A két férfi a keskeny holdfényes utcától néhány méternyire tűnt fel. Egy másodpercig némán, mozdulatlanul, egymás mellkasának szegezett pálcával álltak, ám amikor felismerték egymást, pálcájukat a talárjukba süllyesztették, és fürgén elindultak az utca végébe.

- Hírek?- kérdezte a magasabbik férfi.

- A legjobbak- felelte Perselus Piton. Az utca bal oldala alacsony vadszederrel volt szegélyezve, a jobb oldal pedig magas, láthatóan gondozott sövénnyel. A férfiak talárja bokájuk körül lobogott, miközben gyalogoltak.

- Gondoltam, hogy késtem-, mondta Yaxley. A fák ágain áthatoló holdfény megvilágította nyers arcvonásait.- Kicsit nehezebb volt, mint amire számítottam. Remélem, most már megnyugszol. Bár az alapján, ahogy fogadtál, nincs minden rendben, igaz?

Piton biccentett, de nem fűzött hozzá semmit. Befordultak jobbra, és egy széles kocsifeljáróhoz értek az utca végében. A magas sövény is arra folytatódott, amerre ők mentek, két -a férfiak előtt feltűnő- impozáns kovácsoltvas-kapuban végződve. Azonosításképpen felemelték a bal karjukat, és átléptek ott, ahol a fekete fém ködbe veszett. A tiszafa sövény elnyelte a férfiak lépteinek zaját. A jobb oldalukról suhogás hallatszott. Yaxley újra előkapta a pálcáját, s társa feje felé irányította, de a hang csak egy ártalmatlan fehér pávától származott, amely méltóságteljesen trónolt a sövény tetején.

- Soha nem hazudtolod meg magad, Lucius. Pávák…- Yaxley egy horkantással visszacsúsztatta pálcáját talárjába. Egy tekintélyes ház tűnt fel a sötétségből. A fények megcsillantak a gyémántkirakású földszinti ablakokon. A sövény mögött valahol egy szökőkút csobogott. Lábuk alatt kavics ropogott. Piton és Yaxley elindult a bejárati ajtó felé, amely közeledésükre magától kinyílt. Az óriási bejárati csarnoknak halvány világítása és pompázatos díszítése volt. A kőpadló nagy részét csodálatos szőnyeg borította. A sápadt arcú emberek képei követték tekintetükkel a két férfit, ahogyan a csarnokon átvágtak. Megálltak a következő szobába vezető nehéz faajtó előtt, haboztak egy pillanatig, végül Piton lenyomta a bronz kilincset. A társalgó tele volt egy hosszú díszes asztalnál ülő emberekkel. A szoba szokásos berendezése a szemközti falhoz volt tolva. A világítást a kandallópárkányra erősített aranyozott tükör alatt pattogó tűz szolgáltatta. Piton és Yaxley egy pillanatig megállt a küszöbön. Amint szemük megszokta a gyenge világítást, megpillantották a terem legkülönösebb emberét. A látszólag eszméletlen ember az asztal fölött lógott, lassan forogva, mintha egy láthatatlan kötéllel felakasztották volna. Ugyanez tükröződött vissza a fényes és csupasz asztallapról és a tükörben is ez látszott. Egyik ember sem foglalt helyet ennek a különös látványnak a közelében, kivéve egy sápadt fiút, aki közvetlenül előtte ült. Űgy tűnt, képtelen megállni, hogy ne nézzen oda bizonyos időközönként.

- Yaxley. Piton. – szólt egy magas, tiszta hang az asztalfőnél. – Majdnem elkéstetek. A hang tulajdonosa közvetlenül a tűzhelynél ült, így nehéz volt az újonnan érkezettek számára a körvonalainál többet kivenni. Ahogy közelebb léptek, meglátták a férfi komoran ragyogó kopasz, kígyószerű arcát. Az orrlyukak helyett rések voltak, a szeme helyén pedig egy vörösen izzó szempár foglalt helyet. Annyira sápadt volt, hogy úgy látszott mintha gyöngyös parázslást árasztott volna.

-Piton, ide. – mutatott Voldemort a jobb oldalán levő üres székre.. – Yaxley – Dolohov mellé. A két férfi elfoglalta kijelölt helyét. Minden szem Pitonra szegeződött. Voldemort szólalt meg először. - Tehát?

- Nagyuram, a Főnix Rendje azt tervezi, hogy Harry Pottert elviszik jelenlegi helyéről egy biztonságos búvóhelyre jövő hét szombaton, szürkületkor. Az érdeklődés az asztal körül érezhetően megnőtt. Néhányan mereven figyeltek, mások idegesen mozgolódtak, de mindannyian Pitont és Voldemortot figyelték.

- Szombaton…szürkületkor. – ismételte Voldemort. Vörös szemei Piton fekete szemeit fürkészték, olyan intenzitással, hogy többen inkább ijedten elfordultak, nehogy még egyszer megpillantsák a kegyetlen tekintetet. Piton rezzenéstelenül viszonozta a pillantást, és néhány pillanat múlva Voldemort ajaktalan szája mosolyszerűségre húzódott. - Jó. Nagyon jó. Az információ pedig…

- A forrástól van, amelyikről a múltkor beszéltünk.

- Nagyuram, én máshogy hallottam. – Yaxley várt, de Voldemort nem kérdezett, így hát folytatta. – Dawlishnak, az aurornak a száján kicsúszott, hogy harmincadikáig, amíg a fiú be nem tölti a tizenhetet, addig ott marad. Piton mosolygott.

- A forrásom azt is mondta, hogy készítenek egy tervet, amivel vakvágányra akarnak csalni minket. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Dawlishra konfúziós bűbájt szórták. Nem ez lenne az első alkalom.

- Biztosíthatlak arról Nagyuram, hogy Dawlish igazat mondott. – érvelt Yaxley.

- Ha tényleg konfúziós bűbájt szórtak rá, úgy adja elő és úgyis tudja mintha igaz lenne. – mondta Piton. – Biztosíthatlak téged arról, hogy az Auror Parancsnokság nem szeretne szerepet játszani Harry Potter védelmében. A rend azt hiszi, hogy lefoglalja minden erőnket a Minisztériumba való beépülés.

-Van olyan dolog egyáltalán, amit a Rend jól tud? – kérdezte egy zömök férfi, aki Yaxleytól nem messze ült. Ziháló kuncogást hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Voldemort nem nevetett. Tekintete az asztal felett himbálódzó testre vándorolt, és úgy látszott, hogy elmerült a gondolataiban.

- Nagyuram, - folytatta Yaxley – Dawlish úgy tudja, hogy egy egész csapat auror megy majd a fiúért… Voldemort felemelte fehér kezét, mire Yaxley elhallgatott, s bosszúsan nézte, ahogy Voldemort Pitonhoz fordul.

- Hol fogják elrejteni a fiút azután, hogy elvitték?

- A Rend tagok egyikénél. - válaszolta Piton. – A hely – ahogy forrásom jelentette – meg tud adni minden védelmet, amit a Rend és a Minisztérium együtt tudna szolgáltatni. Szerintem nem tudnánk őt elhozni onnan, ha már ott van, hacsak a Minisztérium nem esik el még az akció előtt, alkalmat adva arra, hogy feltérképezzünk és megsemmisítsünk eleget a varázslatokból ahhoz, hogy áttörjünk a maradékon.

- Nos, Yaxley? – Voldemort odahívta az asztalhoz a férfit. – El fog esni a Minisztérium jövő hét szombatig? Megint minden fej felé fordult. Yaxley kihúzta a vállát.

- Nagyuram, ezzel kapcsolatban is jó híreim vannak. Nehezen és nagy erőfeszítésekkel, de sikerült ráhelyeznem az Imperius-átkot Pius Thicknessere. Néhányan a Yaxley környékén ülők közül érdeklődve néztek rá. A szomszédja, Dolohov, egy hosszúkás, ferde arcú férfi hátba veregette.

- Elkezdődött. – szólalt meg Voldemort. – És Thicknesse csak egy ember. Scrimgeourt muszáj bekerítenie az embereimnek, mielőtt én színre lépek. Egyetlen elszúrt merénylet a miniszter ellen, és a tervünk romba dőlhet.

- Igen Nagyuram, ez igaz. De te is tudod, hogy a Varázshasználati Főosztály vezetőjeként nemcsak a Miniszterrel, hanem minden főosztály vezetőjével kapcsolatban áll. Most, hogy egy magas beosztású vezető a z irányításunk alá került, könnyű lesz a többit is átállítani, hogy aztán együtt buktassák meg Scrimgeourt.

- Reméljük, Thicknesse barátunk nem bukik le azelőtt, hogy a Minisztérium az enyém lesz. Ha nem tudjuk a fiút az új búvóhelyen elkapni, akkor utazás közben csapunk le.

- itt is előnyösebb helyzetben vagyunk, Nagyuram. – mondta Yaxley. – Már jó néhány téglánk van a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon. Ha Potter hoppanál, vagy a Hop-hálózatot használja, rögtön elkapjuk.

- egyiket sem teszik. – mondta Piton. – A Rend tartózkodik mindenféle utazási formától, amit a Minisztérium ellenőrizni tud. Csak a Rend tagjaiban bíznak meg.

- Egyre jobb. – jegyezte meg a Sötét Nagyúr. – Muszáj lesz kimennie a szabadba. Könnyebb lesz elkapni. -Voldemort újra felnézett a lassan forgó testre, és folytatta. – Személyesen látogatom meg a fiút. Számos hiba csúszott már azokba az akciókba, amik Harry Potter ellen irányultak. Többet a saját bőrömön tapasztaltam. Az, hogy Harry Potter él, növelte a hibáim számát, és növelte az ő dicsőségét. A társaság nyugtalanul nézte Voldemortot, többen nem is tagadták, hogy kételyeik vannak az akcióval kapcsolatban. Voldemort, annak jeléül, hogy még mindig szeretne beszélni, megmozgatta a mozdulatlan testet. - Óvatos voltam, de a véletlen és a szerencse mellé állt, így sikerült meghiúsítania sorra a terveimet. De most már többet tudok. Mára már azokat a dolgokat is értem, amikről nemrég még halvány fogalmam sem volt. Nekem kell megölnöm Harry Pottert, és én is fogom véghezvinni ezt a tettet. Ezek a szavak szemlátomást különböző reakciókat váltottak ki. Voltak jajveszékelők, és fájdalmasan panaszkodók. - Féregfark. – szólította meg Voldemort ugyanazzal a csendes, és gondterhelt hanggal, anélkül, hogy levette volna a tekintetét a lassan pörgő testről. – Nem azt mondtam, hogy őrizd a foglyunkat?

- D-de, Nagyuram. – nyögte a kisember az asztal közepe táján, akinek a széke első pillantásra üresnek látszott. Most lecsúszott ülőhelyéről, és kiosont a szobából, miközben az egyik keze ezüstösen csillogott.

- Ahogy mondtam, - folytatta Voldemort, feszült követőire nézve. – már jobban értem a dolgokat. Épp ezért szükségem lesz most rögtön valamelyikőtök pálcájára, ahhoz, hogy megölhessem Harry Pottert. Az arcok megdöbbenést tükröztek. Úgy néztek rá, mintha kijelentette volna, hogy igényt tart az egyik karjukra. - Nincs önkéntes? – kérdezte Voldemort. – akkor legyen mondjuk…Lucius. Nem látom akadályát annak, hogy odaadd a pálcádat. Lucius Malfoy felnézett. A bőre sárgás és viaszos volt, a szemei pedig beesettek és karikásak. Amikor megszólalt, a hangja rekedt volt.

- Nagyuram?

- A pálcádat, Lucius. A pálcádat kértem.

- Én… Malfoy egy oldalpillantást vetett feleségére. A nő mereven nézett előre, s legalább olyan sápadt volt mint a férje, hosszú szőke haja a hátára lógott. Az asztal alatt megszorította hosszú, törékeny ujjaival férje csuklóját. Az érintésre Malfoy előhúzta pálcáját, és Voldemort elé tette, aki felemelte és alaposabban szemügyre vette.

-Milyen fából van?

- Szilfából, Nagyuram. – suttogta Malfoy.

-És a mag?

- Sárkány…sárkányszívizomhúr.

- Rendben. – mondta Voldemort. Előhúzta saját pálcáját, és összehasonlította a kettőt. Lucius Malfoy tett egy önkéntelen mozdulatot. Egy másodperc töredékéig úgy tűnt, hogy el akarja venni Voldemort pálcáját az övéért cserébe. A reakció nem késett Voldemort részéről, akinek a szemei rosszindulatúan kitágultak. - Elvennéd a pálcámat, Lucius? Az én pálcámat? Néhányan a jelenlévők közül kuncogtak. - Visszaadtam a szabadságod, Lucius, emlékszel rá? Vagy ez már nem elég számodra? Több kell? Észrevettem, hogy te és a családod nem vagytok vidámabbak mint a múltkor…talán nemkívánatos személy vagyok a házadban, Lucius?

- Nem…ez nem igaz, Nagyuram.

- Ezek a hazugságok, Lucius… A lágy hang átváltott sziszegésre. Néhány ember alig tudta leplezni borzongását a hang hallatán. Az asztal alól hallatszott, hogy valami súlyos mozog ott. Az óriási kígyó előbukkant, és lassan felmászott Voldemort székére, majd elhelyezkedett Voldemort vállán. A nyaka olyan vastag volt, mint egy férfi combja. Rés alakú szemével pislogás nélkül nézett körbe. Voldemort végigsimította a lény pikkelyeit hosszú, vékony ujjaival, s közben Lucius Malfoyt figyelte. - Miért ilyen boldogtalan a Malfoy család? A visszatérésem miatt? Nem erre vártatok már évek óta?

- De, természetesen, Nagyuram. – felelte sietve Malfoy. Remegett a keze, ahogy letörölte az izzadságot felső ajkáról. – Ezt akartuk… akarjuk. A férfi bal oldalán, a felesége kimérten bólogatott, szemeit azonban elfordította a kígyóról és Voldemortról. A jobb oldalán, Draco a mozdulatlan testet bámulta, gyorsan ránézett Voldemortra, majd ugyanilyen gyorsan elfordította a tekintetét, megrémülve a Voldemorttal való szemkontaktustól.

- Nagyuram, - szólalt meg egy sötétbe burkolózó nő, az asztal közepe táján. – megtiszteltetés, hogy itt vagy a családunk házában. Nem is okozhatnál ennél nagyobb örömöt számunkra. A húga mögött ült. Fekete haja és súlyos szemhéjú szemeivel ijesztő látványt nyújtott. Bellatrix meghajolt Voldemort felé.

- Nem is okozhatnék nagyobb örömöt… - ismételte Voldemort. Fejért kissé megbillentette, ahogy szemügyre vette Bellatrixot. – Ez nagy dicséret tőled, Bellatrix. Bellatrix elpirult, szeme megtelt könnyel.

- Nagyuram, tudod, hogy nem hazudnék neked.

- Nem is okozhatnék nagyobb örömöt… felér azzal a boldog eseménnyel, ami a héten történt a családodban? Ahogy ránézett, Voldemortra, látszott, hogy meg van zavarodva.

- Nem tudom, miről beszélsz, Nagyuram.

- Az unokahúgodról beszélek Bellatrix. És a tietekéről, Lucius és Narcissa. A héten házasodott össze Remus Lupinnal, a vérfarkassal. Igazán büszkék lehettek rá. Gúnyos nevetés tört ki az asztalnál. Néhányan az öklükkel verték az asztalt. A kígyó, mivel nem szerette ha háborgatták, dühösen sziszegett, de a halálfalók csak röhögtek tovább a nyilvános megalázáson. Bellatrix arca elvörösödött.

- Ő nem az unokahúgunk, Nagyuram. – kiabálta túl a tömeget. – Mi – Narcissa és én – nem is beszéltünk a testvérünkkel azóta, hogy elvette azt a sárvérűt. Ez a kölyök nem érdekli egyikünket se.

- És te mit mondasz, Draco? – kérdezte Voldemort. A hangja csendes volt, és ez rosszabb volt mintha lehurrogta vagy kinevette volna. – Szeretnél majd vigyázni az ivadékra? A nevetés most még harsányabb volt. Draco ijedten nézett apjára, aki viszont a földet fixírozta, aztán anyja felé fordult. A nő alig érzékelhetően megrázta a fejét, és kifejezéstelen arrcal tovább bámulta a falat.

- Elég. – mondta Voldemort, a dühös kígyót nyugtatva. – Elég.

A nevetésnek rögtön vége lett. - A régi családok vére bemocskolódott az idők során. – mondta, miközben Bellatrix esedezve nézett rá. – Meg kell tisztítanod ahhoz, hogy újra egészséges legyen.

- Igen, Nagyuram. – suttogta Bellatrix, s szeme újra megtelt a hála könnyeivel. – Az első adandó alkalommal.

- El kell vágni a fekélyt, ami megfertőz minket, egészen addig, amíg végül már csak a tiszta vér marad meg… Voldemort felemelte Lucius pálcáját, rámutatott a testre, majd pöccintett vele. Az alak egy nyögéssel felébredt, és elkezdett harcolni láthatatlan béklyói ellen. - Felismered a látogatónkat, Perselus? – kérdezte Voldemort. Piton felnézett az arcra. Minden halálfaló a foglyot figyelte. Amikor a tűz felé fordult, a nő megszólalt recsegő és ijedt hangon:

- Perselus, segíts!

- Á, igen. – mondta Piton, mikor a fogoly megint megfordult.

- És te, Draco? – kérdezte Voldemort, miközben szabad kezével még mindig a kígyót simogatta. Draco megrázta a fejét. Most, hogy a nő eszméleténél volt, nem volt képes ránézni. - Hát persze, te nem vetted fel a tantárgyát. – mondta Voldemort. – Azoknak, akik nem ismernék, Clarity Burbage professzor a vendégünk, aki nemrég még a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanára volt. A z asztalnál a felismerés moraja hallatszott. Egy hiányos fogazatú púpos nő, nevetett.

- Igen… Burbage professzor a boszorkány- és varázslópalántákat arra tanította, hogy a muglik ugyanolyanok, mint mi… Az egyik halálfaló a földre köpött. Clarity Burbage megint Piton felé fordult.

- Perselus… kérlek… kérlek…

- Csönd! – szólt rá Voldemort, és egy pálcaintéssel elnémította az asszonyt. – Beszennyezte és elrontotta a varázsló gyerekek elméjét. Clarity Burbage professzor a múlt héten írt egy szenvedélyes védelmet a sárvérűekről a Reggeli Prófétába. Véleménye szerint, nekünk varázslóknak az az egyetlen esélyünk a fennmaradásra, ha muglikkal házasodunk… esetleg vérfarkasokkal… Ezúttal senki sem nevetett. Nem lehetett nem észrevenni a lenézést és a dühöt Voldemort hangjában. Charity Burbage harmadszor is Piton felé fordult. Szemeiből könnyek csorogtak az arcára. Piton közömbös tekintettel nézett vissza rá, majd a nő elfordult.

- Avada Kedavra! A zöld fény a szoba összes sarkát megvilágította. Charity hangos puffanással leesett az asztalra, amely ettől megremegett. Néhány halálfaló hátrébb lépett. Draco a földre rogyott. - Vacsora, Nagini. – mondta Voldemort, és az óriási kígyó lecsúszott a válláról a fényes padlóra.

fordította: Lovizer Tamás