Az 5. fejezet is kész lett...végre....:D

Váratlan kérés

Ébredéskor is voltak fájdalmaim, de nem olyan erősek, mint az ájulásomkor. Felpillantottam és láttam, hogy Taylor és az anyukája, Jennifer, ott állnak mellettem és beszélgetnek. Amikor észrevették, hogy felébredtem, abbahagyták a beszélgetést.
- Jól vagy kedvesem?
Jennifer nagyon rendes asszony volt. Egy kicsit bohókás, de csupa szív. Csak, hogy hozzátegyem, ő is vámpír volt.
- Igen, köszönöm, sokkal jobban vagyok.- akaratom ellenére is ránéztem a hasamra, amiből egy csoda folytán már nem ömlött a vér, sőt a repedésnek is már csak egy kis hege volt meg.
- Hm… ez az egyik ok, amiért jó vámpírnak lenni.- végighúztam az egyik újam, a hasamon elhelyezkedő hegen. Ekkor hirtelen beötlött, hogy megkérdezem Taylor anyukáját, hogy ő mit gondol. Megtartsam-e a babát, vagy sem.
- Öhm… Jennifer!
- Igen, Melani? – kíváncsivá tehettem, mert egyből odasietett mellém.
- Te szerinted megtartsam a babát? Mert tudod, én nagyon megijedtem az után ami történt, és…
- Melani. Most már akármit is mondanék, késő lenne. A babát kilenc nap múlva meg kell szülnöd. Már nem lehet elvenni. És ami eddig történt veled, az még csak a kezdet! Nagyon sokat kell még szenvedned, amíg meg nem szülöd. Én szívből remélem, hogy te… te nem jutsz arra a sorsra, mint a lányom. – az utolsó szónál elcsuklott a hangja és egy szempillantás alatt el is tűnt a szobából.
- Sajnálom. – mondtam.
Három nappal később, Taylor nagyon furcsán viselkedett velem egész nap. Akár hová mentem a lakásba, ő mindig velem jött. Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Lehet, hogy csak a terhességem miatt kísér mindenhova, vagy van neki valami hátsó szándéka is. Az egész nap folyamán egyszer rá is kérdeztem.
- Miért kísérsz el mindenhova? – ezt a csibészes mosolyt már rég láttam, és most nagyon jól esett. Megfogta az arcom, és a kezét egyre lejjebb csúsztatta. Amikor elérte a derekamat, hirtelen felemelt és felültetett a konyhaszekrény alatt kialakított pultszerűségre. Újra két keze közé fogta az arcom, és isten igazán csókolni kezdett. Én a lábaimat a dereka köré fontam, kezeimmel pedig a haját túrtam. Körülbelül öt perc után levett a pultról, talpra állított, és gyengéden eltolt magától. Valamit matatott a hátsó zsebében és amikor elővett egy kis piros dobozt masnival, még a vér is meg meghűlt bennem, pedig ez az adott körülmények között teljességgel lehetetlen. Fogta magát, letérdelt elém és fülig érő mosollyal nézett rám.
- Már régóta meg akarlak kérdezni, de soha nem tudom, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat arra, hogy megkérjem a kezed. Szóval, hozzám jössz feleségül?
Te jó isten! Erre végképp nem számítottam. Alig voltunk együtt egy kis ideje. De igaz ami igaz. E rövid idő alatt, jobban megismertük egymást, mint azok az emberek, akik öt év együtt élés után házasodnak össze.
- Igen! – ha nem lettem volna terhes, és nem lett volna ekkora hasam, akkor biztosan a nyakába vetem magam. De ezen okok miatt, csak magamhoz szorítottam és a számat az övéhez tapasztottam.
Mikor végeztem az örömkitöréssel, ő felhúzta a gyűrűt az ujjamra.
Gyönyörű volt. Taylor elmesélte nekem, hogy ez a gyűrű még a nagyanyjáé volt.
Úgy döntöttünk, hogy ezen a szép napon nem sinálunk semmi mást, csak a szabadban leszünk. Ebbe bele értve a vadászást is.
Nagyon szerettem Taylorral együtt vadászni. Ilyenkor nem volt olyan monoton az áldozatok után futkározni, mivel Taylor mindig belecsempészett egy kis humort is a dolgokba.
- Fogócskázunk egyet? – Már ismertem ezt a huncut mosolyát, és tudtam, hogy nem lesz sportszerű a játék.
- Nézz rám kicsim! Szerinted nekem, ilyen állapotban van erőm még fogócskázni is? – rámosolyogtam, mire ő nagy nevetésbe tört ki. Odajött hozzám, egyik kezével a lábaim, másik kezével a derekam alá nyúlt, és az ölébe vett. Elkezdett velem futni, de azt nem tudtam ,hogy hová akar vinni. Ebben a pillanatban olyan boldog voltam, hogy majd’ kiugrottam a bőrömből.
De hirtelen nagyon jó illatot éreztem, amitől a torkomba egyszerre nagyon égető érzés támadt. Kiugrottam Taylor kezeiből. Eszeveszettül futni kezdtem a szag irányába. Még egy darabig hallottam Taylor kiabálását, de azután már csak a szagra koncentráltam.
Kis idő után végre megpillantottam a szag forrását. Az égő érzés a torkomban, és a vadászösztön eluralkodott rajtam.
Még soiha nem kóstoltam az embervért. Teljes extázisba estem, és egyre többet akartam. És kaptam is. A terület tele volt emberekkel, akik megdöbbenve néztek engem. Mindenki azt kérdezte magától, hogy ,,mi lehet ez?”, ,,honnan jött?”.
Újra támadásba lendültem, de mire leteperhettem volna az áldozatomat, valaki elkapott és rohanni kezdett velem. Mikor már nem éreztem a szagokat, a megmentőm – mondhatnám azt is, hogy az áldozatom megmentője – letett maga elé, és várt. Most kezdtem rádöbbenni, hogy mit is tettem. Kitört belőlem a zokogás. Taylor leült mellém és szorosan magához ölelt.
- Semmi baj Melani. Semmi baj. – próbált megnyugtatni, és sikerült is neki.
- De…megöltem…egy embert… - újra zokogni kezdtem, de Taylor felemelte a fejem az államnál fogva, és gyengéden csókolni kezdett.
Két nap múlva nagy fájdalmakkal ébredtem. Iszonyúan fájt a hasam. Éreztem, hogy valaki mintha ronggyal törölgetné a pocakom. Vettem a bátorságot, és felnéztem. Körülöttem minden tiszta vér volt, és mint múltkor, ez is egy hasadáson keresztül folyt ki belőlem. De ez nem olyan volt, mint legutóbb. A seb is nagyobb lett, és a vér is jobban ömlött a kelleténél.
- Mi…- nem tudtam befejezni a kérdést, mert egy újabb nyílás keletkezett a hasamon, amitől önkéntelenül is ordítani kezdtem. Elmondhatatlanul fájt a hsam. Taylor nem győzött újabb és újabb ruhákért futkározni. Ez így ment napokig, kisebb-nagyobb fájdalommentes szünetekkel.