen a szezon addigi részében soha nem az nyerte a futamot, aki az elsõ rajtkockát megszerezte…

Schumi ezúttal jól jött el a rajttól, s megõrizte elsõ helyét. Egyik riválisának, David Coulthardnak azonban gondjai támadtak, ugyanis szerelõi a megengedettnél tovább dolgoztak autóján a rajt elõtt, így a 13. körben be kellett mennie egy 10 mp-es "stop-and-go" büntetésre. Michael csak akkor adta ki a vezetést a kezébõl néhány körre, amikor a 34. körben kiment kereket cserélni - ekkor a csapattárs, Rubens Barrichello vezetett, amíg meg nem ejtette õ is a kötelezõ boxkiállást. A verseny 40. körében eleredt az esõ, így mindenkinek ki kellett mennie esõgumikért. Michael a boxutcabeli kavarodást követõen is megõrizte elsõ helyét és továbbra is magabiztosan vezetett, egészen addig, amíg egy titokzatos fékhiba következtében el nem kezdett lassulni az autója. Ennek következtében a verseny végére Rubens Barrichello szorosan feljött rá, ám nem elõzhette meg mûszaki hibával küzdõ csapattársát - aki ennek ellenére megérdemelte a diadalt, hiszen a fékproblémái nélkül valószínûleg nagy fölénnyel nyerte volna a versenyt. A harmadik helyen a Montrealban hagyományosan jól szereplõ Giancarlo Fisichella végzett. Häkkinen lett a negyedik, Jos Verstappen (Arrows-Asiatech) az ötödik és Jarno Trulli a hatodik. David Coulthard 10 mp-es "stop-and-go" büntetése után nem sokat tudott javítani pozícióján, így a hetedik helyen fejezte be a versenyt.

A kínszenvedés idõszaka Magny-Cours-ban kezdõdött a Ferrari számára. Schumacher az idõmérõ edzésen még pole pozíciót szerzett David Coulthard, Rubens Barrichello és Mika Häkkinen elõtt, ám a vasárnap David Coulthard fogta ki a legjobb napot. A skótot a rajtnál ugyan még megelõzte Rubens Barrichello, ám a 21. körben visszaelõzte a brazilt. Michael Schumacherrel ennél jobban meggyûlt a baja a 39. körben: A francia pálya kedvelt elõzési pontja az Adelaide-hajtûkanyar, s ezt nézte ki magának DC is Schumi megelõzésére. Igen ám, de Michaelt nem abból a fából faragták, hogy könnyen feladja pozícióját, s keményen ki is védekezte a skót elsõ elõzési kísérletét. Coulthard ezt úgy tûnik nehezen viselte, ugyanis a kanyarból kifelé jövet már nem autója kormányzásával volt elfoglalva, hanem azzal, hogy nemzetközileg ismert jelekkel adja tudtára Schuminak nemtetszését.
A következõ körben aztán sikerült a McLaren-pilóta manõvere, Schumira azonban még rosszabb is következett, mint az elsõ hely elvesztése: az 58. körben Ferrarija füstöt kezdett eregetni magából, s motorhiba miatt fel kellett adnia a versenyt.
A versenyt Coulthard nyerte Häkkinen és Barrichello elõtt. A futamgyõztes elnézést kért a "mutogatós" jelenetért: "Nem kellett volna ezt tennem, hiszen gyerekek is nézik a televíziós közvetítést. Elnézést kérek mindenkitõl, akit sértett a viselkedésem, de a verseny hevében ilyen elõfordul."

A sajtó az afférnak egyébként nagy jelentõséget tulajdonított, hiszen Schumacher és Coulthard viszonya ekkora meglehetõsen elmérgesedett, ami elsõsorban annak volt köszönhetõ, hogy a skót szemében "vörös posztóvá" vált Schumacher, akit pályán és pályán kívül (értsd a sajtóban) egyaránt támadni "kell". A skót néhány évvel korábban még barátja volt Schuminak (pl. DC egy alkalommal a némettõl kölcsönkapott bukósisakban versenyzett Monacóban, amikor az övével valami probléma támadt), sõt újoncként egyszer olyat is talált mondani, hogy példaképének tekinti Michaelt. 2000-ben azonban a pszichológiai hadviselésre sokat adó DC nem ejthetett ki hasonló "meggondolatlanságot" a száján… A világbajnokság ezen szakaszában a skótot tekintették Schumi legnagyobb ellenfelének, s úgy tûnt 2000-ben végre sikerül kilépnie csapattársa, Mika Häkkinen árnyékából. Maga David sem szenvedett önbizalom hiányban: "Tudom, hogy megvan a tehetségem ahhoz, hogy világbajnok legyek. Mindenki azzal jön, hogy Mikát és Michaelt nehéz legyõzni, ha azonban visszatekintünk a múltba láthatjuk, hogy nekem már nemegyszer sikerült mindkettejüket egy-az-egyben legyõznöm. Miért ne sikerülhetne ez most is és miért ne nyerhetném meg a világbajnokságot?" - mondta.
Franciaországban Coulthard valóban remek versenyt futott: mind Schumachert, mind Häkkinent a pályán gyõzte le. Ám ez volt a 2000-es szezonra az utolsó felvillanása. A következõ versenyektõl egyre inkább ismét Schumacher-Häkkinen párharccá alakult a világbajnokság...

Az Osztrák Nagydíj statisztikailag nem sok jót ígért Michaelnek: ez az egyetlen pálya, ahol még sosem nyert versenyt, s ahol egyébként sem voltak valami fényesek addigi eredményei. 2000-ben is hasonló volt a helyzet: az idõmérõ edzésen csak a negyedik rajtkockába kvalifikálta magát: elõtte Häkkinenen és Coulthardon kívül ott volt csapattársa, Rubens Barrichello is. A gyenge "idõmérés" aztán a futamon kegyetlenül megbosszulta magát. A fiatal Ricardo Zonta (BAR-Honda) pályafutása legjobb rajtpozícióját érte el 6. helyével (világbajnok csapattársát, Villeneuve-öt is verve), ám néhány másodperccel a rajt után a hétvége kellemes meglepetésébõl negatív hõssé vált, amikor hátulról egyszerûen beleszaladt az elõle induló Schumacher autójába. Míg a brazil ifjú megúszta az ütközést, addig a világbajnoki cím egyik esélyesének az elsõ kanyarban véget ért a versenye, ráadásul Zonta manõverének Jarno Trulli (Jordan-Honda) és Giancarlo Fisichella (Benetton-Playlife) is áldozatául esett. Míg az olasz sajtó vérmesebb része szándékosságot sejtett a háttérben (Zontának opciós szerzõdése volt a Mercedesszel), addig Schumacher józanabbul értékelt: "Zonta túlságosan optimistán hajtott be a kanyarba. Már én is késõn fékeztem, õ azonban még késõbb és ezzel teljesen elszámította magát. Természetesen nem örülök a dolognak, de nem haragszom Ricardóra, hiszen nyilván nem szándékosan tette, csak egy kicsit túlfûtött állapotban volt."
Zonta késõbb elismerte hibáját és egy faxban külön is elnézést kért Schumachertõl. Michael számára pedig nem maradt más választás, minthogy ölbe tett nézze, hogyan arat a McLaren zavartalan kettõs gyõzelmet (Häkkinennel az élen, Coultharddal a második pozícióban), s hogyan kerülnek hozzá egyre közelebb a világbajnoki pontversenyben.

Vannak dolgok, amiket már nem lehet fokozni. Legalábbis eleinte úgy hisszük. Aztán kiderül, hogy tévedtünk. Vajon ki gondolhatta komolyan elõre azt, hogy Schuminak a következõ versenybõl sem adatik több, mint az elsõ kanyarig megtett távolság...
A hockenheimi Német Nagydíj idõmérõ edzésén pedig Michael még brillírozott. A pole pozíciót ugyan David Coulthard szerezte meg - ám a skót annak köszönhette a sikert, hogy egyedül neki sikerült elkapnia egy "tiszta" kört az edzés elején, amikor még száraz volt a pálya, s amikor mindenki egyszerre özönlött a pályára. A tréning ezt követõ szakaszában aztán "leszakadt az ég", s a többieknek ilyen körülmények között nyilván már nem volt esélyük megdönteni DC "száraz" idejét. Schumi azonban így is emlékezeteset nyújtott. Nem pusztán azért, mert õ szerezte meg a második rajtkockát - azaz vizes aszfalton õ volt a legjobb -, hanem azért is, mert õ vizes aszfalton ment jobb idõt, mint amilyen idõt például Mika Häkkinen szárazon futott…
Kevésbé mentek jól a dolgok Michael csapattársának, Rubens Barrichellónak, akinek az edzés elején lerobbant az autója, ezért át kellett szállnia a Schumacherre felkészített tartalék autóba, amellyel azonban sehogyan sem sikerült megtalálnia az összhangot: 18. rajtkocka.

Vasárnap azonban már más leosztásban részesültek a fiúk a szerencsébõl. Schumacher versenye - szinte hihetetlen módon - újfent csak az elsõ kanyarig tartott: ezúttal Giancarlo Fisichella szaladt bele hátulról. Ez az eset talán vitathatóbb volt a felelõsség kérdését tekintve, mint az ausztriai, ugyanis Schumi hirtelen balra húzódott a rajt után (miután David Coulthard kiszorította), s a hátulról érkezõ Fisichella erre nem tudott elég gyorsan reagálni. Az olasz pilóta belsõ kamerájának képei láttán azonban lehetett olyan érzése az embernek, hogy egy profi versenyzõnek azért illett volna jobban lekezelni a helyzetet. Ezen a véleményen volt Michael öccse, Ralf is: "Fisichella belsõ kamerája elárulja, hogy Giancarlónak simán lett volna ideje lefékezni. Más kérdés, hogy neki az ilyesmi nem szokása…" - mondta a kisebbik Schumi.

Ennek ellenére a médiában kezdett fellángolni a Schumacher-ellenes hangulat - nem utolsó sorban David Coulthardnak és barátjának, Jacques Villeneuve-nek köszönhetõen, akik elkezdték ütni a vasat mondván, hogy Schumi rajtjai "életveszélyesek", amelyek miatt meg kellene fegyelmezni a németet. Ekkorra már senkit sem zavart - a médiát és Villeneuve-éket a legalábbis nem -, hogy az elsõ esetrõl Zonta is elismerte, hogy az õ hibája volt, a másodikban pedig minimum megosztott a felelõsség (s akkor még Fisichellával voltunk engedékenyek, hiszen a Forma-1-ben íratlan törvény, hogy a hátulról jövõnek kell vigyáznia). Coulthard egyébiránt egy korábbi vélt sérelmét igyekezett fókuszba állítani nyilatkozataival: Magny-Cours-hoz nyúlt vissza, ahol Schumi a rajtnál keményen védekezte ki és verte vissza a skót támadását. DC sportszerûtlenséggel vádolta meg Michaelt, a Ferrari versenyzõje azonban így válaszolt: "A Forma-1 nem puha gyerekeknek való és nem is olyanoknak, akik egy teadélutánnal keverik össze az autóversenyt. Mit kellett volna tennem? Azt mondanom, hogy "csak ön után, uram"? Ha valaki nem bírja elviselni a kemény csatákat, az ne menjen autóversenyzõnek. Mihez kezdtek volna az ilyen fickók Senna, Prost és Mansell idejében, amikor ennél sokkal, de sokkal kemény csaták voltak mindennaposak a Forma-1-ben? Én versenyeztem ellenük, tudom mirõl beszélek. De ha néhány fickó a mai mezõnybõl ezzel a mentalitással visszacsöppenne közéjük, akkor nem ártana felkötniük a pelenkát."

Coulthard talán azt is remélte verbális támadásaitól, hogy pszichológiai nyomás alá helyezheti vetélytársát, amitõl saját esélyei megnõnek. A Magyar Nagydíj rajtjánál úgy tûnt a pszichológiai hadviselésnek megvolt az eredménye - igaz, abból nem Coulthard, hanem csapattársa, Häkkinen húzott hasznot…

A hungaroringi idõmérõ edzésen Michael még fölényesen szerezte meg az elsõ rajtkockát Coulthard és Häkkinen elõtt. A rajtnál aztán a harmadik helyrõl induló Häkkinen kilõtt, az elsõ kanyarban már Schumi mellett volt, a német pedig ezúttal a szokásosnál könnyebben adta meg magát - az óvatosságban nyilván szerepe volt az elõzõ versenyek rajtbaleseteinek, s az azt követõ sajtótámadásoknak is.
Ezzel együtt ez a nap Mika napja volt, s Michael elismerte, hogy a finn valószínûleg akkor is megnyerte volna a futamot, ha nem vesz villámrajtot - annyival gyorsabbak voltak ezúttal a McLarenek. Tulajdonképpen Coulthard is gyorsabb volt ezen a napon, ám õt a boxtaktika nem tudta Schumi elé trükközni, a pályán pedig Michael kivédekezte támadásait.
A verseny végeredménye - Häkkinen, Schumacher, Coulthard - azt jelentette, hogy a McLaren finn versenyzõje 2000-ben elõször átvette a vezetést a világbajnoki pontversenyben. Michael tanácstalan volt, s utólag bevallotta ezután a verseny után érezte magát a legrosszabbul a szezon során: "Sokan azt gondolják, hogy a Belga Nagydíj volt a legkellemetlenebb verseny számomra 2000-ben, ám ez nem így van, mert akkor tudtuk, hogy a vereség oka egy beállítási hiba volt. A Hungaroringen elszenvedett vereség azért esett nagyon rosszul, mert egy nappal korábban az idõmérõn még úgy éreztük, hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat, s nem tudtunk semmiféle logikus magyarázatot találni a McLaren hirtelen mutatkozó formajavulására. Ha valamikor megfordult a fejemben, hogy ezt a világbajnokságot elveszthetjük, akkor az a Magyar Nagydíj után volt." - vallotta be a szezon végén Michael.

Schumacher fent idézett nyilatkozata már elõre vetíti a következõ, Belga Nagydíj eseményeit is. Michael kedvenc pályája ezúttal egész hétvégén nem hozott szerencsét neki. Már az idõmérõ edzésen is csak a negyedik helyre kvalifikálta magát - Häkkinenen kívül Trulli és az újonc Jenson Button (BMW-Williams) is megelõzte.

A nedves aszfalt miatt Safety Car mögül, repülõrajttal induló verseny nem indult rosszul Schumi számára: rögtön megelõzte Buttont és Trullit, majd Häkkinen nyomába eredt. A 6.-7. körben a mezõny kiviharzott a boxba száraz gumikért, miután a pálya elkezdett villámgyorsan száradni. Häkkinen ezt követõen is az élre tért vissza, ám a 12. körben hibát követett el, megpördült, így Schumi elhúzott mellette. A kerékcsere után még mindig Michael vezetett, ám az egyre szárazabb aszfaltcsíkon Häkkinen vészesen közelített felé. Csak egyetlen lényeges adat: a McLaren az egyenesekben több, mint 10 km/h-val gyorsabb volt a Ferrarinál. Nem véletlen, hogy Häkkinen egy hosszú egyenes végén próbálkozott meg az elõzéssel, amikor utolérte Michaelt, ám a ferraris elõször kivédekezte a támadást. Másodszor azonban már nem volt mit tennie. Häkkinen három körrel a verseny vége elõtt pályafutása talán leglátványosabb elõzését produkálta: amikor Michael belülrõl elment a lekörözendõ Ricardo Zonta mellett, Häkkinen kívülrõl támadt, s mindkettejüket egyszerre elõzte meg. A média nem gyõzött szuperlatívuszokat találni a momentum jellemzésére, s valóban nem lehet eltagadni a manõver szemfülességét, ám tény, hogy a kivitelezéshez elengedhetetlen volt, hogy ezen a napon a McLaren sokkal gyorsabb volt a Ferrarinál a felszáradó pályán. Mint utóbb kiderült a maranellóiak esõversenyre számítottak, s ennek megfelelõen állították be Schumi autóját...

Az Olasz Nagydíjra hat pontos hátránnyal érkezett Michael Häkkinenhez képest. A nyomás óriási volt, hiszen ha a finn itt is legyõzi, akkor aligha van visszaút.

Az idõmérõ edzésen a Ferrari dupla-pole-lal örvendeztette meg tomboló hazai közönségét: Schumié volt az elsõ rajtkocka, Barrichellóé a második. Häkkinen a harmadik kockából vágott neki a futamnak. A futamnak, amelyre tragédia vetette rá árnyékát…
A verseny elõtt sok szó esett a rajt utáni újonnan beépített sikánról, amelyrõl a pilóták úgy vélték rendkívül veszélyes helyzeteket teremthet, amikor a mezõny a rajt után egyszerre zúdul majd bele. Ehhez képest ezt a sikánt relatíve kis "áldozattal" úszták meg a fiúk - "csak" Eddie Irvine (Jaguar-Cosworth) csúszott ki, akit Pedro Diniz (Sauber-Petronas) ütött ki a versenybõl. A pilóták még alig lélegeztek fel, hogy elhagyták a "veszély-zónát" máris bekövetkezett amire senki még csak gondolni sem szeretett volna: 1994 óta elõször ismét halálos áldozatot szedett a Forma-1. A második sikánban Heinz-Harald Frentzen (Jordan-Honda) hátulról próbált beférkõzni Jarno Trulli és Rubens Barrichello közé. A manõver láncreakciót indított el: nemcsak az érintett három autó zúgott ki a kavicságyra, hanem magukkal rántották David Coulthardot, valamint közvetve a hátulról érkezõ Pedro de la Rosát (Arrows-Supertec) is, aki ijedtében Johnny Herbertbe (Jaguar-Cosworth) szaladt bele.

Ayrton Senna halála óta a Forma-1-es autók biztonságát nagyon magas színvonalra fejlesztették - ennek a balesetnek néhány évvel korábban bizonyára több pilóta is áldozatául esett volna. Azonban továbbra is hagyott kívánnivalót maga után a pályabírók és pályamunkások biztonsága, akik pedig pontosan azért vannak ott, hogy a bajba jutott versenyzõkön segítsenek. Erre szomorú módon világított rá az, hogy egy Frentzen autójáról leszakadt kerék éppen fejen találta Paolo Gislimberti önkéntes tûzoltót, aki a kórházba szállítás közben belehalt sérüléseibe. A verseny után Barrichello és Frentzen egymást vádolták, ám az olasz hatóságok nem találták egyiküket sem felelõsnek a balesetért.

Közhely, de ebben az esetben is érvényes volt: "a show-nak folytatódnia kell". A biztonsági autó kigurulása után a versenyben maradt pilóták ismét nekirugaszkodtak a távnak. Schumacher magabiztosan növelte elõnyét Häkkinennel szemben, s vezetõ pozícióját csak akkor vesztette el három körre, amikor kiment kereket cserélni. Häkkinen boxkiállása után visszaállt az eredeti sorrend, s Schumi magabiztosan aratta le pályafutása 42. futamgyõzelmét, amivel utolérte Sennát az örökranglistán.

A verseny utáni sajtótájékoztatón nem is kerülhette el a kérdést, hogy ez milyen érzésekkel tölti el. Michael olyan módon válaszolt, amely minden szónál többet mondott el: lehajtotta fejét, elcsuklott a hangja, s szabályosan kitört belõle a zokogás, majd jónéhány percbe telt, míg össze tudta szedni magát. Ez nemcsak a mellette ülõ Häkkinent és öccsét, Ralf Schumachert döbbentette meg ("Még én sem láttam soha ilyennek Michaelt." - Ralf), hanem az egész világot. Michael Schumachernek, a "kõkemény harcosnak", az "arrogáns németnek", az "agresszornak" könnyei is vannak? "Schumi, megláttuk, hogy van szíved!" - cikkeztek az újságok. Michael azonban a mai napig nem érti ezeket a megfogalmazásokat: "Sosem tudtam felfogni, hogy miért kell a közvélemény számára valamilyen szélsõséges érzelmi reakció ahhoz, hogy rájöjjenek, én is csak egy ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más - ugyanolyan érzelmekkel, gondolatokkal, aggodalmakkal."
Ezeket az érzelmeket azonban nem mindig esik jól a nyilvánosság elé tárni, s bár Michael kitörése az emberek nagytöbbsége számára szimpatikussá tette a németet, õ lenne az utolsó, aki mesterkélten, PR-szempontokat figyelembe véve ragadtatná magát ilyesmire: "Õszintén megmondom, hogy akkor szégyelltem a könnyeimet. Sosem történt még velem ilyesmi a nyilvánosság elõtt. Nem tudtam, hogyan kellene lekezelni a szituációt." - mondta.

S hogy mindez miért is történt? Néhány lap megírta ugyan, hogy Michaelt a pályamunkás halála viselte meg ennyire, ám ez nem igaz. Nem mintha Schumi érzéketlen lett volna a dolog iránt, de a pilóták a sajtótájékoztatón egész egyszerûen még nem tudtak a tragédiáról. Egészen más okok hozták felszínre ezeket a mély érzelmeket és az õszinte könnyeket: "Amikor a dobogón álltam, ott hömpölygött alattam a tömeg és láttam a boldog arcokat. Én éppen egy hatalmas nyomás alól szabadultam fel ezzel a gyõzelemmel, ami a korábbi gyengébb versenyeink miatt helyezõdött rám, s akkor valaki még Senna nevét is felemlegeti és azt, hogy utolértem az örökranglistán. Ez egész egyszerûen túl sok volt nekem." - magyarázta Michael késõbb.
Pszichológiailag valószínûleg ez a pillanat tekinthetõ a 2000-es világbajnokság fordulópontjának…

Az Egyesült Államok 1991 óta fehér foltnak számított a Forma-1 térképén. Akkor a phoenixi versenyt Ayrton Senna nyerte meg, s azon a futamon debütált Mika Häkkinen. Michael akkor még nem volt a Forma-1-ben.
Aztán levették a mûsorról a futamot, mert az érdeklõdés évek óta messze alulmúlta az európai versenyek látogatottságát. A mezõnyben már régóta nem volt sikeres amerikai pilóta, ráadásul a Forma-1 legtöbb versenye európai színhelyeken zajlott. Egyszóval a száguldó cirkusz világa minden tekintetben távol esett az átlag amerikai autósport rajongóktól, akik így inkább saját sorozataikat választották (IndyCar, Nascar), saját hõsökkel.

A helyzet 1991 óta nem sokat változott: sikeres amerikai pilóta továbbra sincs a mezõnyben, a versenyek többnyire továbbra is Európában bonyolódnak. Viszont az Egyesült Államok legnépszerûbb formaautós sorozata meggyengült, amikor vezetõi összevesztek a híres indianapolisi pálya vezetõjével, Tony George-dzsal, aki "kitiltotta" õket pályájáról és létre hozta saját sorozatát az Indy Racing Leaugue-et (IRL). Az addigi IndyCar a vita miatt nem használhatta többé az "Indy" nevet, így lett belõle CART sorozat, vagy ahogy manapság hívják: ChampCar. A CART 2000-ben népszerû volt az amerikai autóverseny-rajongók körében, ám Tony George sorozata, az IRL gyenge nézettségi mutatókat produkált. George ekkor úgy döntött, hogy pályájára behívja a világviszonylatban legnépszerûbb autóverseny-sorozatot, a Forma-1-et. A 2000-es Amerikai Nagydíj marketingkampánya jól sikerült, s bár a futam amerikai televíziós nézettsége hagyott kívánnivalót maga után (ennek elsõdleges oka, hogy olyan televíziós csatorna közvetítette élõben a versenyt, amely viszonylag kevés háztartásban fogható), a helyszíni õrület európai szemmel nézve példátlan volt: 250 000 nézõ! Soha még ennyien nem tekintettek meg egyetlen Forma-1-es futamot sem a helyszínen. Ahhoz képest, hogy az amerikaiak számára teljesen idegen világ ez és ahhoz képest, hogy 1991-ben még az ürességtõl kongó lelátók elõtt zajlott az USA Grand Prix, elsõ lépésnek az Amerika meghódításához vezetõ úton ez egyáltalán nem volt rossz.

Michael õszintesége azonban okozott némi zavart a PR-gépezetben. Történt ugyanis, hogy a Ferrari pilótáját megkérdezték: milyen érzéseket vált ki belõle, hogy ezen a legendás pályán versenyezhet és miután végigvezették a pályához tartozó IndyCar-múzeumban az amerikaiak elvárták, hogy tátsa a száját és hasra essen a látottaktól. Ehhez képest a válasz a szokásos tárgyilagos Schumacher-stílusban érkezett: "Õszintén megmondom, hogy nem igazán érdekel az autósport történelme, úgyhogy engem nem az motivál, hogy korábban mi történt ezen a pályán. Sosem nézem meg a teljes Indy500-as versenyt, hiszen csak az utolsó pár kör érdekes."

Egyébként Michaelnek semmi baja sincsen az Egyesült Államokkal, sõt - öccsével ellentétben - nagy rajongója az országnak. Feleségével minden évben szerveznek egy kirándulást Utah-ba, ahol Corinna lovaglószenvedélyének, õ maga pedig egyik legújabb hobbijának, a sziklamászásnak hódol. Schumi az indianapolisi közönségtõl is el volt ragadtatva: "Mielõtt ide jöttünk azt hittem, hogy az amerikaiakat nem érdekli a Forma-1. Ehhez képest annyi nézõ van, mint sehol máshol és óriási a lelkesedés. Fantasztikus a közönség!"

A verseny természetesen nem egy-az-egyben a híres indianapolisi oválpályán zajlott: valójában az oválból egy kanyart és egy egyenest hagytak meg a Forma-1-es pályában - a kanyargós részeket pedig ehhez építették hozzá. Eddie Irvine szerint az aszfaltcsík olyan, mintha a nagyon gyors monzai pálya és a technikás Hungaroring keveréke lenne. Az autó megfelelõ beállítását mindenesetre nehéz megtalálni.

A "Indy-ív" (nevezzük így azt a kanyar, amelyik megmaradt az oválpályából a Forma-1-es pályában) már az idõmérõ edzésen speciális csapatmunkára késztette a versenyzõket. Az ötlet a Ferrari pilótáitól származott, akik felfedezték, hogy értékes század- és tizedmásodperceket lehet nyerni azzal, ha ebben a kanyarban valaki a másik szélárnyékában autózik és "húzatja" magát. Schumi így Barrichello segítségével megszerezte a pole pozíciót. Késõbb a "trükköt" a McLaren pilótái is lekoppintották, ám mivel akkor Mika Häkkinennek már csak két köre maradt az idõmérõ edzésbõl (tehát nem volt lehetõsége gyorskört futni, hiszen a felvezetõ és a levezetõ körrel együtt ahhoz minimum három kör kellett volna), így az ezüstöknél a finn "húzta be" Coulthardot a második rajtkockába, õ maga pedig a harmadik helyrõl indulhatott.

A verseny elõtt esett az esõ. Mivel Amerikában elhalasztják az oválpályás versenyeket, ha nedves az aszfalt, a helyi médiumok szükségesnek érezték bemondani, hogy aki a Forma-1-es versenyre igyekszik, az nyugodtan induljon el, ugyanis a Forma-1-ben esõben is megtartják a futamot. A rajtig elállt az esõ, ám a pálya vizes maradt, így a pilóták intermediate-gumikon vágtak neki a távnak.
Coulthard kilõtt a startnál, ám a visszajátszások megmutatták, hogy túlzottan is: egyértelmû korai rajt, amiért 10 másodperces "stop-and-go" büntetés jár. Elõbb azonban megpróbálta elvégezni a rá kiosztott feladatot. A skót egyértelmûen azon volt, hogy Schumit feltartsa Häkkinen felzárkózását elõsegítve. Minden hiába: Michael a 6. körben látványos manõverrel megelõzte a skótot a célegyenest követõ kanyarban. DC ezután természetesen azonnal elengedte csapattársát, Häkkinent, hogy az üldözõbe vehesse a Ferrarit, majd kiállt letölteni büntetését. Michael nem kifogásolta a McLaren taktikáját: "A Forma-1 csapatsport, s mi is csináltunk már hasonló dolgot. Az egyedüli ami elgondolkodtató talán csak az, hogy Coulthard már tudott a büntetésérõl és mégis bele próbált avatkozni a verseny alakulásába. Ezzel szemben talán lehetne kifogást támasztani, de megmondom õszintén, hogy így utólag már nem érdekel a dolog..." - mondta a Ferrari versenyzõje a futam után.

Az aszfalt felszáradtával mindenki kiment száraz gumikért. Michael a 16. körig várt, s ekkorra szert tudott tenni annyi elõnyre, hogy az elsõ helyre is érkezzen vissza. Häkkinen tempósan üldözte, ám a 24. körben felmondta alatta a szolgálatot a McLaren-Mercedes motorja.

Az ezüstnyilak ezzel együtt is 2000-ben megbízhatónak bizonyultak, hiszen ez volt Häkkinen elsõ kiesése 13 verseny óta.
Innentõl sima ügy volt a verseny Michael számára - attól eltekintve, hogy négy körrel a futam vége elõtt még sikerült egy kis izgalmat csempésznie a versenybe: kihagyott a figyelme, s megpördült. Szerencsére vissza tudott jönni, s learatta a diadalt csapattársa, Barrichello és honfitársa, Heinz-Harald Frentzen elõtt. Két versennyel a világbajnokság vége elõtt Michaelnek 8 pont elõnye volt a világbajnokságban…

Häkkinen pusztán önerõbõl már nem nyerhette meg a világbajnokságot, hiszen hiába gyõzött volna az utolsó két futamon - Michaelnek két második hely is elég lett volna a világbajnoki címhez. Schumi azonban nem a két második helyre játszott, hanem mielõbb szerette volna döntésre vinni a dolgot. A korábbi években túl sok keserû tapasztalatot gyûjthetett arról, mi minden történhet a szezon utolsó versenyén…

A feszültség szinte tapintható volt, s ezt csak fokozták az idõmérõ edzésen történtek: Michael Schumacher és Mika Häkkinen felváltva futották a leggyorsabb köridõket, mígnem a végén Michael kilenc ezreddel bizonyult gyorsabbnak Häkkinennél. Az élet újfent kiváló dramaturgnak bizonyult…

Häkkinennek azonban fekszik ez a pálya: 1998-ban és 1999-ben is elég volt számára itt a második rajtkocka ahhoz, hogy megnyerje a világbajnokságot…

A rajtot - mint már annyiszor 2000-ben - most is Häkkinen kapta el jobban, így az elsõ kanyarba már õ ment be elsõnek. A két éllovas egymás mögött rótta a köröket - Häkkinen nem tudta leszakítani Schumachert -, miközben a többieket messze maguk mögött hagyták. Schumi elsõ kerékcseréjére a 22. körben került sor, Häkkinenére egy körrel késõbb - kettejük sorrendjében nem történt változás. "Amikor láttam, hogy az elsõ boxkiállásnál nem tudjuk Häkkinent megelõzni, akkor õszintén szólva már lemondtam a gyõzelemrõl és azt gondoltam magamban: majd Malajziában!" - vallotta be utólag Michael menedzsere, Willi Weber. Pesszimizmusa azonban túl korainak bizonyult!

Miközben Michael továbbra is Mikát üldözte az élen, elkezdett szivárogni az esõ. A nedves aszfalt pedig - szokás szerint - Michaelnek kedvezett jobban: az addigiaknál is szorosabban tapadt rá Häkkinenre. Ráadásul a második kerékcserére a finn pilótának kellett hamarabb kimennie: 37. kör. Michaelt csak három körrel késõbb hívták be. Vajon ez alatt a három kör alatt képes lesz annyi elõnyre szert tenni, hogy a boxban megelõzze Mikát? A csapat mindenestre megtette a magáét: hibátlan szerviz kereken 6 másodperc alatt. A döntõ pillanatok következtek: Michael lassan gurult ki a boxutcából. Vajon mikor tûnik fel Häkkinen a célegyenes elején? És… megvan! Michael simán vissza tudott állni Häkkinen elé! A csapat és õ is kiváló munkát végeztek! "Engem is meglepett, hogy milyen nagy elõnyre tettem szert a boxkiállás elõtt, mert nem érzetem úgy, hogy elég gyors vagyok ahhoz, hogy Mika elé tudjak majd visszaállni: állandóan lekörözendõ pilóták akadtak az utamba, s közvetlenül elõttem az egyik Benetton megpördült - emiatt is a fékre kellett lépnem." - mondta Michael utólag.

Még 13 kör volt hátra. Az ellenfél már csak a vezetõi vagy a mûszaki hibában reménykedhetett. Mindhiába! Helyi idõ szerint fél négykor Michael Schumacher teljesítette küldetését, amit öt évvel azelõtt vállalt: egyéni világbajnoki címet szerzett a Ferrarival!!

Sokáig, nagyon sokáig elérhetetlen délibábként lebegett elõtte a CÉL. Olyan délibábként, amely csak csalogatja az embert, aztán amikor kinyújtja felé a kezét, akkor egy pillanat alatt szertefoszlik. 1997, 1998 - az utolsó pillanatban elvesztett világbajnoki címek - és 1999 - a Silverstone-i baleset által rövidre zárt év - után azonban még mindig tudott hinni abban, hogy ez a cél mégis elérhetõ.

Mindig illik dicsérni a világbajnokot, illik azt mondani, hogy megérdemelte - ezúttal azonban ezeknek a szavaknak talán még a szokásosnál is több tartalmuk volt. Michael Schumacher akkor azt mondta, hogy ez a cím többet ér számára, mint a két Benettonnal szerzett titulus együttvéve, s az azóta aratott sikerek sem tudták letaszítani ezt a diadalt az elsõ helyrõl a versenyzõ "ranglistáján". Aki 1996-tól figyelemmel kísérte Schumi és a Ferrari együttmûködését, az pontosan tudja, hogy miért.

Michael Schumacher 1996-ban nagy fába vágta a fejszéjét. Akkor egy legendás nevû, de lecsúszott csapathoz szerzõdött, akik a megelõzõ öt évben mindössze egyetlen futamgyõzelmet szereztek. 1996 bevallottan az ismerkedés éve volt. A Ferrari-Schumacher kapcsolat a rengeteg problémával küzdõ F310-essel is ígéretesen indult. Azzal az autóval a három futamgyõzelem és a harmadik hely a VB-pontversenyben a mezõny egyértelmûen legjobb autóinak számító Williams-Renault-k mögött - de például az elõzõ évi világbajnok, a Benetton elõtt! - jó eredmény volt. Tulajdonképpen 1997-ben sem számított még "kötelezõnek" a világbajnoki cím. Még mindig a Williams volt a legjobb autó és Michael elsõdleges célja az volt, hogy "végig harcban legyek a világbajnoki címért". Noha ezt sikerült is teljesítenie, az év vége mégis csalódás volt. Mindig az, ha egy nagy siker küszöbén csúszik ki a siker valakinek a kezébõl…
Aztán jött 1998. Az elsõ futamok döbbenetet hoztak a F1 világára: a McLaren akkora technikai erõfölényben volt, hogy a cikkek arról szóltak Häkkinen és Coulthard egymás között fogja eldönteni a világbajnoki cím sorsát anélkül, hogy bárki másnak akár szemernyi esélyt is adnának. Forma-Unalom fenyegetett… Aztán az utolsó versenyen mégsem az volt a kérdés, hogy Häkkinen vagy Coulthard, hanem az, hogy Häkkinen vagy Schumacher. De a délibáb ismét szertefoszlott: egy lefulladt motor a rajtnál, majd egy hõsies felzárkózást követõ gumidefekt vetett végett Michael világbajnoki álmainak. 1999-ben meg egy aprócska csavar… Egy csavar, amely a Brit Nagydíj elsõ körében kilazult és használhatatlanná tette a Ferrari hátsó fékjét. Világbajnoki cím helyett ismét csak keserûség: lábtörés és hat versenyre szóló pihenõ.

Már-már úgy tûnt, hogy Schumacher is Mansell vagy Prost sorsára jut és a más istállóknál bizonyított tehetség ellenére a Ferrarival õ sem lesz világbajnok. Ám az õ küldetése az volt, hogy 21 év után a világbajnoki címet õ vigye Maranellóba!
2000. október 8-án Suzukában Michael Schumacher felért a csúcsra - olyan magasságokba, ahol azelõtt még sosem járt. Elsõ két világbajnoki címének is megvolt ugyan a sajátos zamata, hiszen 1994-ben mindössze 25 esztendõs "kölyökként" állt a F1-es mezõny élére, 1995-ben pedig minden idõk legfiatalabb kétszeres világbajnoka lett. Ráadásul õ volt a Benetton csapat egyetlen világbajnoka…

A Ferrari azonban más. Mennyi F1-es legenda álmodozott ferraris világbajnoki címrõl mindhiába! Csak növeli ennek a világbajnoki címnek az értékét, hogy az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb sorozatát láthattuk 2000-ben. A világbajnoki cím védõje, Mika Häkkinen nemes és kiváló ellenfél volt (és nagyon sportszerû is: "Természetesen nem vagyok boldog, de tudom, hogy nem lehetek mindig gyõzni. Michael teljesen megérdemelten nyert. Idén õk voltak a jobbak, gratulálok nekik!" - nyilatkozta veresége után.), az alatta dübörgõ McLaren nemkülönben. David Coulthard élete formájában versenyzett, s Rubens Barrichello learatta pályafutása elsõ futamgyõzelmét. És ebben a kitûnõ társaságban bizonyult Michael Schumacher a legkitûnõbbnek!

"Elmondhatatlan, leírhatatlan ez az érzés! És az is fantasztikus, hogy egy ilyen versenyen nyertük meg a világbajnokságot, ahol én is és Mika is a lehetõ legmagasabb színvonalon teljesítettünk. (Mihez tartás végett: a harmadik helyezett David Coulthard hátránya több, mint 1 perc volt a két éllovashoz képest.) Minden körben a határon kellett autóznunk, az esõ pedig csak nehezítette a dolgunkat. És persze az, hogy az óriási tét miatt különleges jelentõsége volt minden momentumnak. A legszebb az volt a suzukai versenyben, hogy az egész csapat óriási nyomás alatt állt, mégis minden százszázalékosan jól mûködött. Voltak jó és rossz periódusaink ebben az évben, de végül sikerült és ez csodálatos." - nyilatkozta a nap (és az év) boldog hõse.

Természetesen a Ferrari vezetõi is magukon kívül voltak az örömtõl: "1996 óta mindketten keresztülmentünk megpróbáltatásokon és diadalokon, átéltük a teljes zavarodottság és a hatalmas öröm pillanatait. Emlékszem a '96-os Magny-Cours-i versenyre, ahol Michael motorja felrobbant a felvezetõ körben és a felszabadulás érzésére ugyanabban a szezonban Spa-ban egy szörnyû nyár után. Emlékszem az év utolsó versenyén elúszó világbajnoki címekre, az önmagunkban való kételkedésre, azokra az órákra, melyeket a jövõre való felkészülésre fordítottunk és amelyekben fegyvereinket élesítgettük a Ferrari motorhome-jában és maranellói irodámban. És végül, de nem utolsó sorban emlékszem a szörnyû Brit Nagydíjra '99-ben. A belsõ félelemre és aztán hõsies felépülésre. Michael még ezekben a szituációkban sem panaszkodott soha. Szembenézett a dolgokkal és soha a legkisebb mértékben sem kritizált senkit. Az Ugró Ló ott van a szívében és az egész csapat - valóban mindenki a Ferrarinál - határtalan csodálattal viseltetik iránta." - jellemezte néhány hónappal késõbb a világbajnoki címig bejárt utat és Schumacherrel való kapcsolatát Jean Todt az F1 Racing címû magazinban.

A világbajnoki ünneplés mámoros éjszakáját kipihenve még hátra volt egy futam a malajziai Sepangban, ahol a feladat a Ferrari konstruktõri címének bebiztosítása volt. A hab az volt a 2000-es szezon toráján, hogy Michael igazi örömautózással ismét nyerni tudott - így ez a cím is Maranellóba vándorolt.

Ez azonban itt még messze nem a vége egy csodálatos Forma-1-es karriernek! Vajon a nagy cél elérése milyen hatással lesz Michaelre? Felszabadulva a nyomás alól még jobban fog szerepelni? Vagy ellenkezõleg: ráül a babérokra és könnyebb lesz legyõzni? Nos, a választ a következõ esztendõk adták meg...