Egy héttel a vámpírrá válásom után, először volt telihold. Nagyon furcsa érzésem volt. Nem voltam szomjas egész nap. Teljesen embernek éreztem magam. Emberi kaját ettem. Valami nagyon nem volt rendben velem.
Csak hogy szóvá tegyem, Taylorral azóta is együtt voltunk. Igaz a kapcsolatunk nem volt az igazi. Mindig a fejéhez vágtam, hogy mit tett velem. Nagyon röstelltem magam ezért. De nem tudtam mit kezdeni a dühömmel. Akár hányszor dühös lettem és megpróbáltam visszafojtani, vagy tönkre tenni valamit, vagy pedig neki mentem Taylornak. Nehéz volt magamon uralkodni ezekben az időkben. Nem mehettem közösségbe, nem találkozhattam a barátaimmal. Egy idő után már ők sem kerestek engem. Féltem attól, ami rám vár, hogy ha a barátaimmal vagyok. Féltem attól, hogy elvesztem az eszem és megölöm őket. Ezt soha nem tudnám magamnak megbocsátani. És a szüleim nem fogják megtudni ezt a dolgot. De azt nem fogom tudni megmagyarázni, hogy miért vagyok én mindig, örökké tizenhat éves. És mi van, hogy ha Taylorral nem maradunk együtt, és beleszeretek egy… öhm, hogy is fogalmazzam, egy halandóba? Nem házasodhatok össze vele, mert mit szólna hozzá ha csak ő öregedne? De hagyjuk is ezeket a dolgokat. Én Taylort fogom szeretni mindörökké. Nem számít, hogy mit tett velem.
- Melani, jól vagy? – Taylort nagyon zavarta, hogy magamba zárkóztam. De megértette.
- Igen. – átlátott rajtam.
- Tudom, hogy érzel. Én is így éreztem, amikor Karl támadása után felébredtem. Nem tudtam mit kezdeni azzal a lénnyel, amivé váltam. A legelején ész nélkül gyilkoltam az embereket, csillapíthatatlan szomjúságom miatt. Nekem öt évbe telt, mire valamennyire feltudtam dolgozni, hogy mivé is lettem. Visszagondoltam az emberekre, akiket megöltem, a családtagjaik fájdalmára. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak amit akkor tettem. Ekkor hoztam az a nehéz döntést, hogy csak álltokkal táplálkozom. Embert csak akkor ölök ha muszáj. Végszükség esetén. De te. Te más vagy mint én. Neked nem okoz problémát a szomjúság. Nem figyelsz rá. Irigyellek ezért. Sokkal jobban bírod ezt az életet, ha lehet életnek nevezni, mint bármely újszülött vámpír, akit valaha ismertem. És te az enyém vagy. Örökké szeretni foglak. Tudod te, hogy hány csalódáson estem én már túl, ameddig rád vártam? Te vagy a mindenem Melani! És az is maradsz! – ezzel gyengéden megcsókolt. Ha még ember lettem volna, biztos elájulok, de most már egészen máshogy reagáltam rá. Vadul a hajába túrtam, és ellöktem az ágyra. Nem ellenkezett a várható eseményektől. De én sem.
Reggel olyan boldogan ébredtem, amilyet eddig el sem tudtam képzelni. Éreztem Taylor karját a hasamon, ahogy átölel, és azért az érintésért bármire képes lettem volna.
De ekkor jött amire nem számítottam. Hirtelen elkezdtem szédülni, és olyan hányingerem lett, hogy kénytelen voltam lelökni magamról Taylor kezét, és rohantam a mosdóba. Mire visszaértem a szobába, Taylor már ott ült az ágy szélén és engem várt. Nem értette mi bajom van.
 - Mi történt szívem? – az értetlenség legfelsőbb foka hallatszott a hangjában
- Nem tudom… egyszer csak szédülni kezdtem, hányingerem lett és kénytelen voltam rohanni a … - már nem tudtam befejezni a mondatot, mert újra rohannom kellett a mosdóba. Ezúttal Taylor is velem jött. Próbáltam a vécé fölé hajolás közbe kizavarni, de ő nem akart magamra hagyni.
És ez így ment napokon keresztül. Egyre többet jártam vadászni, mindig szomjas voltam.
Egy héttel később, amikor zuhanyozni indultam, megnéztem magam az egészalakos tükörben. Nem akartam hinni a szememnek. A hasam, ami eddig lapos volt, most olyan volt, mint egy félig felfújt lufi. Ez nem lehet. Tegnap még semmi bajom nem…ez nem lehet. Lehetetlen!
- Taylor! – ordibáltam neki eszeveszettül, és ő egyből mellettem termett.
- Mi történt Melani? – nem válaszoltam, csak a hasamra néztem és utána vissza rá. Értette a célzásom. Megdöbbent a látványon.
- Ez lehetetlen! Te nem lehetsz….terhes! A vámpírok nem eshetnek teherbe, ha csak…- teljes értetlenség ült ki az arcára. Ahogy az enyémre is.
- Tudom mi történt… ekkora egy barmot mint én! Nem gondolkoztam a tetteim előtt! A telihold az oka mindennek! – nem értettem ebből semmit. Hogy lehetne a terhességem oka a telihold?
- Nem értem.
- Melani! Aznap amikor felébredtél telihold volt. És ez most meghatározza egész, örök életedet. Te minden teliholdkor félig visszakapod az emberi éned. Ezért ettél emberi kaját a múltkor, mert aznap este telihold volt. És terhes is ezért lehetsz. Teliholdkor feküdtünk le egymással, és az emberi részed aznap este nagyobb volt, mint a vámpír. Így hát teherbe estél. Melani…sajnálom. Én vagyok a hibás. Nem gondolkoztam a tetteim előtt.
- Ne szidd egyfolytában magad! Ebben én is hibás vagyok! Nem szabadott volna akkor rád vetnem magam! De nem gondolkoztam, mert nagyon szeretlek és szeretni is foglak, örökké! – kezeim közé vettem az arcát és megcsókoltam. Nem akartam, hogy haragudjon magára, és ezt ő is tudta. Fél perc után eltolt magától, amin megdöbbentem.
- Nem tarthatjuk meg a babát. – ez a kijelentés nagyon megrendített. Mi az, hogy nem tarthatom meg? Az enyém! Bennem van, és én döntöm el, hogy kell-e vagy sem! És nekem kell!
- Micsoda? Miket beszélsz? – nem értettem, hogy miért ellenkezik.
- Melani, tudod te, hogy mire vállalkozol? Tudod te, hogy mi történik egy félig ember, félig vámpír nővel, ha teherbe esik? Hogy hogy szüli meg? Tudod? – nagyon ideges volt, de a legjobban az ijedtség látszódott rajta. Nagyon félt a következményektől. Most már kezdtem én is megijedni.
- Nem, nem tudom.
- Melani. Ha te megtartod ezt a szörny…, babát, akkor következő teliholdkor, ami pontosan tíz nap múlva lesz, meg kell szülnöd a gyereket. A te esetedben, nagyon gyorsan lezajlik a terhesség. De ez idő alatt a legnagyobb kínokat kell átélned. A szülés pedig…- itt habozott egy kicsit – olyanoknál, mint te, halálos is lehet. És én ezt nem engedhetem meg. Nem akarlak elveszíteni. A nővéremet már elvesztettem. Ő is olyan volt mint te.- hazudott nekem. Amikor legelőször behívtam a házamba akkor nem ezt mondta.
- Te hazudtál nekem. Mért nem mondtad el az igazat a nővéredről? Azt mondtad, hogy megölték és…
- Sajnálom….akkor nem mondhattam el neked. És reméltem is, hogy soha nem kell lemondanom ezt az egészet, mert…nagyon nehéz nekem erről beszélni Melani. De most muszáj elmondanom. – még soha nem láttam sírni Taylort, de ahogy most a könnyeivel küszködött itt előttem, nagyon sajnáltam. Bárcsak ne hoztam volna szóba a dolgot… - A nővérem egyszer teherbe esett. Amikor megtudta, ő is így reagált rá mint te. Nagyon örült annak, hogy lesz egy babája. De akkor sem ő sem mi nem tudtuk, hogy ennek súlyos következményei lesznek. Akkor kezdett furcsává válni a dolog, amikor egyik napról a másikra akkora hasa lett, mint egy hat hónapos terhesnek. Felkerestük Sofiaékat, akik Európában élnek. Ők is vámpírok, mint mi, de ők nomád életformát folytatnak. Ez alatt azt értem, hogy ők emberek vérével táplálkoznak. Na szóval… ők elmondták, azt amit én neked…, hogy akár bele is halhat a szülésbe a nővérem. De már késő volt. A szülés napján, egész nap csak vonaglott a fájdalomtól. Amikor megindult a szülés, ő már nem bírta tovább és… feladta a küzdést. Meghalt. Ő is, és a baba is. Ez volt életem legszörnyűbb napja. Látni, ahogy meghal a nővérem. Nem akarom újra átélni, és főleg nem veled. Te jelented számomra az egész világot!
Nem tudtam erre mit mondani. Csak nyeltem a könnyeimet és belegondoltam, mi vár rám, hogy ha megtartom a babát. De én nem akartam elvetetni. Ki tudja, lehet, hogy soha többet nem eshetek teherbe. Sőt! Egészen biztos.
- Taylor…én…engem nem érdekel a fájdalom…én… megtartom a babát.
Ezek voltak azok a szavak, amiket nem kellett volna kimondanom. Taylor elkezdett rám morogni és vicsorogni. Én ösztönösen támadóhelyzetbe álltam, és támadni készültem, amikor óriási fájdalom hasított a hasamba. Összeestem, és torkom szakadtából ordítani kezdtem a fájdalomtól. Azt hittem, ennél rosszabb már nem is lehetne. De lett. Ránéztem a hasamra, ami most kétszer akkora volt, mint legutóbb, és amiből egy hasadáson keresztül ömlött a vér. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt.
Taylor gyorsan felemelt a földről és lerakott az ágyra. Nem lehetett könnyű dolga, mert én egyfolytában rángatóztam és ordítottam. Elővette a telefont, és beszélt valakivel. De, hogy ki volt az, arra már nem emlékeztem, mert elájultam.