Az I and I-t ihlette
Howard Phillips Lovecraft: Álmok a boszorkányházban
Hogy az álmok hozták-e a lázat, vagy a láz az álmokat, azt nem tudta Walter Gilman. Az egész mögött az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytõl fekélyes volt az ódon város meg az Istentõl elrugaszkodottan áporodó, oromtetõs manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében. Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelõdése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmainak dobhártyarepesztõ ricsajjal. A sötétség bozsgott a megmagyarázhatatlan hangoktól - õ mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést.
Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak össze a roskatagon düledezõ manzárdok, melyek fölött a padlásokon boszorkányok rejtõztek a király emberei elõl a tartomány régi, sötét napjaiban. De még ebben a városban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetû hely, mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet - mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcbõl. 1692-ben esett - a porkoláb megbolondult, apró, szõrös, fehér agyarú valamirõl makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elõ; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kõfalra néminemû ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat.
Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában is megvisel bármely agyvelõt, de ha valaki még össze is keveri õket néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni a rémmesék iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé, az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman Haverhillbõl jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegõje valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren tudatosan megrövidítették tananyagát. Sõt eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és lakat alatt õrzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is. Csakhogy elkéstek az elõvigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettentõ sejtelmeirõl, a töredékes Eibon könyvérõl, von Junzt betiltott Unaussprechlichen Kultenjérõl, és összekapcsolta õket a tér tulajdonságainak, az ismert és ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel.
Tudta, hogy az egykori Boszorkányházban van a szobája - hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye levéltára sok feljegyzést õriz Keziah Mason perérõl, kínzásokkal kicsikart vallomásáról a töményszék elõtt, mely utóbbi egészen eszeveszett elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathorne bírónak, amelyekkel kitûzhetõ a falakon túli másik dimenzióba vezetõ út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sûrûn használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kõ sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberrõl, esküjérõl és arról, hogy új titkos nevén õ most már Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat, és eltûnt.
Gilman sajátos dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván, hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll. Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a szûk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május elsõ napja és mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a bûzrõl, mely e rettegett idõszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban settenkedõ, éles fogú, szõrös kis lényrõl, amely a hajnal elõtti legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de õ ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, õ csak azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélységeibe pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck, Heisenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik során.
Minden hozzáférhetõ helyen, ahol csak levált a tapéta, végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy héten belül sikerült megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag Keziah ûzte vajákolásait. Üresen állt õsidõk óta- soha, senki nem akart itt lakni -, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szõrös lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülõre, és hiába kereste lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt áporodottan bûzlõ, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol ismeretlen korú, baljós, barna házak dõltek egymásnak, és bámultak gúnyosan keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött még mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyû múlt - legalábbis nem itt, a legsötétebb, legszûkebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó rossz hírû szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos eredetû, idõtlen idõk óta itt sorjázó, mohos szürke kövek. .
Gilman szobája tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innensõ végéig az északi fal észrevehetõen befelé dõlt, az alacsony mennyezet pedig enyhén lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon kívül nem volt felfedezhetõ semmiféle átjáró - vagy arra utaló nyom - a ferde szobafal és a ház merõleges északi frontja által határolt térbe, noha kívülrõl nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal lejtõ padlástér. Amikor Gilman létrán fölkapaszkodott a ház többi részét lezáró, pók beszõtte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is erõsítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit gyõzködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje vizsgálódni valamelyik lezárt térbe.
Idõ múltával egyre jobban megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetõen. A vén Keziahnak, tépelõdött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dõlésszögû szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklõdése fokozatosan elfordult a ferde felületek mögött rejtezõ ûrtõl, mert most már úgy tûnt neki, hogy e síkok rendeltetését az õ oldalán kell keresnie.
Az enyhe idegláz és az álmok február elején kezdõdtek. Egy idõ óta Gilmanre sajátos, mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy haladt elõre a zord tél, úgy bámult õ mindinkább lenyûgözve a sarokba, hol a bedõlõ fal és a lehajló plafon találkozott. Ekkoriban már komolyan aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkezõ, a meghallhatóság peremén repesõ más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgõ patkányok voltak a legrosszabbak. Idõnként mintha szántszándékkal kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett, valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde. plafon fölött zsinatoltak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami szörnyûséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és mindenestül elnyelje õt.
Az álmok túl voltak az ép ész határain. Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen eredményezik õket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon, amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött, és azon az eshetõségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen delejtõl vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzõkönyveibõl olyan sátáni erõvel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme, és minden hihetetlen részlet ellenére is oly kínos életszerûséggel írták le a futkosó kis szõrmókot, a banya kísérõ szellemét!
Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura "Barna Jenkin" nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte megpillantani. A késõbbi mendemondákban is meghökkentõen sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szõrû és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. Õ volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban, mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekbõl és kortársak sutyorgásaiból.
Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színû félhomállyal és érthetetlenül zûrzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzõirõl ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megõrizve néminemû groteszk kapcsolatot az õ eredeti arányaival és tulajdonságaival.
A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfolásig töltötte õket az idegen lényegû - szervesnek és szervetlennek tûnõ - anyag leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt képes szavaltba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Késõbbi álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltérõ viselkedésû és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha észszerûbben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi osztályba tartozók.
A dolgokat - a szerveseket csakúgy, mint a szervetleneket - nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba prizmákhoz, útvesztõkhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra, lábasfejûekre, százlábúakra, élõ hindu bálványokra és orfikus tûztõl ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegetõ és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a mozdulataiból következtethetõen észrevette Gilmant, õt valami iszonyatosan nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a szerves egységek mitõl mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt sem tudta, õ maga miként teszi. Egy idõ után fölfigyelt egy másik talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen elõtûnni a semmibõl vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltûnni benne. Ami a szakadékokat betöltõ, rikoltó-bömbölõ hangzavart illeti, az mind magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetõen dacolt mindennemû elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és szemetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum.
Barna Jenkint azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító kis fertelem a felületesebb, fölismerhetõbb álmokra tartogatta magát, melyek azelõtt rohamozták meg Gilmant, mielõtt alázuhant volna a legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elõ, és a korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az álom mindig szertefoszlott, még mielõtt a valami elég közel ért volna hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak. Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot szögeltetett rá a háziúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belõle.
Gilman nem jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást.
Március volt, amikor az új elem föltûnt a bevezetõ könnyû álomban; Barna Jenkin lidérces alakjához odaszegõdött egy elmosódott ködfolt, amely fokról fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól, amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, fõleg az elsõ alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában keresztülcikázó, túlfejlett patkánytói oktalan mód Barna Jenkinre kellett gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükrözõdnek vissza dúlt álmaiban.
Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi, ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a Iáz okozza éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, õ is megszabadul a rettenetes látomásoktól. E jelenések kimerítõen életszerûek és meggyõzõ erejûek voltak, és neki minden ébredés után volt egy olyan halvány sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik. Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erõsködtek, menne vélük valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe.
Március vége felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártasságával a negyedik dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait. Egyik délután a tér torz görbületeirõl folyt a vita meg arról, közelíthet-e vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk esõ cikkelye a legtávolabbi csillagokkal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sõt azokkal az alig sejthetõ kozmikus egységekkel, melyek az einsteini téridõ kontinuum határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan elõadott elméletétõl csóválták a fejüket az egyetemisták, hogy valaki - az emberileg megszerezhetõnek tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvértezve - tetszése szerint léphet át a Földrõl a világmindenség specifikus pontjainak bármelyikén található égitestekre.
Egy ilye n lépés, mondta Gilman, mindössze két szakaszból áltana: az erõben elhagynánk az általunk ismert háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelhetõ, hogy ezt élve is végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részébõl valószínûleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken - más galaktikákban vagy más téridõ kontinuumok hasonló térbeli állapotain belül található bolygókon is -, bár természetesen a matematikailag mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan van, melyek kölcsönösen lakhatatlanok.
Az is elõfordulhat, hogy egy adott dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott téridõ kontinuumon kívül vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró, számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja is igaz lehet. Ez egyelõre elmélet, ám abban meglehetõsen bizonyosak lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következõ, magasabb síkra való átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekinthetõ érveléssel támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért bõségesen kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham professzor tetszését fõleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb matematika rokonságban áll a mágia egyes ágazataival, melyek abból az elképzelhetetlenül õsi - emberi vagy ember elõtti - korból maradtak reánk, amikor nálunk többet tudtak a világmindenségrõl és törvényeirõl.
Április elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza csak nem csökkent.
Az is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levõ szoba lakója. Ugyanez az illetõ mesélte, hogy cipõs lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az õ cipõje és egyéb ruhadarabjai mindig pontosan ott vannak reggelente, ahová tette õket. Az ember hallucinálni kezd ebben a morbid öreg házban - Gilmannek magának úgy rémlett, most már fényes nappal. is, hogy nemcsak a patkányok csikorgása szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon fölötti fekete ûrbõl. Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az idõtlen idõk óta lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerûnek tûnt az illúzió.
Azt tudomásul vette, hogy alvajáró lett belõle, mert szobáját két éjszakán is üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood nevû diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben a ronda és rossz hírû házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant. Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba bökés miatt. Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott meztélláb és hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolognak, ha folytatódik az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelhetõ kijárat, mivel a keskeny ablak elõtt nem volt hol megvesse a lábát.
Ahogy telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mindjobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevû babonás szövõgépszerelõ nyüszítõ imái. Mazurewicz hosszú és zûrzavaros történeteket mesélt a vén Keziah szellemérõl meg a hegyes agyarú, szõrös szimatolóról, kiknek gyötréseitõl, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent Szaniszló-templom plébánosától: Most azért imádkozott, mert közeledett a boszorkányszombat. Május elsõ napja elõtt van a Walpurgis-éj, amikor a pokol legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig rossz idõ volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az elõkelõ népek odafent a Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a nagyanyja még az õ nagyanyjától hallott róluk otthon az óhazában. Okos ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja, hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul Choynski szobájának, se senkiének - és az nem jót jelent, ha így elmaradnak. Biztos forralnak valamit.
Tizenhatodikán Gilman benézett a rendelõbe, és meglepõdve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta; menjen ideggyógyászhoz. Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát az orvos kollégájával, aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektõl, azt akarná, hogy pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki tudja, meddig juthat még el?
De még e gondolatok közepette is azon töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést? A halk, osonó, képzelt lépések megõrölték a bátorságát. És ráadásul egyre erõsebben érezte, hogy valaki gyõzködi, tegyen meg valami szörnyûséget, amire õ képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár õ némely éjszakán? És mi az a sejtelemszerû, gyönge hang, amely kiébe-korba még ébren és fényes nappal is átszüremleni rémlik a fölismerhetõ zajok zûrzavarán? Ütemének nem volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban összefolyó rikoltást-bõgést idézte volna töredékesen.
Mind kegyetlenebbek lettek az álmok. Pokolian fölismerhetõvé változott a bevezetõ éberebb szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tõle ijedt meg a nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett gyõzködõ és fenyegetõ károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az õskáosz közepén. Ezt mondta a banya. Meg hogy most, amikor a maga erejébõl ilyen messze eljutott búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új, titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az "Azathoth" nevet a Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az õsgonoszt illetik vele, mely iszonyatosabb, mintsem leírható.
Az öregasszony mindig abban a sarokban tûnt elõ a híg levegõbõl, hol a lefelé dõlõ sík találkozott a befelé dõlõ síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel fölismerhetõbb lett, és minden éjjel közelebbrõl látszott, még mielõtt az álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítõen csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: "Azathoth" és "Nyarlathotep".
A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmeresztõ értelmetlenséggel mozogtak, valószínûleg a földi életformák - köztük az emberek - vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel természetesebben mozgó valamik között kettõ: egy szivárványló ellipszoid hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit gyorsan változtató, ismeretlen színû poliéder, amelyek mintha fölfigyeltek volna Gilmanre, és a nyomába szegõdtek vagy elõtte úszkáltak, amikor helyet változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból, kockákból álló halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bõgés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyû csúcsponthoz közeledne.
Április tizenkilencedikérõl huszadikára virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libegõ buborékcsomó és az apró poliéder nyomán, amikor egyszer csak észrevette, hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltûnõen szabályos szögeket alkotnak. A következõ pillanatban kint volt a szakadékból, és reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdõ sziklás hegyoldaton. Mezítláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levõ meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondolni, miféle hang szólhat ki ebbõl a párából.
Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan kúsztak feléje - az öregasszony volt, és a szõrös kis lény. A szipirtyó térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait, Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel látható kínlódással fölemelt mellsõ lábával. Valamely ismeretlen ösztöntõl hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielõtt a harmadik csosszanó lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba. Mértani formák hemzsegték körül, és õ zuhant, szédülõ fejjel és végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház manzárdjának bolond zegzugai között.
Csapnivalóan érezte magát aznap reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen erõ parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és õ tehetetlenül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt elõre a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyõznie a semmibe való bámulás kényszerét. Délután kettõ körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny mellékutcáiban, azon kapta magát, hogy mindegyre délkeletnek fordul. Erõszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál, evés után azonban még kíméletlenebbül húzta az ismeretlen erõ.
Mégis el kellene mennie egy idegorvoshoz - ennek talán az alvajáráshoz lehet köze -, de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst. Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Így hát kemény elhatározással sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyõrség utcán. Mire odaért a Miskatonic hídjához, dõlt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot, úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz hírû szigetet, amelynek szabályos sorokban álló kövei mogorván gunnyasztottak a délutáni napsütésben.
Összerezzent. Világosan látott egy élõ alakot a kihalt szigeten, és a második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony, kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az õ álmaira. Mozgott mellette a magas fû, mintha a közelében egy másik élõlény kúszna a földön. Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe. Bármilyen messzire volt is a sziget, õ úgy érezte, szörnyûséges és legyõzhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, õsöreg alaknak a gúnyos tekintete.
A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház rozoga lépcsõin. Órákig ült némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb fohászkodó Joe Mazurewicz nyüszítése, mire kétségbeesetten kapta a kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már egyértelmûen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával késõbb a Bakó-patak mögötti mezõn találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a tavaszi csillagok. A járkálásra a hívást fokozatosan fölváltotta a térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóerõ.
Az égbõl. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta õt. Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali ébredése óta. Délelõtt a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és hazavánszorgott a gonosz vén házba.
Mazurewicz az ajtóban várta, hogy lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb babonaságot. A boszorkányfényrõl volt szó. Joe ünnepelni volt elõzõ éjszaka - a Honfiak napját ülték Massachusettsben -, és éjfél után vetõdött haza. Ahogy kintrõl ránézett a házra, elõször úgy gondolta, sötét van Gilmannél, de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, hogy az a lila Keziah boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét. Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy Keziah és hosszú fogú kísérõje most az ifiurat kísértik.
Õ, Paul Choynski és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól, például Iwanicki atyától.
Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett, mikor hazaállított tegnap éjszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a manzárd lila derengésének ijesztõ jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény villódzott az öregasszony és a kis szõrmók körül azokban az éberebb, határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelõzték fejesugrását az ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán. Honnan veszi a fickó ezt a képtelenséget? Netán õ, Gilman szólta volna el magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig de utál rákérdezni!
Láz - lidérces álmok - alvajárás - hallucinációk - sodródás egy égi pont felé - most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba kell szednie magát. Az elsõ emeleten megállt Elwood ajtaja elõtt, ám látta, hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedõ mennyezet parányi repedésén.
Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a lila láng, a vén boszorka és a kis szõrmók közelebb jöttek, mint valaha, és embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépõ és fenyegetõ dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kaleidoszkópszerûen változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülrõl valami iszamosnak tûnõ anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás - az elragadtatás villámcsapásában véget érõ elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelõsen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó.
Félig feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta hajmeresztõen fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra fûzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok határtalan kõ és fém õserdeje csillogott pazarul a sokszínû égbõl alázuhogó, perzselõ-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan tûzkorongot pillantott meg, melyek különbözõ színûek voltak, és eltérõ magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelõ alacsony hegyek fölött. Háta mögött, ameddig ellátott, magasabb teraszok lépcsõi szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, õ pedig csak abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani.
A padló, melyrõl könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kõbõl készült, bizarr idomokká darabolt csempe. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
