Kipellengérezve
Már élesre hegyezted fullánkjaidat Mik úgy döfködnek téged, sajgó húsodba vájva nap mint nap, kegyetlenül visszafordulva fonnyadó testedbe, hogy érezd elmúltál már, mert nincs másod, csak ez a gyilkos, irigy gyűlölet! Úgy mar téged már, úgy elemészt! S lám! Eljött a TE napod! Hogy csillog üveges tekinteted, ahogy rejtett borod kortyolgatod! Olcsó, eset-savanyú, mint a vértelen nedvek, melyek itatják, szánalmas, üres, pudvás testedet. Hogy vágysz rá, hogy belé döfd mérged! Hogy szeretnéd, ha fájna neki! Ülsz csak meredten, vibráló mosolya zúg előtted, már semmi nem számít , csak az öröm, hogy újra hátbadöfted! Megtorlod rajta minden vágyad, amit elvett tőled savanyú, átizzadt hideg ágyad a hosszú kínzó éjeken, mikor fojtogatott a félelem, hogy SENKI vagy, s nem csodál senki, hogy nincs benned semmi, csak irigység, rettegés, és a vágyak, de neked nem jutott más, csak a szürkébe fonnyadt gyalázat. S lám, következik az attrakció! Figyelem, figyelem! Élve megnyúzzuk! Kipellengérezzük, csak mert több jutott neki! Mert meg meri tenni, Amit te még vágyni se mertél, Hogy képes a szánalmas, ostoba képedbe Még még most is belenevetni!
|