SZAKÁLY Ferenc

A szultáni trón követelői

Noha történetírásunk eleddig inkább csak a mohamedánná lett – jobban mondva: kényszerített – magyarok sorsa iránt érdeklődött, természetesen mind a Mohács előtti, mind pedig az az utáni évszázadokban jócskán akad példa az ellenkező irányú vallásváltoztatásra is. Ki ne emlékeznék például az Egri csillagok borissza törökjére, aki annyira megszerette foglyul ejtője, Bornemissza Gergő baranyai faluját, hogy hallani sem akart többé korábbi hitsorsosairól. Ilyen s hasonló esetekkel gyakorta találkozunk a középkor és a hódoltságkor levéltári forrásaiban is. A Kanizsáról elragadott Lantos Mahmud 1655-ben hatesztendei raboskodás után döntött úgy, hogy megkeresztelkedik. A 15. században – amikor a még ép és erős magyar állam a későbbinél jóval nagyobb biztonságot és több előrehaladási lehetőséget kínált – az is elő-előfordult, hogy egy-egy elesett török vár őrsége testületileg magyar zsoldba állt. A „Török” nevet viselő családok – köztük a legnagyobb rangra emelkedett enyingi Törökök – őseit nyilvánvalóan ezek közt az áttértek közt kell keresnünk. Bizonyíthatja ezt annak a tarkasi Török Józsának a példája is, aki a 15. század elején diplomataként sikerrel fáradozott Zsigmond király keleti kapcsolatainak kiépítésén. Róla ugyanis maga a király mondja el 1428-ban, hogy „már régebben került török földről a mi országunkba, miután igaz valójában megismerte Istent, az ő teremtőjét, saját szándékait és a maga akaratából letette átkos pogány hitét, s miután újjászületett a szent keresztség vizében, elnyerte az igaz katolikus hitet”. Azt viszont egy 1437-es vizsgálati jegyzőkönyvből tudjuk, hogy egészen mégsem szakított múltjával, hiszen a kristallóci kastélyát kifosztók, egyebek közt, egy Koránt is elraboltak tőle.

A Nyugatra menekültek közt szép számmal képviseltették magukat a szultáni ház tagjai is. Az uralkodóház tagjának lenni a török birodalomban ugyanis egyáltalán nem tartozott a hosszú, nyugodt életet biztosító rangok közé. A 15. században vált bevett szokássá, hogy a trónra került legidősebb fiú könyörtelenül megölette testvéreit és unokaöccseit, de az is megesett, hogy apa a fiával vagy fiú az apjával végzett.

Azok az ifjabb szultánfiak tehát, akik nem éreztek magukban erőt arra, hogy utódként kijelölt bátyjukkal ujjat húzzanak, a legjobban tették, ha a trónváltozáskor legott a keresztények közé menekülnek, s ott igyekszenek kivárni, míg eljön az ő órájuk. Közülük többen éppen a 15. századi török birodalom legnagyobb európai ellenfelének, a magyar királyságnak területét választották menedékhelyül.

I. Murád szultán (1360–1389) legkisebb fia, Szaudzsi – nyilván két bátyját jó előre megelőzendő – még apja életében igyekezett megkaparintani magának a fő hatalmat. Midőn 1365-ben Murád – éppen Magyarország ellen készülődve – a birodalom európai részében tartózkodott, a herceg az ősi székvárosban, Brusszában a maga nevére mondatta a pénteki imát, ami mohamedán szokás szerint a hatalom átvételét jelentette. Vállalkozása azonban csakhamar összeomlott, s Szaudzsi a saját és fia, Murád bég szeme világával fizetett a lázadásért. A megvakított és ilyképpen uralkodásra alkalmatlanná tett herceg a jelek szerint Konstantinápolyban élt, míg bátyja, I. Bajazid szultán (1389–1402) meg nem ölette. Fiát azonban valamilyen módon sikerült biztonságosabb helyre menekítenie.

Murád herceg később, 1411-ben Lazarevics István szerb despota udvarában bukkan fel; a despota a török birodalom belső zavarait kihasználva meg is kísérelte őt trónra segíteni. Mivel azonban az ankarai csatavesztésig (1402) Lazarevics a szultán hűséges szövetségese volt – nehézlovasai az 1396-os nikápolyi ütközetben jócskán hozzájárultak a Zsigmond elleni török győzelemhez –‚ nyilvánvaló, hogy a trónkövetelő 1389 és 1402 között valahol másutt (talán Konstantinápolyban) lappangott. 1402 után Lazarevics Zsigmond király oldalára állt; elismerte a magyar király hűbéruraságát, s ezért cserében jelentős magyarországi birtokokat kapott tőle. Murád bég az ő révén, pártfogója gyakori budai útjain kerülhetett kapcsolatba a magyar uralkodóval. II. Ulászló lengyel király 1412-es budai látogatásakor a budai udvarban jelenlevőkről készült jegyzék – a bosnyák király és a szerb fejedelem társaságában, előkelő helyen – „egy török herceget” említ, akin nyilvánvalóan Murádot kell értenünk.

Murád – feleségével, Ágnessel, fiaival: Dauddal és Orhánnal, valamint Katalin nevű lányával – valamikor a Lazarevics halálát (1427) követő években költözhetett át magyar földre. Érthetőképp, hiszen Brankovics György törökök által egyre jobban megkurtított Szerbiája vajmi kevés biztonságot nyújtott számukra. Egy 1433-as oklevél már az idősebb fiú, Daud Cselebi – magyar nevén Csalapia Dávid – kunegyházi és szenteltegyházi (Csanád megye) officiálisait említi. Zsigmond és utódai – akik egyébként a család többi tagjának a királyi székváros közelében: előbb Szentfalván (Pest megye), utóbb a pesti Búza piacon jelöltek ki lakóhelyet – elsősorban az ő szolgálataira számítottak. E szolgálatok természetéről árulkodik, hogy Daud 1440-ben hatalmas (ezerforintnyi) zsoldösszeg átvételéről állított ki nyugtát Bátmonostori Töttös László főkincstartónak. Ez pedig annyit jelent, hogy a nálunk élő török herceg jókora csapat élén harcolt az ország déli határait újult erővel támadó harmadfokú unokatestvére, II. Murád szultán (1421–1451) ellen.

Mint birtokainak elhelyezkedéséből látható, Zsigmond – akárcsak a védőszárnyai alá menekült balkáni hercegeket – őt is a törökök által különösen veszélyeztetett al-dunai határszakasz mentén telepítette le. A határvédelemben való részvételen túl bízott azonban rá más, nagyobb horderejű, önállóságot igénylő feladatokat is. Úgy tűnik, hogy Daud afféle „utazó” hadvezér volt, akit Zsigmond a Balkán azon pontjára küldött, ahol a törökök éppen leginkább szorongattak. 1432-ben Havasalföld védelmében harcolt, 1436-ban pedig – egy raguzai híradás szerint – útban volt Albánia felé. Ezt az utazást akár valamiféle magánvállalkozásnak is gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy az előző esztendőben Zsigmond másik menekült hadvezére, Fruzsin bolgár herceg is áthajózott – csapataival együtt – Albániába. Daud öt esztendővel később ismét Dalmáciában kerül a szemünk elé, alkalmasint ismét valami hasonló akcióra készülődve.

Bár adataink nincsenek erre, alighanem teljes joggal feltételezhetjük, hogy Csalapia Dávid részt vett Hunyadi János nagy offenzíváiban: az 1443-as és az 1444-es őszi–téli hadjáratokban is. Valószínűleg a vesztett várnai csatából menekülve jutott el Konstantinápolyba, ahonnan 1445-ben Hunyadival szövetségben, az Al-Dunán harcoló burgundi gályákon igyekezett vissza választott hazájába. Sándor havasalföldi vajda már 1432-ben is azért fűzött nagy reményeket Daud hadvezéri működéséhez, mert úgy vélte, hogy a török csapatok egy része átáll a trónkövetelő zászlaja alá. Most, 1445-ben Valerian Wavrin, a burgundi flotta parancsnoka – hasonló meggondolástól vezéreltetve – egy külön gályát bocsátott Daud rendelkezésére, amelynek árbocára felvonták a herceg aranyalmával díszített vörös lobogóját. Daud, hogy pártjára vonja őket, tárgyalásokba is kezdett a Szilisztriát védelmező szubasikkal, azok azonban nemigen hajlottak a szavára; a tárgyalásokra szolgáló tűzszünetet használták fel arra, hogy a keresztény gályákat célba vegyék. Kísérletei eredménytelenségét látva Daud el is hagyta a burgundiakat, és embereivel együtt a Nikápolyt ostromló havasalföldiekhez csatlakozott.

A következő esztendőkben Daud váratlanul a görög szigetvilágban bukkan föl. Raguza tanácsa 1447-ben jelentette Hunyadinak, hogy Korfun, a despota udvarában talált menedéket. Daud – harmincfőnyi kíséretével – 1448 júniusában érkezett vissza Magyarországra. Éppen idejében, hogy csatlakozhassék Hunyadi újabb döntő csatára készülő seregéhez. Egy kortárs görög történetíró szerint elsősorban ő hallatta szavát az 1448. október 16–18-i (második) rigómezei csata előtti haditanácson. Véleménye szerint a szultán és a janicsárok táborát az éj leple alatt kell megtámadni minden lehetséges tűzszerszámmal, mert csak is így remélhetni, hogy megrémülnek és megfutamodnak. Mivel a keresztény seregek azért vesztették el a kor összes nyílt mezei ütközetét a törökökkel szemben, mert a janicsárokkal nem tudtak megbirkózni, e tanácsot bölcsnek és hasznosnak kell tartanunk, függetlenül attól, hogy a kis keresztény sereg mennyire volt alkalmas egy ilyen összpontosított éjszakai támadás végrehajtására.

Hosszú és eredményes uralkodás után, 1451. február 2-én elhunyt II. Murád szultán. Bár ilyetén kísérletei korábban rendre-sorra kudarcot vallottak, Daud úgy érezte, hogy felvirradt az ő napja: a lengyel király a bizánci császár támogatásával török földre utazott, hogy pártot szervezzen a trón megszerzése végett. A születésétől fogva keresztények közt, keresztény vallásúnak nevelt hercegnek azonban vajmi kevés esélye volt rá, hogy elnyerheti a trónt a legális örökössel, II. Mehmeddel (1451–1481) szemben, akinek neve hamarosan a Hódító jelzővel került be Európa és a világ történetébe. Daud örülhetett, hogy ezt a kétes vállalkozást élve megúszta.

Időközben Daud, úgy tűnik, valamin összekülönbözhetett a magyarokkal, köztük is vélhetőleg elsősorban az országot kormányzó Hunyadi Jánossal. Erre utal, hogy török útját sem ő, hanem a lengyel király pénzelte, s még inkább az, hogy – bár törökföldi kudarca után Magyarországra tért vissza – csakhamar Itáliába távozott. Itt, kegyelemkenyéren, előbb a félsziget déli részében, utóbb az északi Friuliban tengődött. Az utóbbi területéhez tartozó Sacileben érte a halál 1453. december 31-én s a városka dómjában helyezték örök nyugalomra; sírfelirata máig őrzi e sokat hányódott és hazájától messze vetődött vándor emlékét. 1453. december 30-án kelt végrendeletének tanúsága szerint – mint egy vándorútjának legfőbb állomásait képviselve – halottas ágyát két magyar és egy albán famulusa állta körül. Szerény hagyatéka némi készpénzből és – többnyire török módra díszített – ruha- és posztódarabokból, szőnyegekből állott.

A vak Murád másik fia, Orhán semmiféle szerepet nem játszott hazánk és a térség történetében. Lánya, Katalin előbb Hunyadi János egyik familiárisának, a talán szintén török származású salgói Török Pálnak, utóbb gesztelyi Nagy Jánosnak a felesége volt. 1488-ban hunyt el, emlékét máig megőrizte a Szendrői névtelen Szilágyi és Hajmási című éneke (1571). A jelek szerint gyermek egyikük után sem maradt.

*

Az a Bajazid Ottomanus „török császár”, akit kiváló genealógusunk, Wertner Mór Daud leszármazottjának vélt, egészen más úton-módon került hazánkba.

Ő II. Murád szultán második házasságából született 1448-ban. Az atyának nem igen lehettek illúziói kisebbik fiai várható sorsát illetően; talán, mert e gyermeke különösen a szívéhez nőtt, egy lovag gondjaira bízta, akinek sikerült is kimentenie őt abból a vérfürdőből, amelyet II. Mehmed 1451-ben testvérei és féltestvérei közt rendezett. A menekültek Konstantinápoly elestekor (1453) ugyan török kézre kerültek, mivel azonban nem ismerték fel őket, végül is 1456-ban sikerült elvergődniük Rómába. A keresztségben a pápa, III. Calixtus után a Calixtus nevet kapta (a források ezért inkább Calixtus Ottomanus néven emlegetik).

1465-ben II. Pál pápa átengedte Bajazidot Mátyás királynak, akitől az előző évi boszniai diadalok nyomán Európa-szerte újabb törökellenes offenzíva megindítását várták. Hogy egy ilyen trónkövetelő felbukkanása milyen nyugtalanságot keltett a Portán, mi sem mutatja jobban, mint hogy II. Mehmed e hírre sürgősen főrangú csauszt menesztett Velencébe, hogy a Signoriát Bajazid áthaladásának megtiltására rábírja. A városköztársaság azonban, amelynek nem állt érdekében Mátyással emiatt ujjat húzni, a kérést nem teljesítette.

Hogy hol és miként élt Bajazid Mátyás Magyarországán, arról egyelőre vajmi keveset tudunk. Mindenesetre viszonylag jelentős nagyságú birtokokat kaphatott itt, hiszen egy 1467-es oklevél az ő udvarmesterének mondja a csúti prépostot. Mindennek ellenére mégsem érezhette valami jól magát Mátyás védőszárnyai alatt, mert utóbb a magyar király esküdt ellenségének, III. Frigyesnek a szolgálatába állott, s többnyire Bécs környéki birtokain tartózkodott. Igaz, 1482. november 27-én mégiscsak Pesten keltezte azon levelét, amellyel a rhodosi lovagok nagymesterét rá akarta bírni trónigényének elismerésére és támogatására. Megkésett és erőtlen kísérlete éppúgy nem okozott különösebb főfájást unokaöccsének, Mehmed 1481 májusában trónra lépett fiának, II. Bajazidnak (1481–1512), mint egykoron, 1451-ben Daud Cselebi vállalkozása Mehmednek.