Itt a második fejezet :)

A találkozás

Az első reggelem, a saját házamba, Oaklandben, a szüleimtől és bármely ismerősömtől távol. Ez volt az első gondolat ami ébredés után eszembe jutott. Nagyon furcsa volt itt egyedül, sehol senki, és még ébreszteni sem ébresztettek fel. Amíg ezeken töprengtem, rápillantottam a mellettem levő szekrényen ketyegő órára és már most késésben voltam a suliból. Gyorsan felkaptam magamra egy zöld pólót és egy szoknyát, látva, hogy odakint már most 30 fok körül van a hőmérséklet. Megfésültem a hajam, belebiggyesztettem egy fehér hajpántot, felkaptam a táskám és lerohantam a lépcsőn a konyhába. Eközben elgondolkodtam azon, hogy mit is csinálhatnak anyuék és a szememből elkezdtem bugyogni a könnyek. Egy kis sírást megengedhettem magamnak, mivel tegnap este olyan fáradt voltam, hogy már sírni sem volt erőm, sem időm.
Leértem a konyhába és elővettem a tegnapi útra becsomagolt szendvicsemet, gyorsan beleharaptam egy-kettőt, ittam egy pohár tejet és már rohantam is ki a buszra.
Becsuktam az ajtót, a zsebembe hajítottam és futottam a buszra, amely már ott állt a ház előtti buszvárónál. Amint felszálltam, mindenki engem kezdett bámulni. Tudtam, hogy miért. Gondolom a tanárok bejelentették, hogy a héten új diák megy a suliba. Így hát érthető volt az egész. Most én voltam a rút kiskacsa, az új játék akiről mindenki beszélt.
Találtam egy üres helyet és oda leültem. A mögöttem ülők valamiről, vagy valakiről nagyon elmélyülten beszélgethettek. Egyszer csak meghallottam, hogy kimondják a nevem és akkor rájöttem, hogy rólam folyik a cseverészés. Megpróbáltam nem is odafigyelni rájuk, hanem inkább arra a furcsa álomra koncentráltam.
Próbáltam megfejteni az álom jelentését. A hosszú sötét alagutat, a vörös szempárt, azt az angyalian gyönyörű hangot, és a kezet, ami még abban a sötétben is fehéren világított. A jéghideg érintést és a fényt, ahová az a furcsa ember vezetett. Megpróbáltam elképzelni az arcot, ami ahhoz az angyali hanghoz tartozik…de sikertelenül. Abban az egyben biztos voltam, hogy az angyali hanghoz tartozó arc, ugyanolyan angyali lehet mint a hang.
Egy alacsony, hosszú szőke hajú lány ébresztett fel töprengésemből, hogy megérkeztünk az iskolához.
- Héj, szia, megérkeztünk! – Látszólag nagyon örült valaminek, ezt bárki észrevehette.
- Oh… köszönöm. – elvörösödtem szégyenemben, hogy már az első nap elalszom a buszon.
- Amúgy Ashley vagyok. Te meg valószínűleg Melani Steward. – kezet rázott velem, és közbe próbáltam leleplezni csodálkozásom.
- Igen. Én vagyok.
- Milyen órád lesz most? – kérdezte lelephezhetetlen kíváncsisággal.
- Öhm… - előkotortam a táskám aljából az órarendet, amit még egy hónapja kaptam, miután beiratkoztam az iskolába. Elég gyűrött volt már a papír, de még olvasható. – matekom lesz, utána pedig tesi. – mondtam egy célzásszerű grimasz kíséretében.
- Ó remek! Nekem is matekom lesz úgy hogy mehetnénk együtt, ha nem bánod. – hadarta Ashley már-már könyörögve.
- Persze, hogyne, ragyogó ötlet! – És csakugyan nagyon örültem neki, hogy ilyen gyorsan sikerült barátokat találnom.
Ashley persze egész úton a busztól az iskoláig mesélt a suliról, a haverjairól (akiknek őszerinte nagyon tetszeni fogok), a tanárokról és persze magáról is. Kiderült, hogy van neki kettő lány testvére, egy tizennyolc éves és egy tizenkét éves. Az idősebbiket Rosenak, a fiatalabbikat pedig, mint engem Melaninak. Az idősebbik, Rose is idejár az iskolába, de ő délutáni tagozatra. Ennyit sikerült megtudnom a családjáról, mert beértünk a suliba.
Ashleyvel együtt mentem be a matekterembe, ahol volt egy üres asztal, amit nyomban el is foglaltam. Elég korán bent lehettünk, mert a diákok többsége még nem volt benn az iskolába.
Hiába vártam, hogy mellém üljön valaki, de senki nem volt olyan bátor hogy megkockáztassa, hogy mellém üljön. Titokban örültem is neki, legalább nem kellett arra figyelnem, hogy nehogy orrba vágjam az illetőt jelentkezés közben.
Csengettek és a tanár is bejött az órára. Kihívott a tanári asztalhoz egyeztetni az adatokat. Eközben éreztem, hogy mindenki engem figyel és elvörösödtem. Bíztam benne, hogy Mr. Greene (legalábbis ez a név állt a tábláján), nem fogja azt kérni, hogy mutatkozzak be, mert akkor ott, egyálló helyembe elsüllyedtem volna szégyenemben. De ekkor megtörtént amitől rettegtem.
- Miss. Steward, kérem, mutatkozzon be nekünk pár mondatban! – tényleg komolyan gondolta, vagy csak viccel? Ahogy belenéztem a kíváncsi szemeibe, tudtam, innen már nincs visszaút. Minden egyes szem az én arcomra szegeződött és én olyan lettem, mint a pipacs.
- Hát öö… Melani Steward vagyok, tizenhat éves és Seattleből jöttem és öö… - nem jutott semmi az eszembe. Segélykérően Mr. Greenere néztem, aki megkönnyebbülésemre intett, hogy menjek vissza a helyemre. Ahogy leültem, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez a nap márt csak jobb lesz.
Alighogy csengettek, én már pakoltam a könyveimet, de amit ott kaptam matek órán az csak a kezembe fért el. Gondoltam megkeresem a szekrényemet, és bepakolom a felesleges tankönyveimet. Előkerestem gyorsan a kulcsot, ami a szekrényemet nyitja és megnéztem rajta a sorozatszámot. Az enyém az ötvennyolcas volt. Sietnem kellett, hogy megtaláljam, mert különben elkéstem volna tesi óráról. Nem is néztem fel, csak a lábamra ügyeltem, hogy még véletlenül se essek el. De hiába volt minden erőfeszítésem, valakibe beleütköztem és a könyveim kicsúsztak a kezemből, én meg hasra estem volna, ha az a valaki el nem kap, mielőtt földet érek. Elég hülyén éreztem magam mindaddig, amíg meg nem láttam megmentőm arcát. Akár egy angyalé. Ilyen gyönyörű arca nem lehet egy embernek sem. Feltéve, ha más bolygóról jött. De nem! Hús vér ember volt, aki ott tartott a karjaiban, mint valami kisgyereket. Bőre jéghideg volt, de a szemei! Istenem! Gyönyörű csoki barnák voltak. Majd’ elolvadtam a tekintetétől. De mégis volt valami a nézésében, ami arra utalt, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Nagy nehezen kiszabadítottam magam karjai közül, és mélyen a szemébe néztem.
- Köszönöm – erre ő oda sem figyelt, hanem összeszedte a könyveimet és a kezembe nyomta őket.
- Köszönöm szépen! – Mondtam újra, és ezt már meghallotta.
- Nagyon szívesen! – Ennél szebb hangot elképzelni sem lehetne. Szebb, elragadóbb mint bármelyik tévébemondónak.
De ezzel a két szóval faképnél is hagyott. Nem értettem, hogy mi baja van velem. Hiszen még nem is ismert.
Lehet azért haragudott meg rám mert nekimentem? Nem tudtam mit gondoljak, de nem is nagy aggaszott. Viszont a hangját nem tudtam elfelejteni. Egész nap ott csengett a fejemben az a két szó.
Ebédkor odaültem Ashleyhez és a haverjaihoz. Ashley, ahogy megígérte, bemutatott a barátainak. Volt egy lány, akit ha jól emlékszem Angelának hívtak. Neki hosszú világosbarna haja, zöld szeme és nálam egy fejjel alacsonyabb volt. Igaz, én sem voltam valami magas a százhatvannyolc centimmel, de még mindig magasabb, mint ő. Beletartozott a csapatba még két srác is. Az egyikük, John, úgy nézett ki, mint aki naphosszat a könyvtárban ül és csak olvas. A másik fiú, Zac, ő elég helyes volt, de nem az én esetem. Viszont neki láthatólag az esete voltam. Egyfolytában árgus szemekkel nézett, és lerítt róla, hogy valamit forgat az agyában.
Miután Ashley bemutatta nekem a barátait, és engem is bemutatott nekik, elhívtak, hogy a hétvégén bulizzunk együtt Angeláéknál. Nem nagyon füllőtt rá a fogam, de nem mondhattam nemet.
Egyszer csak felfigyeltem egy srácra, aki éppen engem nézett, de nem úgy mint a többiek…hanem igazán átható tekintettel. Tudtam ki ő. Ő az a srác akibe belebotlottam matek óra után, és aki megakadályozta, hogy hasra essek.
 - Ő ki? – a szemem sarkából láttam, hogy még mindig engem néz. Nem bámult úgy, mint a többi diák, de viszont azt kilehetett venni a tekintetéből, hogy ingerült. Újra az asztalt kezdtem el nézni.
- Taylor Bray. Nagyon csöndes fiú, nem beszél senkivel. Eszméletlenül jó pasi, de úgy néz ki, hogy őt nem érdekel senki. – fanyargott Ashley.
Akkor úgy látszik, hogy Ashley már bepróbálkozott nála, de a hajója jéghegynek ütközött és elsüllyedt mint a Titanic. – gondoltam magamban – de hát egy ilyen vonzó lánynak, mint Ashley, ki tud ellenállni?
Újra ránéztem a srácra, de ő már nem nézett engem. Most jól szemügyre tudtam venni. Barna, kócos haja volt, ami illett a szeméhez. Egy fekete pólót viselt, amiben teljes egészében látszottak, jól kidolgozott izmai. Ahogy végignézegettem, valami szokatlant vettem észre rajta. Nálunk Hundsonban ez szokványos, na de itt… A teste (vagyis ami látszott belőle), hófehér volt, akárcsak az enyém. Vagy még fehérebb. Ezt a fekete pólója még jobban kihangsúlyozta. Miközben én el voltam álmélkodva a testén, az arcán, vagyis mindenén, ő újra engem kezdett bámulni. Én elvörösödtem és lesütöttem a szemem. Ám amikor újra felnéztem ő már nem volt ott.
Nagyon sokáig üldögéltünk az ebédlőben Ashleyvel és a barátaival. Lassan az órám is elkezdődött, én meg az első napomon el fogok késni. Angelával egyszerre keltünk fel az asztaltól és indultunk el testnevelés órára.
  A tornaterembe még csak most kezdtem el beszállingózni a diákok. – Szóval nem késtem el.- gondoltam magamban, és megkönnyebbültem. Odamentem az órát tartó tanárhoz, ő egyből tudta, hogy én vagyok az új lány, és a kezembe nyomott egy sárga pólót, és egy fekete rövidnadrágot, és mondta, hogy öltözzek át. Nem nagyon örültem, hogy tesiznem kell. Mert ha én tesizek, akkor valakinek, vagy nekem baja esik. Hiába győzködtem erről Mrs. Kenzit, ő azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. Persze. Ő még nem, látott engem tesizni.
Bejelentette, hogy két kört kell futnunk a teremben. Nem koncentráltam semmi másra, csak arra, hogy a lábaimat normálisan rakjam egymás elé. De egyszer csak, egy pillanatra bevillant egy kép Taylor Bray csodás arcáról, én pedig elvesztettem az egyensúlyom és elestem. A mögöttem levő lány átesett rajtam és hangosan szitkozódott. Én majd’ elsűlyedtem szégyenemben, de hál’ istennek Mrs. Kenzi kiállított és leültem a padra. Az óra további részében nem csináltam semmit, csak Taylor Brayen járt az eszem. Ahogy csöngettek, gyorsan átöltöztem és siettem kémia órára.
Ashley is jött velem, mert neki is kémiája volt. Amikor beléptünk a terembe, Ashley elfoglalta a helyét, de láttam, hogy ő neki már van párja. Sőt mindenkinek volt. Csak egy valakinek nem. Taylor Barynek. Megismertem őt a világosbarna hajáról és a fehér kezeiről. Nem volt más választásom, odaültem mellé. Ő ügyet sem vetett rám, felállt és kiviharzott a teremből, még mielőtt a tanár bejött volna. Úgyhogy egyedül maradtam a padba.
Ezen az órán az tanulmányoztuk, hogy ha a vérre rácsöppentünk egy kis sósavat, mi fog történni. Mindenki kapott egy kis szikét, amivel meg kellett bökni az ujjunkat, hogy el tudjuk végezni a kísérletet. A diákok elkezdtek fészkelődni a kísérlet hallatán, csak én nem. Úgy ültem a padba, mint aki karót nyelt. Amikor a tanár odaért hozzám, megfogta a szikémet és megbökte vele az ujjam. A bökés pillanatában elájultam, és ha a tanár nem fog meg, akkor kiesek a padból. Hallottam, hogy megkér valakit, hogy vigyen be a gyengélkedőre. Ekkor meghallottam azt az angyali hangot, amit álmomban, és éreztem ahogy valaki a kezeibe vesz és gyors léptekkel megindul. Körülbelül félúton járhattunk a gyengélkedőre, amikor kinyitottam a szemeimet és megláttam, hogy kihez tartozik az álombéli hang. Egy pillanatra a szívverésem is leállt. Taylor volt az, és rohant velem a gyengélkedőre.
- Te? – csak ennyit bírtam kinyögni a hányingerem miatt.
- Most próbálj meg nem beszélni Melani! – Csak úgy sütött a hangjából a gyűlölet. De én nem ezzel foglalkoztam, hanem azzal, hogy ő volt az az ember, akivel az álmomban a fény felé tartottunk, és akinek vörösen izzó szemeibe néztem. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént velem.
- De miért pont ő? Álmomban olyan kedvesen beszélt hozzám, most meg majdhogynem megöl a tekintetével. Ekkor leesett, hogy tudta a nevem.
- Honnan tudod a nevem? – csodálkozó arcomat látva, futólag elmosolyodott. Káprázatos látványt nyújtott tökéletes fogsora ebben a ragyogó napsütésben.
- Szerintem mindenki tudja a neved ebben az iskolában Melani. – megint elmosolyodott. Én pedig olyan vörös lettem mint a rák.
 - Megérkeztünk – mondta vidáman és lerakott az ágyra. Jött a nővér, letisztította, az arcom, bekötözte az ujjam és mondta, hogy még egy kicsit feküdjek. Egy idő múlva már jól éreztem magam, úgyhogy leugrottam az ágyról. Elég rossz ötlet volt, mert elvesztettem az egyensúlyomat és majdnem esetem, de Taylor megfogott. Újra.
A szívem vadul kalapálni kezdett és még rosszabbul lettem.
- Melani jól vagy? – Kérdezte egy szívszaggató mosoly keretében.
- Igen jól, köszi. – bár nem voltam a legjobban, de nem akartam az egész napot a gyengélkedőn tölteni, így hát kénytelenvoltam hazudni. És úgy látszik, hogy az ápolónő el is hitte, de Taylor nem.
Pár perc múlva már kint voltunk az udvaron.
- Hazaviszlek – jelentette ki tiltakozást nem tűrve.
- De nem kell. Haza tudok menni busszal is. – láttam, semmi értelme ellenkezni. Ahogy belenéztem csoki barna szemeibe, hirtelen minden gondolatom kiment a fejemből. Szó nélkül beültem a gyönyörű BMW X6-ba, és úgy terveztem, hogy fel sem nézek, amíg haza nem értünk. De a tervem porba hullt, amikor félúton hozzám szolt.
- És, miért költöztél Oaklandbe? – Ez a kérdés váratlanul ért. Nem értettem, hogy miért érdekli őt az én életem.
- Nem hiszem, hogy ez érdekelne téged.
- De érdekel.
- Azért költöztem ide, mert anyámék szeretnének egy kicsit egyedül lenni. Én pedig nem akartam zavarni, szóval eldöntöttem, hogy egy kis időre ideköltözök Oaklandbe. Igaz nem nagyon füllőtt rá a fogam, mert én utálom a napsütést, itt pedig egész nap süt. Otthon Seattleben nagyon ritkán van jó idő. Ezt észre is lehet venni rajtam. – jelentőségteljesen a kezeimre néztem. Olyan fehér vagyok, mint a hó. De viszont te is. Ez hogy lehet? Itt Oaklandbe mindenkinek barnának kéne lennie. De te nem vagy az. Miért?
Láttam rajta, hogy nagyon rossz kérdést tettem fel. Legalábbis a szemeiből sütő gyűlöletből ítélve.
- Itt vagyunk – látszott rajta, hogy alig várja, hogy kiszálljak és elmehessen. De azért én megpróbálkoztam a lehetetlennel.
- Bejössz? – az arcára döbbenet ült ki, mert mindenre számított de erre nem. Szerintem nem gondolta volna, hogy pont az a lány akit gyűlöl befogja hívni a házába. Nagyon vívódott az igen és a nem között, de végül kinyögte.
- Ha nem gond!? – jézusom. Ezek a szemek. Ez nem ér. Alig bírtam magamon uralkodni, hogy most rögtön meg ne csókoljam.
- Nem, nem…nagyon szeretném ha bejönnél. – és tényleg nagyon szerettem volna. Ahogy ezt kimondtam, gyorsan kiszálltam az autóból és elindultam az ajtó felé. Taylor nagy lelkesedéssel jött mellettem. Nem tudtam, hogy miért lett ennyire vidám, de inkább ilyen legyen mint olyan, hát őszintén szólva, bunkó. Igaz a szemei azok vészjóslóan sötétbarnák voltak. Nem tudtam miért, de akárhányszor belenéztem a szemeibe, mindig kirázott a hideg és elfelejtettem, hogy hogy kell hazudni. Pedig talán és voltam a világ legjobb hazudója. De ez vele nem ment.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtómat és beinvitáltam rajta Taylort. Gyorsan bedobtam a cuccaimat a szobámba és siettem vissza hozzá. Mire visszaértem, addigra ő már kényelembe helyezte magát a kanapén. Leültem mellé, de semmi nem jutott eszembe amiről beszélhetnénk.
- És te mióta laksz itt? – kérdeztem tőle merészen. Nem tudtam semmi más értelmes kérdést kinyögni.
- Már vagy öt éve költöztünk ide a családommal, New Yorkból. Anyám megunta a várost és sok rossz emlék kötötte hozzá. Így hát kénytelenek voltunk eljönni. Igaz ez jót tett anyámnak, mert a költözésünket követő évben, megtalálta magának az igazit. A nővérem az…az nehéz eset volt. New Yorkban dolgozott egy kis bárban pultosként. Amikor oda ment dolgozni, mindenki rossz szemmel nézett rá, de idővel megkedvelték. Egyik nap csak ő állt benn a pultnál, mert a másik lány beteg lett. Nem jelentett neki gondot a munka. Egyszer csak a bárban nagy verekedés tört ki. A nővérem annyira pánikba esett, hogy egyből a rendőröket ment hívni, de arra nem gondolt, hogy ezért őt meg is verhetik. Ahogy elindult a telefon irányába, épp a feje felett dördült el egy lövés. Tudni illik, hogy a nővérem nagyon agresszív volt a pisztolyhasználatra. Nem kellett neki több, rávetette magát a lövöldözőre. A férfi elhajította nővéremet a bár másik oldalába. De mielőtt a férfi lőhetett volna, a rendőrök hátulról megfogták a férfit. De sajnos csak két rendőr volt, és azokat a támadó megölte. A nővéremnek ez alatt sikerült elmenekülnie, fogott egy taxit és hazajött. Nagyon meg volt rémülve. Másnap reggel mondtuk neki, hogy ne menjen be dolgozni ezek után, de neki ez a bár jelentette a mindent. Korán reggel még nem volt bent senki, és gondoltam, hogy mielőtt kinyitnak összetakarítja a tegnapi törmelékeket. Bár csak hallgatott volna ránk… Ahogy kinyitotta az ajtót, valaki hátba szúrta…utána pedig szíven…a rendőrök elkapták a gyilkost és kivégezték. – nagyon felzaklatta az ami a nővérével történt. Nem sok kellett hozzá, hogy elsírja magát.
- Oh…nagyon sajnálom. – rám mosolygott, de ez a mosoly most nem tűnt valami boldognak.
- Kérsz valamit inni?
- Nem, nem, köszönöm! Mennem kéne, mert anyám már biztos vár. Köszönöm szépen a vendéglátást! – ahogy én észrevettem, egy kicsivel jobb kedve lett, mint ami azelőtt volt, hogy behívtam volna.
- Jolvan. – mondtam szomorúan. – Holnap majd találkozunk!
- Persze! – és ezzel kilépett az ajtón és meg is indult az autója felé, de félúton visszafordult, visszajött hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. Istenem! Majd’ összeestem, amikor az ajka az arcomhoz ért. Egy kicsit meg is szédültem, de szerencsére ott volt az ajtó és megkapaszkodtam benne.
- Szia! Akkor majd holnap! – mondta egy ragyogó mosollyal vegyítve.