PÉTER Katalin Magyarországi gályarabok, 1674

Az 1670-es évek kemény megpróbáltatásokat hoztak Magyarországra. Óriási, megfizethetetlen adók, korlátlan politikai elnyomás és a császári katonaság bevetésével végrehajtott kegyetlen vallásüldözés jellemzi. 1681-re azonban kiderült: az országot nem lehet az l670-től alkalmazott módszerekkel kormányozni. A belső erőkre támaszkodó, de kívülről is támogatott ellenállás megdöntötte az erőszakot.

Az ellenállás legsajátosabb formáját protestáns egyháziak egy csoportja alakította ki. Azok, akik menekülés helyett gályarabnak adatták el magukat: következetességre kényszerítették az üldözőket, és ezzel tették lehetetlenné őket.

Konstruált per

Az ügy felségsértési perként indult 1674-ben. Azt szokták írni róla, hogy egyetemesen minden egyházi személyt érintett, és ilyen értelemben a protestáns egyházak intézményes megsemmisítésének nagyszabású kísérlete volt.

Egyháziak ellen hasonló perek már több mint egy esztendő óta folynak. Ahogyan az első ismert idéző-levélből kiderül, 1673. február 16-ra kellett Pozsonyba mennie egy csoportnak, hogy „cégéres vétkek”, „az ország törvényitől tiltott cselekedetek” miatt pert álljon. Az 1674-ben kezdett eljárás sem előkészítésében, sem más körülményeiben nem különbözik az eddigiektől. Talán csak a vádlottak vannak többen, mint korábban. Kétségtelenül nem idéztek viszont meg minden egyházi személyt. A források hétszáz körüli idézésről szólnak, holott, ha mindenki kap, tízezres nagyságrendű számról kellene tudnunk. Különösebb figyelem nélkül kezelt ügyről van szó: jóllehet, csupán körülbelül háromszázan jelennek meg végül is Pozsonyban, a távolmaradottak előállítására kísérlet sem történik.

Az eljárás idézései 1674. március 5-re szóltak Pozsonyba, és a per a megszokott módon kezdődött. A jelenlevőket megvádolták a Wesselényi-összeesküvésben, illetve a kurucok előző nyáron lezajlott támadásában való részvétellel, tehát felségárulással. Szerepelt a vádak között a katolikus egyház gyalázása is, valamint a töröknek való hódolás szándéka. A folytatás sem volt szokatlan: a vádlottak, illetve a védőik tagadják a bűnösséget. Tehették is, hiszen a terhelő anyagot három éve gyűjtő vándorló biztosok jegyzőkönyveiből nem derült ki személy szerint senkiről érdemleges. A terhelő anyagot ugyanis Magyarországon szokatlan módon szedték össze. Biztosok szálltak ki egyes helységekbe, és a környék lakóit előre megfogalmazott hosszú kérdőívek alapján faggatták. A biztosok jegyzőkönyve helyettesítette a bíróság előtt a tanúvallomásokat.

A jegyzőkönyvek részben a vallatással szembeni csendes ellenállást tükrözték, részben a Pozsonyban jelenlevők teljes ártatlanságát bizonyították. A vád homályossága, az, hogy egyetlen vádlottra sem vonatkozik személy szerint, a bíróságot nyilvánvalóan nem aggasztja. Az ilyen perekben nem is szoktak bizonyító eljárást folytatni. Ehelyett a máskor is alkalmazott fordulat következik: a bírák, arra hivatkozva, hogy a vádlottakat fej- és jószágvesztésre szóló ítélet fenyegeti, felajánlják a menekülést. Három térítvényt adnak elő. Bármelyik aláírása szabad eltávozást jelent. Bűnössége elismerése után az egyik szerint a vádlott kötelezi magát az ország elhagyására, a másikban kötelezettséget vállal egyházi hivatala letételére, a harmadik aláírása a katolikus vallás felvételét jelenti. Ezeknek a reverzálisoknak az előadásával az eddigi perek gyakorlatilag be is fejeződtek; ha a vádlottak valamelyiket aláírták, szabadságukat garantáló útlevéllel elhagyták Pozsonyt.

Eredményes bátorság

Az 1674-es eljárásban viszont itt előre nem látható fordulat következett: a vádlottak testületileg megtagadták a térítvények aláírását. Kijelentették, hogy mindenben ártatlannak tudják magukat. Ítéljen a bíróság belátása szerint. És a per menete ettől kezdve valami abszurd drámához lesz hasonlatos. A szereplők, mintha megírt szöveg nélkül küldték volna színpadra őket, rögtönöztek. A végtelen hatalmú bírák helyett fokozatosan a vádlottak lesznek a főszereplők. Nem tesznek semmit, mégis az ő kezükbe kerül az irányítás.

Az aláírások megtagadásával ugyanis a bíróság került lehetetlen helyzetbe. Vagy elismeri a vádlottak ártatlanságát, vagy kimondja a halálos ítéletet. Megtenni viszont egyiket sem tanácsos. A felmentés a bírák személyes kudarca mellett az egész kormányzat vereségét jelentené, az évek óta gyakorolt jog… De éppen ennyire lehetetlen a halálos ítélet is; nyilvánvalóan végrehajthatatlan. Eddig 1671 óta, összesen hat személyt végeztek ki. Most viszont több száz ember erőszakos halála: tömegmészárlás lenne. Csehországban alig ötven éve összesen huszonnyolc politikus lakolt az életével, pedig ők a Habsburg-ház trónfosztása után más királyt választottak, és nagy nemzetközi szövetségi rendszert szerveztek. Hogyan lehetne akkor háromszáz értelmiségit kivégezni? Ráadásul maguk a bírák sem kívántak fővesztéses ítéletet; az egész akciót könnyen lebonyolítható megfélemlítésnek szánták, nem véres tragédiának.

Kiúttalan helyzetükön előbb úgy próbálnak segíteni, hogy elhalasztják az ítélet kimondását. Ki-ki más módszerrel a vádlottak meggyőzéséhez fog. A fenyegetésnek, rimánkodásnak, a szökésre buzdításnak azonban nem volt foganatja. Akár csoportosan, akár egyenként veszik elő a vádlottakat, a válasz mindig ugyanaz: nem hajlandók aláírni és nem szöknek, mert mind kettő csak a bűnösségüket bizonyítaná. Ők pedig valamennyien ártatlanok.

Miután maga a tárgyalás egyetlen egy napon, még március 5-én lezajlott, egészen április első hetéig tart a bírák peren kívüli eredménytelen győzködése. Ekkorra azonban elvesztik türelmüket, vagy azt remélik, hogy a vádlottaké fogyott el. Összegyűjtik mindenesetre megint valamennyiüket ítélethirdetésre. Jól megrendezik a jelenetet; aki a hazában akar maradni, az ajtótól jobbra álljon, az emigrációba készülők pedig balra. Csak az menjen az ajtóhoz, aki ítéletre vár. Feltűnő: a katolizálásról már szó sem esik.

A vádlottak azonban nem változtattak az elhatározásukon: valamennyien az ajtóhoz gyülekeznek. Ezen még a bírák is „megirtózának”, írja a krónikás.

Az irtózás valószínűleg nem sajnálatot fejez ki, hanem rémületet. És nem is a vádlottak, hanem a saját helyzetük miatt. Mert akármennyire igyekeztek elkerülni, most kénytelenek meghozni a bírák a halálos ítéletet. Április 4-én kimondják a prédikátorok, három nappal később a tanítók felett. Pedig nyilván valóan most sem számítottak ennek a bekövetkeztére. Az ügyész felszólítja a bíróságot, hogy zárassa el a halálraítélteket. A helyzet képtelenségét mutatja, hogy a bíróság nem tud eleget tenni a felszólításnak. Úgy dönt: legyenek az elítéltek magánszállásaikon házi őrizetben. Csak négyüket verette vasra Leopold Kollonich a saját palotájában. A házi őrizetet sem tudják azonban rendesen megszervezni. Így történik, hogy Pozsonyban 1674 április első hetétől május legvégéig mintegy háromszáz halálraítélt jár szabadon, minden akadályoztatás nélkül. Egyikük sem menekül el.

Bekövetkezik az, amire a bíróság kezdettől számíthatott: a halálos ítéletre nem kapnak jóváhagyást. A királyi leirat szerint négy személyt zárjanak a pozsonyi várba, a többieket pedig száműzzék. Pontosan ez volt a bécsi udvar módszere korábban is, megfélemlítés és száműzés. A bíróság azonban nem tesz eleget az uralkodói utasításnak. Négy lelkészt, majd még néhányat bezárnak ugyan, de a halálos ítéletet nem változtatják meg.

Megtesznek ezzel szemben mindent, hogy az elítéltektől megszabaduljanak. Először Szelepcsényi érsek, a bíróság elnöke meghívja őket, feltehetőleg csak egy csoportjukat. Kísérteties jelenet: fehér asztal mellett, „jó borral teljes arany és ezüst serlegeket” rájuk köszöntve igyekszik a halálraítélteket a reverzálisok aláírására rábeszélni. Aztán, amikor ez a nagyon sokadik kísérlet sem sikerül, megváltoztatják a térítvények szövegét. Az újak már nem tartalmazzák a bűnösség elismerését. Egyszerűen a hivatal letétele, vagy az ország elhagyása között kellene választani. Később egyenesen azt ajánlják fel a bírák: fogalmazzanak az elítéltek maguk valamilyen kötelezvényt.

Ők azonban nem írnak alá semmit; az új reverzálisok elfogadás nélkül maradnak.

A száműzetés megoldás?

Az ügyet végül Leopold Kollonich mozdítja ki a holtpontról. Bécsbe megy, hogy a keményebb vonal elfogadására rávegye az udvart. Tárgyalásai részleteit nem ismerjük, csak a végeredményt: Pozsonyba visszatérve megkezdi a halálraítéltek gályákra adását szervezni.

A per krónikásai szerint a bírák kezdettől fenyegetőztek a „halálnál rosszabb” gályarabsággal. A magyarországi joggyakorlat nem ismeri a gályákra adás büntetését, ez okozza, hogy az uralkodó hivatalosan nem változtatta meg az ítéletet. Az egyszerűen feledésbe merült.

Egyesek az utolsó pillanatban meghajolnak a ráció előtt: a Pozsonyi események végső szakaszában aláírják valamelyik térítvényt. Aztán még többen teszik ugyanezt, már a keserű gyötrelem idején, amikor különböző várakban kínozzák őket embertelen, megalázó körülmények között.

Értetlen csodálattal állunk azok előtt, akik minden emberi mérlegelést félretéve a maguk ésszerűtlen elszántságát állítják az üldözők ésszerű józanságával szembe. Máig sem tudjuk pontosan, hogy hányan voltak, akik semmilyen körülmények között sem írták alá a térítvényeket. A szenvedések krónikásai kilencven és negyven között adják meg a számukat. Sokszor állatok lakóhelye volt a szállásuk, ruhátlanul kellett emberek szeme előtt járniuk, vagy árnyékszékeket tisztítottak megfelelő eszközök nélkül. Közben állandó éhezés, ütés, verés, öncélú kegyetlenkedés volt a sorsuk. És végignézték, mert kénytelenek voltak, ahogy nem egy társuk az út szélére vetve haldoklik, majd temetetlenül marad ott. Ők maguk úgy írtak utólag minderről, mintha nem tehettek volna másként. Nem hátrálhattak meg, mert itt „az Istennek dicsőségét üldözték”, és ők nem akarták „megszegni azt a hitet, melyet tettek az Istennek és a szent gyülekezetnek”. Be akarták bizonyítani, hogy nem politikai okból, hanem a vallásuk miatt üldözik őket. Az üldözők nagyon ésszerű meggondolásai nem váltak be. Császári tisztek adtak el a magyarországi prédikátorok és tanítók többségét nápolyi, néhányukat velencei gályákra. Ott azonban ahelyett, hogy a támogató együttérzéstől elszakadtak volna a nemzetközi figyelem középpontjába kerülnek.

Az európai közvéleményt már régen foglalkoztatta az üldözött magyarországi protestantizmus ügye. Most pedig mindenütt akciók indulnak a gályarabok kiszabadítására. Kezdetben azonban a politikai publicisztika is, a diplomáciai közbenjárás is eredménytelen.

Fordulat következik azonban akkor, amikor a hollandok veszik kezükbe az ügyeket. Amióta fennáll, a köztársaság is Habsburg-ellenes politikát folytatott. Most azonban Franciaország támadása közös táborba kényszerítette Spanyolországgal és a Habsburg császárral. Mindhárman Franciaország ellen harcolnak. Így került a holland hajóhad spanyol szövetségben a Földközi-tengerre. Ilyen körülmények között a hajóhad főparancsnokának a fellépése csak eredményes lehet. A nápolyi alkirály egyszerűen nem tagadhatja meg de Ruyter admirális felszólítását a gályarabok kiadására. És 1676. február 11-én a nápolyi gályákon levő magyarországi rabokat holland hajóra szállítják.

Ezzel párhuzamosan lép akcióba a bécsi holland követ a köztársaság megbízásából. A nélkülözhetetlen szövetséges szorítja sarokba a császári diplomáciát. I. Lipót kénytelen tudomásul venni a gályarabok kiszabadulását. Sőt, még tovább is kényszerítik: 1676 márciusában rendeletet ad ki a bárhol rabságban levő protestáns egyháziak szabadon bocsátásáról. Nem más ez, mint a jogtalanság beismerése. Hallatlan tekintélyveszteség a nemzetközi diplomáciában. Valószínűtlen, hogy a császár megismételni kívánná.

A vallás ügyében 1670 óta Magyarországon féktelenkedő terror ezzel megállt. A központi hatalom által támogatott erőszakos ellenreformáció utolsó akciója a prédikátorok és tanítók gályára adása volt. Nemcsak a politikai pereknek szakadt végük, de a templomfoglalások is megszűntek. Az üldözők ésszerűségét legyőzte az üldözöttek ésszerűtlen elszántsága. Így lett az 1674-es per a történelemben jelentős. Az áldozatok akaratából a kortársak számára sorsforduló.