Vagyok
Ember vagyok Bőrömbe éket vájva az évek, Belső titkaim kérdőjelekből felkiáltójelekké válva Minduntalan belélöknek A múltamból idézett mába. Holnapom felbontatlan levélként Az asztalra dobva hever Értelmét keresve a mának A jövő még csak titokzatos, igéretes teher. Lüktetek, érzek, félek, és elvérzek mindíg a relatív idő bennem hagyja a nyomot Kozmikus vágyaimból a Földre ránt vissza Éjji menedékemből reggelre ébredve felderül bennem Mosoly az arcomon, viszem hát keresztem Ez a dolgom, Ember vagyok.
Nő vagyok. Teremtőm érző, könnyező virága A fény felé fordítom arcomat Erőt keresve abban a léthez, tovább küzdve áldatlan harcomat. Mérget a világból sejtjeimbe gyűjtöm Hagyom, hogy testem belülről rágja szét Tisztasággal nevetek a világra Elvégezve a napok fotoszintézisét. Illatos teát főzök reményeimből S lehűtve izzó mellkasod borogatom vele Könnyeimből fátylat borítok minden bűnödre, Hogy neked már ne kelljen küszködnöd vele Kicsiny magamat melléd simítom Én apró lehelletnyi lelkemnek a férfiak legyenek nagyok! Nevetve elvirágzok szeretteim mellett, Ez a dolgom, Nő vagyok.
Semmi vagyok. Magamban állok a kozmosz szigetén Egóm felemészti a vágyat mindennek lenni Megbújni mindenki sírjának szegletén. Felém fordított tükreitekből csak önmagam látom S a hátam mögöttire nem tekint szemem Arcom csak semmivé foszló álom Ti a világot mutattátok nekem Eloszlok, s cseppjeim lábatok elé görögnek csendben Meghajlok ezentúl mindenért mit kapok, Összeforr az idő akkor egy csöppnyi percben Veletek minden, magamban Senki vagyok.
|