Miután a kathárokkal és a templomosokkal annak rendje-módja szerint elbánt, a dominikánus ink­vizíciónak, hogy fennmaradását igazolja, újabb ellenségre volt szüksége. Lehetó1eg valamilyen bizonytalanabb körvonalú, nehezebben meghatá­rozható csoportra, amelyik jó sokáig eláll. Nos te­hát: kit, mit lehetne közveszélyesnek feltüntetni?

BothweIl és a berwicki boszorkányper

A dominikánusok a világtól elzárkózva éltek, nőkkel nem kerülhettek kapcsolatba - így hama­rosan készen álltak a válasszal. XXII. János pápa szorongó alkat volt, és azt képzelte, ellenségei va­rázslattal törnek az életére. Fekete csuhás domini­kánus tanácsadói 1321-ben könnyűszerrel rábe­szélték: járuljon hozzá a maleficíum - a gonosz va­rázslat, a fekete mágia elleni keresztes hadjárathoz. A fogalmat pedig roppant tágan értelmezték. Sze­mükben maleficíum volt a valamennyi keresztény országban fellelhető népi hagyományvilág: az or­voslásnak, a hatalomhoz juttatásnak, a termékeny­ség elősegítésének ősi mestersége. Az ilyen praktikákat sok esetben nők űzték, akiket "boszorkány­nak" neveztek.

A fáradságosnak ígérkező feladat valójában a régi pogány természeti vallások kiirtásának volt a soron következő szakasza; a hadjárat tulajdonkép­pen a tudomány felvirágzása, az ipari forradalom előtt tisztította meg az utat. Ám a kortársak sze­mében a füvekhez és titokzatos praktikákhoz értő férfiak és nők egyáltalán nem tűntek eleve gonosz­nak és félelmetesnek. Mindenki tudta, hogy mes­terségük jó és rossz célokat egyaránt szolgálhat, aszerint, hogy éppen mire akarják fordítani. No de nincs-e ez így az élet minden más területén is?

Mindazonáltal már látszott, merró1 kerekedik a szél. 1320-ban, alig hat évvel Jacques de Molay párizsi tűzhalála után, hasonló sors jutott osztály­részül a meathi Petronillának, az első boszorkány­nak, akit Írországban megégettek. Petronilla Alice Kytelernek, egy nagy hatalmú norman dámának volt a bizalmasa, és a bűnbak szerepét töltötte be.

A hölgy ugyanis, akit meggyanúsítottak, hogy a démonnal való kapcsolata révén szerezte vagyo­nát, Angliába szökött, ottani pártfogóihoz. A dé­monnak nevet is adtak: Robin Artissonnak hívták, de ilyen nevű személyt soha nem láttak és nem is kerestek; elvégre férfi volt. És noha az elkövetke­ző évek során számos férfit is elítéltek a legképte­lenebb vádak alapján, a reneszánsz és a reformá­ció hajnalán kibontakozó polgárháború mindenek­előtt a Nő ellen irányult. A hadjáratot az egeket ostromló, tudathasadásos, istenkereső szellem in­dította az ősi, sötéten titokzatos földi erők, a test és végső soron maga a természet ellenében.

A kezdeményezés lassan, fokozatosan vert gyö­keret. A maleficium első európai áldozatainak egyi­ke Jehane de Brigue volt, akit 1390-ben égettek meg Párizsban. Hogy a bűne miben állt? Egy férfi, akit meggyógyított, bevádolta, hogy a démon segítsé­gét vette igénybe. Ötven évvel később svájci fel­jegyzésekben már nagy hatalmú boszorkányokról esik szó, akik átkukkal házasságot tesznek tönkre, csecsemőket ölnek meg oly módon, hogy halálu­kért fohászkodnak egy elvarázsolt gyík fölött, majd az állatot elássák a ház küszöbe alá. Továbbá jó barátok között viszályt szítnak, és hatalmas viha­rokat támasztanak. És újabb fél évszázadnak kel­lett eltelnie, amíg az 1321 óta izzó parazsat min­denfelé fellángoló, gyilkos tűzvésszé hevítették.

A nagy művet két német Domonkos-rendi szer­zetes, Kramer és Sprenger teljesítette be, akik 1486­ban tették közzé a Malleus Maleficarum (Boszorká­nypöröly) című boszorkányégetési kéziköny­vüket. Az ádáz megtorlási vágytól fűtött, sötét írás­mű a legjobbkor jött: éppen megfelelt az Európá­ban elharapózott nyugtalan, szorongó hangulat­nak. Egy évszázaddal a nagy pestisjárvány és a zsidóellenes pogromok után, amikor Gutenberg éppen feltalálta a könyvnyomtatást, Kolumbusz pedig már készülődött a nagy hajóútra, odavesz­tek a régi bizonyosságok. Egyre többen költöztek be faluról a városokba, és régi életmódjuktól el­szakadva hajlandók voltak bármit elhinni. Eljött a fáklya meggyújtásának ideje, és a Malleus szerzői éltek az alkalommal. Könyvük egyik napról a másíkra

bestseller lett: ötven év alatt tizenkét kiadást ért meg. A mű egyszerre volt brutális és gyakorla­tias: tudatosan tört a legféktelenebb hisztéria ki­váltására, de a hisztériát a keresztényi jámborság álruhájába bújtatta. A malefidummal, boszorkány­sággal vádoltak leleplezése és elítélése terén a leg­szélsőségesebb kegyetlenséget is jogosultnak nyil­vánította, és az "önkéntes" vallomások kicsika­rására a kínvallatást ajánlotta - feltéve persze, ha jámbor külsőségek között foganatosítják. A kínzó­kamrát "folyamatosan meg kell hinteni szentelt vízzel, és áldott füveket kell égetni benne". Az el­marasztalás négyfajta tevékenységet sújtott, még­pedig a hit megtagadását, az ördöggel való szö­vetkezést, meg nem keresztelt gyermekeknek az ördöggel való eljegyzését, valamint az "incubu­sokkal" és "succubusokkal", az éjszaka buja démo­naival űzött paráználkodást.

Az elszabaduló szadista tömegőrület leginkább a protestáns országokat, Németországot, Svájcot és Skóciát kerítette hatalmába, a protestáns vallás ugyanis mindenestó1 tagad­ja a női princípiumot. A katolikusok legalább tisz­telik Szűz Máriát, de a protestánsok csak az Atyát, a Fiút és a Szentlelket ismerik el- két hímnemű és egy meghatározhatatlan lényt, ami lélektani szem­pontból a nőknek nem sok jót ígért.

A boszorkánymesterséget a sátán művének nyil­vánították; minden boszorkányról eleve feltételez­ték, hogy a "kétszarvú istent" imádja. Valójában a nőiség maga volt a gyanús. Bármelyik, rendhagyó

vagy furcsa viselkedésű nő az életével játszott. Így terjedt tovább egyre szélesebb körben a kollektív téboly, amely a tizenhetedik századra már megál­líthatatlannak látszott.

Johannes Keplernek, az égitestek mozgása fel­fedezőjének az édesanyját boszorkánysággal vá­dolták. A németországi Bambergben 1609 és 1633 között több mint kilencszáz nőt kínoztak meg a "boszorkányszékben", amely vasból készült, és alatta tüzet gyújtottak; az eképpen kicsikart vallo­más pedig máglyahalálhoz vezetett. Németország egyes vidékein jóformán a teljes női lakosságot kiirtották.

Másfelől a boszorkányság fogalma olyan bűvös és izgató volt, hogy egyes "boszorkányok" önként vallottak magukra. 1662-ben a skóciai Auldearnben élő Isobel Gowdie azt állította, hogy testi kapcso­lata van a sátánnal. Az illető "nyúlánk, fekete, iz­mos" úrnak neve is volt: Fekete Johnnie-nak hív­ták, és Isobel szerint "olyan jegesen járja át a tes­tem, mint a forrásvíz".

Az egyszerű, helybéli ifjú nőt ugyan levetkőz­tették, hogy megkeressék rajta az ördög jegyeit, de kínzásra nem volt szükség: Isobel hat héten át buz­gón traktálta rémüldöző hallgatóságát az esemény­telen életű, unalmas kis faluban elszabadult Go­nosz történeteivel. Janet Braidheaddel, egy másik boszorkánnyal együtt azt vallotta, hogy nyúllá tud­ja varázsolni magát, és ebben az állapotában úgy megkergették a kutyák, hogy csak az utolsó pilla­natban sikerült visszabújnia emberi alakjába.

Elmesélte, hogy társnőivel együtt egy meg nem keresztelt gyermek tetemét az egyik gazda trágyadombjába rejtették, hogy elpusztítsák a gazda ter­mését. Gombostűket szúrtak egy agyag képmás­ba, amelyet aztán elégettek, hogy a helyi földesúr fiainak halálát előidézzék (a gyermekek valóban sorra meghaltak). Varangyos békákat fogtak egy parányi eke elé, majd az ekét kétszer egymás után megsétáltatták egy szántóföld körül, hogy termé­ketlenné varázsolják. Továbbá mások földjén tövis­sé változtatták a gabonát, hogy az ő földjük dú­sabban teremjen.

A fiatalasszony nagy élvezettel botránkoztatta meg vallatóit a Fekete Johnnie és a helyi boszorká­nyok közötti szerelmi kapcsolat bizalmas részlete­ivel; az illető úriember például előszeretettel kor­bácsolta meg ágyasait. Isobel, aki egy impotens idősebb férfi felesége volt, valószínűleg unatkozott, és némi izgalommal akarta fűszerezni életét. A ti­zenhetedik században nem volt televízió, és a hosszú éjszakákon Isobel nem talált egyéb szóra­kozást, mint hogy a boszorkánycsapat titkos gyű­léseinek csiklandós részleteivellakassa jól felajzott képzeletét.

További sorsa ismeretlen; valószínű azonban, hogy társnőivel együtt megégették.

A skót boszorkányperek sorában az övé a má­sodik legismertebb.

Hetven évvel korábban; 1593-ban, Edinburghban a "berwicki boszorkányok" bevallották: tengeri

vihar felidézésével, valamint a király viaszból ké­szült képmásának elégetésével akarták megölni VI.

Jakabot és ifjú dán feleségét. (A vádpontok között szerepelt továbbá, hogy szitában hajóztak a ten­geren, sírokat fosztottak ki, hogy szertartásaikhoz csontokat szerezzenek, továbbá többeket megát­koztak, rontást és egyéb varázslatokat űztek.)

A királygyilkosság tervének értelmi szerzője a vád szerint Jakab unokatestvére, Francis Stewart, Bothwell ötödik grófja volt, mellesleg Jakab édes­anyjának, a hat évvel korábban lefejezett Stuart Máriának a keresztfia. Skócia éppen hányatott tör­ténelmének egyik legviharosabb időszakát élte, de a gróf még a korszak mércéjével mérve is ritka heves és erőszakos embernek számított. Beló1e lett most az ördög, aki a berwicki boszorkányokat a Jakab elleni gyilkossági kísérletre sarkallta.

Maga Jakab, akit hamarosan Anglia királyává is megválasztottak, nagy érdeklődést tanúsított a per iránt, és a vádlottakat személyesen is kivallatta. Mód felett elbúsult, amikor Bothwellt a per politi­kai tartalmára hivatkozva felmentették; legföljebb abból meríthetett némi vigaszt, hogy a vádlotta­kat egytó1 egyig megkínozták, öt boszorkányt pe­dig máglyára küldtek. A skót kínzási technika ugyan nem volt olyan fejlett, mint más európai országokban, de azért többnyire így is sikerült meggyőzni általa a vádlottakat, hogy mindent egy­bevetve a beismeréssel, mások bemártásával és a többé-kevésbé gyors tűzhalállal még mindig job­ban járnak. Mi értelme lenne, ha már úgyis meg­ gyötört tagjaikat péppé zúzatnák? Nem jobb, ha mindenre rábólintanak, és legalább hamar túles­nek az egészen? Bothwell pere 1593. augusztus 10-én kezdődött. A vádlott, bár élete volt a tét, nyugodtnak látszott, persze nem véletlenül: volt annyi esze, hogy Edinburghot telezsúfolja a maga hűséges határmenti katonáival, akik közül számosan a tárgyalá­son is megjelentek. Amellett az esküdtszékben is voltak barátai, akik e viharos időkben bizonyára óvakodnak majd attól, hogy precedenst teremtse­nek, és vérpadra küldjék pusztán azért, mert össze­esküvést szőtt a mindenki által megvetett király ellen. Elvégre a legtöbbjük maga is nyakig volt valamilyen Jakab elleni összeesküvésben.

Midőn a kikiáltó három ízben megismételte, hogy lépjen előre, aki terhelő vallomást kíván ten­ni Francis, Bothwell grófja ellen, senki sem moc­cant; tudták, mi várna rájuk, ha jelentkeznének. Bothwell elégedett lehetett.

Ugyancsak örömmel hallotta, hogy az őt terhe­lő vád legfőbb tanúja, bizonyos Richard Graham nevű boszorkánymester nem tanúskodhatott sze­mélyesen, minthogy már megfojtották és eléget­ték. Így vallomását csak felolvasták, és amikor el­hangzott Agnes Sampson, Effie M'Calyean, Bar­bara Napier, Margaret Thompson és más boszor­kányok vallomása is, a bíróságnak a szája is tátva maradt a feltáruló sátáni terv hallatán.

Az egész azzal kezdődött, hogy David Seton, Tranent városka éber főbírája eltűnődött: vajon Gillie Duncan nevű szolgálója miért "tölt házon kí­vül minden második éjszakát"? Az köztudott volt, hogy ért a kuruzsláshoz - netán a sátánnal cimbo­rálna ? A főbíró, kötelességéhez híven, maga látott a nyomozáshoz. Ám hiába csavarta egyre szoro­sabbra a nő feje köré tekert, megcsomózott kötelet, az nem vallott. Csak akkor tört meg, amikor gaz­dája felfedezte a nyakán a boszorkányok jelét. Seton előtt hamarosan egész lista hevert, melyen meglepő módon számos köztiszteletben álló férfi és nő neve is szerepelt. Köztük volt Agnes Sampson, "a keithi tudós asszony", hírneves bába és kuruzs­ló. Fő vádlottként azonban Gillie az ifjú dr. Fiant, a jó nevű iskolamestert állította pellengérre.

Ez a sátáni személy valóságos skót Faustként a sátánnak adta el a lelkét, aki egy vakond lábbal jutalmazta, "hogy soha ezüstben ne szűkölködjék". Hiába űzött azonban megannyi vérfagyasztó prak­tikát, a bíróság rázkódott a nevetéstó1, amikor vé­gighallgatta, hogyan sült fel egy hölgy ostromlá­sakor. A hölgy mást szeretett, mire Fian megbabo­názta a vetélytársat, aki egy álló órán át őrjöngött a hölgy jelenlétében, ahelyett, hogy szerelmesen közeledett volna felé. Ám a hölgy még így sem

akart Fiannal vigasztalódni. Ekkor a boszorkány­mester megkérte a hölgy fivérét, hogy tépjen neki három hajszálat húga fejéró1, varázsszer készíté­séhez. A leányzót azonban felébresztette a fájdal­mas művelet; panasszal fordult anyjához, aki rög­tön megsejtette, honnan fúj a szél. Nosza levágott három szőrszálat egy szűz üszőborjú tőgyéró1, be­tekerte a Fiantól kapott bűvös papírba, és ezt küldte el fiával a boszorkánymesternek, aki aztán e cso­mag fölött suttogta el a szerelmi bűvigét. És mi tör­tént? Amikor legközelebb a templomba ment, a szerelemre gerjedt üsző rárontott, és üldözte, amer­re csak ment. De ezután súlyosabb vallomások is elhangzottak.

Egy éjjel, Agnes Sampson és mások társaságá­ban, Fian tengerre szállt egy kémény formájú ha­jóban (e ponton a bíróság némiképp tamáskodott), és egy másik, Isten kegyelme nevű hajóhoz evezett Itt egy további boszorkánnyal volt találkozójuk, bo­rozgattak, majd visszatértek saját hajójukra, az ördög pedig nagy szelet támasztott, és elsüllyesz­tette a másik hajót, valamennyi utasával együtt.

Ez már mindenkit megdöbbentett - kivált, hogy nem is ez volt az első hajó, amelyet a társaság állí­tólag a tenger fenekére juttatott. A terem csak úgy zsongott a híresztelésektó1 és mendemondáktól.

Ezután pedig kiderült, miképpen akarták Fian és pokolbéli társnői megállítani a királyt, amikor az haza akarta hozni ifjú feleségét Dániából. Há­rom megcsomózott fonalat bogoztak ki, márpedig köztudott volt, hogy az első ilyen fonal kibogozá­sa mérsékelt szelet támaszt, a másodiké enyhe vi­hart, a harmadiké valóságos hurrikánt. Így akar­ták a királyt a kikötőben marasztalni, a módszer azonban csütörtököt mondott. Az ördög hamaro­san tudtukra adta, hogy Jakab és kísérete vitorlát bontott. Újabb próbálkozásra volt szükség.

Így aztán éjjel összegyűltek, a sátán nevében megkereszteltek egy macskát, mind a négy lábá­hoz egy emberi csontváz kezéró1 vagy lábáról vett ujjat kötöztek, majd éjfél előtt elvitték a leithi ki­kötőbe, és varázsigék kántálása közepette a ten­gerbe dobták, amilyen messzire csak lehetett.

A macska azonban sajnálatos módon vissza úszott a partra. Szerencsére volt kéznél egy második macska is; ennek lábaihoz "egy halott testének leg­főbb részét és több ízületét" kötözték, majd ten­gerre szálltak vele a maguk vízhatlanított szitáján. Amikor olyan messzire értek, hogy onnan már semmilyen macska nem érhetett vissza, Robert Grierson borszorkánymester a vízbe hajította; ek­kor azonban olyan heves vihar támadt, hogy a tár­saság a lehető leggyorsabban visszatért a partra. Kinghorn és Leith között még aznap éjjel elsüllyedt egy hajó, amely az új királynénak szánt ajándé­kokkal volt megrakva. Magának a királynak és kí­séretének hajója azonban csak jelentéktelen léket kapott, és csak addig késlekedtek, ameddig a lyu­kat befoltozták. Fian még egy utolsó kísérletet tett: ködöt támasztott, hogy a királyi hajó kapitánya ne tudjon tájékozódni, ám ezúttal sem volt szeren­cséje. Itt bizony keményebb módszerekhez kellett fo­lyamodni. Musselburgh mellett boszorkányszom­batra gyűlt össze három boszorkánydandár. Ez al­kalomból megjelent az ördög is, "fekete ember" képében; a jelenlévők azonnal ráismertek. Agnes Sampson segítséget kért tő1e, mire az ördög a fejét ingatta: a dolog nem lesz könnyű, de azért meg­oldható. Varázsitalt kell kotyvasztani, mégpedig a következő módon: meg kell sütniük egy varangyot, a nedvéhez erős vizeletet kell keverni, hozzáadni egy vipera bőrét és egy újszülött csikó agyalapi mirigyét, majd az ördögi főzetet el kell helyezni "Őfelsége útjában", hogy elpusztítsa. A biztonság kedvéért az ördög Agnes Sampsont arra utasítot­ta, hogy készítse el, majd vesse tűzre a király viasz képmását, méghozzá a király testéró1 származó vászonba csomagolva. A vászon megszerzésének feladata Margaret Thompsonra hárult.

Az utasításokat végre is hajtották. Mindenszen­tek napjának előestéjén a három helybéli boszor­kánycsoport más érdeklődőkkel egyetemben a vi­haros tenger fölött magasodó, félelmetes, ősi berwicki templomban gyülekezett. Agnes Sampson érkezett elsőnek, hogy megejtse az elő­készületeket, majd Fiannal az élen vagy százan szelték át a levegőt. Mind repültek, ki szárnyakon, ki szitán, ki ördögháton. Köztük csak mintegy ha­tan voltak férfiak. Valamennyien álarcot viseltek. Az óramutató forgásával ellentétes irányban eresz­kedtek le a templom udvarán, arccal kifelé fordul­va, nehogy meglássák egymást.

Fian ekkor berontott a templomba, ahol már várt rá a sátán: magas, fekete férfiú, akinek farka, kecs­keszakálla és a sólyom csőréhez hasonlatos orra volt.

A bíróság az ámulattól lenyűgözve hallgatta a beszámolót.

Ezután megtudhatták, miként adott az ördög pa­rancsot a sírok - "két templomon belüli és egy templomon kívüli" - kifosztására, hogy a király ellen irányuló rontás következő stációjához meg­szerezzék a szükséges csontokat. Ekkor azonban vita robbant ki: mi légyen ezután.

Jocky Grey-Meill, "bizonyos agg és együgyű szántóvető ember" azt mondta, hogy eddigi fára­dozásuktól a királynak haja szála sem görbült, amiért is "jókora ütést" kapott az ördögtó1. A bíró­ság előtt sejteni engedte, hogy ez az ördög maga Bothwell volt. És úgy lehet, ebben nem is hazudott. Bothwell és cimborái mindenesetre összemosolyogtak

Gillie Duncan vallomása nyomán számos letartóz­tatásra került sor. A foglyok útja a kínzókamrába vezetett, ahol is a kálvinista lelemény legalább olyan könyörtelennek bizonyult, mint a kálvinisták által olyannyira megvetett katolikus dominikánusoké. A brutálisan megcsonkított emberek legföljebb ab­ban reménykedhettek, hogy a máglyán először megfojtják óket. Barbara Napier haladékot kapott, mert úton a vesztőhely felé kiderült, hogy gyerme­ket vár. Jakab király ezen olyannyira felbőszült, hogy előadást tartott a bíróságnak a boszorkányok iránti könyörület veszélyeiró1.

Maga John Fian a tortúra hatására mindent be­vallott, aztán megszökött, de újra elfogták, és úgy összezúzták a lábszárát, hogy "vér és velő nagy bőségben fröccsent szét". Ezúttal azonban mindent tagadott. Mindhiába: szekéren felvitték az edinburghi várdombra, ahol megfojtották, majd a mág­lyára vetették. Ott volt aztán a titokzatos Richard Graham, a határvidék egyik lordja, akinek a neve sűrűn hang­zott el a megkínzottak ajkáról. Miután elfogták és megkínozták, sőt Jakab maga is vallatta, a főúr be­ismerte, hogy gyakran idézte meg az ördögöt. Egy ízben oly félelmetes külsőségek közepette, hogy egyik összeesküvő társa, Sir Lewis Bellenden meg­halt rémületében. Elmondta továbbá, hogy "vala­milyen szert vagy füvet" adott Bothwellnek, hogy a király arcához érintse, s  eképp rontást hozzon rá. Bothwell cserébe bizalmasan közölte vele, hogy egy olasz halottidéző jóslata szerint Skóciában nagy vagyonra és hatalomra tesz szert, de ehhez meg kell ölnie két embert. Az első gyilkosságért bocsánatot nyer, a másodikért azonban meglakol. Nos, Bothwell két embert már megölt,. és fel is mentették érte. Ezért most, hogy a király életére tört, arra kérte őt, Grahamet: siettesse Jakab halá­lát, hátha akkor harmadszor is megússza a dolgot. Így aztán Graham elkészítette a király viasz kép­mását, és felakasztotta egy róka meg egy frissen levágott borjú feje fölé.

Bothwell szerencséjére Graham ekkorra már ha­lott volt. A vád csupán öt, már elégetett, és négy, különös módon felmentett boszorkány vallomá­sára hivatkozhatott. A vallomásokat azonban kín­zással csikarták ki, Graham pedig csak akkor val­lott ellene, amikor hitszegő módon kegyelemmel kecsegtették. Ilyen vallomások alapján az esküdt­szék aligha marasztalhatta el a grófot.

Bothwell tehát szabadlábra került, noha feltehe­tő, hogy valóban ő volt az "ördög", aki talán félig-­meddig maga is hitt a mágia erejében. Mindeneset­re ő indította el azt az eseménysort, amely végül a berwicki boszorkányok peréhez vehetett. A "boszor­kányok" iszonyú szenvedések után a máglyán vé­gezték; Bothwell, akárcsak "Fekete Johnnie" és "Ro­bin Artisson", sértetlenül sétált ki a csapdából.

Átkokkal nemcsak egyes emberek élnek; olykor bizonyos a társadalom gondolkodását félelemkel­téssel és kínzással irányító szervezetek sötét, gyű­lölködő, paranoiás tudatállapotából hajtanak ki...

A máguspápák és a templomosok átka

 A Domonkos-rendi inkvizíció már jóval a szovjet NKVD vagy a náci SS létrejötte előtt is értette a módját, hogyan csikarjon ki rettegő áldozataiból hamis vallomásokat - Jézus Krisztusnak, a szere­tet istenének nevében.

Az egyház már a kezdet kezdetétől élt az átok és a terror eszközeivel, de ezer évbe tellett, amíg ke­belén belül elhatalmasodott az a gyilkos középko­ri fanatizmus, amelynek során kathárokat, temp­lomosokat, valamint ismeretlen nők ezreit (és jó néhány férfit) kínoztak meg és küldtek máglyára eretnekség vagy boszorkányság vádjával.

Szent Pál elátkozottnak, az isteni kegyelembó1 számkivetettnek nyilvánította a hamis tanok hir­detőit és azokat, "akik nem szeretik Krisztust"; ám az egyház csak attól fogva élhetett hatalmával, ­hogy a kereszténység Róma államvallása lett. Kr. u. 312-ben, egy döntő jelentőségű ütközet előtt Konstantin császár és "egész hada" keresztet pillantott meg a nappali égbolton, a következő fel­irattal: "E jelben győzni fogsz!" Amint arról a csá­szár Eusebius püspöknek beszámolt, aznap éjjel Krisztus jelent meg álmában; másnap pedig Kons­tantin elrendelte, hogy minden katonája fessen keresztet a pajzsára. A kereszténység tehát hivata­los tanná vált, és a püspökök jogot szereztek rá, hogy a legkülönfélébb bűnökért bárkit átokkal sújt­sanak. Megátkoztak császárokat, megátkoztak gaz­dagot és szegényt. A szegények - egyéb lehetősé­gek híján - elátkozták az egész világot, vagy pedig új vallások hívévé szegődtek, amelyeket aztán az egyház vagy a császár sürgősen kiátkozott és eret­nekségnek nyilvánított.

Az egyház hatalma lassan, de megállíthatatla­nul növekedett.

Kr. u. 545-ben Justinianus bizánci császár enge­délyt kért Rómától, hogy a monofizita pártot eret­nekké nyilvánítsa. Vigilius pápa, aki kétszáz font aranyért vásárolta magas tisztségét, megtagadta az ediktum aláírását. A császár katonái ekkor betör­tek a Szent Péter-templomba, ahol a pápa elrejtő­zött, és a szakállánál fogva akarták kiráncigálni az oltár alól. Vigilius olyan erővel kapaszkodott az oltár lábába, hogy az kis híján rászakadt. Ezután meghívták Konstantinápolyba, sértetlenséget ígér­ve neki, megérkezése után azonban foglyul ejtet­ték. 553-ban Justinianus zsinatot hívott össze, a fogoly pápa azonban nem volt hajlandó ezen meg­jelenni. A zsinat elítélte az eretnekséget, és átkot mondott mindenkire, aki az eretnek tant vallotta. Ekkor Vigilius végre beadta a derekát, és nyilvá­nosan meggyónta tévedését, Justinianus pedig sza­badon engedte, de a szerencsétlen ember Rómába visszatérőben útközben meghalt.

Évszázadok teltek el, amíg a római egyház mai formája és tekintélye kialakult. A papi nőt1enséget csak 1074-ben rendelte el VII. Gergely pápa: a már házas papoknak átok terhe alatt el kellett taszí­taniuk feleségüket. Nagy volt a felháborodás, de Gergely keresztülvitte akaratát, és a tilalom mind­máig fennáll. Nem csoda, hogy Gergely pápáért nem rajongott a papság; a szent Római Birodalom polgárai viszont IV. Henrik császár ellen lázong­tak, és a pápához fordultak segítségért. Amikor Gergelyt Rómában megtámadták, elrabolták és megsebesítették, a polgárok a merénylőkre támad­tak, akik viszont Henrikhez menekültek. A vesze­delmes páros mérkőzés következő állomásaként Gergely, mint az egyház feje, Rómába rendelte Henriket, a császár viszont zsinatot hívott össze Wormsba, hogy kiátkozza és megfossza címétó1 a pápát. Gergely volt a gyorsabb: Henrik ott állt átok­tól sújtva és trónfosztottan. 1077 januárjában az­tán Henrik megalázva, bűneit bánva járult a pápa canossai várába, ahol három napon át kellett me­zítláb, rongyos ruhában várakoznia a szabadban, mígnem a pápa színe elé kerülhetett. Később ugyan visszanyerte hatalmát, de a kocka el volt vetve: császárok és pápák ezután évszázadokon át hadakoztak. A brixeni zsinaton, ahol VII. Kelemen személyében ellenpápát választottak, Gergelyt mágusnak és halottidézőnek bélyegezték; szám­űzöttként halt meg 1085-ben.

Egy feljegyzés szerint Gergely pápa egy ízben csak a lateráni templomba érve vette észre, hogy a villájában felejtette varázskönyvét. Elküldte érte két szolgáját, szörnyűséges átkokkal fenyegetve őket arra az esetre, ha ki mernék nyitni. A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult: a szolgák nemcsak kinyitották a könyvet, de hangosan kezdték olvas­ni a varázsigéket, mire több démon jelent meg.

Engedelmeskedünk parancsotoknak - mond­ták -, de ha csúfot űztök belőlünk, végzünk vele­tek! A rémült szolgák felszólították az ördögö­ket, döntsék le az előttük lévő falat - és így is tör­tént. Nem tudni, Gergely értesült-e az esetről, de ha igen, akkor bizonyára élt egy másik, neki tulaj­donított képességgel: villámot rázott ki köpenye ujjából, és agyonsújtotta a két oktondit.

Nem ő volt azonban az egyetlen mágus a pápák sorá­ban; két elődje, XX. János és VI. Gergely ugyan­csak lelkesen gyakorolta magát azokban a bűvös fortélyokban, amelyek vádjával az egyház később annyi embert küldött máglyára. A pápai mágusok közül a legnevezetesebb Gerbert, alias II. Szilvesz­ter volt, tudós ember, aki megtanult arabul is; ő vezette be Európában az arab számokat. Azt be­szélték, a pápaságért cserébe eladta lelkét az ör­dögnek, és hasonlóan a tizenharmadik században élt Albertus Magnushoz és Roger Baconhöz, réz­ból olyan fejet mintázott, amely minden kérdésre válaszolt, és a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. Különös, de az 1307 -ben letartóztatott templomosokat is azzal vádolták, hogy egy titok­zatos fejet imádnak.

II. Szilveszter egyik utóda, IX. Benedek, akit ti­zenkét évesen választottak pápává, állítólag föld­hözragadtabb célokra használta a mágiát. Varázs­igéivel elérte, hogy a megbabonázott római höl­gyek csapatostól vonuljanak utána az erdőkbe és a hegyek közé.

1095-ben két pápa viaskodott a hatalomért, és egyikük, II. Orbán megszervezte az első keresztes hadjáratot a Szentföld visszahódítására. Orbán pápa saját fölényét akarta erősíteni, de az általa elindított pusztító gépezet két teljes évszázadon át működött. Az első keresztes hadjárat idején ala­kult meg a templomos lovagok rendje. Kétszáz évvel később egy pápa és egy király esküdött össze a rend szétzúzására, s ezzel olyan átkot idéztek a fejükre, amely mindkettőjüket elpusztította.

Ha a péntek ahónap tizenharmadik napjára esik, az köztudottan szerencsétlenséget jelent. A tizen­hármas szám rossz híre érthető; az ősidőkben összefüggött a pogány női és holdmítoszokkal. E mítoszokat az első egyházatyák kiirtották, de a kényelmetlen tizenhármas számmal nem bol­dogultak. Krisztus és a tizenkét apostol, a bíró és a tizenkét esküdt tizenhárman vannak, mint ahogy téves a mi tizenkét hónapból álló évünk is: egy-egy évre nem tizenkét, hanem tizenhárom (13 x 28=364) holdciklus jut. A tizenhármas szám éppoly baljóslatú, mint ha valaki összetöri a tük­röt, vagy álló létra alatt megy el. Nem véletlen, hogy jó néhány mai felhőkarcolóban nincs tizen­harmadik emelet. A péntek megbélyegzése viszont kevésbé érthető, elvégre a hétfő, amely számos európai nyelven holdnapot jelent (lásd az angol Monday-Moondayt, a német Montag-Mondtagot, a francia és olasz lunedit), jobban összecsengene a tizenhármas borzongató felhangjával.

A választás, meglehet, egy borzalmas bűnténnyel függ össze. 1307. október 13-án, egy pénteki nap hajnalán Szép Fülöp francia király katonái országszerte rátörtek a templomosok rendházaira. Az akciót több hóna­pon át készítették elő. A szeptember 14-én kiadott letartóztatási parancsot szétküldték mindenhová az illetékes királyi tisztviselőknek, külön listán mellékelve a vádpontokat, amelyekre nézve a lovagokból kínzással kell kicsikarni a beismerő val­lomást.

S hogy mindez miért történt? Csak azért, mert Fülöp csődbe jutott. Előző évben már kiűzte a zsi­dókat, hogy rátehesse kezét a vagyonukra; most a templomosok aranyára fájt a foga.

A rajtaütés azonban csak úgy lehetett sikeres, ha az áldozatokat meglepetésként éri. Bár a templo­mosokat 1291-ben, Akkó eleste után kiűzték a Szentföldró1, még mindig félelmetes erőt képvisel­tek. Saját hajóhaduk volt, királyok bankügyleteit intézték, maguk szedték be az őket megillető tize­det, és csak a pápának tartoztak felelősséggel. Gaz­dagok voltak, erőszakosak és pökhendiek - nem csoda, hogy irigység, félelem és gyűlölet övezte őket. A keresztes hadjáratok korszakában sebez­hetetlenek voltak, de ez a korszak véget ért, és el­lenségeik - a Domonkos-rendiek, a vetélytárs is­potályos lovagok és a Fülöp-szerű gyakorlatias el­mék - lecsaptak a kedvező alkalomra. Fülöp tisz­tában volt vele, hogy a rend vagyonának megka­parintását csak akkor igazolhatja, ha az egyház baj­nokaként lép fel, és olyan galád összeesküvést tár a világ elé, hogy a legbátrabbak is belesápadjanak. A templomosokat tehát először a démonok cinko­saivá kellett bélyegezni, hogy aztán megsemmisít­hessék őket. Fülöp a francia származású pápa, V. Kelemen beleegyezésével létrehozta a főinkvizíto­ri hivatalt a maga Domonkos-rendi gyóntatója, Guillaume Imbert számára, és kiadta a parancsot hű emberének: teremtse meg a törvényesség lát­szatát a rend kiirtásához.

Imbert-bert nem is kellett csalódnia. A főinkvi­zítor kisütötte, hogy a templomosokat Krisztus megtagadásával, a kereszt meggyalázásával, a mise kiforgatásával, bálványimádással (ez volt az a bi­zonyos fej, továbbá rituális gyilkossággal, szemé­remsértő csókolózással, szodómiával és (akár a kathárokat meg a boszorkányokat) bűvös kötél viselésével vádolják. Egyenesen úgy okoskodott minél vaskosabb a hazugság, annál jobb.

E misztikus harcosok rendjének eredete és valódi célja éppolyan homályos, mint a sors, amely 1307 után osztályrészükül jutott. A legendák ködébe vesző történetet udvari cselszövényekről, elásott kincsről, a frigyládával és a Szent Grállal való kap­csolatról szóló részletek tarkítják. A sötét és látvá­nyos titkok sorozatát tetőzik be azok az iszonya­tos kínzások, amelyeknek a francia templomoso­kat 1307-ben alávetették, és végül az a nagyszabá­sú átok, amelyet Jacques de Molay, a rend utolsó nagymestere harsogott Fülöp királyra és Kelemen pápára, mialatt 1314 márciusában, a Szajna egyik szigetén lassú tűzön pörkölődött.

Krisztus és a Salamoni Templom Szegény Lovag­jainak Rendjét a feljegyzések szerint 1118-ban ala­pította Jeruzsálemben Hugues de Payens cham­pagne-i lovag és nyolc társa, arra kérve I. Baldvint, Jeruzsálem királyát, hogy ismerje el a rendet, amely az utak biztonságának megőrzésére és a zarándo­kok megoltalmazására alakult. Baldvin a palotájá­ban adott nekik szállást, a palota pedig állítólag Salamon templomának alapjain épült; innen eredt a "templomos" elnevezés.

A lovagok erkölcsi tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és kezdetben valóban olyan szegények voltak, hogy kötelességük telje­sítése közben osztozniok kellett a lovakon. 1128-­ban maga Clairvaux-i Bernát, a dinamikus új cisz­tercita rend feje fogalmazta meg szabályzatukat, amelyben a gazdagokat a rend támogatására, a bűnösöket pedig a rendhez való csatlakozásra buz­dította. A templomosok szívesen láttak soraikban gyilkosokat, tolvajokat, házasságtörőket, sőt eret­nekeket is, feltéve, ha vállalták a szigorú szabályo­kat, és a véres halál állandó kockázatát. Hála Ber­nát meggyőző erejének, 1130-ban Hugues de Payens már háromszáz lovaggal tért vissza Euró­pába. Ömlött hozzájuk a pénz - és vele a hatalom.

1139-ben II. Ince pápa elrendelte, hogy csak neki tartozzanak felelősséggel. Ekkoriban építtette át Suger Saint-Denis-i apát a maga Párizs melletti templomát az új, csúcsíves stí1usban, amely később a "gótikus" nevet kapta. Egyes források szerint az új építészetet a templomosok hozták magukkal Pa­lesztinából. Már ekkoriban is azt suttogták, hogy a zarándokok oltalmazásának leple alatt okkult te­vékenységeket űznek, és nem állnak távol az eret­nekségtó1 és a nemi kicsapongásoktól.

A rend tanítása valóban szokatlan volt, ám a zord szabályzat aligha kedvezett a kicsapongásoknak. A lovagoknak nem lehetett saját könyvtáruk, pén­zük vagy egyéb tulajdonuk. Elöljáróiknak a követ­kezményektó1 függetlenül feltétlen engedelmesség­gel tartoztak. Soha nem adhatták meg magukat, és vissza is csak legalább háromszoros túlerő elől vo­nulhattak. Bajbarsz kipcsák szultán 1270-ben elfog­lalta szafedi várukat, és egyetlen éjszakát adott ne­kik: vagy áttérnek az iszlám hitére vagy meghalnak. Parancsnokuk utasítására a halált választották. Bajbarsz ekkor elevenen megnyúzatta előttük a pa­rancsnokot, de őket nem lehetett megtántorítani. A lovagok tisztaságuk jeléül fehér köpenyt vi­seltek, rajta vörös, nyolcágú kereszttel. Ugyancsak a tisztaságot jelképezte a birkabőr öv is. 1307-ben aztán kínzóik ebben az övben a sátáni eretnekség bizonyítékát látták.

A XIII. század elején véres hadjárat indult a provence-i kathárok (a "tiszták") ellen, és a temp­lomosok is gyanúba keveredtek.

A kathárok hittek a reinkarnációban, a jó és rossz egymást kiegészítő voltában, Jahvét pedig hamis istennek tartották. Az efféle tanokat az egyház immár- ezer év óta üldözte. 1208-ra a kathár hit mégis olyan népszerűvé vált, hogy a korrupt ka­tolikus egyház jogosan tartott tőle: végképp kiűzik Provence-ból. A legszigorúbb rendszabályokhoz kellett folyamodni. III. Ince pápa engedélyezte a támadást, sőt meghirdette a kathárok elleni keresztes hadjáratot. Az északabbra élő franciák lelkesen fogadták a felhívást. Amikor Béziers ostrománál a katonák azt mondták, nem tudják megkülönböz­tetni a védők között a katolikusokat a kathároktól, a ciszterci rendfőnök azt felelte: "Öljétek meg va­lamennyiüket; Isten majd megtalálja az övéit."

Így a déli tartományt harmincéves háborúsko­dás során porig rombolták, és közben a kegyetle­nül kegyes spanyol, Dominic Guzman (a domini­kánus rend megalapítója) kezdeményezésére lét­rejött az inkvizíció is, az eretnekség kiirtása céljá­ból. 1244-re minden elcsitult. Számos kathár a máglya helyett, amelyen sokszor akár kétszáz ál­dozatot égettek meg egyszerre, inkább a templo­mosoknál keresett menedéket.

És hatvanhárom évvel késó'bb, 1307. október 13-án, pénteken Franciaországi Fülöp lecsapott a rendre.

A lovagok, az új nagymester - Jacques de Molay kormányzása alatt - az utolsó percig biztonságban tudták magukat. Ki is merne kezet emelni a temp­lomosok rendjére?

Az elfogottak száma tisztázatlan. Franciaország­ban mintegy kétezer, egész Európában négyezer templomos élt, de maguk a lovagok csak a jéghegy csúcsát jelentették. Fülöp hajnali rajtaütése, majd azt követően a pápai kiátkozás akár húszezer em­bert is közvetlenül érinthetett.

A legtöbben elmenekültek, sokan közülük Por­tugáliába és Skóciába. Hajóhaduk nyomtalanul el­tűnt La Rochelle kikötőjébó1; hírét sem hallották többé. A Ferencesek és Domonkos-rendiek minden­esetre azon nyomban elindították a maguk nagy­szabású propagandakampányát, Guillaume Imbert főinkvizítor pedig hozzálátott, hogy megtörje az elfogottakat. A bűzlő magánzárkákba csukott, mez­telenül a falhoz láncolt, halálra rémült emberekkel tudatták, hogy testvéreik már vallottak; ha követik a jó példát, megmenekülnek, ha nem, a hóhér vár rájuk - már amennyiben túlélik a kínzásokat. Ked­velt vallatási módszer volt, hogy a fogoly lábát be­olajozták, majd lassú tűz fölött addig sütögették, míg a csontok ki nem fordultak az ízületbó1. Volt, aki túlélte az iszonyatot. Egyikük, amikor kihallga­tásra támogatták, kezében szorongatta megfeketedett lábcsontjait; a kínzók emlékül nála hagyták. Voltak más módszerek is. Tüzes vassal pörköl­ték a fogoly testét, a nemi szervét is beleértve; izzó fogókkal szaggatták a húsát; hideg fogóval tépték le a körmöt, rántották ki a fogat, és szurkálták a véres, sajgó fogüreget; leleményes szerkezetekkel zúzták össze a láb, a boka és a térd csontjait. A makacskodókat két vallatás között úgynevezett oubliette-be zárták - ezek a szűk és alacsony cellák, amelyekben sem állni, sem lefeküdni nem lehe­tett, a szennycsatorna alatt helyezkedtek el.

A kínzások hatására sokan megőrültek, és a leg­többen beadták a derekukat. Az első párizsi kihall­gatások során százharmincnyolc fogolyból csak né­gyen tagadták valamennyi vádat (harminchatan belehaltak a kínzásokba). Két héttel a letartóztatás után harminckét templomos a nyilvánosság előtt is megerősítette beismerő vallomását. A száharminc­nyolcból csak hatan tagadták, hogy a rendbe belép­ve leköpték volna a feszületet, és ezzel követték vol­na a keresztre feszítés tanát tagadó kathárok példá­ját. A legtöbben elismerték az osculum ínfamét, a "gya­lázatos csókot", amellyel egymás száját, köldökét, hímvesszejét és ülepét ihlették. Hetvenen bevallot­ták, hogy szodómiára utasították őket, bár két-há­rom kivétellel mind tagadták, hogy meg is fogadták volna a parancsot. A Bahomet nevű titokzatos fejró1 vagy bálványról csak a vezetők tudtak, talán mert Fülöp eleve úgy rendelkezett, hogy erró1 csak a ve­zetőket kell kérdezni. Amikor aztán kibővítette a kérdezendők körét valamennyi fogolyra, kitűnt, hogy mind tudnak a dologról, csak éppen egytó1 egyig merőben más változatban adták elő, minthogy a szörnyű kínzások közepette bármilyen kérdésre rábólintottak. A rend kincstárnoka kijelentette: azt is bevallaná, hogy megölte az Istent, nehogy még egyszer ilyen fájdalmat kelljen elviselnie.

Kezdetben Jacques de Molay sem volt bátrabb; nyilvánosan megvallotta, hogy a rendet már rég­óta magához csábította a sátán. Csak hét év fogság után, a halál küszöbén szánta el magát, hogy meg­váltja lelke üdvösségét. Amikor az 1314. március 14-ére kitűzött máglyahalál előtt még egyszer meg­hurcolták, hogy a nyilvánosság előtt tegyen bi­zonyságot a rend bűnösségéró1, visszavonta min­den korábbi vallomását.

„Beismerem, hogy súlyos bűnt követtem el - ­mondta a Notre-Dame előtt összegyűlt főuraknak és főpapoknak. - De az a bűnöm, hogy hazudtam akkor, amikor elismertem a rend ellen felhozott utálatos vádakat... és azt mondtam, amit ellensé­geim hallani akartak, hogy elkerüljem a további irtózatos kínzásokat.”

Ezután három társával együtt sürgősen a Szaj­na egyik szigetére hurcolták, hogy lassú, irgalmat­lan halállal vesszenek el. A hóhéroknak megtiltot­ták, hogy a foglyokat a máglya meggyújtása előtt megfojtsák, és arra is vigyázniuk kellett, nehogy a füst fojtsa meg őket idő előtt. A bárkákon zsúfoló­dó kíváncsiak előtt az áldozatok - amíg még hang­juk volt - világgá kiáltották a rend ártatlanságát, Jacques de Molay pedig az utolsó pillanatban tizenhárom íziglen megátkozta Fülöp királyt és csa­ládját, a királyt és V. Kelemen pápát pedig felszólí­totta: egy éven belül kövessék őt, hogy együtt vár­ják az Isten trónusa előtt az ítéletet.

Kelemen egy hónap múlva halott volt; novem­berben pedig Fülöpöt vitte el váratlanul és megmagyarázhatatlan módon a halál. Utódai idő előtt gyanús körülmények között pusztultak el, és dinasztiája hamarosan kihalt. A templomosok átka megfogant.

Az inkvizíció azonban hamarosan új ellenséget talált magának: a boszorkányokat vagy inkább ál­talában a női nemet.

Most pedig térjünk vissza a dolgok kezdetéhez, a történelem hajnalához, olyan jelenségekhez, ame­lyeknek több közük van a babonákhoz és a folk­lórhoz, mint a valósághoz, és amelyekben több a mítosz, mint a tény. A következő néhány fejezet Európának arról a sötét korszakáról szól, amely­ben emberek tízezreit égették meg kitalált bűnö­kért. Ezeket az elátkozott időket azonban csak ak­kor érthetjük meg, ha betekintünk azokba a vallá­si hiedelmekbe és démoni mítoszokba, amelyekre a középkor borzalmai épültek...

Hangok az idők homályából és az eredeti bűn

Az őskorból kevés "igaz" történet maradt ránk az átokról, mivelhogy két- vagy háromezer évvel ezelőtt kevés volt az írástudó, az "igazságról" alko­tott kép pedig merőben különbözött a miénktó1. Annyi azonban bizonyos, hogy mielőtt a tudomány és az értelem kivívta volna a maga jogait, az elfo­gadott világkép mágikus volt, mítosz és "valóság" között elmosódott a határ. Az emberek hittek ben­ne, hogy a varázslók állat képében jelenhetnek meg, hogy a nem várt napfogyatkozás avagy egy üstökös feltűnése szerencsétlenséget jelent, hogy a madár röptébó1 vagy a ledöfött ember vonaglá­sából előjelek olvashatók ki, hogy a menstruáló nők nem nyúlhatnak ételhez vagy más tárgyakhoz és nem sétálhatnak el gabonaföldek mellett, mert kö­zelségük rontást hoz, hogy, a fákban, folyókban, kövekben szellemek élnek. Es hittek abban is, hogy arra, akinek a nevét valamelyik ellensége ólomra, viaszba vagy agyagba írja, majd átkot mond a tárgy fölött, s végül eltemeti azt, biztos halál vár.

1980-ban az angliai Bathban a régészek egy Minerva római istennőnek szentelt templom ma­radványaira bukkantak. A falak közül "átoktáblák" kerültek elő: papok írták őket, akik jó pénzért átok­kal sújtották megbízójuk ellenségét. De már a bib­liai Ezékiel próféta is elítélte azokat a nőket, "akik bűvös kötéseket varrogatnak minden csuklóra, és takarókat készítenek akármilyen termetűek fejé­re, hogy lelkeket vadásszanak!" (Ezékiel Könyve, 13.18.)

A legkegyetlenebb átkok az istenektől eredtek. A görög mitológia szerint Bellerophon Pegazuson, a szárnyas lovon az Olümposzra akart nyargalni, de az istenek letaszították, hogy számkivetett nyo­morékként tengesse tovább életét. Prométheuszt, aki el akarta lopni az istenektó1 a tüzet, sziklához láncolták, és a máját keselyű vájta ki; a máj azon­ban éjszaka visszanőtt, hogy másnap a kínszenve­dés elölró1 kezdődhessen. Ikarosz túl közel repült a naphoz, ezért az istenek megolvasztották viasz­szárnyát, hogy lezuhanjon. Aktaión, a vadász, az első kukucskáló megleste a mezítelenül fürdő Ar­temisz istennőt, ezért szarvassá változtatták, és saját kutyáival tépették szét. Az istenek féltékenyek voltak és bosszúállók.

Különleges átok sújtotta az apagyilkosságot és a vérfertőzést. Oidipusz, noha a delphoi orákulum

figyelmeztette, ak9-,ratlan megöli apját, Laioszt, és nőül veszi anyját, Iokasztét. Amikor rádöbben tet­tére, megvakít ja magát, és a fúriák halálba üldö­zik; előzó1eg azonban még megátkozza két fiát, Polüneikészt és Eteoklészt. A vérfertőzésben fogant fivérek megvalósítják az átkot: a thébai trónért harcolva megölik egymást. Hasonlóan sötét drá­ma hőse Oresztész is, az argoszi Agamemnón ki­rálynak, a Tróját ostromló görög hadak vezérének fia. Aigiszthosz, Oresztész anyjának szeretője meg­öli fürdőjében Agamemnónt, Klütaimnésztra, az anya pedig fejét veszi halott férjének. Valamikor Agamemnón halálra szánta egyik leányukat, Iphigeneiát, Klütaimnésztrának tehát semmi oka sem volt rá, hogy szeresse férjét, de Oresztésznek sem, hogy szeresse anyját. A száműzetésben fel­nőtt ifjú a delphoi orákulumhoz fordul: ölje-e meg apja gyilkosait. A papnője száján át megszólaló Apollón isten figyelmezteti: ha nem áll bosszút, örök idó1<re kirekeszti magát a társadalomból. Az orákulum arra inti, hogy a fúriák megtorolnák az anyagyilkosságot. Bármit tesz tehát Oresztész: vesznie kell. Álruhában hazatér Mükénébe, behatol a palotába, megöli Aigiszthoszt, majd fejét ve­szi anyjának. E tettéért üldözőbe veszik a fúriák. Oresztész megtébolyodik, de végül Athéné, a böl­csesség istennője felmenti. Így aztán kigyógyul a tébolyból, a fúriák visszavonulnak, győz a józan értelem és a szelíd rábeszélés.

E mesékből megtudhatjuk, miként gondolkod­tak őseink az emberi természetről és a sorsról. Oidipusz mit sem sejtve éppen azokat a bűnöket követi el, amelyektől óvták; Oresztész, akár meg­bosszulja apját, akár nem, mindenképpen elbukik. Az emberek szemében az emberi élet maga volt az átok, és a változtatásra irányuló kísérleteket ("ne lázadj az istenek ellen"; „ne egyél a fa gyümölcsé­ből") mélységes bizalmatlansággal fogadták.

A keleti vallási felfogás szerint az átok lényege abban áll, hogy nem látunk át az illúziókon (vagy­is nem természetfölötti törvényről, inkább saját öncsalásainkról van szó). Nyugaton azonban mindmáig hat a meggyőződés, hogy az ember szü­letése által eleve kárhozatra van ítélve. Ez a hit Ádám és Éva kiűzetésénél is az eredendő bűnnek bibliai dogmájából fakad. Íme a legelső átok egy átkokkal zsúfolt könyvben. Valaki ugyanis megszá­molta, hogy a Bibliában kétszázharmincszor for­dul elő az "átok" szó (igaz, az "áldás" négyszáztíz­szer). Átoknak is, áldásnak is a nyelv az első szá­mú hordozója. A Példabeszédek 18. 21. szerint "Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van", a 26.2-ben pedig ez áll: "Miképpen a madár elmegy és a fecske elrepül, azonképpen az ok nél­kül való átok nem száll az emberre."

Mózes 4. könyvében (5.11-31) megismerkedhe­tünk a hűtlen asszonyt sújtó átokkal. A gyanúba keveredett nőnek a templomban meg kell innia egy tál vizet, amelybe a pádimentumról vett port ke­vertek, és ha bűnös, akkor "bemegy az átokhozó víz ő belé az ő keserűségére, és megdagad az ő méhe és leszárad az ő tompora..."

Mózes V. könyve pedig kimondja: minden át­kok alapvető oka s egyszersmind igazolása az Is­tennel szembeni engedetlenségben rejlik. Így ju­tunk el az első és legnagyobb átokhoz, amelyet Is­ten az egész emberiségre mondott ki: az eredendő bűn átkához. Ádám és Éva evett az almából, és büntetésül elvesztették az Édenkertet, az ösztönös létezés, a paradicsomi állapot boldogságát. Az átok­kal sújtott emberiség kiűzetett és magára maradt önmagával. Sokak szerint ez az átok mindmáig hat, és csakis Krisztus válthat meg tó1e.

Egy másik, őseink által elátkozottnak tartott állapo­tot az angol köznyelv mindmáig "az átok" néven emleget. A nő és a hold titokzatos kapcsolatát már régóta a holdciklushoz igazodó havi vérzésre ve­zették vissza,' a menstruációhoz pedig egyaránt tár­sították a női termékenység és a változékony női lelkiállapot fogalmát. Így aztán a hajdanvolt férfi­ak a változó holdat és a havi vérzés állapotában lévő nőt egyaránt "betegnek" vagy "elátkozottnak" tartották. Németországban a havibajt "holdnak", Franciaországban "a hold pillanatának" nevezték. A maorik "ma ta maramá" -nak, "holdbetegségnek'l hívják a menstruációt, és úgy tartják: a lány első vérzése attól jön meg, hogy a holddal hált. Indiá­tól Észak-Amerikáig a holdat és a havibajt azonos vagy hasonló szavak fejezik ki. Az ősi korokban a menstruáló nő világszerte tabunak számított - oly­kor tisztátalannak, olykor szentnek. A vérzés tar­tamára kizárták a mindennapi életbó1; volt, ahol e célra külön női házakat tartottak fenn. A vérzés­ben természetfölötti jelenséget láttak, a vérző nőt pedig veszélyesnek tartották: érintése megbetegít­het, és ha a házban marad, kialhat a házi tűzhely. Még az ételt is tisztes távolban rakták le számuk­ra. Az ausztráliai őslakos férfiaknak joguk volt megölni feleségüket, ha megtudták, hogy az menstruáció közben az ő takarójukon hált; igaz, előfordult, hogy a férj néhány napon belül maga is belepusztult a rettegésbe.

A serdülő fiúkat úgy avatták férfivá, hogy elvá­lasztották őket anyjuktól, és félelmetes szertartások­kal tették próbára bátorságukat. A serdülő lányok fel­avatása azonban csupán abban állt, hogy első havi vérzésük idejére kizárták őket a közösségbó1.

A sabbat szó, amelyet később a keresztények pi­henőnapjára, a vasárnapra (no meg a boszorkány­szombatra) alkalmaztak, a babilon sabbatúból ered. A szó azt jelenti: a szív nyugalma vagy pihenése, s a babilóniaiak úgy tartották: ezeken a napokon van meg a havi vérzése Istarnak, a hold istennőjének, és ilyenkor nem tanácsos dolgozni, főtt ételt fo­gyasztani vagy útra kelni.

A pihenőnap tehát egybeesett a holdtöltével, ké­sőbb azonban már nem havonta egyszer, hanem minden héten megtartották, kiterjesztve a havi tétlenség tabuját. Esther Harding pszichológus, Jung tanítványa szerint a tabu a férfiaknak azt a törekvését fejezte ki, "hogy a veszélyesnek tekin­tett nő kirekesztésével megvédjék magukat saját szexualitásuk romboló hatásától".

Ősidőktől fogva elátkozottnak tekintették a varázs­lómesterséget is, kivált, ha a természetfölötti ha­talmat, aljas emberi célok szolgálatába állították. Mózes V. könyve (18.10-11) elítél mindenfajta "jö­vendőmondó, igéző, jegymagyarázó, varázsló, bű­bájos, ördöngösöktől tudakozó, titokfejtő és halottidéző" tevékenységet, "mert mind utálja az Ur". És mégis, Sámuel 1. Könyvének 28. fejezetébó1 megtudhatjuk: amikor Saul, Izrael királya elkese­redett a filiszteusok hódításai, saját népének gyá­vasága és Isten makacs némasága láttán, titkon egy jósnőhöz, az endori boszorkányhoz fordult, hogy kifaggassa a jövőról.

Éjszaka, álruhában ment el hozzá, és megparan­csolta: idézze meg a nemrég elhunyt Sámuel pró­féta szellemét. Az asszony először vonakodott, mert tudta, hogy Saul már számos boszorkányt kivégeztetett, és attól félt: csellel akarja elveszejte­ni. Amikor azonban Saul az Úr nevére meges­küdött, hogy nem esik bántódása, megidézte neki Sámuelt, akit ő maga úgy látott, mint "istenfélét, aki feljön a földből" és egyszersmind mint "vén­embert, akin palást van".

Sámuel szelleme megkérdezte Sault, hogy mi­ért háborgatta meg nyugalmában, Saul pedig az felelte: szüksége van Sámuel tanácsára, mert Isten elfordult tőle, és sem a próféták, sem álmok által nem felel neki. Sámuel ekkor a tudás átkával súj­totta: közölte vele, hogy ő is, fiai is odavesznek, Izrael a filiszteusok martaléka lesz, és végül Dávid lesz a király. Saul, aki egész nap nem evett, össze­esett rémületében, mire a boszorkány jóságosan leölt egy hízott borjút, kovásztalan kenyeret sütött, és megvendégelte Sault meg a két szolgáját. A la­koma után azok hárman eltávoztak - hogy más­nap mindnyájan elpusztuljanak.

A boszorkányról és sorsáról nem hallunk töb­bet. A bibliai írnok szavain érződik, hogy az effaj­ta istentelen praktikának még a puszta létét is kí­nos elismernie.

A klasszikus római szerzők már korántsem ilyen szemérmesek. Így például Lucanusnak köszönhet­jük, hogy ránk maradt Erichthónak, a thesszáliai boszorkánynak a története. Lucanus Pharsalia című művében elmondja, hogy a leghatalmasabb va­rázslók és boszorkányok éppen ezen a kopár, fé­lelmetes vidéken éltek. A thesszáliai boszorkányok meg tudták változtatni az időjárást, szerelmet fa­kasztottak a legkeményebb szívben is, és még az aggokban is ifjonti tüzet gerjesztettek. Hatalmuk árnyékba borította még az ókori mágia két leghí­resebb központját, Babilónt és az egyiptomi Memfiszt is.

A hangzatos bevezető után Lucanus rátér a mesére: hogyan akarta Sextus Pompeius, Nagy Pompeius fia megtudni Erichthótól, miféle jövő vár rá.

Erichtho, a leghatalmasabb és legvisszataszítóbb thesszáliai boszorkány Lucanus szerint sápadt volt és aszott, a haja gubancos, a lehelete bűzlő. Amer­re jár, pusztán a léptével megmérgezi a termést. A halottakat széttépi, szemüket kivájja. Fogával tépi szét az akasztófa kötelét, a gyilkost lerántja a keresztről. Sírban lakik, és a jósláshoz a holtak test­részeit használja fel: a szél aszalta beleket, a nap kiszárította velőt, a kivégzettek sebeiből kifolyt vért, a kereszten elszakadt inakat. Nem egyszer megvárja, amíg a csatában elesetteket marcangol­ni kezdik a farkasok, és a pofájukból tépi ki a hús­cafatokat, hogy varázsitalt pároljon belőlük. De az is megesik, hogy elszorítva a haldokló torkát, a szá­jába harap, hogy belesuttogja az alvilági árnyak­nak szóló üzenetét.

Lucanus elbeszélése szerint Sextus a félelemtől borzongva keresi fel éjfélkor a boszorkányt az el­hagyott sírok közötti sziklamezőn, és arra kéri: tudja meg a holtaktól, mit tartogat számára a jövő. Erichtho azt feleli: ehhez friss, ép tüdejű holttest­re van szüksége, mivel a régebbi halottak csak összefüggéstelenül vinnyognak. Aztán szurokfe­kete felhőt csavar a feje köré, hogy az éjszaka még sötétebb legyen, és egy közeli harcmezőre vezeti Sextust, hogy válogathasson a temetetlen holttes­tekből. Jöttére még a farkasok és a ragadozó ma­darak is elmenekülnek. A kiszemelt holttest nya­kába horgot vet, így vonszolja a sziklákon át egy tiszafák borította kiugró szirt alatti barlangba. Ott először is leteremti Sextust és embereit gyáva rettegésükért, majd fejére viperákból font füzért il­leszt, és munkába veszi a tetemet. Először is be­dörzsöli döglött kutya nyálával, hiúzbéllel, kígyók­kal táplált szarvas velejével és egyéb utálatossá­gokkal, majd hosszú, félelmetes, káromló dalban idézi meg az alvilág fúriáit. Hangja egyszerre em­lékeztet kutyaugatásra, farkasüvöltésre, bagolyhu­hogásra, oroszlánbömbölésre és kígyósziszegésre. Végül aztán sápadtan, némán felmagasodik előtte a halott szelleme; csak az ő parancsára szólal meg, és miután megadta a kívánt felvilágosítást, azt kéri, hadd térhessen örök pihenőre. A boszorkány ek­kor halotti máglyát rak, a szellem felmászik rá, Erichtho fáklyával meggyújtja a tüzet, és a mesé­nek vége.

Ókori varázsló volt Simon mágus is, aki az Újtes­tamentum szerint Krisztus vetélytársának csapott fel. A legenda úgy tartja, hogy Néró császár római palotájában mágikus párharcba bocsátkozott Szent Péterrel, felszállt a levegőbe, de a szent egy jól irányzott imádsággal leterítette, s a mágus, földre zuhanva, elpusztult.

A jövendölés és a halottidézés azonban tovább virult. Napóleon és Hitler egyaránt úgy hitte, hogy Nostradamus bizonyos strófái rájuk vonatkoznak; de jóval előttük Julius Caesar is magára értette az egyik híres Sybilla-jóslatot, amely szerint hamaro­san hatalmas király támad, aki arra rendeltetett, hogy a világ valamennyi népét meghódítsa és egyesítse, és új aranykort hozzon az emberiségre. Julius Caesarról azonban mára csupán egy má­sik jóslat jut eszünkbe, az, amelyet a tömegbó1 ki­áltott felé bizonyos Vestricius Spurinna: Óvakodj március idusától!

A túlvilági ítélettől való félelem számos, a bűntu­dat és a szorongás eloszlatására hivatott babonás szokás kialakulásához vezetett. Ily módon akarták a legbűnösebb lelkek is megváltani a maguk mennyei belépőjét.

A bűnbak fogalmát például ősidőktől fogva is­merték. Írországban az elhunytak bűneit úgyne­vezett „bűnevőkre" ruházták, akiknek családjában örökletes volt e funkció. A sír mellé ételt tettek út­ravalónak a halott számára, és ezt fogyasztotta el a „bűnevő", ekképp magára véve a bűn terhét. Amikor ütött az ő órája is, az általa elfogyasztott átkos bűnöket fia vagy utóda kebelezte be. A zsi­dók bűnbánati napján a főpap egy kecskére tette kezét, megvallotta fölötte a zsidók bűneit, majd az állatot kiűzte. a vadonba. Szegény pára legalább életben maradhatott. A Himalája vidékén az em­berek lerészegítettek egy kutyát, majd kikergették a faluból és megkövezték; ekképp biztosították be magukat, hogy egy éven át ne sújtsa őket beteg­ség vagy balszerencse. Nigéria egyik részében évente két embert öltek meg, hogy magukkal vigyék annak a bűneit, aki az áldozati szertartás költségeit fedezte. A thaiföldi városokból egyszer egy évben kiűztek egy házasságtörő nőt, trágya­dombra dobták, hogy magához vonzza a gonosz szellemeket, és megtiltották, hogy valaha is vissza­térjen. Számos ősi kultúrában évente megkínoz­ták, meggyilkolták, majd rituálisan megették az istenkirályt vagy a megválasztott gabonakirályt, hogy ily módon kiengeszteljék az isteneket, és jó termésben bizakodhassanak.

Az ilyenfajta bűnbakmítoszok mindmáig fellelhe­tők. A keresztények ma is azt állítják, hogy Krisz­tus a bűneikért halt meg, a közelmúltban pedig feltámadt az egyik legveszedelmesebb bűnbakhit: az antiszemitizmus, amely Krisztus gyilkosaiként átkozza ki az örök hontalanságra és vándorlásra kárhoztatott zsidókat.

A zsidó (héberü ljehudi) eredetileg az Ígéret Föld­jére pályázó tizenkét törzs egyikének, Juda törzsé­nek volt a tagja. A zsidó nép összességét kezdet­ben hébereknek (ivrim), majd, Kr. e. 538-ig, a babi­loni fogság végéig izraelitáknak (iszreelim) nevez­ték, és csak ezután vált általánossá a zsidó (jehudi) név.

Az antiszemitizmus forrása talán az ,irigység volt, amelyet a zsidók azzal az állításukkal keltettek, miszerint csak egyetlen isten létezik, Jehova (Jah­ve), aki megáldja a neki engedelmeskedőket, ki­. váltképpen választott népét, a zsidókat. Ahogy Mózes IV. Könyvében (24.9) olvasható: "Aki áld téged, áldott lészen, és ki átkoz téged, átkozott lészen." Ennek értelmében azok, akik szembeszáll­nak Izraellel, magával az Istennel szállnak szembe - ez a fennen hirdetett meggyőződés pedig érthe­tően ingerelte a többi fajt. Kr. e. 333-ben Nagy Sán­dor lerohanta Judeát. Halála után a hellénizmus megágyazott a római hódításnak, ám az idegen uralmat folyamatos zsidó lázadások kísérték, a makkabeusok felkelésétó1 (Kr. e. 167) a zelóták tö­meges masadai öngyilkosságáig. Erre Kr. u. 74-ben került sor, azt követően, hogy Titus császár elfog­lalta Jeruzsálemet. Száz évvel Krisztus után elbu­kott a végső, Simon bar Kochba vezette felkelés is. A rabszolgaságra vetett és szétszóratott zsidók sor­sa még nyomorúságosabbra fordult azután, hogy Nagy Konstantin császár (Kr. u. 279-337) Róma ál­lamvallásává tette a kereszténységet. A zsidóknak azonban nagy hasznát vették, mint uzsorásoknak, lévén, hogy a keresztényeknek tiltva volt ez a mes­terség.

A keresztes hadjáratok idején ismét fellángolt az antiszemitizmus. Számos zsidó telepedett meg Angliában és Németországban, de az asszimiláci­ót elutasították, és törvényeik értelmében nem há­zasodhattak nem zsidókkal. A korszak tömeghisz­tériája számos elképesztő legendának adott tápot. Elterjedt például, hogy az Antikrisztus, ha majd megszületik, Dan törzsébó1 való zsidó lesz, aki a zsidókat részesíti különös kegyében; továbbá azt híresztelték: a zsidók rituálisan keresztény gyer­mekeket ölnek meg, hogy vérüket a maguk hús­véti szertartásához felhasználják. Ezt a hajmeresztő és gyalázatos vérvádat, amelyet állítólag egy an­gol, a lincolni Hugh talált ki 1255-ben, aztán a leg­vadabb kegyetlenkedések igazolására kamatoztat­ták. A megkínzott zsidók hiába erősködtek, hogy vallásuk tiltja a vér fogyasztását; a fanatizált ke­resztények az állítólagos bűnt az ellenkező irány­ba fordították, és a "démoni" zsidók tömeges le­mészárlását igazolták vele.

I290-ben a zsidókat kiűzték Angliából, I395-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból. Eu­rópa északi vidékein gettókba zsúfolták őket, és rájuk hárították a felelősséget a nagy pestisjárvá­nyért, amelynek 1348 és 1350 között az európai lakosság egyharmada esett áldozatul; mint állítot­ták, a zsidók megmérgezték a kutakat. I349-ben Brüsszel, Frankfurt, Mainz és Köln lakói minden kezükre került zsidót megégettek vagy vízbe foj­tottak, arra hivatkozva, hogy "ekképp akartak Is­tennek kedvében járni".

A párizsi Mathieu-höz fűződik a bolygó zsidó mítosza. Eszerint egy Ahasvérus nevű zsidó, aki kapus volt Pilátus palotájában, gyalázta, sőt meg is ütötte a Golgota felé vánszorgó Krisztust, aki így szólt hozzá: "Én hamarosan megállok és megpi­henek, de te a végső napig vándorolni fogsz." Ezért kell Ahasvérusnak az Utolsó Ítélet napjáig honta­lanul bolyongania. Mathieu egyébként azt állítot­ta, hogy a történetet 1228-ban egy örmény püspök­tó1 hallotta.

A démoni mítosz ellenállt az idő múlásának. Oroszországban I903-ban Cion bölcseinek jegyző­könyvei címen kiadtak egy hamisítványt, hogy bi­zonyítékul szolgáljon a világuralomra törő nem­zetközi zsidó összeesküvéshez; sokan azonban nagyon is mohón hódoltak be az otromba csalás­nak. 1919-ben az oroszországi fehér seregek mint­egy hatvanezer zsidót mészároltak le, mert őket vádolták az 1917-es forradalomért; a londoni Times pedig még 1921-ben is a Jegyzőkönyvek hitelessége mellett kardoskodott. Amikor 1933-ban Adolf Hit­ler a német náci párt vezére átvette a hatalmat, kapva kapott a démoni zsidó mítoszán, hogy hoz­zálásson a zsidók módszeres üldözéséhez, és en­nek során eljusson a "végleges megoldásig": az egész zsidóság kiirtásának megkísérléséig. Mint­egy hatmillió zsidó pusztult el, közülük sokan Auschwitz és Bergen-Belsen gázkamráiban. A hu­szadik század nem csupán visszhangozta, de fel is erősítette a középkor borzalmait.

Mára a zsidók visszakapták hazájukat, Izrael országát, ám a Jegyzőkönyvek továbbra is forgalom­ban vannak; és egyes apokaliptikus keresztény szekták ma is azt vallják, hogy az Armageddonra, a Krisztus és az Antikrisztus közötti végső ütkö­zetre a "Szentföldön" kerül majd sor.

Meglehet, hogy az antiszemitizmus a magukat különlegesnek vagy kivételesnek tartó, másoktól elzárkózó népek iránti általános ellenszenvbó1 táp­lálkozik; a nácik - és nemcsak ők - épp így üldöz­tek egy másik, elzárkózó és vándorló népet, a ci­gányokat is. De eredhet a zsidók elleni előítélet az egyistenhívőkre jellemző különös beállítottságból is: ÓK tudniillik mindent csak sarkított ellentétpárokban látnak, számukra minden fehér vagy feke­te, egyértelműen jó vagy egyértelműen rossz, erkölcsi ítéletük nem tűr meg árnyalatokat a két vég­let között, és a kételkedés fogalmát elutasítják.

Ez pedig a maga nemében éppolyan átok, mint a többi

Valamennyi korai civilizáció közül mindmáig az egyiptomi nyűgözi le leginkább az utókort. A va­laha Khemnek (azaz fekete földnek) nevezett or­szág homályos eredetének titokzatosságát napja­inkban is haszonnal kamatoztatják az okkult tu­dományok művelői, a romantikus történelmi re­gények írói és a másodrendű hollywoodi filmek készítői...

A fáraó átka

A szfinx és a nagy piramisok, Isis, Osiris és az egzotikus, állatfejű istenek földjét már az ókori görögök is ősréginek tartották. Platón sze­rint Szolónnak itt mesélt először az Atlantiszról egy szaiszi pap. Egyiptomból menekültek a zsidók, és az egyiptomiakat foglalkoztatta oly erősen a túlvi­lági élet, hogy a halottakat mumifikálták, hadd várják így az újjászületést. A fáraókat, valamint egyéb nevezetes férfiakat és asszonyokat kincse­ikkel együtt helyezték nyugovóra, olyan pompá­zatos sírokban, hogy a századok során a legtöbb