SZAKÁLY Ferenc

Lantos és krónikás. Tinódi

Ez év /1981/ január 16-án Sárvárott ünnepi ülésszakot rendeztek Tinódi Lantos Sebestyén halálának 425. évfordulója alkalmából. Alább az emlékülésen elhangzott előadás szövegét adjuk közre. (A szerk.)

„Tinódi Sebestyén, ráunván immár a földi muzsikára, megtért a mennybéliekhez, hogy ott, az angyalok között annál sokkalta jobbat tanuljon; [tetemét] e hónap utolsó előtti napján a sári atyák hamvai mellé helyeztem. Haldokolván még rám parancsolt, hogy én se sokáig maradjak itt, hanem gyorsan kövessem, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát.” Ekként tudósította urát 1556. január 31-én Nádasdy Tamás nádor egyik „főember szolgája” Tinódi Lantos Sebestyén Sárvárott bekövetkezett haláláról és a közeli Sáron történt eltemetéséről.

Tinódi afféle lyukas zsebű, örökkön örökké száraz torkú, de bohókás kedvű vándorlantosként él történeti köztudatunkban, aki néhány jó falat és kupa bor reményében hozta-vitte a török háború híreit az ország egyik végéből a másikba. E képet az énekmondó saját sorai is alátámasztani látszanak:

„Lantosok, hegedősök, kiknek a bor a lelkök,

Csak borért is elzöngetnek néha szegényök”

– írja a Sokféle részögösröl című versében.

E felületi hasonlóságok dacára Tinódit mind az általa kivívott társadalmi rang, mind pedig a mondanivaló igényessége tekintetében világok választották el a kocsmák környékén élődő, „borlelkű” hegedősöktől és más, különböző rendű s rangú énekes mulattatóktól, akiknek ajkán persze úgyszintén gyakorta felhangzottak értékes információkat hordozó históriás énekek is. (Liszthy János veszprémi püspök például egyenest úgy találta, hogy azok a hősénekek, amelyeket a 16. század közepén az erdélyi ivókban hegedősöktől hallott, „messze másként és igazabban” adják elő az 1479-es kenyérmezei ütközet lefolyását, mint a tudós humanista, Antonio Bonfini latin nyelvű krónikája.) Bár Tinódi sokszor zsörtölődik verseiben a méltatlan bánásmód miatt, amelyben egyes udvarokban részesült, valójában a magyar társadalom megbecsült tagjaként élte le életét; szóba álltak vele az ország nagyjai is, s 1554-ben éppen „az éneklés művészetében és a históriáknak magyar nyelven ritmusokba való ékes foglalásával” szerzett érdemei elismeréseként kapott nemességet.

Krónikás történetíró

Tinódi 12 000 verssorra terjedő, hatalmas életművét már régen beható vizsgálat alá vette az irodalomtörténet-írás. A sok jeles részeredmény dacára olykor mégis az a benyomásunk támad, hogy a vele foglalkozó kutatók zavart bizonytalansággal állnak életművének egésze előtt. Kényszerű elismeréssel adóznak ugyan annak a férfiúnak, aki a 16. század legnagyobb magyar nyelvű oeuvre-jét létrehozta, de kénytelenek megállapítani, hogy versezeteinek költői színvonala nem éri el az éppen akkortájt kibontakozó magyar irodalom java termésének átlagszínvonalát.

Való igaz. Tinódi kevés átütő költői tehetségre valló sort hagyott hátra, verselése nem elég dinamikus, s műveit lapozgatva általában is az az érzésünk, hogy erőszakkal verssorokra tördelt prózát olvasunk. Mindez azonban nem Tinódi képességeit kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy vajon jól helyeztük-e el munkásságát a 16. századi magyar kultúra hatalmas – és évtizedről évtizedre tovább színesedő – palettáján. A hiba alighanem ott van, hogy Tinódit olyan verselőnek tekintették, aki a körülmények nyomása alatt leginkább történelmi eseményeket vett a tollára, ahelyett, hogy olyan krónikásként értékelték volna, aki történetesen verses formában dolgozta fel kora történeti eseményeit.

Ezt annál inkább is joggal tehetjük, mert Tinódi így vall munkálkodása céljáról a munkái gyűjteményes kiadásához – az 1554-ben Kolozsvárt megjelent Cronicahoz – írott előszavában:

„Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-, várasok rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanuság, üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mimódon ellene állhassanak és hadakozjanak... És azt meggondolván, és látván, szegín Magyarországban mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie: ezöknek megírására, hogy ki lenne vég emléközet, senkit nem hallhaték. Mindezök meggondolván és uraimnak, barátaimnak errevaló intésöket gyakorta hallván: kénszörítetém énmagamat az szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom és az egy néhány históriát megírnom, öszveszednöm és az községnek kiadnom…”

E célkitűzésből következik, hogy Tinódi nem annyira a megformálás tökéletességére, hanem az események hiteles és részletező leírására helyezte a hangsúlyt. Már az 1540-es évek elején írott, első históriás énekeibe is előszeretettel iktatott olyan részleteket (névsorokat és egyéb felsorolásokat), amelyek egy előadásra szánt műben koloncként hatnak, s idő haladtával a részletezés szenvedélye olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy énekei helyenként akta-, zsoldlajstrom- és várleltár-kivonatok egyvelegének tűnnek. Az 1553-ban befejezett Eger vár viadaljáról való énekben csaknem 200 sort foglal le a „vártáknak leírása” és a várvédő sereg ismertetése, és az 1552-ben keletkezett Erdéli históriában is gyakorta olvashatunk ilyfajta részeket:

„Rémöltek magyarok az sok apró várban,

Sokan kiszökének, hagyák pusztaságban,

Csak Temesvár álla az nagy bátorságban,

Kikben megnevezök várakban, kastélyokban:

Az Becse, Becskereke, Galad, Aracia,

Besenyő, Nagylak, Fellak, Egrös és Csálya,

Csanád, Pálélése, Bodorlak, Zádorlaka,

Eperjes, Horogszeg, Csák, Kis Somlyó,

Iládia.”

Megannyi olyan vonás, ami egy krónikának csak dicséretére válik, a verses-énekes előadásnak azonban szárnyát szegi. 

Kortörténet magyar nyelven

A krónikaíró Tinódit felettébb előkelő hely illeti meg az éppen a 18. század dereka táján terebélyesedni kezdő magyar történetírás pantheonjában. Noha az akkor már csaknem száz esztendeje folyó magyar–török háborúskodás tálcán kínálta a lejegyzésre és értelmezésre méltó eseményeket, a Mohács előtti Magyarországon nemigen akadtak papjai Clio múzsának. Mi sem jellemzőbb a helyzetre, mint hogy a mohácsi csatában részt vettek közül is mindössze egyetlen férfiú, Brodarics István szerémi püspök érezte szükségét annak, hogy tapasztalatait papírra vesse. Az országot ért sorozatos közvetlen csapások nyomán – amelyektől egyaránt szenvedtek a társadalom csúcsain és mélyein élők – csakhamar felpezsdítették a történetírás iránti érdeklődést. Idő haladtával egyre több világi és egyházi személy – főúr, főpap, köznemes, polgár és értelmiségi – ragadott tollat, hogy az utókor számára megörökítse a lakóhelyét, annak közvetlen környékét, vagy ritkábban, az országot ért megpróbáltatások végeláthatatlannak tetsző sorát. S csakhamar akadt egy olyan férfiú is, aki ezt a szétszórt és töredezett munkálkodást egy mederbe terelni és célratörőbbé tenni igyekezett. Ez Verancsics Antal egri püspök volt.

A 16. század közepéről ránk hagyományozódott csaknem valamennyi történetírói próbálkozás Verancsics ösztönzésére keletkezett, és az ő páratlanul értékes irathagyatékában maradt fönn. A mindig is külön színfoltot képező német városi krónikások mellett Tinódi Lantos Sebestyén az egyetlen érdemesebb történetíró, aki nem állt kapcsolatban a magyar történetírás fellendítésén fáradozó pap körével. S a sors különös játéka, hogy amire a nagy befolyással bíró, megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező, művelt és világlátott püspök csak vágyakozott, azt a szegény lantos deák a maga erejéből megvalósította. Míg ugyanis a Verancsics-kör írói „mindössze” személyes hangvételű és szubjektív szemléletű emlékiratok, nyersanyagszerű eseményfelsorolások létrehozásáig jutottak, addig Tinódi lényegében teljes egészében és nagy részletességgel feldolgozta hazánk 1541 és 1552 közti történetének – kivált a Magyarország birtokáért folyó háborúnak – csaknem valamennyi lényeges mozzanatát.

A Verancsics-hagyatékban ugyan van olyan kortörténeti munka – Szerémi György atya színes, ámde csapongó emlékirata –‚ amely vélhetőleg Tinódi énekei előtt keletkezett és terjedelemben is felveszi a versenyt az utóbbiakkal, mégis bízvást állíthatjuk, hogy olyan terjedelmű és olyan igényes kortörténet, mint ami Tinódi munkáiban – igaz, 17 egységre tagoltan – megtalálható, eladdig nem készült Magyarországon. S kivált nem magyar nyelven, hiszen mind Brodarics, mind Szerémi krónikái latin nyelven íródtak. Mindez nem jelent kevesebbet, mint hogy a magyar társadalomnak a csapások nyomán feltámadt történeti érdeklődése Tinódi munkáiban nyilatkozik meg a legkorábban, és egyben mindjárt a legletisztultabb formában, a magyar nyelvű történetírásnak pedig egyenest ő az első igazán jelentős képviselője. Úgy is mondhatnánk: ő a magyar nyelvű történetírás atyja.

A „jelenlevő” tudósító

Kölcsey Ferenc ekként értékelte Tinódi históriás énekeit: „Nagy nevek ragyognak azokban, de Tinódi és egykorúi nem tevének egyebet, mint az tenne, ki újságleveleket foglal versekbe”. Nos, az utána következő történész-generációk, úgy tűnik, felettébb jó véleménnyel voltak eme „versekbe foglalt újságlevelekről”. A felkészültségben és formai igényességben messze-messze Tinódi fölött álló magyar humanista történetírók – így pl. Forgách Ferenc és Istvánffy Miklós – fejezetszám merítettek a Cronicaból. s mindeközben többnyire csak annyit változtattak azon, hogy a lantos göcsörtös magyar sorait zengzetes és elegáns latin prózába ültették át.

Úgy tűnik, jól tudták: tiszta forrásból merítenek. S valóban, Tinódit nemcsak kezdeményezésének jelentősége, hanem közléseinek pontossága is a magyar krónikások átlaga fölé emeli. Maga a Cronica előszavában így vall információszerzési módszereiről: „sokat fáradtam, futostam, sokat es költöttem. Igaz mondó, jámbor vitézöktül, kik az dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam, ha valahol pedig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok”. S valóban igazolható, hogy „Sebők deák”, ha egészségi állapota engedte, mindig ott forgott, ahol valami fontos készült vagy történt. Alig takarodott el 1552-ben a török had Eger alól, Tinódi máris felbukkant a romokban álló várban, hogy a várvédőket élményeikről amúgy melegiben kifaggathassa. Nem csoda, hogy az élmények hatása alá kerülve mindent igyekezett megörökíteni, amit ott hallott, s végül nem állta meg, hogy magát is be ne lopja az ének szereplői közé:

„Vala Kulcsár Imre, ki ió borral tarta,

Sáfár István eleven csukával tarta,

Benedök kovács lovamat megpatkolta,

Szakács Balázs, igaz, ageböl tarta.”

Énekelt történelem

Ha, végezetül, úgy vélekednénk, hogy Tinódi pusztán megszokásból vagy prózai előadó készség híján ragaszkodott a mondanivalójával egyre kevésbé összeegyeztethető verses-énekes előadási módhoz, alighanem nagyot tévednénk. Igaz, műfaji minták után kutatva, históriák magyar nyelvű feldolgozására – legyen az bár széphistória, bibliai történet vagy más történelmi elbeszélés – mást, mint énekes formát nemigen lelhetett, s így bízvást gyanakodhatnánk beidegzettségre is. Valószínűbb azonban, hogy Tinódi, a várható nehézségekkel számolva, tudatosan folyamodott ehhez a feldolgozási módhoz. Elsősorban nyilván azért, mert csakis így remélhette, hogy munkái azokhoz is eljutnak, akikhez Cronicajának előszava szerint elsődlegesen szólni kívánt: a végvári vitézekhez, akik könyvek forgatásában ugyan nem jeleskedtek, de az énekes előadást, úgy tűnik, szívesen hallgatták a pihenés óráiban. Philip Sidney, a 16. század végén hazánkban járt angol költő legalábbis úgy tapasztalta, hogy Magyarországon nagy kelete van az ilyféle énekeknek: „minden lakomán és ilyen összejövetelekkor – írja – olyan szokást láttam, hogy őseiknek a vitézségéről énekek vannak, amelyekről ez a nagyon katonás nemzet azt gondolja, hogy a derék vitézség legfőbb lángra lobbantói”. Gianmichele Bruto pedig, aki az erdélyi fejedelem udvari historikusaként vetődött el hozzánk, azt írja, hogy a magyarok őseik dicső tetteiről dalokat készítenek, s azokat lantkísérettel éneklik: „ezen szabatos időrendben, mintegy évkönyvszerűen szerkesztett énekeket már gyermekkoruktól úgy emlékezetben tartják, hogy ezek most a legbiztosabb emlékei a magyar múltnak, amióta a [török] felégetvén a királyi várat, a történeti emlékek nagyrészt elpusztultak”. Mivel a Bruto által hallott dalok inkább Tinódi műveire, semmint a ránk maradt korábbi históriás énekekre emlékeztetnek, meglehet, hogy az olasz historikus már magyar „kollégája” folklorizálódott énekeit hallotta. Akárhogy is van, e két egybecsengő híradás meggyőzhet bennünket arról, hogy ha valaki a 16. századi magyar közvéleményre hatni akart, közlendőit a legcélszerűbb volt dallam szárnyaira bíznia.

A véletlenszerűen ránk maradt korábbi históriás énekek történeti anyagukat tekintve mind igénytelenebbek, szerkesztésük lazább, s ennek következtében könnyebben előadhatóak, mint Tinódi – hatalmas név-, helynév- és eseményadagot hömpölyögtető – opusai. Ugyanez áll a délszláv népénekekre is, amelyeket gyakran emlegetnek – aligha helyesen – Tinódi előképei között. „Sebők deák” végtelen hosszúságú versezetei mégis hallatlan népszerűségre vergődhettek a korabeli Magyarországon: egyfelől azért, mert olyan eseményekről szóltak közérthető formában, amelyek mindenkit érintettek és érdekeltek, másfelől pedig azért, mert Tinódinak a históriás énekekhez komponált – színes és gazdag – dallamai valósággal szárnyukra kapják az olvasva bizony szürkének ható szöveget.

Lehet, hogy Tinódi Lantos Sebestyén végül is „sokkalta jobb muzsikát” tanult „a mennybéli angyalok között”, de számunkra evilági dallamai is igaz gyönyörűséggel szolgálnak. S kívánhat-e magának ennél maradandóbb dicsőséget olyvalaki, aki végül is elsősorban a megtörtént dolgok hűséges krónikásaként akart szolgálni sorsverte népének?

1981.