Szabó Lőrinc

Nefelejcs

A virágokból először a kék

nefelejcs tetszett: azt a szép nevét

külön is megszerettem, hogy olyan

beszélgetős és hogy értelme van:

szinte rászól az emberre vele,

úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,

ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire

jól hallottam, egész világosan,

égszín hangját, néha meg én magam

súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan

nagyon vártam már, hogy tán a szívem

szólt helyette vagy éppen a fülem:

ilyenkor nem tudtam, képzelem-e

vagy tényleg csalok, neki, a neve

mondásával?... De még ha csalok is,

nyugtattam meg magamat, az a kis

segítség semmi, hisz úgy szeretem;

s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

Vadliba

Vivivi-lululu! - Nincs hiba:

fürdik a hajnali vadliba.

Háza nád és

fészke sás,

hangja könnyű

csivogás;

ha rádörrent

a vadász,

akkor se megy

világgá,

csak kiált, hogy:

Gigágá!

S repül a rétre, zöld lagziba,

s ott legel estig a vadliba.

Vivivi-lululu! - mondja, ha

hazahúz este a vadliba.

Várja tó és

várja sás,

van még nyári

napja száz;

elhibázta

a vadász,

nem kell menni

világgá,

nem kiált, hogy:

Gigágá!

Vivivi-lululu! - Nincs hiba:

hajnalig alszik a vadliba.

Ficseri-füsti

Fecske, te, ficseri, füsti fecske,

futár az egek meg a konyha között,

ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve

szemünket a tiszta azúrba kötöd,

mi csalt ide, tavalyi

tanyádra, ficseri,

villafarkú, dalröpke vándor,

a nagy vizek és hegyek felett

Magyarországra Afrikából:

micsoda hűség, mily szeretet?

"Mit, mit?" - csicseregsz, ha kérdelek: - "Itt, itt!" -

csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.

"Mit vitt?" - társad kérdi; de: - "Csitt, csitt!" -

inted le, ahogy megint berepülsz.

Nem értelek, isteni

vendég, te ficseri,

csak nézem, hogy körözöl elegánsan

a csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:

áldás lakik a fehérfalu házban,

ficseri-füsti, ahol te laksz.

Pedig gyötrődsz, te vidámszavu fecske,

te szép, te citeraénekű:

mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye

folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.

"Csitt, csitt!" - keserű

szavad is gyönyörű:

ha csak villansz, önzőn felejtem

nyomorod, nyílgyors, légi vadász,

s - "Vigy, vigy!" - hintázom a végtelenben

kék szárnyadon, elragadtatás.

Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok

urak az arany gömb alatt,

szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok

(világnagy csókban a gondolat);

ég hangos halai,

fecsegtek, ficseri:

a mindenség öröme tolong a

táncotokban, az életetek -

nem is figyeltek rá, hogy a konyha

álmát a mennybe kötitek.

Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!

Tetszenek és megszégyenítenek

s úgy magyarázzák az igazukat,

hogy meg kell értenem a szavukat,

madár szavukat, hogy ez nem elég

és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,

szalonnabőrt, kölest és tökmagot,

ami akad... Míg kint teszek-veszek,

messziről lesik az erkélyemet,

s alig jövök be, tollas seregük

rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át

a szárnyas éhség fázó csapatát,

a nyüzsgő hadat, a verebekét,

s a gyáva rigót, ijedt cinegét,

nézem őket s szégyellem magamat:

könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony... És elgondolkozom

ellenségeken és barátokon,

eszembe jut ez meg az, ami jót

emberrel tettem: almát és diót

dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és

orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon

vittem fel egyszer a hegyoldalon

egy beteget... És hogy... Összeadok

sok kis emléket... és elborzadok:

nekem sok volt, másnak mégis mit ért?

Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...

Madarak verik az ablakomat.

Éheznek, fáznak. Mint az emberek.

ne tegyem azt se, amit tehetek?

Madarak... No még egy marék magot!

...és elfüggönyözöm az ablakot.

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.