A star falling to death (Egy halálba hulló csillag)

Prológus

Olyan mély a csend, hogy szinte már sérti a fülemet. Fáj. Kínoz. Hatalmas kést döf a szívembe. Mégis élek. Élek, és halkan haldoklok. Ordítani tudnék. Mégsem teszem.
Csak fülelek, hátha meghallom lépteinek zaját.

A szoba üres, már bútorok sincsenek benne. A gyertyák, amikkel eddig világítottam, csonkig égtek. Sötétség borít mindent.

Belenézek a falon lógó tükörbe, és csak a saját, könnyektől csillogó szemeimet látom.

Annyira megszoktam a fájdalmat, hogy szinte már nem is érzem azt a sok ezernyi késszúrást.

Nem hagyja abba. Nem hagy békén. Mindent a szememre vet. Minden egyes bűnömet. Minden aprócska hibát, amit elkövettem az életem során. De muszáj eltűrnöm.

Senki sem él hiába, de előbb, vagy utóbb, mind meghalunk. Csak rajtunk áll, hogy éljük le az életünket. Az apró tetteink hozzák a jövőt, csak mi irányítjuk a sorsunkat.

Én sajnos elrontottam. És most itt vagyok. Egyedül, magányosan várom az utolsó percet.

Várok, és lélekben haldoklok. Fülelek, és meghallom lépteinek zaját…

Zuhanás a magasba - Repülés a mélybe

Egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor, még voltak álmaim. Voltak céljaim. Voltak igaz barátaim. Voltak… de most már nincsenek. Egyedül maradtam a fájdalommal. Akkor, egyetlen tettemmel fordítottam a sorsomon… Egyetlen, végzetes döntéssel…

***

A barátaimmal péntek este szórakozni indultunk, ahogy minden héten tettük. Már hétfő óta a hétvégi buli gondolata éltetett bennünket, és segített túljutni az egyetem és a vizsgák megpróbáltatásain. Az este, mikor minden gondunkat, bajunkat elfelejtettünk, és átadtuk magunkat a felhőtlen boldogságnak.

A belváros klubjai ilyenkor dugig voltak, mi pedig a kedvenc helyünk felé vettük az utunkat, mikor megláttam.

A bejárat előtt kisebb tömeg állt a neonfényben, nekem pedig felcsillant a szemem. Új szórakozóhelyet nyitottak. Elindultam a kapu felé, és rángattam volna magam után a többieket is, de nem akartak jönni. Furcsa fényt láttam a szemükben, és egy pillanatnyi habozás után Jamie megszólalt:

- Én oda nem megyek be!

A többiek pedig helyeslően bólogattak.

- Miért? – kérdeztem értetlenkedve.

- Nézz már körül! Azon a helyen… ott…– mondta Kristie habozva, és széles mozdulatot tett a kezével az előttünk ácsorgó embercsoport felé.

- Ott? Ott mi? – kérdeztem dacosan, karba tett kézzel. - Na jól van, hagyjuk – mondtam türelmetlenkedve, mikor láttam, hogy Kristie nem akar válaszolni, és a klub felé nézetem, aminek az ajtaja mögött mostanra eltűnt a tömeg. – Én akkor is bemegyek. Ki tart velem? –szóltam, és várakozva néztem végig a barátaim ellenkező arcán. Láttam, hogy egyikük sem fog igent mondani. Így aztán egy vállrántással hátat fordítottam nekik, és elindultam befelé, mikor valaki megragadta a karomat. Mary volt az.

- Várj! Veled megyek! – mondta. A szeme egyszerre tükrözött aggodalmat, ódzkodást és elszántságot. Tudta, hogy mennyire önfejű vagyok, és nem akart egyedül hagyni, nehogy valami bajom essen. Éreztem.

Ahogy beléptünk majdnem hanyatt estünk a techno hangerejétől. Mikor megszoktuk a „körülményeket” a pult felé indultunk, és kikértük az italainkat. Most már tudom, jobban tettem volna, ha Mary-re hallgatok, olyat kérek, ami üvegben van, és ott nyitják ki előttem. Ehelyett „Nightlight” koktélt vettem. Ez volt életem második legnagyobb hibája. Az első, hogy egyáltalán a közelébe mentem annak a helynek.

Miközben arra vártunk, hogy a pultos elkészítse a színes koktélt, belépett két feltűnő alak a terembe, egy férfi és egy nő, méregdrága napszemüvegben, és sorban mindenkit szájon csókoltak, aki odalépett hozzájuk.

Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, és jó pár „Nightlight” társaságában végigtáncoltam az éjszakát. Sosem éreztem magam ennyire feldobva, kedvem lett volna örökké maradni, egyáltalán nem voltam fáradt.

***

Attól kezdve minden héten visszajártam oda, az imádott táncparkettem és a Nightlight-om mellé. Úgy gondoltam, hogy a hely és a hangulat miatt voltam olyan boldog, de sajnos tévedtem.

Mary továbbra is velem tartott, bár ő negyede annyira sem kedvelte ezeket az átbulizott estéket, mint amennyire én, mégis nagyon jól esett, hogy így törődött velem.

***

A sokadik alkalommal egy harminc év körüli férfi lépett oda hozzám.

- Meghívhatlak egy italra? – kérdezte.

- Hát… persze. – feleltem habozva, és Mary-re pillantottam. Rám kacsintott.

Elindult a bár felé, én pedig követtem, végignézve makulátlan Armani-öltönyén, fényesre bokszolt cipőjén és az arany Rolex-én. Nagyon gazdagnak tűnt.

- Mit kérsz? – kérdezte, mikor odaértünk, és intett a pultosnak.

- Egy Nightlight-ot – kértem a kedvencemet.

- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Joe vagyok.

- Rachel – mondtam. – Örvendek.

- Tudod, Rachel – kezdte, miközben belekortyoltam a kék színű koktélomba – ezekben – mutatott a kezemben lévő hosszú, talpas pohárra – olyan anyag van, ami endorfint, azaz boldogsághormont termel. Ne érts félre, ez nem drog. Olyan, mint a csoki. Csakis, és kizárólag természetes alapanyagokból készül.

Természetes anyagokból…

***

A hetek csak teltek, és egyre kevésbé voltak kellemesek a klubban töltött órák, és egyre inkább azt éreztem, hogy a „Nightlight”-omból kifelejtik azokat a bizonyos boldogsághormon-adagokat.

Egy ízben megemlítettem Joe-nak a problémát, és egy mindentudó mosoly kíséretében felajánlott egy füves cigit. Először tiltakoztam, de ő győzködött, hogy vegyem csak el, egy száltól még nem lesz semmi bajom, még csak rá sem szokhatok, viszont legalább olyan jó mint a kedvenc „Nightlight”-om, ha nem jobb. Hosszú tépelődés, és egy Mary által, a drogokról tartott félórás kiselőadás után beadtam a derekamat, és elfogadtam, mondván, csak kipróbálom.

Leírhatatlan érzés volt. Egész éjjel a fellegekben jártam, és sokkal jobb volt, mint amikor a koktélokat ittam. Sokkal jobb. És már nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy akarok még… még…

***

A következő héten is kértem, és az azutánin és az azutánin is… De nem lehetett örökké ingyen élni. Már fizetnem kellett érte.

Mary pedig hisztérikusan kérlelt, hogy fejezzem be…

***

Később már a fű is kevés volt egyre erősebb anyagok kellettek.

Elszakadtam a családomtól, a barátaimtól. Még Mary-t is elvesztettem. Ő volt a legjobb barátnőm. Nagyon megbántottam, eltaszítottam magam mellől, pedig ő volt az egyetlen, aki még a szakadék szélén is ott állt velem, és próbált visszarántani.

Elvették az ösztöndíjamat, és otthagytam az egyetemet, dolgozni kezdtem, hogy tudjam fizetni a „repülő-órákat”.

Ám hamarosan a munkahelyemen megtudták, hogy miért is kell annyira a pénz, és kirúgtak.

Ekkor már nagyon benne voltam. Nem volt megállás, nem volt visszaút.

Az órák, mikor elfelejtettem mindent, bármennyit megértek. De mikor leszálltam a rideg földre, nem tudtam elviselni azt, amit magammal tettem, hogy az életem romokban hevert, így újra és újra belőttem magam, hogy ne kelljen elviselni a kínzó fájdalmat.

A lakásomból minden mozdíthatót eladtam, de a számlákra már nem futotta.

Egyenesen a végzetembe rohantam.

Olyan volt, akár egy sípálya… Egy pálya, egy ügyetlen síelővel, aki nem tudott megállni, mégis ahányszor hasra esett, feltápászkodott és folytatta kilátástalan útját lefelé. Egy pálya, ahol nem működött a felvonó…