Ez a történet egy kisregénynek készül, egy milliomos lányról, aki sok mindenben különbözik az átlagos tiniktõl.

A szobámban ültem az egyik kedvenc fotelemben, kezemben egy csupor kihûlt teával, és üres tekintettel bámultam ki az ablakomon a külvárosi kertünkre. Arra a kertre, amit talán már birtoknak is nevezhetünk, olyan hatalmas. Biztosan azért, mert a rajta álló épülethez méretezték.

Sokszor elgondolkozom azon, minek nekünk ekkora ház, hiszen tulajdonképpen csak ketten lakunk benne, mivel az Apukám egyfolytában üzleti úton van, tárgyalásokra jár vagy éppen az irodájában cseveg valamelyik nagykövettel. Hatéves koromra hozzászoktam, hogy idõpontot kell kérnem, ha beszélni akarok vele. Ellenben az Anyukám egész nap itthon van, és azon panaszkodik, hogy mennyire unatkozik. Annak, aki éppen kéznél van. Ezért aztán mindenki menekül a közelébõl. Nem is csodálom.

Mindenki azt hiszi, nekem van a legjobb dolgom a világon, hiszen az apám milliomos. Mekkorát tévednek! Igen, abban igazuk van, hogy mindent megkapok, amit akár csak egy szóval megemlítek, de õk nem tudják milyen érzés az, ha valaki a szakácsnõt vagy a komornyikot jobban ismeri a saját apjánál. Ez van. Ezt kell szeretni. Vagy nem szeretni. Teljesen mindegy.

Sokan mondták már, hogy belõlem biztos filozófus lesz, annyit gondolkozom. Jó vicc. Ezt persze olyanok vetik fel, akik azt hiszik, hogy ismernek, pedig nem. Nagyon kevés ember van, aki tényleg tudja, milyen a valódi énem, mivel nagyon zárkózott vagyok, keveset beszélek, fõleg olyanokkal, akiket alig, vagy egyáltalán nem ismerek.

Vasárnap lévén, tanulnom kellett volna, de egyáltalán nem volt kedvem. Miért sulykolnék magamba olyan dolgokat, amikkel tudom, hogy az életben soha sem fogok foglalkozni? Például, ott van a fizika. Vagy a kémia. Tudom, hogy mûveltnek kell lenni, de mi értelme van, ha bemagolom ezeket, utána meg elfelejtem? Errõl eszembe jutott egy poszter, amit valamelyik bevásárlóközpontban láttam. Valami ilyesmi a szövege:

Minél többet tanulsz, annál többet tudsz.
Minél többet tudsz, annál többet felejtesz.
Minél többet felejtesz, annál kevesebbet tudsz.
Minél kevesebbet tudsz, annál kevesebbet felejtesz.
Minél kevesebbet felejtesz, annál többet tudsz.
Akkor meg mi értelme tanulni?

Biztos van, akinek ez az úgymond életfelfogása. Nekem nem, de szerintem érdekes. Te jó ég! Tényleg nagyon sokat gondolkozom! Egyfolytában jár az agyam, de nem tehetek róla… ez az egyik rossz tulajdonságom. A másik az, hogy nagyon váltakozó a hangulatom. Az egyik percben még nevetek, a másikban pedig teljes letargiába zuhanok. Pedig most boldognak kellene lennem, hiszen egy hét múlva szülinapom lesz! Emlékszem kiskoromban mindig számolgattam, hogy „hányat kell még aludni” addig. Most pedig… teljesen hidegen hagy. Úgy vagyok vele, hogy egy évvel idõsebb lettem, na és? Mi van akkor? Semmi. Az életem úgysem változik meg egyetlen nap leforgása alatt. Az lehetetlen.

És ekkor megszólalt a telefon.
- Igen? – szóltam bele a kagylóba.
- Szia Katie, itt Sandra! Hogy vagy? – kérdezte Sandra, az egyik barátnõm.
- Szia! Köszi, megvagyok. És veled mi van? – kérdeztem.
- Áh, semmi, csak unatkozom. Nincs kedved moziba jönni? – mondta Sandra felvillanyozva.
- Persze, mehetünk! Mit nézünk? - kérdeztem. Imádok moziba járni és filmeket nézni, nagyon örültem, hogy hívott.
- Hát, most vetítik a Kör 2-t. Na, mit szólsz?
- Horror! Éljen! Hánykor találkozzunk? – kérdeztem vidáman.
- Az elõadás fél hatkor kezdõdik. Olyan öt körül a mozi elõtt?
- Jó, rendben, akkor ott! Puszi! – búcsúztam.
- Szia!

Így aztán lementem Anyukámhoz a nappaliba, kértem tõle pénzt, összeszedtem a cuccaimat, kabátot húztam, és közben azt hallgattam, ahogy Anyu arról siránkozik, hogy már megint elmegyek, és hogy most még jobban fog unatkozni.

Indultam is, hiszen mire beérek a városba, az maga az örökkévalóság. Másrészt pedig meg akartam szabadulni Anyától. Felajánlotta, hogy elvisz kocsival, de mondtam, hogy inkább busszal megyek, mert az nem annyira környezetszennyezõ, mint autóval utazni, és, hogy minden valamire való Greenpeace-támogató a tömegközlekedési eszközöket használja. Így tulajdonképpen még hazudnom sem kellet, hogy lerázzam. Tudom, hogy ez szemétség volt, és sajnálom is.

Útközben láttam egy hapsit, aki úgy nézett ki, mint Tom Cruise, mielõtt megcsináltatta volna a fogát; meg egy másikat, amelyik hasonlított Cry Baby-re. Tök poénos volt. Magamban nagyokat röhögtem. Remélem, senki nem nézett bolondnak.

Mikor odaértem a mozihoz, Sandra már várt rám. Szélesen mosolygott, mint mindig. Ha látom, én is mindig elnevetem magam.

- Szia! – mondtam.
- Szia! – mondta, és három-három puszit nyomtunk egymás arcára. Babona.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Jól, köszi! Képzeld hívott Mike! – mondta boldogan. Mike az a srác, aki tetszik neki, bár én nem tudom, mit eszik rajta, mert annyira bunkó, hogy én olyat még nem láttam. De hát ízlések és pofonok.
- Tényleg? Tök jó!
- Azt mondta, szeretne randizni velem! – mondta Sandra.

És ezt telefonon? – gondoltam magamban. Hát, õk tudják.

- És elmész vele? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Még szép! – válaszolta. – Egyébként írt neked Chris?

Chris egy nagyon helyes fiú, a chaten ismerkedtem össze vele, azóta is sokat beszélgettünk, meg e-mail-eztünk. (Onnan tudom, hogy helyes, hogy küldött magáról egy képet.) De már hetek óta nem jelentkezett. Nem tudom, mi lehet vele. Mondjuk, azt sem tudom, velem mi lehet. Mostanában nagyon sokat gondolok rá, és olyankor furcsa érzés fog el. A gyomrom összerándul, és mintha kivétel nélkül minden belsõ szervem különféle bonyolult és nehéz tornagyakorlatokat mutatna be. Olyanokat, amilyeneket én biztosan soha nem tudnék megcsinálni. Szaltót például.

- Nem. – mondtam letörten.
- Nézd csak ki van ott! – mutatott rá az egyik közeledõ osztálytársunkra, Johnnyra, bujkáló mosollyal.
- Sziasztok! – köszönt, mikor odaért hozzánk.
- Szia! –üdvözölte Sandra.
- Hello! – mondtam közönyösen.
- Hát ti? – kérdezte.
- Moziba jöttünk. Nincs kedved velünk tartani? – kérdezte Sandra.

Na,már csak ez hiányzott .

- Jó, persze!- felelte Johnny, és felcsillant a szeme.
- Tök jó! Na, gyertek, menjünk! – mondta Sandra, és elindult a pénztár felé. – Jöttök már? – türelmetlenkedett.

Megvettük a jegyeket, és beültünk a helyünkre. Én kerültem középre. Nagyon idegesítõ volt, hogy Sandra és Johnny „keresztülbeszéltek” rajtam, de én nem akartam hozzászólni a témához. Õszintén szólva azt hittem, hogy csak ketten leszünk.

Körülbelül negyed óráig nézhettük az idiótábbnál idiótább reklámokat, mire elkezdõdött a film. Nem volt valami nagy szám, az elõzõt is láttam, de az jobb volt. Az a jelenet viszont nagyon tetszett, amelyikben Rachel rázárja a kút tetejét Samarára. „Nem vagyok a rohadt anyád!” Ez annyira laza volt!

Hazafelé menet azon gondolkoztam, milyen különösen viselkedik mostanában Johnny. Mikor a közelébe megyek eszeveszetten vigyorogni kezd, és fura kérdéseket tesz fel. De nem csak õ. Sandra is. Szerintem valamit eltitkolnak elõlem, de mindegy, majd kiderül.

Otthon Anya azzal várt, hogy Apa ma este nem vacsorázik velünk, mert sokáig bent marad dolgozni. Milyen meglepõ. Komolyan mondom, úgy tesz, mintha ez olyan rendkívüli lenne.

Az éjszakám viszont elég hosszú volt, mivel másnapra semmit sem tanultam még addig, így vacsora után kellet nekiülnöm, de nem bántam. Igazából nem tudott érdekelni. Más járt a fejemben. Pontosabban valaki más…

Másnap reggel a könyveim fölött ébredtem, és legalább 10 percig tartott, mire ráeszméltem, hogy hétfõ van, és suliba kellene mennem. Akkor aztán összeszedtem, magam, kivánszorogtam a fürdõszobába, megmostam az arcom egy kis vízzel, de rá kellet jönnöm, hogy ez nem sokat segített és még mindig ugyanolyan álmos vagyok, mint azelõtt. Így aztán beálltam a hideg zuhany alá. Nem volt valami kellemes, de legalább használt. Nem elég, hogy ronda fekete karikák éktelenkedtek a szemem alatt, de még egy hatalmas pattanás is nõtt pont a homlokom közepére.

Mikor lementem reggelizni, Anya szánakozva nézett rám:

- Mi a baj, kicsim, beteg vagy?
- Dehogy, Mama, csak… fáradt vagyok. – feleltem egy rettentõ nagy ásítás közepette.
- Biztos nem akarsz itthon maradni? – kérdezte talán egy kicsit reménykedve.
- Nem, Anya! - mondtam, és felpattantam az asztaltól. – Indulok is, nehogy elkéssek.
- Jól, van kicsim, szia! – búcsúzott.
- Szia!

Mikor beértem az iskolába, elõször nem is tudtam, pontosan melyik terembe is kell mennem. Aztán rájöttem, hogy ilyenkor matekom van a harmadik emeleten. Fölcaflattam a véget nem érõnek tûnõ lépcsõsoron, és közben az a tudat „éltetett”, hogy egy kis popsiformálás sohasem árt.

Mikor felértem és megláttam a barátnõimet, Lucy-t, Sandrát, Laurát, Becky-t, Lilyt és Jesssicát, éreztem, hogy a szám széle a fülemig szalad. Hevesen integettek, és már messzirõl, hangosan kiabálva köszöntek nekem:

- Szia Katie!!!

Lucy egy punk lány, elöl élénkpiros a haja, középtájt olyan feketés, hátul meg bugyirózsaszín. Szerintem jól áll neki, mert olyan…egyedi. Ma éppen farmerminit, boxcipõt, lila-fekete harisnyát és egy „Punks Not Dead!” feliratú pólót viselt. Aranyos, kedves csaj, eléggé nagyszájú és imádja, ha a középpontban lehet. Kicsit talán Pinkhez tudnám hasonlítani.

Sandra amolyan „rendes kislány”, öltözködésében nem túl kirívó vagy kihívó. Most is csak egy egyszerû bézs színû rakott szoknya és egy pasztellszínû blúz volt rajta. Õ nagyon jó szívû, és jósszándékú, de egy igazi kis kerítõnõ. Egyfolytában komplikál és szervezkedik.

Laura tipikus plázacica. Kicsit pinky, kicsit sokat beszél arról, hogy most éppen milyen ruhát vett, vagy melyik legújabb fajta körömlakkot, arcpirosítót, alapozót, szemhéjtust, szempillaspirált, púdert, éjszakai krémet, bõrfeszesítõ zselét, vagy melyik más kenceficét próbálta ki, de ettõl függetlenül nagyon bírom.

Becky rocker, imád zenét hallgatni (képes több száz kilométert utazni egy-egy új lemezért), koncertekre és bulikba járni, önálló és független. Állandóan fekete cuccokban és Doc Martens bakancsban lófrál. Most épp System of a Down – pulcsi volt rajta.

Jessica pedig olyan, mint én. Teljesen átlagos a stílusa, vicces (de még mennyire!) állatvédõ és Greenpeace-aktivista. Róla ragadt rám át ez az egész környezetvédõ-szellem.

- Sziasztok! –köszöntem vissza nekik, és valamiféle, kissé erõltetett mosolyt fedeztem fel az arcukon. Mintha rólam beszéltek volna, mielõtt megérkeztem. Vagy talán csak észrevették, milyen szánalmasan nézek ki ragyás fejjel, kialvatlanul.
- Hogy telt a hétvége? - kérdezte Becky.
- Hát, eltelt. Csak a szokásos. Hát nektek? – kérdeztem kíváncsian.
- Ó, nagyon jó volt, voltam egy koncerten és annyira de annyira jó volt! – mesélte lelkesen Becky.
- Milyen meglepõ! – súgta a fülembe Jessica, de olyan hangosan, hogy mindenki hallhatta. Erre aztán kitört a nevetés.
- Hát veled mi történt, Lucy? – kérdeztük Lucy-t, aki mielõtt válaszolt volna, csak sejtelmesen somolygott.
- Semmi. – felelte végül. Mindig ezt csinálja, megtéveszt minket. Egyszer még színésznõ lesz belõle.

Ekkor becsöngettek, és megjelent az ajtóban a matektanárnõ szigorú tekintetû arca és bevonulunk a terembe. Mindenki elfoglalta a helyét és lélekben felkészült a negyvenöt percnyi kínszenvedésre. Röpdolgozat, feleltetés, új tananyag… A legtöbb diák (engem is beleértve) már beletörõdött abba a ténybe, hogy csak rengeteg hajtás árán tudja majd elérni, hogy ne bukjon meg év végén.

Éppen a nevezetes szorzatok megértésén fáradoztam, mikor nyakon talált egy papírgalacsin. Leesett a földre, én lehajoltam érte, széthajtogattam, és olvasni kezdtem a rajta álló szöveget:

Katie-nek!
Volna kedved holnap eljönni velem valahova?
J.

Ennyi??? Bár, végül is le lehet vonni belõle a következtetéseket. Mivel ez egy randi-meghívás akart lenni, valószínûleg fiú írta. És ha jobban belegondolok, egy, azaz egy olyan srác van a teremben, akinek J-vel kezdõdik a neve… És õ Johnny.

Körülnéztem a teremben és Johnny kérdõ tekintetével találkoztam. Gyorsan elõrefordultam, és már körmöltem is a választ a cetli hátoldalára.

Johnny-nak!
Itt tudnál maradni suli után pár percet? Megbeszéljük, jó?
Akkor 13:15-kor a földszinti folyosón?
K.

Összegyûrtem, és egy jól irányzott dobással Johnny-hoz juttattam a papírkát. Nem tudtam, miért írtam neki, hogy találkozom vele, hiszen nem is tetszik nekem. De most már nem volt visszaút., beszélnem kellett vele.

Az idõ nagyon gyorsan telt, és mire észbe kaptam, kicsöngettek, és indulnom kellet a földszintre, hogy találkozzak Johnny-val. Mikor odaértem, még sehol sem láttam, ezért leültem az egyik székre, ledobtam magam mellé a táskámat és vártam. Pár perc múlva loholva befutott Johnny is, kezében egy rakás könyvvel.

- Szia! – mondta, és lehuppant mellém.
- Szia! – köszöntem én is. – Köszi, hogy eljöttél, nem igazán szeretem levélkékben megbeszélni a dolgokat.
- Érthetõ. – felelte még mindig zihálva. – Szóval akkor, van kedved?
- Hát, attól függ, hova szeretnél menni.
- Ööö, mit szólnál mondjuk egy… pizzához? – kérdezte mosolyogva.
- Jó, felõlem rendben van, de hánykor?
- Mi lenne, ha találkoznánk itt a suliban tanítás után? – kérdezte félszegen.
- Ok, nekem jó. – feleltem az órámra pillantva. – Te jó ég! Már ennyi az idõ? Bocs, de rohannom kell, szia!

Azzal felpattantam és elviharzottam, szegény megrökönyödött Johnny-t pedig magára hagytam. Persze nem rohantam én sehová, de haza kellet mennem, gondolkozni.

Mikor hazaértem, felrohantam a szobámba, bezártam az ajtót és leültem az egyik fotelbe.

Miért egyeztem bele ebbe a randiba? Hisz nekem nem is tetszik Johnny. Én Chrisbe vagyok belezúgva. Vagy nem? Nem tudom már, hogy mit érzek. Hiszen már hetek óta semmit sem hallottam felõle. Nem írt, nem hívott, és hagy kétségek közt õrlõdni az a szemét. Jaj, nem, dehogy szemét! Hogy lenne szemét! Õ a legjobb pasi a világon! Biztos csak történt valami… Igen. Biztosan. Vagy lehet, hogy egyszerûen csak megfeledkezett rólam? Akárhogy is, holnap el kell mennem Johnny-val. Már nem mondhatom le. Nem szeretném megbántani. Ki kell találnom valamit…