Fény!
Sötétség, oh mindenható sötétség. Mely mindig és mindenhol magába fogad.
A szokatlan és hihetetlen történtek színhelye.
Megráztam a fejem, ragacsos hajam az arcomba csapott. Meglepetten néztem körbe: - hol vagyok?
Agyam lüktetett – fáj – kaptam a halántékomhoz. Fák és bokrok vettek körül, ruhám lefolyt rólam.
Jah, tudom: hegyi túra, nagyon jó, két napja bolyongok. Elgrimaszolgattam magamban.
Fényt láttam. Mint kiéhezett állat futni kezdtem a fény felé.
Szabadság.
Eszembe jutott Petőfi, „Világszabadság” dúdolni kezdtem…miközben futásom lassú sétába váltott, majd vonszolásba, végűl semmibe.
Kinyitottam a szemen, látni ugyan nem láttam semmit. Gondolkodni sem bírtam, de megpróbáltam, nagy munka volt.
Forgott a világ, - hinta, hinta. Hülye, koncentrálj.
Fehérség, mást nem látok csak fehéret. Hó? Nem. Nincsen hideg. Akkor mi lehet ez?
Megrezzentem, egy kéz, de milyen kéz? Hosszú, vékony, kegyetlen karmos ujjak. Lezárják a szemeimet. Nem, nem hagyom.
Jaj Istenem le vagyok kötözve.
- Segítség! – tombolt az agyam – Segítség!
Nincs menekvés. Lezárodnak a szemeim, győzött a reflex. Szorítom a szemeimet – majd kinyitom – vigyorogtam. De nem, nem nyílik. Pánik fogott el.
Erős fájdalom hasított a homlokomba, valami folyik az arcomon. Meleg. Lenyalom az ajkamról: vér.
Elájulok.
Ma engedtek haza a korházból, hogy hogyan kerültem oda? Hát ez jó kérdés. A válasz? Nem tudom.
Oda léptem az ablakhoz, mosolyogtam. Mindenki UFO – ról beszél. Badarság. Még hogy UFO? Hát ez jó vicc.
Kint már sötétedett, mit sötétetetett, egyenesen sötét van.
Néztem az erdőt, nyugodt.
- Te gonosz, hát eltévedtem benned – megint mosolygok. Béna vagyok, ez van.
Bámulok a messzibe.
A mosoly lefagy az arcomról, megérintem az ablakom. Valami olyan furát érzek, látom a fényt!
Vonz!
|