És íme 3. fejezet teljes egészében! :)

Egy új élet kezdete

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki kopog az ablakomon. Felültem az ágyamon, odamentem az ablakhoz és csak akkor vettem észre, hogy esik az eső. Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben! És tudtam, hogy ez a nap már csak jobb lehet. Ma találkozom ismét Taylorral!
Gyorsan felöltöztem,- örültem neki, hogy végre a régi, otthoni ruháimat is hordhatom – és lementem reggelizni a konyhába. Elég sietősre kellett vennem a dolgot, mert még tanulnom is kellett egy kicsit.
A busz pontosan érkezett, de most kivételesen nem kellett rám várnia. Ellenkezőleg. Nekem kellett várnom rá. Felszálltam és láttam, hogy Ashley nekem integet, hogy üljek oda mellé. Fohászkodtam magamban, hogy meg ne kérdezze, mi történt tegnap, miután elájultam kémia órán és Taylor elvitt a gyengélkedőre. De mindez hiábavaló volt.
- Mit csináltatok tegnap Taylor Brayjel, miután hazavitt? – csak úgy furdalta a kíváncsiság. De le kellett hogy lombozzam, nem szerettem volna neki elmondani a történetet. Nem mintha nem bíznék meg benne. Nem! Csak nem akartam, hogy csalódás érjen.
- Semmit. Hazavitt, én megköszöntem neki és már el is ment. – hazudtam könnyedén.
- Óóó… értem. – tudtam én, hogy másra számított. De most ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy nap ismertség után bárkinek is elmondanék bármit a magánéletemről. És egy félszeg mosolyt küldtem felé.
Megérkeztünk a sulihoz. Ashleyvel csendben mentünk egymás mellett az ajtó felé.,. Én léptem be rajta először, és kit pillantottam meg legelőször? Hát persze, hogy Őt! Taylor ott állt az ajtóban és engem nézett. Úgy nézett ki, mint egy, az újságból kipottyant férfimodell. Alig tudtam róla levenni a szememet.
- Szia – mondta bágyadtan, és én lemerevedtem, mint egy szobor. Ashley persze nekem jött, én meg dobtam volna egy szép hasast, ha Taylor nem fog meg. Mindenki röhögött rajtam. Ashley persze nem győzött bocsánatot kérni, de a bocsánatkérése közbe, egy kis szitkozódást is belecsempészett. Én meg csak feküdtem Taylor karjaiban. Mint valami kisbaba.
- Öhm…köszönöm…amúgy szia neked is! – huh, ez de gáz volt. Mindenki minket figyelt. De Taylor nem törődött vele, talpra állított és egy puszit nyomott az arcomra, de ezzel a lendülettel el is tűnt.
Ma valahogy más volt. Más volt az egész megjelenése, a testtartása, és ami a legjobban feltűnt, a szeme színe. Most nem csoki barna volt, hanem gyönyörű tengerkék. Nem értettem. Hogy lehet az, hogy egy embernek, egyik napról a másikra megváltozik a szeme színe? Csak egy magyarázatot találtam: kontaklencsét hord. De nem értettem, hogy miért. Ha pedig azt hord, akkor melyik lehet az eredeti szemszíne? Ez a kérdés egész nap foglalkoztatott.
Suli után indultam a buszra, amikor valaki hátulról megragadta a kezem, és behúzott egy eldugott helyre a sulinál. Elég sötét volt, de tudtam, hogy ki az elrablóm.
Taylor megfogta mind a két kezem és közelebb hajolt hozzám.
- Szeretlek. – na hát erre nem számítottam. A szívem vadul verni kezdett és nem tudtam mit mondani. De nem a döbbenettől, hanem attól, hogy Taylor megcsókolt. Istenem! Nem bírtam magamon uralkodni és olyan hévvel elkezdtem csókolni, hogy majdnem elestünk. Ekkor Taylor ajkai a nyakamra csúsztak, és én összeestem. Ezután semmi másra nem emlékeztem, csak valami hidegre és fájdalmasra a nyakamon.
Nagy fájdalmakkal ébredtem. És nem máshol, hanem otthon, a saját ágyamban. Kinyitottam a szemem és a szikrázó napsütéstől nem láttam semmit. De hát az előbb még szakadt az eső! Felültem és ekkor megpillantottam Taylort az ágyam végében. Sejtettem, hogy ő hozott haza.
- Uh…hány órát aludtam? . eszméletlenül fájt mindenem. De leginkább a nyakam.
- Nem órát édesem…napot… - mondta elmélkedve.
- Napot? Mégis miket beszélsz? – biztos valami az agyára ment. Napot? Egy elájulás után nem lehet napokat aludni!
- Igen, jól hallottad…pontosan hat napot voltál eszméletlen. Az iskolába úgy tudják, hogy beteg vagy. Nem érzed magad másképp, mint hat nappal ezelőtt? – most hogy mondja, tényleg furi volt valami. Vagyis sok minden. Erős szagokat éreztem, hangokat hallottam, amik a fülem mellől jöttek. És a torkom… égett. Nem tudtam miért.
- De! A szagok, a zaj és ez a szörnyű égés a torkomon. Mi történt velem? – nagyon megvoltam ijedve. Ezek nem megszokott dolgok.
 - Nagyon sajnálom ezt az egészet Melani. Nem…nem akartam. De nem tudtam magamon uralkodni. Pedig erősnek éreztem magam és…
- Jó jó, én ezt mind értem…de egy csóktól nem leszek eszméletlen hat napig…
- Nem is a csók Melani! Megharaptalak! – nagyon ideges volt. Azt hittem, hogy mindjárt megöl a szemeivel. – Melani, én vámpír vagyok! És most már te is! Ezért vannak a szagok. Az emberek és az állatok vérét érzed. Mindenkinek más illata van. A hangok pedig az utcán és a közelben levő emberek…hallod amit beszélgetnek. ÉS az égő érzés a torkodban, az attól van, hogy szomjas vagy. Mégpedig nem másra, mint vérre.
Ezt most nem gondolhatta komolyan. De elhittem neki. Vámpír vagyok. Vagyis lettem. Kerestem egy tükröt, hogy van-e valami szemmel látható változás rajtam. És nem kis döbbenetemre volt. Gyönyörű voltam. A szemem pedig csoki barna. Most már értettem, hogy miért olyan gyönyörű Taylor. Ha már itt tartottunk akkor már gondolom, hogy csak akkor lesz tengerkék a szemem, ha… nem vagyok szomjas.
Ez az élet nem az amit bárkinek is kívánnék. A jó oldala az, hogy örökké élhetek. Igaz ebben is van valami rossz. De a legrosszabb az egészben mégis az, hogy emberek vérével kell táplálkoznom. Vagy éppen állatokéval.