Arc
Csak állok és nézem szemben azt az arcot.
Nagyon jól ismerem de most mégis , mégis olyan idegen.
Hófehér arc, feldagadt szemek megjegyzem nem csodálom. Utólagos gyűlöletet érzek iránta.
Ha valaki egy kicsit jobban ismeri, tudja hogy egy furcsa teremtés. Nagyon, nagyon furcsa. Legszívesebben szemen köpném. Most hogy így jobban bele gondolok, szánom is a kicsit.
Azt hiszi, hogy boldogulni fog így az életben?
Azt hiszi, hogy neki mindent szabad?
Szórakozni másokkal?
Ugyanakkor meg is értem, csak nem értem!
Hisz ő csak boldog akart lenni. Egy kis senki, aki hisz még a csodákat. Hiszi, hogy nem segít a „mindenbe bele gondolok” gondolkodásmód!
Nézem Őt:
- Szegény el fog veszni. Hej, kérnék neki egy új ént!
Jó lenne segíteni a lelkén, hiszen meg van az az érzékem, hogy az Ő lelkébe bele látok, csak az övébe!
Tudom és érzem, amit érez.
Lesem az arcot, megérintem remeg.
Most nagyon, nagyon szomorú. Látom a fájdalmát. Olvasom a gondolatait. Csak egy picit szeretne kapni az élettől.
Gondolatban fejre állítja a homokórát. Hiába minden szánalma próbálkozás!
- Elvesztél, ez megint nem jött be kicsi!
Feladom, „ezen” nem lehet segíteni!
Tudod mit, keress egy hidat, - adok neki egy jó tanácsot! Vágok egy grimaszt, és elfordulok a tükörtől!
|