Luke Skywalker él, élt, és élni is fog, és erősen úgy tűnik, hogy Zsákos Frodo, Gandalf, Aragorn és a többiek is éltek már ötven évvel ezelőtt is, és élni fognak ötven év múlva is. A különféle fény- és varázskardokkal operáló társaságokon felül létezik még az EA, mely mint rendes nagyvállalat, főként a pénzzel operál, és ennek jegyében ad ki újabb és újabb variációkat egy témára, mely téma jelen esetben a Gyűrűk ura licensz.

A különféle akciójátékokon kívül bő egy éve jelent meg a The Battle for Middle-earth első része, mely finoman szólva sem volt tökéletes, viszont rendelkezett azzal a kétségkívül vonzó vonással, hogy tonnaszámra lehetett orkokat hentelni benne, aminek megvan a maga varázsa, ugye. Most pedig újra itt a lehetőség, hogy kezünkbe ragadjuk a gyeplőt, és végigverjük Szauron gaz seregeit egészen Mordorig, avagy opcionálisan lehervasszuk az önelégült mosolyt a tündék arcáról. Mindez természetesen roppant mód üdvözítően hangzik, minden bizonnyal játékosok százezrei kattintanak nagy vehemenciával az „install” gombra, annak reményében, hogy nagy vonalakban végigjátszhassák a regény történéseit. Azonban a nagy lelkesedések nagy pofára esések lehetőségét is magukban rejtik, és sajnos a The Battle for Middle-earth második része a padlóval való interakció lehetőségének kellemetlenebbik felét rejti magában. Történt ugyanis, hogy az EA Los Angeles fejlesztői gondoltak egy nagyot, és úgy ahogy van, sutba vágták Tolkien remekművének cselekményét, pusztán Középföldét mint befogadó világot vették át, semmi egyebet. Ebből következik, hogy a kampányok élvezhetőségi értékét egyenesen porba sújtja, ha olvastuk a regényt, avagy ha láttuk a filmeket. Igaz, hogy mindkét kampány igen dinamikus, relatíve jól felépített, azonban finoman szólva is lehangoló olyan küldetések sorát végrehajtani, melyek megtörténte teljességgel elképzelhetetlen lenne a regényben. Őszintén megvallom, ilyen undorral már igen régóta nem játszottam játékot kampány módban, a játék ezen része vagy módfelett nagy önuralmúaknak ajánlott, avagy azoknak a tudatlanoknak, akiknek még semmilyen formában nem volt szerencséje Tolkien munkájához.

Felülemelkedvén a hadjáratok által végrehajtott erőszak sokkján, a két kampányon kívül kaptunk egy War of the Ring játékmódot is, melynek elvileg jófajta területfoglalós-menedzselős taktikai játékot kellene rejtenie. Gyakorlatilag azonban meglátszik rajta, hogy egy RTS innovatívnak szánt mellékhajtása, aminek folyományaként egy igen leegyszerűsített és elbaltázott módot kaptunk. Egyrészt a leegyszerűsítés igencsak fájdalmas: létezik három egész fázis (harci, visszavonuló, taktikai), melyen belül a taktikaiban építkezhetünk, a visszavonulóban értelemszerűen visszavonulót fújhatunk, míg a harci fázisban a különösebb meglepetéseket nélkülözendő, harcolnunk kell. A rendszer talán még ezzel a spártai egyszerűséggel együtt is működhetne, ha pár apróságot jobban kidolgoztak volna. Nevezetesen példának okáért a katasztrofális számolási rendszert, mely képes egy elit elf sereget ledaráltatni pár nyamvadt goblinnal szemben. A játékmód legnagyobb hibája mégis az, hogy igen gyorsan dögunalomba fullad, hiszen az igen szerény opcióknak köszönhetően sok lehetőségünk nincs, a csaták pedig mindig ugyanabban a megszokott keretben zajlanak, pusztán csak a terep változik.

Az útkeresés mint olyan, voltaképpen néhol egészen korrekt agyvérzés közeli állapotba tudja sodorni az embert, lévén az egységek teljesen kaotikusan fel és alá grasszálnak a pályán, mire meglelik azt a pontot, ahová nagyjából öt perccel ezelőtt böktünk, hogy menjenek oda. Szintén neuralgikus pont, hogy a baráti tűz elől egységeink nem térnek ki, szépen beállnak a lehető legnagyobb erősségű varázslat epicentrumába, és várják az üdvözítő elmúlást. Vannak azonban üdvözítőleg ható innovációk is, mint például az, hogy a sorozat második epizódjában végre nem kötött az építkezés, azt építünk, és oda, ahova csak akarunk. Bővíteni a főépületünket bővíthetjük, ami igen pöpec vizualitásra tehet szert a különféle fejlesztgetések révén. Megmaradtak a varázslatok is, melyeket a csaták után kapott pontokból fejlesztgethetünk. Nyersanyagnak továbbra is megmaradt a mindent átható, éteri... manna illene ide, de e helyett kaját kell írnom, lévén a farmok ezt termelik minden mennyiségben –legalábbis amennyiben megfelelő terepre építjük őket, ezúttal ugyanis a fekvésüktől függően termelnek többet avagy kevesebbet.

Az egységek terén jelentős bővülés következett be – a dolog valahol ott kezdődik, hogy immáron hat különböző nációt kommandírozhatunk. A jókat a törpék, tündék és az emberek képviselik, míg a csúnya bácsikat Mordor, Vasudvard, és a valahonnan előkeveredett goblinok reprezentálják. A faji változatosság mellé jön az egységek széles palettája is, mely a játékosok igényeit kielégíti ugyan, de újabb szöget üt a regény koporsójába. Az új egységekkel önmagukban nincs baj, több-kevésbé belesimulnak Középfölde lényeinek rengetegébe, viszont annál nagyobb eretnekség példának okáért Balrogot idézgetni úton-útfélen.

Mindenért kárpótol viszont a multiplayer mód. Egyrészt játszhatunk a különböző regénybéli helyszíneken, ami önmagában is felemelő érzés, másrészt az egyjátékos módban jelentkező neuralgikus pontok nem nagyon jelentkeznek.

Grafikailag igen jól szerepel a The Battle for Middle-earth II, aki bírja géppel, annak vizuális orgazmus közeli látványvilágot tartogat a játék. Egyrészt a textúrák részletesek, a poligonszám magas, másrészt pedig a fejlesztők odafigyeltek a hangulati elemekre: a grafika stílusos, az egységek mozgás-animációi valósághűek, és igen sok van belőlük. A játék egyes pontokon már-már mintha meg akarna szólalni. Megszólalni pedig értelemszerűen a filmből vett zörejekkel, hangokkal és zenebonával szólal meg a játék, mely tovább fokozza a grafika által amúgy is biztosított beleélést, voltaképpen egy az egyben minden fellelhető hangot átemeltek a filmek audiotárából.

Bár a cikk jelentékeny részében szapultam a játékot, mindez nem azt jelenti, hogy a Battle for Middle-earth második része rossz játék lenne, pusztán azt, hogy a kampányok, mint olyanok, csakis erős idegzetűeknek ajánlottak, ugyanis nemhogy a sárba tiporják, hanem egyenesen erőszakot tesznek Tolkien regényén, illetve az ehhez kapcsolódó műveken (Babó, Szilmarilok). Azonban ettől az apróságnak nem nevezhető momentumtól eltekintve egy igen élvezetes játékot kapunk, amely hosszú távú szórakozást tud biztosítani abban az esetben, ha az első öt percben nem kaptunk heveny szívrohamot valamely hadjárat láttán.