A Talamasca-t ihlető
Anne Rice: A boszorkányok órája (részlet)
- Boszorkánynak nevezel engem? – csattant föl Deborah. Elhajította a gyertyát, és a férfiak felé lökte karjait, akiknek meg kellett volna ragadniuk, de nem tették. – Halljátok hát! Mutatok én nektek oly boszorkányságot, amilyet még sohasem mutattam!
A tömegnek most már ugyancsak inába szállt a bátorsága, voltak, akik el is hagyták a teret, mások nagy sietséggel igyekeztek a sikátorokba, sőt, még a lelátón is akadtak, akik fölálltak, a kis Chrétien pedig ismét nagyanyjához bújt, miközben válla remegett a zokogástól.
Ám a kis térről továbbra is több száz szempár tapadt Deborah-ra, aki most fölemelte vékony, véraláfutásos karjait. Ajka mozgott, de nem hallottam szavait most sikoltozás csapott fel az ablak alól, majd morajlás kelt a magasban, a háztetők fölött, jóval gyengébb a mennydörgésnél, de épp ezért baljósabb, hirtelen nagy szél kerekedett, és azzal együtt más zaj is hallatszott, mégpedig tompa recsegés-ropogás, amelyet először nem ismertem föl, azután eszembe jutott más viharokból: a tetők csorba, meglazult cserepei engedtek a szélnek.
Nyomban hullani is kezdtek a cserepek, itt egyesével, ott tucatjával, a szél pedig vonítva örvénylett a tér fölött, a fogadó ablaktáblái csattogtak. Az én Deborah-m túlsivította a vihart és a sokaság rémült ordítozását:
- Jöjj most, én Lasherem, légy bosszulóm, sújtsd le ellenségeimet! – Kétrét görnyedve fölemelte a kezét, kivörösödött arca eltorzult a haragtól. – Látlak, Lasher, ismerlek! Szólítalak! – Fölegyenesedett, szétvetette karjait. – Pusztítsd el a fiaimat, pusztítsd el vádlóimat! Pusztítsd el azokat, akik azért jöttek ide, hogy lássák halálomat!
A cserepek recsegve bucskáztak alá a házak, a templom, a börtön, a sekrestye és a fogadók tetejéről, csattanva találták fejen a mélységben sikoltókat, a silány deszkákból, póznákból, kötelekből barmolt, majd nagyjából bevakolt lelátó hintázni kezdett a szélben a rajta kapaszkodó nézőkkel, akik visítottak a halálfélelemtől.
Csupán Louvier atya állta a sarat. – Égessétek meg a boszorkányt! – üvöltötte, miközben megpróbált átfurakodni a férfiakon és asszonyokon, akik egymást taposták le menekülés közben. – Égessétek meg a boszorkányt, és megállítjátok a vihart!
Senki sem fogadott szót, és noha kizárólag a templom nyújtott volna védelmet az orkán ellen, senki se mert odamenni, mert a kitárt karú Deborah áll az ajtóban. A fegyveresek a rémülettől vakon futottak meg tőle. A plébános a falhoz lapult, a polgármester eltűnt.
Az ég elfeketedett, átkozódó emberek verték egymást és estek össze a tolongásban, az ádáz cserépeső eltalálta a vén konteszt, aki egyensúlyát veszítve bukfencezett alá az előtte vonagló testeken át a kövezetre. Laza kövek szakadtak ki a templom homlokzatából, és az összebújó fiúkra záporoztak. Chrétien meggörnyedt, akár a fa a jégverésben, majd az ütésektől eszméletét vesztve rogyott térdre. A lelátó összedőlt, magával ragadva a fiúkat, és húszegynéhány személyt, akik még akkor is vergődve próbáltak szabadulni.
Amennyire láttam, a poroszlók elszeleltek a térről, a plébános elfutott. És most láttam, amint az én Deborah-m hátra húzódik az árnyékba, noha a tekintete továbbra is az égre tapad.
- Látlak, Lasher! – kiáltotta. – Én erős, gyönyörűséges Lasherem! – Azzal eltűnt a hajó homályában.
Erre már rohanvást hagytam ott az ablakot leszáguldottam a lépcsőn, ki az őrjöngő térre. Magam se tudom, mi járt az eszemben, hacsak az nem, hogy ha elérhetnék hozzá, a vakrémület tombolásában megszabadíthatnám innen.
Ám miközben loholtam a téren, minden irányból röpködtek a cserepek, és az egyik eltalálta a vállamat, egy másik a bal kezemet. Nem láttam Deborah-t, csak a templomkapu szárnyait, amelyek súlyosságuk ellenére is lengtek a szélben.
Leszakadt zsaluk hullottak az eszét vesztett népre, amely nem bírt átjutni a sikátorokon. Testek hevertek halomban minden árkád és kapu alatt. A vén kontesz halott szemekkel bámult az égre férfiak és asszonyok gázoltak tagjain. A lelátó roncsai alatt hevert a kis Chrétien, annyira kifacsarodott testtel, hogy nem maradhatott benne élet.
Philippe, az idősebb, kinek láthatólag lába törött, térden kúszva iszkolt volna menedékbe, amikor egy zsalugáter tarkón találta, és eltörte a nyakát, amitől rögtön meghalt.
Majd a közelemben fölvisított egy falhoz lapuló ember: - A kontesz! – és az égre mutatott.
Ott állt ő a magasban, mert oda hágott föl, hátborzongatóan imbolygott a templom könyöklőfalán, és ismét az ég felé tárta karjait, majd kiáltva szólította szellemét. Ám nem is remélhettem, hogy a szél huhogása, a sérültek sikoltozása, a hulló cserepek, kövek, törött deszkák puffogása közepette megérthetem, mit mond.
Berohantam a templomba, és lázasan kerestem a lépcsőt. Louvier, az inkvizítor, pánikba esve futkosott föl-alá, amíg rá nem talált a lépcsőre, ily módon nekem is mutatva az utat.
Száguldottam az inkvizítor után, láttam a magasban feketén lobogó reverendáját, hallottam cipője kopogását a kövön. Ó, Stefan, ha lett volna tőröm, de nem volt!
Elértem a loholó inkvizítor nyomában a könyöklőfalat, és abban a pillanatban Deborah vékony teste aláhullott a tetőről. A párkány széléhez merészkedtem, lebámultam a vérfürdőre, és megláttam tört testét a köveken. Az arca fölfelé néz, egyik karja a tarkója alatt, a másik ernyedten pihen a mellén, a szeme csukva, mintha aludna. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
