Tél


Ráfagyta már jeges mosolyát a tél a tájra.
A kéményekből a füst úgy gomolyog el
mint a forró remény s fagyos jég tánca,
alattuk csillagos parkett az éjj fényeivel.
Hófödte háztető , mint a friss ara ruhája
jégcsipkékkel díszesre himzett pertlivel
csalogatja a fekete eget buja forró nászra,
kacsintgatva rá kandallófényes szemeivel.
Mint emberek a fagyhideg éjszakákon
forrón szeretkezve a dermedt elmúláson.

Átsuhan az úton két sötét árnyalak,
s mögöttük, mint két éhes, csaholó kutyát
húzzák magukkal a testet öltött árnyakat
megvetni a tájban a folytott könnyek vánkosát.
Párnaként fejed alát teszik az eltűnt vágyakat,
s takarodnak ifjúságod rég feledett mámorát,
az éjjel pontosan számba veszik a boldog házakat,
hogy rád lehelljék a bánat jeges fuvallatát.
Mint emberek naponta egymás között,
élvezettel tapossák, kinek a lelke törött.

Ahogy jégpáncél olvad könnycseppjeim alatt,
lassan oszlanak a rémísztő fagyos képek
Apró szilánkokként csillan minden pillanat
közeli otthonként tágulnak szűkké a messzeségek.
Szemeddel rebbentve álmodom el az árnyakat,
a sajgó félelmek lesznek veled röpke álomképek
Jégvirágcsokorrá vésed nekem a jégfalakat
csókoddal a való életből lassan magunkra eszmélek.
Mint istenek, kik vággyal kettőből eggyé teremtve
alkották az embert, szeretve egymásba temetve.