ÖTÖDIK FELOLVASÁS.

A kálvinizmus és a művészetek.

Ebben az ötödik és utolsóelőtti felolvasásomban a kálvinizmusról és a művészetekről fogok szólani.

Nem az uralkodó divat kényszerít engem erre. Az a rajongó művészetimádás, amely napjainkban el van terjedve, nem egyeznék össze azzal a magas és komoly életfelfogással, amely a kálvinizmust állandóan jellemezte, s amelyet nem ecsettel vagy vésővel a műteremben, hanem karddal a csatamezőn, a vérpadon pedig a legdrágább vérrel pecsételt meg. Ezenfelül nem szabad, hogy az a művészetszeretet, amely napjainkban olyan széles kiterjedást vesz, elvakítsa önöket. Ezt önöknek józan ésszel és bírálói szemmel kell megvizsgálniok. Itt ugyanis azzal a minden tekintetben megmagyarázható tüneménnyel van dolgunk, hogy a művészi finom ízlés, amely hosszú ideig egyes előjogokkal bíró köröknek privilégiuma volt, most a polgári társadalom széles köreiben is gyökeret igyekszik verni, sőt alkalomadtán már azt a hajlamát is elárulja, hogy a legalacsonyabb néprétegek közé is alászálljon. Nem egyéb ez, mint – ha úgy tetszik – demokratizálódása annak az életmegnyilvánulásnak, amely eddig még sohasem lépelt fel másként, mint arisztokratikus allűrökkel. És bár a valóban született művész panaszkodik is afelől, hogy a zongorajáték a nagy tömeg számára pusztán csengő-bongó muzsika, s a festés is alig több a mázolásnál, mindamellett az a túláradó érzés, hogy a művészetet előjogaiban nekünk is részünk van, annyira lebilincselő, hogy az emberek inkább belenyugosznak a valódi művész gúnyos mosolyába, semhogy a művészetnek a nevelésben való alkalmazásáról lemondjanak. Ha az ember művészettel foglalkozik, ez ma már mintegy ismertető jele a magasabb műveltségnek. S mindebben az a vágy nyer kifejezést, hogy fülünk és szemünk által gyönyörködjünk, kiváltképpen a zene és a színpad útján. És bár nem lehet tagadni, hogy emez érzéki élvezetek után, széles körökben, kevésbbé nemes, sőt egyenesen bűnös módon törekesznek, éppoly bizonyos az is, hogy a művészet iránt való eme szeretet sok esetben nemesebb élvezetekre irányítja a lelket és csökkenti az alantasabb érzékiségre irányuló vágyakat. Különösen nagy városainkban az egyes vállalatok impresszáriója most olyan helyzetben van, hogy gazdag műsort szolgáltathat, s az egyes népek között levő kényelmes összeköttetés, az énekesek és színészek között található virtuózoknak olyan nemzetközi jelleget ad, hogy a legjobb művészeti produkciók, csaknem ingyen, tízszerte terjedelmesebb kör elé vihetők. S hogy méltányosak legyünk, ehez még hozzá kell tennünk azt is, hogy az emberi szív, amelyet a materializmus és racionalizmus vérszegénységgel fenyeget, ez ellen az elsorvadás ellen a művészet iránt való szeretetben és a művészi érzékben keresi az ellenmérget. A pénz, a száraz gondolkodás uralma az érzések életét a fagypontra szorítja alá, s ez ellen reagál a szív misztikus világa a művészet bódulatával, ha egyszer azt a vallás birtokába nem vehette. Én tehát, bár nem feledem el, hogy az igazi művész-zseni inkább az elkülönültség magaslatait keresi, mint valamely széles kör sekélyes talaját és a mi valódi műélvezetekben oly szegény évszázadunk ezért sütkérezik inkább a múlt művészetének dicsfényében, semhogy maga lepjen meg minket valami új műalkotással, sőt azt is megengedem, hogy a profanum vulgus (közönséges nép) művászetimádása, a maga ízléstelensége folytán, sok kárt okozott a művészetben, de azért ez a művészet és művészi produkció után való tájékozatlan rajongás, az én véleményem szerint, mégis magasan felette áll a telhetetlen pénzhajhászás, a száraz önhittség s a Bacchus, Vénus után való sóvárgásnak. Ebben a hideg, Istent nem tisztelő, gyakorlatias évszázadban a művészetnek ez az imádása tartotta bennünk életben a magasabb hajlamokat, amelyek egyébként könnyen kihaltak volna az emberiségből, amint a múlt század közepe táján valóban ki is haltak. Jegyezzék meg tehát önök jól, hogy én a folyamatban levő művészeti mozgalmat nem becsülöm kevésre, de jegyezzék meg egyúttal azt is, hogy ez az én szememben közelről sem ér fel a 16-odik század vallási mozgalmával, s ezért én nem is gondolok arra, hogy e művészeti divat kedvéért a kálvinizmust koldulni küldjem. Mikor tehát ahhoz fogok, hogy a kálvinizmus jelentőségét a művészet területén kimutassam, távolról sem gondolok a művészeti érzéknek, a művészet szeretetének mai népszerűsítésére, de tekintetemet a szépre irányítom s arra a művészetre, amely egyike Isten leggazdagabb ajándékainak, amikkel valaha az emberiséget elhalmozta.

Ezen a helyen természetesen és ezt a történelemnek minden ismerője érzi, egy nagyon mélyre gyökerezett előítéletre bukkanok. Kálvin, mondják, személyét tekintve minden művészi érzéknek híján volt, és a kálvinizmus, amely Hollandiában a képrombolást előidézte, teljesen képtelen a művészet megértésére, nem hogy alkotni tudna valamit. Azért, mielőtt tovább mennék, hadd szóljak nehány szót erről a vak előítéletről. Kétségtelen, hogy Luther – még ha azt a mondását: Wer nicht liebt Wein, Weiber und Gesang, [152] nem értékelem is túlságosan sokra – művészi tekintetben sokkal magasabb színvonalon állott, mint Kálvin. De mit bizonyít ez? Azért, hogy Szókratész a maga pisze orrával, mint valami szép dologgal dicsekedett, mert azon át olyan kényelmesen vehetett lélegzetet, és tényleg minden szépérzéknek híjával volt, vajon el akarja-e vitatni valaki a hellenizmustól a maga babérait a művészet területén? Jánosnak, Pálnak, Péternek, a keresztyén vallás e három oszlopának iratai vajon elárulják-e csak egy szóval is a művészi élet nagyrabecsülését? Sőt, tisztelettel legyen mondva, vajon az evangéliumok egyetlen elbeszéléséből is ki lehet-e mutatni azt, hogy maga Krisztus fellépett a művészet érdekében, vagy vágyódott a művészet után? S ha önöknek ezekre a kérdésekre, egyikre a másik után, nemmel kell is válaszólni, vajon jogot ád-e ez valakinek arra, hogy tagadásba vegye, hogy a keresztyénség a művészet életére igen nagyfontosságú esemény volt? S ha nem, hogyan vádolhatják a kálvinizmust a művészet részéről vandalizmusral azért, mert Kálvinnak – személyét tekintve – kevés érzéke volt a művészet iránt, s keveset foglalkozott a művészettel? De ha önök a geus-ök képrombolására [152a] térnek, nem szabad elfelednünk, hogy a nyolcadik évszázadban a görög világ közepette egy Isauri Leó férfias komolysága még hevesebb képrombolást hozott létre. [153] Vajon mindebből következik-e azért az, hogy a bizantinizmus anélkül tűnt a múltba, hogy a művészetre valaminő hatást gyakorolt volna? Vagy akarnak még más ellenérvet is önök? Nos, hát Mohamed a maga Korán-jában még sokkal hevesebben lépett fel minden kép, minden képhez hasonló dolog ellen, mint Isauri Leó a 8-adik és a geus-ök a tizenhatodik században. S vajon ennek következtében tagadhatjuk-e azt, hogy a granadai Alhambra és a sevillai Alcazar [154] az építő művészet csodaszép alkotásai?

Nem; valóban az ilyen balga szóbeszéddel semmit sem érünk el itt. Egyáltalában nem szabad feledni, hogy bár a művészi érzék általános emberi tünemény, mindamellett ennek az érzéknek kifejlődése a néptípusnak, az éghajlatnak és a lakóhelynek megfelelőleg nagyon egyenetlenül van elosztva a népek között. Ki keres pl. Izlandban fejlett művészetet, s ki nem lélegzi azt be – ha szabad e kifejezést használnom – Levante természeti gazdagságának közepette? Hát vajon csoda-e, hogy Európa déli része jobban kedvezett a művészi érzéknek, mint az északi? S ha a történelem arról tesz önök előtt bizonyságot, hogy a kálvinizmus mindenekelőtt az északi népeknél talált befogadtatást, hát vajon érheti-e valami vád a kálvinizmust azért, hogy hidegebb éghajlat alatt és szegényebb természeti környezetben élő népek körében nem volt képes olyan művészi életet ébreszteni, mint aminő a déli népeknél látható? Tényleg a kálvinizmust, mivel az Istennek lélekben és igazságban való imádását többre becsülte a szacerdotalisztikus pompázásnál, Róma részéről az a vád érte, hogy nincs érzéke a művészet értékelése iránt; és mivel helytelenítette azt, hogy a nő szemérmét a festő előtt leleplezze, vagy a balettben női tisztességét eldobja magától, erkölcsi komolysága által összeütközésbe került a szenzualizmussal, amely szerint nincs olyan áldozat, ami a művészet érdekében túlságosan nagy volna. Mindez azonban nem vonatkozik magára a művészetre, hanem csupán arra a helyre, amely azt a mi életünk összeségében megilleti, és azokra a határokra, amelyekkel annak területét meg kell szabnunk. Hogyha tehát önök magasabb szempontokból akarják megítélni a kálvinizmusnak a művészettel szemben való jelentőségét, ne hallgassanak az ilyen felületes megjegyzésekre, hanem kövessenek engem, mikor három különböző szempontból vizsgálat alá veszem: 1. azt, hogy miért nem volt képes a kálvinizmus saját külön művészi stílust kifejleszteni magának; 2. azt, hogy mi következik a kálvinizmus elvéből a művészet lényegére nézve; és 3. azt, hogy mit tett tényleg a kálvinizmus a művészet felvirágzásáért a valóságban.

Minden rendben volna, ha a kálvinizmus is saját külön művészi stílust fejlesztett volna ki. Amint dicsérve emlegetik az athéni Parthenont, a római Pantheont, a bizánci Hagia-Sophiát, a kölni dómot s a vatikáni Szent Péter-templomot, úgy a kálvinizmusnak is valami nagyhatású építményt kellett volna felmutatni, amelyben életeszményének teljes egésze művészileg testet öltött volna; hogy ezt nem tette, az állítólag elegendő bizonyságul szolgál művészeti szegényságére nézve. Az emberek abban a tévhitben élnek, hogy szeretett volna ugyan a kálvinizmus is ilyen művészeti gazdagságot teremteni, de nem volt képes. Száraz mogorvasága útjában állott az ilyen nemes fejlődésnek. És ha a humanista a régi Görögország klasszikus művészetét, a görög egyház a bizáncit és Róma a maga gót stílusát dicséri, akkor azt gondolják az emberek, hogy a kálvinizmus ezzel szemben zavartan és üres kézzel áll, s magát azzal vádolja, hogy az emberi élet teljességét megrövidítette. Ezzel a teljesen méltatlan váddal én azt az állítást helyezem szembe, hogy a kálvinizmusnak éppen a maga magasabbrendű alapelve folytán nem volt szabad ilyen saját külön művészi stílust kifejleszteni. S e helyen az építőművészetet kell előtérbe állítanom, mivel a klasszikus művészetben éppúgy, mint az úgynevezett keresztyénben tulajdonképpen az építőművészet folytán jött napfényre az abszolút és mindent felölelő művészi munka, és minden más művészet a szentély és templom, valamint a mecset és a pagoda körül forgott. Alig lehet oly művészi stílust megnevezni, amely ne az Isten tiszteletéből, mint középpontból indult volna ki és ne az istentisztelet számára való építkezési pompában iparkodott volna tökélyre jutni. Egy magában véve egyébként nemes ösztön hatott itt közre. A művészet a vallásnak köszönhette leggazdagabb motívumait. A vallási buzgósághan találta meg azt az aranybányát, amely pénzügyileg legmerészebb terveit is lehetővé tette. A szent művészetben nem csupán a művászetszeretők szűk körét találta fel, hanem az egész népnek széles rétegeit is ott látta lábai előtt. Az istenimádás az összes szétszórt művészeteket szorosabb kötelékekkel kapcsolta össze egymáshoz. Az örökkévalóval való ezen összeköttetése által benső egységet és eszményi megszentelődést is adott a művészeteknek. Ebből magyarázható azután meg az, hogy bármit tehetett is a művészet felvirágoztatasáert a palota és a színház, a maga saját külön bélyegét a művészeti egységben való összefoglalás által csupán a szentség ütötte rá a művészetre. A művészeti stílus s az imádás stílusa együvé olvadt. S ha mármost a művészet által hordozott istenimádás és az istenimádás által megelevenített művészet lenne valósággal az igazi és a legmagasabbrendű dolog, akkor, el kell ismernem, hogy a kálvinizmusaak le kellene erről tenni. Ha azonban kiderül, hogy a vallásnak és művészetnek ezen házassága a vallásos és általános emberi fejlődésnek egy alacsonyabb fokát jelenti, akkor világos, hogy a saját külön művészeti stílus hiánya a kálvinizmusra nézve még inkább jó ajánlólevél. Hogy ez tényleg így van, az előttem szilárdan áll, és erről az érzületemről akarok most itt önök előtt számot adni.

Az istenimádásnak esztétikus kifejlődése, mely azt az eszményi magaslatot eléri, aminek a Parthenon, a Pantheon, a Hagia Sophia és a Szent Péter-templom mindmegannyi megkövült bizonyságai, csupán azon az alantasabb fejlődési fokon gondolható el, amelyen a felsőség és papság hatalma egy és ugyanazon vallási formát kényszeríti rá az egész népre. A szimbolikus istenimádásban aztán a lelki megnyilvánulások minden különbözősége összeolvad, s a tömeg egysége a felsőság s a klerikalizmus vezetése alatt megadja a lehetőségét annak, hogy ily kolosszális művek kifizetődjenek és karban tartassanak. Ezzel szemben a népek folyamatos fejlődésénél, mikor a lelkek differenciálódása a tömeg egységességét megszünteti, a vallás is felemelkedik arra a magasabb fokozatra, ahol szimbolikus cselekvésekből szövődöttség helyett tiszta öntudatos életté változik s ezáltal szükségessé teszi: 1. a különböző imádási formákra való szétszakadást; 2. az önállóvá lett vallásnak az állami gyámkodás alól való felszabadulását; 3. a papi felsőség alól való megszabadulást. A szellemi fejlődésnek ezen magasabb fokozatához csak a XVI. században közeledett lassanként Európa; és nem a lutheranizmus a maga cuius regio, eius religio-jával, hanem a kálvinizmus volt az, amely az erre való átmenetet, ha nem is hajtotta teljesen végre, de legalább elvben lehetővé tette. Minden országban, ahol a kálvinizmus fellépett, az életfelfogások sokféleségére vezetett, s megtörte a felsőségnek a vallás területén való uralmát, és a papi uralomnak széles körökben véget vetett. Ámde ebből egyúttal az is következett, hogy az istenimádás szimbolikus formáját megszüntette, s a művészetnek azt a követelését, hogy a maga szellemét pompás építményekben testesítse meg, visszautasította. Az az ellenvetés pedig, hogy Izraelben mégis ilyen szimbolikus istentisztelet állott fenn, az én feltevésemet nem rontja le, sőt inkább egyenesen annak a megerősítésére szolgál. Vagy nem azt mondja-e az Újszövetség, hogy ez az árnyszerű istentisztelet, amely a dolgok régi rendjében nélkülözhetetlen volt, a próféciák beteljesedésének korában "öreg, elaggult vala s a megsemmisüléshez közel állott?"

Izraelben államvallás uralkodik, éspedig egyetlen vallás az egész nép számára. Ez a vallás papi vezetés alatt áll, végezetre szimbolikus alakban nyilvánul meg, s ezért Salamon pompás templomában testesül meg. Miután azonban ez az árnyszerű istentisztelet az Úr tanácsa számára megtette a szolgálatot, fellépett Krisztus, hogy megjósolja azt az órát, amikor Istent többé nem ebben a monumentális jeruzsálemi templomban, hanem lélekben és igazságban fogják imádni. Ennek következtében az összes apostoli iratokban nyomát és árnyékát sem találjuk a művészi formábam való istenimádásnak. Áron látható földi papsága megsemmisül a Melkhisádek rendje szerint való láthatatlan, mennyei főpapság előtt. [155] A tiszta szellemi felfogás áttöri a szimbolikus istenimádás ködét.

Mindezzel szépen összhangban áll s ez az én második bizonyítékom, a vallás és művészet közötti magasabb viszony. Itt két szaktudósra hivatkozom, akiket bátran el lehet fogadni pártatlan tanúk gyanánt, mivel mindketten teljesen kívül állanak a kálvinizmuson: az egyik Hegel, a másik Hartmann. Hegel [156] azt mondja nekünk, hogy amikor a művészet az alacsonyabb fokon, a még érzéki megkötöttségben élő vallás számára a legnemesebb kifejezési és megelevenülési formát kölcsönzi: ezáltal azt a maga érzéki korlátoltságából egyenesen ki is segíti; mert bár igaz ugyan az, hogy alacsonyabb fokon csupán a művészet által hordozott imádat teszi a szellemet szabaddá, mégis – így végzi be – "a szépművészet még nem jelenti a legmagasabbrendű felszabadulást"; mert ez egyedül a láthatatlan szellemi által lehetséges. * Még határozottabban tanít bennünket Hartmann, [157] amikor azt mondja: "Az istenimádat eredetileg elválaszthatatlan egységben lép föl a művészettel, amennyiben ezen alacsonyabb fokon a vallásnak még hajlandósága van arra, hogy külső esztétikai hatásokban vesszen el. Éppen azért az összes művészetek a vallási szolgálatában lépnek fel, éspedig nemcsak a színművészet, festészet, szobrászat és építészet, hanem a tánc, mimika és dráma is. Mennél nagyobb szellemi érettságre jut azonban el ezzel szemben a vallás, annál inkább elmarad a művészettől, mint amely távol áll attól, hogy igazi lényegét képes legyen kifejezni. E történelmi elválási processzus végeredménye tehát – mondja Hartmann – az, hogy az érett vallás teljesen lemond arról az ingerről, melyet neki az esztétikai színleges érzés ígér, hogy magát egészen és kizárólag a vallásos elmélyedés fokozására koncentrálja.**

* G. W. Hegel: Encycl. der Phil. Wissenschafte in Grundrissen. Berlin, 1845. Th. III. p. 445.

** Hartmann: Aesthetik. Leipzig. II. 458. 459. l.

Mármost az alapgondolat úgy Hegelnél, mint Hartmannál teljesen helyes. Mind a vallásnak, mind a művészetnek megvan a maga saját külön életszférája; oly szférák ezek, amelyek kezdetben alig különböznek egymástól s azért egymásba elvegyülnek, de a magasabb fokú fejlődésnél egymástól különválnak. Akárcsak a bölcsőben fekvő ikreken eleinte alig látja az ember, vajon a férfi- vagy a női nemhez tartoznak-e, mikor azonban mind a ketten felnőttek lesznek, itt áll előttünk a férfi és a nő, mindegyik a maga saját külön megjelenési formájában, saját külön képességeivel és saját külön lelki arculatával. Ennélfogva a magasabb fejlődésnél nem csupán a vallás, hanem a művészet is önálló életre törekszik, szóval olyanok, mint az a két szár, amely kezdetben egymásba fonódva, egy és ugyanazon növénynek tűnt fel, felnövekedvén azonban kiderült, hogy mindegyik külön-külön a maga gyökérzetéből táplálkozik. Ez a folyamat az, amely Árontól Krisztusig, Aholiástól az Úr apostoláig terjed, s ugyanezen folyamat következtében foglal el a kálvinizmus is a tizenhatodik században magasabb álláspontot, mint ahová a romanizmus eljuthatott. Ennek következtében nem tudott tehát és nem volt szabad a vallásos kálvinizmusnak valami sajátos művészi stílust a maga vallásos elvéből kifejleszteni. Mert ha ezt tette volna, alacsonyabb álláspontra süllyedt volna vissza. Sokkal inkább annak a nemes törekvésnek kellett a szeme előtt lebegnie, hogy a vallást a maga istentiszteletável együtt az érzéki formából mindjobban és jobban kifejtse és szellemi úton felvirágoztassa. S erre amaz erőteljes lüktetés folytán volt képes, amellyel abban a korban a vallásos élet az emberiség vérereiben keringett; és ha most oly sokan vannak közöttünk, akik templomainkat hidegnek és kevésbé otthonosnak találják, és a művészetet az imádság házába visszakívánják, ezt csupán annak a körülménynek lehet tulajdonítani, hogy a vallásos élet érverése közöttünk most sokkal gyengébben lüktet, mint a vértanúk korában. [158] Ebből azonban távolról sem lehet jogot formálni ahhoz, hogy a vallásnak egy alacsonyabb fokára süllyedjünk vissza, sőt a vallásos élet hanyatlását látva az Isten gyermekei ajakán imádságnak kell fakadni azért, hogy a Szentlélek hathatósabban munkálkodjék a szívek mélyén.

Ha az aggastyán ujra gyermekké lesz: ez mindig fájdalmas visszaesés. De az az ember, aki Istent féli és a Lélek világosságában él, gyermekkorának játékszerei után nem nyúl vissza többé soha.

Ama bizonyíték után, amelyet eddig elöterjesztettem, még csak egy aggály állhatna fenn, s ezért én annak is a szemébe akarok nézni. Fel lehet nevezetesen vetni azt a kérdést, hogy vajon a kálvinizmusnak, mint lényegében elvi életirányzatnak, mégis nem lehet-e és nem kell-e valami sajátos művészeti irányt teremteni, esetleg akár a valláson és kultuszon kívül is? Ehhez azonban először meg kell értenünk ennek a kérdésnek valódi jelentőségét. Mert nem arról van itt szó, hogy a kálvinizmus, amellett, hogy tényleg megvan a maga külön esztétikai jelentősége, adott-e külön irányt a művészetek művelésének vagy nem? Hiszen, hogy ezt valósággal megtette, az mindjárt ki fog tűnni magától is. Hanem arról s a kérdésnek itt sokkal inkább úgy kellene hangzania, hogy vajon egy mindent felölelő értelemben vett művészeti stílus a vallás szférájának kizárásával elképzelhető-e, lehetséges-e? Másrészt pedig tegyük fel, hogy ez lehetséges lenne; vajon lehet-e a kálvinizmustól követelni azt, hogy egy ilyen nem-vallásos, egyetemes művészeti stílust hozzon létre?

Ami most már közelebbről az első kérdést illeti, mindjárt megállapítom, hogy a művészet története eddig még sohasem látott valamely mindent felölelő művészeti stílust a vallással való kapcsolat nélkül feltűnni, és hogy éppen emiatt semmiféle új művészeti stílust várni többé nem lehet. De jól jegyezzük meg azt, hogy én most nem valami olyan iskoláról beszélek, amely a művészetek valamely különálló ágánál fejlődik ki, hanem olyan művészeti stílusról, amely az összes művészetekre rányomja a maga koncentrikus bélyegét. S itt talán csupán a római művészetről s a reneszánsz művészetéről lehetne azt mondani, hogy valami, a valláson kívülálló szellemi mozgalom keresett itt mindenoldalú megnyilvánulást a művészet különböző formáiban. A kupola például, hogy megint az építőművészetből induljak ki, a római, továbbá a bizanci művészetben nem a vallási, hanem a fenséges eszméjének a kifejezője. A kupola szimbolizálja a világuralmat és ha más értelemben is, mégis el kell ismerni a reneszánszról, hogy nem szent területen, hanem az állami és polgári élet körében lépett fel. A reneszánszot felolvasásom harmadik részében beszélem meg a római művészi stílusra váló tekintettel, de már itt megjegyzem, hogy az olyan stílus, amely majdnem minden motívumát a görög művászettől kölcsönözte, alig tarthat igényt az önálló jellegre; továbbá hogy az állameszme Rómában annyira össze volt nőve a vallásos eszmével, hogy főképpen a császárok korában, mikor a római művészet virágkorát élte s mikor a Divus Augustusnak mutatták be az áldozatot: az állam és a vallás egymástól való elválasztása egyszerűen nem történelmi eljárás.

De ezt a történelmi megállapítást nem is számítva, egyenesen kétségbe is vonható, hogy a vallás területén kívül ilyen mindent összefoglaló stílus valaha is fölléphetett volna. Hiszen az ilyen stílus fellépéséhez az illető nép lelki és érzéki életében valami olyan központi motívum kívántatik meg, amely belülről kifelé hatva, az egész élet felett uralkodik, s ennek következtében ebből a szellemi központból kiindulva, a művészet minden területén a legszélső perifériáig hat és munkál. Természetesen nem úgy, mintha a művészet saját világa egy saját külön gondolatnak a terméke volna. Az intellektuális művészet nem művészet, és Hegelnek az a kísérlete, hogy a művészetet eszmékből és gondolatokból magyarázza meg, magának a művészetnek lényege ellen irányult. A mi intellektuális, etikai, vallásos és esztétikai életünk mindegyikének megvan a maga saját külön szférája, amely felett rendelkezik. Már most ezek a szférák egymással párhuzamosan haladnak, és ezért egyiket sem lehet a másikból levezetni. Mert bár négyféle a forma, de mégis ugyanaz a mozgalom, ugyanaz az ösztön, ugyanaz az áramlat az, amely lényünk misztikus gyökerében négyes elágazásban keresi a megnyilatkozást kifelé. Így tehát a művészet sem valami mellékágazat, a már meglevő főágon, hanem különálló ág, amely életünk törzséből önállóan nő ki, habár a vallással azért a legközelebbi rokonságban is áll, még pedig sokkal közelebbi rokonságban, mint lelkünk gondolkodó vagy erkölcsi lényegével. Ha azonban mégis azt kérdezné valaki, hogy e négy terület mindegyikén hogyan állhat elő a koncepció egysége, akkor mindig újból bebizonyosodik az, hogy a véges létben való ezen egység kizárólag annál az egy pontnál található fel, ahol életünk a végtelennek forrásából kiárad. Nincs semmiféle egység a gondolkodásunkban, csakis úgy, ha azt egy önmagában egységes filozófiai rendszer hozza létre, és nincs említésre méltó filozófia rendszer, amely ne törekednék felkúszni a végtelennek ama kijáratáig. Éppen így erkölcsi életünkben sincs egység azon kívül, amely benső lényünknek az erkölcsi világrend által való megkötöttsége által jő létre, és semmiféle erkölcsi világrend el nem képzelhető, csupán csak egy olyan végtelen hatalom hatása alatt, amely ebben az erkölcsi világban a rendet felállította. És éppen így a művészet megnyilvánulásaiban sem állhat fenn semminemű egység, csakis az, amelyet az örök Szépnek ihletése táplál, amely viszont a végtelennek forrásából árad felénk, minket pedig a végtelenhez emel fel. Ennélfogva semmiféle jellegzetes és mindent felölelő egyetemes művészi stílus nem jöhet létre másként, mint egy sajátságos ösztön hatása folytán, amely a végtelenből kiáradva, legbensőbb lényünkben működik; és mivel a vallás éppen abban különbözik az értelemtől, erkölcsiségtől és művészettől, hogy öntudatunkban a végtelennel való közösséget egyedül ő képes létrehozni, az a törekvés, hogy valami sajátos, a vallás elvével összefüggésben nem álló művészi stílus jöjjön létre, egyszerűen képtelenség.

Jól meg kell tehát értenünk, hogy a művészet nem sallang a ruhán, nem játék az élet számára, hanem nagyon is komoly hatalom, és hogy éppen ezért a művészet életnyilvánulásában előforduló főváltozatoknak összeköttetésben kell állaniok egész életünket jellemző alapszínekkel; mivel pedig az egész emberi egzisztenciánkat jellemző alapszínek valamennyien kivétel nélkül Istenhez való viszonyunk uralma alatt állanak, tényleg a művészet lealacsonyítását és kevésre becsülését jelenti részünkről, ha azokról az elágazásokról, amelyekre a művészet oszlik, azt gondoljuk, hogy nincsenek összeköttetésben a gyökérrel, amely minden emberi életre nézve maga az Isten. És valóban tény is, hogy sem a tizennyolcadik század racionalizmusából, sem a francia forradalom elveiből saját külön művészeti stílus nem jött létre, s ha a mi tizenkilencedik századbeli művészeti világunkra mégoly súlyos is ez az ítélet, azért tény az, hogy ennek a századnak minden olyan törekvése, amely valami új, saját külön művészeti stílus megteremtésén fáradozott, eredménytelenül végződött, s úgy látszik, hogy a legszebb alkotásokat még mindig csak akkor tudja elővarázsolni, ha a múlt motívumaihoz tér vissza. Ennélfogva tehát minden olyan kívánságot, hogy a vallásos kiindulóponttól elszakadva, valami saját külön művészi stílus jöjjön létre, már magában véve vissza kell utasítanunk. Mindamellett, még ha másként lenne is ez a dolog, esztelenség volna a kálvinizmussal szemben ezt a követelményt felállítani. Vagy hogyan akarnók azt, hogy egy olyan életirányzat, amely a maga erejének forrását éppen abban találta, hogy minden embert és minden emberi életet az Isten színe elé állít, egy oly rendkívül fontos területen, mint aminő a hatalmas művészeteké, az indítékot, az ihletettséget, a megelevenítő életet Istenen kívül keresse? Annak a gúnyolódó szemrehányásnak tehát, hogy a saját külön művészeti stílus meg nem teremtése a kálvinizmus szellemi szegénységének megsemmisítő bizonyítéka, árnyéka sem marad. Mert ilyen művészeti stílus csupán vallási alapelvének auspiciumai alatt jöhetett létre, de éppen ez a vallási alapelv volt az, amely, mivel magasabb fokozatra emelkedett, megszüntette és megtiltotta azt a törekvést, hogy az emberek a vallás számára az érzéki szépségben keressenek szimbolikus kifejezést.

A kérdést tehát – s ezzel áttérek a második pontra, amelyre most szíves figyelmüket kérem – egészen másként kell felállítani. A kérdés itt ugyanis nem az, hogy teremtett-e a kálvinizmus valami olyat, amit magasabb álláspontja mellett többé meg nem teremthetett, ti. valamilyen saját külön művészi stílust, hanem egészen más, nevezetesen az, hogy mi következik a kálvinizmus elvéből a művészet lényegére nézve. Más szavakkal: van-e a kálvinizmus élet- és világfelfogásában hely a művészet számára, s ha van, minő hely az? Vajon a kálvinizmus elve ellenségesen áll-e a művészet lényegével szemben, vagy inkább a kálvinista elv szerint is szegényebb volna a világ egy ideális életszférával a művészet nélkül? És most nem a művészettel való visszaélésről, hanem a vele való helyes élésről tárgyalok itt. Az élet minden területének a számára kijelölt határokat tiszteletben kell tartani. A más területre való átcsapás soha sincs megengedve, s emberi életünk csak úgy fejlődik magasabb harmóniába, ha minden életfunkciónk fejlődése egyenletes. A fő logikájának nem szabad kigúnyolni a szív érzületét, sem pedig a szépérzéknek nem szabad hallgatást parancsolni a lelkiismeret felszólalására. Magát a vallást, ha mégoly szent is, vissza kell szorítani a maga határai közé, mihelyt az babonában, esztelenségben, rajongásban az eléje írt határokat túllépi. A fő túltáplálása a szív rosszultáplálása mellett beteges fejlődést eredményez, s éppen így a telivér művészet, amely a lelkiismeretet sápkórossá és vérszegénnyé teszi, rút diszharmóniát hoz létre, amely a görögök által annyira magasztalt kalokagathosz-szal [159] merő ellentétben áll. És hogy éppen emiatt, a női tisztességgel és a női szeméremérzettel folytatott eme szentségtelen játékkal a kálvinizmus is szembeszállt, az nem cáfolja meg állításainkat, mert mindez csak a művészettel való visszaélés megtorlása volt és a művészetek értékelésére nézve nincs befolyással. Hogy pedig ezzel szemben magában Kálvinban is a művészetnek helyes használata és értékelése nem ellenségre, hanem sokkal inkább védelmezőre talált, azt az ő szavaival fogom önöknek megmutatni. Mikor ugyanis a Szentírás a művészetnek ama Jubál sátorában való első megjelenésáről értesít miniket, aki a hárfa és orgonajátékot feltalálta, Kálvin nyomatékosan mutat arra, hogy itt praeclara Spiritus Sancti dona-ról, azaz a Szentlélek kiváló adományairól van szó. Kijelenti, hogy Isten ebben a művészi érzékben Jubál nemzetségét "kivételes talentumokkal gazdagította," és hangosan hirdeti, hogy ezek a művészi találmányok fényes bizonyítékai voltak Isten kegyelmének. (1) (1) Ed. Brunsvig. a. 1882. T. XXIII. p. 99.

Még nyomatékosabban hangsúlyozza az Exodushoz írt kommentárjában, hogy "az összes művészetek Istentől erednek, s úgy kell azokat tisztelni, mint Isten találmányait." (2) (2) Tom. XXV. p. 58.

A természeti életnek ezen gazdag kincseit is, mondja Kálvin, eredményükben a Szentléleknek kell köszönni. (3) (3) Ed. Amt. Tom. I. p. 570. b.

Az összes artes liberales-ben, éspedig úgy a fontosabb, mint a kevésbé fontos művészetekben Isten dicséretét és dicsőségét kell magasztalni. (4)(4) Tom. III. p. 175. b.

Sőt továbbmegy, és azt mondja, hogy a művészetek életünknek jelen nyomorúságos állapotában vigasztalásul adattak számunkra, és egyenesen az élet és a természet mély süllyedése ellen dolgoznak. (5)(5) Inst. Relig. Christ. l. IV. §. 34.

És mikor hivataltársa, Cop Genfben, a művészet, mint ilyen ellen kezdett dühöngeni, Kálvin maga tett lépéseket arra nézve, hogy, mint ő maga írja, "ezt az esztelen embert egészségesebb felfogásra és értelemre vezesse." (6) Azt az oktalan előítéletet pedig, mintha a képimádás ellen irányuló tilalom a szobrászatot megtiltaná, Kálvin cáfolatra sem tartja érdemesnek. [(7)] A zenéről dicsérőleg említi, hogy annak csodálatos és hihetetlen ereje van a szívek megindítására, a hajlamoknak és az erkölcsöknek megnemesítésére és szelídítésére. (8) Az életnek ama kincsei között, amelyeket nekünk Isten ajándékoz, hogy bennünket felüdítsen s nekünk élvezetet szerezzen, az ő véleménye szerint a zene áll a legmagasabb helyen. Sőt még akkor is, amikor a művészet alacsonyabbrendűvé lesz és csak a nagy tömeget akarja mulattatni, oly kevéssé tiltja azt el, hogy inkább kijelenti: a szórakozásnak ilyen fajtáit nem szabad megvonni a néptől. * Mindezt összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy Kálvin a művészetet a maga összes ágazataiban mint Isten, közelebbről a Szentlélek adományát tisztelte, hogy teljesen megértette a művészetnek azt a mélységes hatását, amelyet az a kedély életére gyakorol; hogy a művészetnek magas rendeltetését Isten dicsőítésében látta, aki azt az élet megnemesítésében, a magasabbrendű élvezetben, sőt magában a puszta felvidulásban nekünk ajándékozta. Végül pedig távol attól, hogy a művészet rendeltetését a természet utánzásában lássa, számára azt a feladatot tűzte ki célul, hogy valami magasabbrendű valóságot tárjon fel előttünk annál, amelyet a bűnös és mélyre süllyedt világ számunkra nyújt.

(1) Ed. Bruns. T. XXII. p. 356. (2) Tom. XXIV. p. 377. (3) Tom. VI. p. 169. * Tom. XII. p. 348.

Ha azonban mindebben csak Kálvin személyes felfogása és ízlése nyilatkoznék meg, úgy ennek a bizonyítéknak még semmi különösebb értéke sem lenne a kálvinizmusra mint ilyenre nézve. Ámde másként áll természetesen a dolog, a megfigyeljük azt, hogy Kálvin maga egyáltalán nem volt művészi hajlamú ember, hogy tehát Kálvinnak ez a rövid esztétikája – ha szabad ezt a kifejezést használnom – közvetlenül az ő alapelvéből származik, és szükségszerűleg talál helyet a kálvinista élet- és világfelfogásban. Hogy pedig ez tényleg így van, könnyű kimutatni.

Kezdjük tehát, hogy a kérdésnek mindjárt a gyökerét ragadjuk meg, Kálvin utolsó kijelentésénél, amely szerint a művészet nekünk valami magasabbrendű valóságot jelent ki annál, amit ez a süllyedt világ nyújtani képes. Önök is ismerik azt a viszályt, amely a művészet területén újból fölmerül, hogy vajon a művészetnek csak a természet utánzásának kell-e lennie, vagy inkább a természet fölé kell emelkednie? A szőlőfürtöknek oly tökéllyel való megfestése, hogy a madarak a látszattól megcsalva, abba belecsipkedjenek: a természetnek ilyen utánzása volt a szókratészi iskola számára a legmagasabb eszmény. S ebben az az igazság jutott kifejezésre, amit az idealisták gyakran elfelejtenek, hogy azoknak a formáknak és viszonyoknak, amelyeket nekünk a természet nyújt, alapformákul és viszonyokul kell szolgálniok és maradniok minden igazi valóság számára, és hogy az olyan művészet, amely nem figyeli és vizsgálja a természetet, hanem önkényesen felette akar lebegni, végezetül a képzelet játékává lesz. Másfelől azonban minden eszményi, művészi felfogásnak igazat kell adni a puszta empirizmussal szemben, amiikor az empirista művész a maga feladatát a természet utánzásával bevégzettnek látja. Mert hát gyakran a művészet területén is elkövetik az emberek ugyanazt a hibát, amibe a tudomány területén is beleesnek, hogy ti. megelégesznek a tények észlelésével, felfogásával s azoknak rendszeres visszaadásával. S valamint az igazi tudomány a tüneményekből a bennük lakozó rendhez emelkedik fel, és ennek a rendnek ismeretével felfegyverkezve azon van, hogy nemesebb állatokat, nemesebb virágokat s nemesebb gyümölcsöket neveljen, amelyek felette állanak annak, amit a természet magától létrehoz, úgy a művészetnek is az hivatása, hogy ne csupán a látható és hallható dolgokat észlelje, fogja fel és adja vissza, hanem inkább, hogy ezekben a tüneményekben a szépnek rendjét fedezze fel, és ezzel a magasabb ismerettel felfegyverkezve, valami oly szépséget hozzon létre, amely felette áll a természet szépségének. Éppen úgy tehát, amint azt Kálvin állította, hogy ti. a művészetek olyan adományokat juttatnak kifejezésre, amelyeket Isten kárpótlásul adott rendelkezésünkre azért, mert a bűn következtében a lényegileg szép, aminőnek lennie kellene, számunkra elveszett.

Az önök döntése erre nézve most már teljességgel attól függ, hogy minő felfogásuk van a világról. Ha úgy tekintenek a világra, mint abszolút jóra, akkor nincs semmi magasabb, és a művészet számára nem marad fenn semmi más, mint utánozni ezt a jót. Ha viszont ezzel szemben elismerik, hogy a világ egykor szép volt, de most az emberiségre mért átok miatt megromlott, míg majd egykor a végső katasztrófa által olyan dicsőségre jut, amely még magasabban áll, mint az eredeti paradicsomi szépség volt, akkor a művészetnek az a titokzatos feladat jut osztályrészül, hogy az elveszített szépség után érzett sóvárgás által fölemelkedjék az eljövendő dicsőség előérzetére. S ez az utóbbi most már a tényleges kálvinista hitvallás. A kálvinizmus minden más iránynál világosabban felismerte a bűn okozta romlottságot s hogy ezt a romlottságot az emberek a maga nagyságában értékelhessék, a paradicsomi természetet a maga eredeti igazságosságában annál magasabbra állította, és ebből a romlottságból olyan megváltást jövendölt, amely egykor az Isten dicsőségének teljes élvezésében jut kifejezésre. Ezen az állásponton már most a művészet nem lehetett egyéb, mint a Szentléleknek nemünk számára juttatott adománya, hogy süllyedt életünkben és mögötte gazdag és dicsőságes hátteret fedezzünk fel, mely oly realításra mutat, amelyben majdan a bűnnek és az átoknak minden következménye le lesz győzve. Az egykor csodaszép teremtésnek romjainál állva, így a művészet mutatja meg nekünk úgy az eredeti tervnek vonalait, valamint azt is, hogy ama legfőbb Művész és Építőmester mit fog majd egykor e romokból alkotni.

JEGYZETEK

152. (A 154. oldalon.) Célzás Luther hírhedt mondására:

Wer nicht liebt Wein, Weiber und Gesang,
Der bleibt ein Narr sein Leben lang.

152. (Tévedésből így számozva a 155. oldalon.) Geus (ejtsd: chőz) holland szó. Eredeti jelentése: koldus. Ezt a gúnynevet adták a római katolikusok Hollandiában a protestánsoknak. Geus-öknek nevezték magukat azok a holland református nemesek is, akik a spanyol inkvizíció Hollandiába való bevitele ellen tiltakoztak, s a holland nemzeti és vallási szabadságért küzdöttek a XVI. században. Ezek a római katolikusokkal vívott vallási harcokban a katolikus templomokat is megtisztították s képeiket, oltáraikat szétrombolták.

153. Isauri Leó bizánci, konstantinápolyi császár volt, aki a szörnyű képimádáson felháborodva, de részben hatalmi okokból is, 726-ban megtiltotta a képek tiszteletét, majd a nép ellenállásán felháborodva, 730-ban azokat össze is romboltatta.

154. A granadai Alhambra és a sevillai Alcazar a mohamedán arab kultúra legcsodálatosabb építészeti remekei.

155. Célzás a Zsidókhoz írt levél 5. rész 6. s köv. verseire, ahol Krisztus mint a Melkhisedek rendje szerint való főpap feljebb áll Áronnál. Melkhisedek történetét lásd Mózes I. könyve 14., 17–20. v.-ben.

156. Hegel híres német panteista filozófus (1770–1831.). A protestáns, főleg németországi teológiára igen nagy hatása volt.

157. Hartmann (1842–1906.) híres pesszimista német filozófus.

158. Ma is tele van a magyar reformátusok gondolkodása azzal, hogy a református istentiszteletek ridegek. "Vigyünk minél több művészi elemet templomainkba" stb. Annyi bizonyos, hogy az ízléstelenséget kerülnünk kell, s amink van, legyen művésziesen komoly, nemes, és mindenkor református jellegű; de másfelől túllőnek a célon azok, akik római katolikus mintára mind több és több művészi elemet szeretnének az istentiszteletekbe és templomokba áttelepíteni.

159. Kalokagathia = a szép jó, a görög kalosz = szép és agathosz = jó szavakból összetéve, jelentette a görögöknél az esztétikailag és erkölcsileg kiművelt ember szellemét és lelkületét.

160. Re galantuomo = derék, becsületes király. I. Victor Emanuel jelzője az olasz nép részéről.