Íme a 6. fejezet egy része....

Titkok és válaszok

Végül elérkezett a nap. Ma telihold lesz. Ma megszülöm a gyermekemet. Ez a gondolat megrémített. Koránt sem voltam már annyira bátor, mint mikor kiderült a terhességem. A hasadások nyomai a hasamon pedig nem javítottak a dolgon.
Jennifernek igaza volt. Amin az elmúlt napokban végigmentem az még csak a kezdet volt.
E napot arra szenteltem, hogy felkészüljek a fájdalomra testileg-lelkileg. Egész nap szorongtam, és ezt Taylor is észrevette.
- Ne félj kicsim, minden rendben lesz. – Ahogy belenéztem csokibarna szemeibe, hittem neki. Tudtam, hogy ha ő mellettem van, akkor semmi baj nem történhet se velem, se a babával. – Tudod, én nem fogom engedni, hogy bármi bajod is essen a szülés közben. Mindent megofok tenni azért, hogy te és a baba is életben maradjatok. – itt elgondolkozott egy kicsit, de folytatta – De ha mégis…mégis valami végzetes – ennél a szónál kicsit elcsuklott a hangja – dolog történne…én…én nem tudnék tovább élni nélküled. És nem is lennék rá hajlandó. – Tudtam, hogy az, amit mondott nekem, mind igaz. Tudtam, hogy az életét is képes lenne feláldozni értem. És eze kölcsönösen is így volt. Mi voltunk a világ legtökéletesebb és legboldogabb párja.
- Nem félek…csak egy kicsit feszült vagyok. Nem tudom, hogy mire számítsak. Jenniferrel nem mondtatok valami bíztató dolgokat. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha nem élném túl a szülést.

Abban biztos vagyok, hogy a baba jó kezekben lenne nálad és Jennifernél. De, hogy a szüleimnek hogyan tudnátok megmagyarázni azt, hogy miért, hogyan és mikor haltam meg…nem tudom. A testem kinézetére még gondolni sem merek.
Taylor odajött mellém és szorosan átölelt. Tudtam, hogy nála jobban senki sem szeret az egész világon.
- Nem akarok meghalni! – tört ki belőlem a zokogás. Most az egyszer nem szégyelltem a könnyeimet. Teljes erőmmel szorítottam Taylort.
- Fel akarom hívni anyut. – jelentettem ki, könnyeimtől fuldokolva és elindultam a telefon felé. Tárcsáztam a számot és vártam, hogy kicsengjen. Három csengés után felvették a kagylót.
- Tessék? Steward lakás! – ez édesanyám volt. Nagy megkönnyebbülés töltött el, anyám hangja hallatán.
- Szia anyu! Melani vagyok! – nem csodálkoztam volna, ha meg sem érti mit mondok. Az izgatottságtól elcsuklott a hangom és hadarni kezdtem.
- Szia kicsim! Jaj de régen beszéltünk! Miért nem hívtál eddig? – hallottam a hangjában bujkáló kíváncsiságot és ijedséget.
- Bocsáss meg anyu, de annyi időmet elveszi az új iskola, a ház és… - nem voltam benne biztos, hogy jó döntés elmondani neki a jelenlegi helyzetemet, de nem tehettem mást – terhes vagyok.
Hallottam, ahogy a telefonkagyló koppan a földön és láttam magam előtt anyám meglepett, de leginkább félelmet tükröző arcát.