1 Móz. V. RÉSZ
1 Móz. 5,1–32. Ádám leszármazottai Sét ágán.
Az 5. rész a Papi Író sematikus leírásában közli az ún. özönvíz elõtti pátriarcháknak a nevét és életkorát, továbbá mindegyiknél az elsõ gyermek születési idejét. A nemzetségi tábla a nevek hasonlóságából következõen a 4:17–18-ban látott Jahvista névtáblázatnak egy más hagyományból eredõ változata. Míg azonban amott a Kain-családfa végén Lámek áll, a gyilkosság és vérbosszú sötét hangulatát idézõ énekével, addig itt a sort Nóé zárja le, akiben vígasztalást ad Isten az özönvíz széléhez érkezõ emberiségnek. Van bizonyos hasonlóság az özönvíz elõtti sumér, illetve babilóni királylistákhoz is, fõként a magas számadatoknál (vö.: Az ószövetségi kor története II. 1.). Jellemzõ azonban, hogy a sumér-babilóni listák politikai vonatkozásúak, városokról és dinasztiákról szólnak, addig a Gen 5. leszármazási táblája az idõ egyenesen haladó vonalát vetíti elénk. Maguk az egyes személyek pedig ezen a messze futó vonalon ebben a szürke egyformaságban jelennek meg: született – gyermeket nemzett – meghalt. Ebbõl az egyformaságból csak két név emelkedik ki, Énók és Nóé, akiknek a sorsa nem a hétköznapi, a születés és a halál végpontjai közé zárt emberi élet, hanem valami több, nevezetesebb.
A nemzetségtáblázat az 1. rész teremtéstörténetéhez kapcsolódik, amikor az 1–2. v.-ben összefoglalja az ember teremtésérõl már egyszer elmondottakat (Isten a maga hasonlóságára teremtette az embert, férfivá és nõvé, megáldotta õket.) Új mozzanat az, hogy „ádám”-nak = embernek nevezte el „õket”. Az „ádám” itt még kollektív jelentésû, az emberi nemre egyetemesen szóló elnevezés (vö. 2:7), de a 3. verstõl kezdve azonnal az elsõ férfi tulajdonneve lesz az Ádám név. Feltûnõ aztán a szóhasználat egyezése a 3. versben: ahogyan Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette az embert, úgy Ádám a maga hasonlóságára és képmására nemzette gyermekét. Theologiailag azt jelenti ez, hogy Ádám leszármazottai, az emberiség, örökölte mindazt, amit a teremtésben az Isten-képûség méltóságában az Isten adott (olv. 1:26 magyarázatát). Persze közben volt a bûneset és annak minden átkos következménye. Az a „képmás és hasonlóság”, amit Ádám továbbadott, már nem volt ugyanaz, mint amelyet a teremtésben kapott. – Igaz, hogy papi írói szövegben a bûnesetrõl nem történik említés, mégis túlzás volna azt mondani a modern kommentátorokkal, hogy a Papi Író „nem tudott a bûnesetrõl”. A papi kör, amely a babilóni fogság idején emlékezetben tartotta és átmentette a régi szent történetek hagyományát, nyilván tudott errõl is, legfeljebb nem ismételte újra és nem vont le olyan messzemenõ következtetéseket, mint Pál apostol, vagy Augustinus. Elég az 5. résznek újra és újra a halált emlegetõ rezignált hangját és az özönvíz ítélete felé sodródó menetét átgondolni ahhoz, hogy a bûn átkát itt is jelenlévõnek érezzük. De megvan az a hálás felismerés is e képmás továbbplántálásának az említésénél, hogy ha torzult is ez a kép, lehetõségében mégsem vonta azt meg az embertõl Isten, ahogyan pl. a Zsolt 8 hálás csodálkozással emlegeti az ember kiváltságos helyzetét a teremtett világban.
A nemzetségi tábla állandó keretébe a következõ nevek kerülnek elõször: Sét, Enós, Kénán, Mahalalél, Jered. Róluk különösebb mondanivalója nincs a szentírónak. A soronkövetkezõ Énók (Hanók) esetében feltûnõ már maga az életkora: 365 év, amint mondani szokták, egy kozmikus év, amelyben az évek száma azonos a napév napjainak a számával. Szimbolikus értéke e számnak kétségtelen s bizonyára egy teljes életpályát akar jellemezni, amely tökéletes, befejezett volt – jóllehet Énók élete végérõl mást mond az író, mint a többiekérõl. Halál helyett „magához vette” Isten, más szóval a testi halált elkerülhette, annak a következményeképpen, hogy Énók Istennel járt. A szûkszavú író talán ezzel a két szóval, hogy „Istennel járt” többet mond, mint ha erényeit sorolná fel, ahogyan a „szeresd az Urat, a te Istenedet!” is többet mond egy egész törvénygyûjteménynél. Ésszel természetesen azt sem lehet magyarázgatni, hogy miként kerülhette ki a testi halált, csak hihetjük, hogy Istennél ez is lehetséges. Csupán távolabbi hasonlatként említhetjük azt, amit Pál apostol a végsõ idõrõl tanítva úgy fejezett ki, hogy akik akkor élnek, nem halnak meg, csak elváltoznak (1Kor 15:51; 1Thessz 4:17).
A soron következõ Metúselah (közönségesen: Matuzsálem) azzal tûnik ki, hogy õt mondja a leírás a legtöbb idõt megélt embernek: 969 évet élt s halála éve egybeesik az özönvíz dátumával. Lámek életkora viszont 777 év, ami ismét egy szent kerek szám, talán ezzel függ össze az, hogy a kései apokaliptikus irodalomban ugyanolyan fontos személy, mint Énók.
A sor végén Nóé áll. Az õ nevéhez fûzõdik ez az etimológiai értékû megjegyzés, hogy „õ vigasztal meg minket a megátkozott földön”. (Nóé héberül Nóah összefügg a núah = megnyugszik, pihen igével.) Ez a vigasztalás minden bizonnyal abban a nagy kegyelmi tényben áll, hogy a vízözön halálába merülõ emberi nem Nóé családjában menekült meg s Nóéval kötötte Isten az egyetemes szövetséget az emberiséggel.
1 Móz. VI–VIII. RÉSZ

1 Móz. 6,6:1–4. Az angyalok házassága.
Ez a rövidségében is töredékes néhány vers a legnehezebben magyarázható része az õstörténeteknek. A mai magyarázók szinte egyöntetûen mitologikus vonatkozású torzónak tartják s rokon vonásokat látnak benne azokhoz a sémita, de fõként görög mitoszokhoz, amelyekben istenek és emberek nászáról van szó, aminek a következtében félistenek születnek. A Bibliaíró azonban jobbnak látja nem részletezni e történeteket, csak a kései apokaliptikus irodalom veszi fel újra a témát, azzal fejezvén be a leírást, hogy e „bukott angyalokat”, akik szörnyû zûrzavart teremtettek a földön, Isten az alvilágban külön börtönbe vetette. Erre emlékeztet az Újszövetségben 2Pt 2:4; Júd 6. verse. – Két mitológiátlanító kísérlet ismert a magyarázás történetébõl. Egyik keresztyén talajon született meg s eszerint az „istenfiak” az istenfélõ Sétnek az utódai, az „emberek lányai” pedig Kain leszármazottai. A másik a középkori zsidó értékelési mód, amely szerint az „istenfiak” elõkelõket, hatalmasokat jelentenek (Zsolt 29:1 hasonlóságára), eljárásuk pedig közönséges zsarnokoskodás az alsóbbrangú emberekkel szemben.
Az „istenfiak” alatt azonban itt minden valószínûség szerint mennyei lényeket, angyalokat ért az író (vö. Jób 1:6; 38:7), létüket sem az Ó-, sem az Újszövetség nem vonja kétségbe és nem tartja mitologikusnak. Az emberekkel való összekeveredésüket bizonyára azért írja le itt a Biblia, hogy véleményt és ítéletet mondjon a magukat óriásoknak, félisteneknek tartó emberek vagy családok fölött. A szentíró ismerte egy Gilgamesnek a történetét, tudta azt is, hogy egyes királyok, sõt oligarcha családok isteni eredettel dicsekedtek, hogy uralomhoz és erõszakos tetteikhez való jogukat ezzel is igazolják. Ott voltak ezek az „óriások” Kánaán területén is. (Num 13:34 stb. – A héber nefilim szó görög megfelelõje gigantes, ennek nyomán általánosan elfogadott az „óriások” fordítás.) – Különös, hogy az Ószövetség nem vitázik a tekintetben, hogy lehetett-e ilyen keveredés mennyei és földi lények között, de ítéletet mond fölötte azzal, hogy a belõle származó korcs nemzedéket mindenestül az özönvízbe fullasztja.
A történetben tehát nem azáltal tûnik ki az emberi gonoszság csúcspontja, hogy a bukott angyalok megrontották az emberi nem természetes életrendjét, hiszen így az emberiség csupán szenvedõ fél, hanem azáltal, hogy emberek isteni származással dicsekedtek, magukat óriásoknak, hírhedett hõsöknek vallották. A mennyei lények alászállása, mint hajdani mitologikus vonás, csak aláfesti az embereknek magukat óriásokká felmagasztaló gõgjét.
Az özönvíz története. 6:5–8:22.
Bevezetés.
Az özönvíz bibliai leírásának két nevezetes formai vonatkozása van. Egyik az, hogy a világ legkülönbözõbb népeinél megtalálható – mondai vagy mitologikus ábrázolásban – egy mindent elsöprõ özönvíz emléke, amely áradatból egy mentõhajó segítségével csak néhány ember menekült meg. Legközelebb áll ezek közül a bibliai leíráshoz a mezopotámiai özönvízhagyomány, amelyet legteljesebb formában a Gilgames-eposzból ismerünk, de vannak régebbi változatai is, még a sumér korból is a II. évezred elejérõl. Ezekhez képest a bibliai özönvíztörténet viszonylag kései feldolgozás, mindammellett nem puszta másolata a sumér-babilóni özönvíztörténetnek, és ez nemcsak egyes mozzanatok eltérésben mutatkozik, hanem fõként a theologiai ábrázolásmódban. Az összehasonlítástól semmi esetre sem kell féltenünk a bibliai özönvíztörténetet. – A babilóni mitologikus feldolgozásban pl. az istenek összeesküsznek az emberiség kipusztítására, de tervüket meghiusítja egyik istennek az árulása, aminek a következtében egy bárkában megmenekül az idejében figyelmeztetett özönvízi hõs és hozzátartozói; efölött azonban heves vitára kerül sor az istenek között. Közben kiderül, hogy a felidézett özönvíztõl maguk az istenek is megrémülnek, meglapulnak az égben, mint a kutyák, sírnak, visítoznak. Majd meg az özönvíz végén odagyûlnek az áldozat füstje fölé, mint a legyek. A bibliai elbeszélés ezzel szemben nemcsak mitológiátlanít, az egyetlen Istennek a világfölötti hatalmát ábrázolva, hanem az egész leírást úgy tagolja be a többi bibliai történetek összefüggésébe, hogy kitûnjék belõle Istennek szuverén Úr volta, aki ítéletet tart, de ugyanakkor kegyelmet is gyakorol akarata szerint.
A másik formai jellegzetesség az, hogy a bibliai özönvízleírás iskolapéldája két különbözõ forrásanyag összedolgozásának: a jahvista történetet a Papi Író a saját hagyományanyagával úgy egészítette ki, hogy a két réteg egymástól meglehetõsen könnyen elválasztható. (Jahvista: 6:5–8; 7:1–5.7–10.12.16b–17.22–23; 8:2b–3a.6–12.13b.20–22. – Papi irat: 6:9–22; 7:6.11.13.16a.18–21.24; 8:1–2a.3b–5.13a.14–19.) Az összedolgozás ellenére is mutatkoznak szembetûnõ különbségek. A J alapiratban Noé hét pár tiszta és egy pár tisztátalan állatot visz a bárkába, az áradást 40 napig tartó esõ okozza. A P szerint csak egy pár állat kerül a bárkába minden fajtából, az özönvíz kozmikus katasztrófa, azaz égi és földalatti vizek árasztják el a szárazföldet, a bárkában töltött idõ kereken egy esztendõ. Ezeken túl jellegzetesen mutatkozik meg P részekben az írónak a teremtéstörténetbõl (Gen 1) ismert szóhasználata és elõadásmódja. Mindez azonban nem jelent többet, mint hogy ugyanannak a történeti emlékezésnek kétféle hagyományanyag fonódott egybe, ami inkább erõsíti, mint gyengíti a hagyomány realitását. (Mezopotámiából is több özönvízelbeszélés változat ismert). – A továbbiakban e forrás-megkülönböztetéstõl függetlenül tárgyalhatjuk az özönvíz történetét, lévén az igazi mondanivaló és a theologiai látás azonos.
1 Móz. 6,6:5–8. Prológus.
A bevezetõ versek az özönvízkatasztrófa indokolását adják, amit más szavakkal 9–13 v. is megismétel. A legmegdöbbentõbb e szakaszban Istenrõl azt az egyébként emberi indulatot olvasni, hogy õ „megbánta”, hogy embert teremtett, annyira megromlott az emberiség. E romlottságot kétféle módon is szemlélteti az Írás. Az 5. v. szerint az ember „szívének gondolatai” teljesen rosszak, gyökerében vált romlottá, hamissá az ember érzés- és gondolatvilága. Vágyai, szándékai nem méltók az Isten képére teremtett emberhez, sõt bûnt, bajt, átkot szülnek, gyötrelmére az egész világnak. A 11. skv. versek ki is mondják, hogy ez a romlottság az „életútnak”, azaz a tetteknek a gonoszságában nyilvánul meg. A Biblia itt is elevenre tapint, amikor rámutat arra, hogy az embert vonja és édesgeti a maga kívánsága, azután a kívánság megfoganván bûnt szül. (Jak 1:14–15). A gonosz tettet megelõzi a gonosz kívánság, ezért szívlelendõ meg a tizedik parancsolat. – A gonosz tettek közül feltûnõ módon egyet emel ki a 11–13 v., az erõszakoskodást, amely akár a testi erõvel, akár a szellemi képességekkel visszaélvén zsarnokoskodást, jogtiprást, osztályellentétet eredményez. Isten elhatározott ítélete szerint tehát – a 13. v. szóhasználatával élve – elérkezett a vég. Ez az eschatologikus hangzású szó egy világkorszaknak az elmúlását jelöli, ami után majd egy másik korszak következik. Isten ugyan itt nem világvégét tervez, a föld megmarad, de az élõket készül letörölni róla, hogy majd egy új kezdetbõl fakadhasson valami más. Az ítélõ Isten mindenesetre kegyelmes Isten marad, mert az új korszaknak a zálogául Nóét és családját átmenti a következõ korba. – Nóé kiválasztásának is kettõs indoka van. Az egyik röviden ennyi: kegyelmet talált az Úrnál (8. v.). A másik megjegyzés szerint õ igaz és tökéletes volt (9. v.). Az utóbbi persze úgy értendõ, hogy Isten nyilvánította õt ilyennek (a „tökéletes” szó a kultuszi nyelvben az Isten által elfogadott kedves áldozat jelzõje), mégis észre kell vennünk, hogy megvolt Nóéban az Istennel járás készsége, a hívõ aktivitás, amire tekintettel tartja számon õt is a hit példaképei között Zsid 11:7. 1 Móz. 6,6:9–7:9. A bárka.
Az utóbb említett újszövetségi textus különösen abban látja Nóé hitét, hogy komolyan vette az isteni figyelmeztetést és bárkát készített a maga és házanépe megtartására. Mások „ettek, ittak, házasodtak” (Mt 24:38), Nóé pedig sietve ácsolta a bárkát, ezt a lakásnak is alkalmas, ajtóval, ablakokkal ellátott, rekeszekre osztott hajót. A bárka héber elnevezése (tébáh) még egyszer fordul elõ az Ószövetségben: ugyanez a neve annak a hajócskának, amelyben a gyermek Mózest kitették a Nílus parti sás közé (Ex 2:3). Mindkét esetben a halálos veszedelembõl az életre megmentõ hajó. A keresztyénségben a bárka az egyház egyik jelképe lett, lévén az egyház is Isten eszköze arra, hogy a halálból az életre mentse át az embert. (A jelkép értelmezésénél azonban nem volna helyes a látható egyházra, vagy annak valamelyik felekezetére gondolni s ehhez még mereven hozzákapcsolni az extra ecclesiam nulla salus elvét. Inkább a kegyelmi lehetõségre kell gondolnunk, amelyet az egyházban nyújt az Isten, nemcsak egyéni üdvösségre, hanem a „szentek közössége” megvalósítására is).
A bárkában megfért egymás mellett ember és állat, farkas és bárány. Az ítélet érzése, a halál közelléte megfékezte az ellenséges ösztönöket. Egyébként abból a gondoskodásból, hogy Isten a halálra ítélt élõvilágból Nóé családján kívül még egy-egy pár állatot is megment, kitûnik, hogy mennyire csak megközelítõ Istennel kapcsolatban az az emberien hangzó érzés, hogy õ „megbánta” teremtõ tettét. A héber nyelvben a megbánás és bánkódás, sõt részvét azonos gyökerû szavak, ami megmagyarázza azt, hogy Isten megbánásában benne van a bánkódás is (Jón 4:2), ennek következtében az is, hogy amikor ítéletet gyakorol, akkor sem szûnik meg könyörülõ lenni. Már csak azért sem, mert Isten nem adja fel eredeti jó szándékait és terveit, a jelen esetben az élet megtartását. Ebbõl a megtartó szándékból pedig nem marad ki sem a „tiszta”, sem a „tisztátalan”, az egyetemes ítéletben a kegyelem gyakorlása is egyetemes jellegû. 1 Móz. 7,7:10–8:14. Az özönvíz.
Az özönvíz mindent elborító áradatának bekövetkeztét kétféleképpen motíválja a bibliai elbeszélés: részint egy 40 napon át zuhogó esõ következményeként, részint olyan kozmikus jellegû vízbetöréssel, amelyben a föld alatti kaotikus tenger (tehóm) és az égboltozat fölött levõ égi óceán (vö. 1:7-nél) víze zúdult a földre. Mindez természetesen az ókori világképnek megfelelõ ábrázolás, mint ahogyan az özönvíznek olyan leírása is, amelynél a víz a legmagasabb hegyeket is elborította s aztán egy bizonyos idõ elteltével lefutott a szárazföldrõl, az ókori világkép szerint képzelhetõ el, amely a földet még nem gömb alakúnak tudta s a szárazföldet egy vízszintes síkú kontinensnek gondolta, amely körül és alatt terül el az óceán. Mai világképünknek megfelelõ racionális magyarázatot adni nehéz, mégis figyelemreméltóak a föld különbözõ népeinél meglevõ özönvízmondák s legalábbis illusztráló jellegûek azok a több méter vastagságú áradásos iszaplerakódások, amelyek egyes mezopotámiai városok régebbi kultúráját teremették el (Vö. az Általános történeti keret c. bevezetõ cikk II. 1. pontjával).
Az özönvíz bibliai leírásánál számunkra legfontosabb annak az ijesztõ pusztulásnak a képe, ami az elfajzott, megromlott emberiség bûne miatt következett be Isten ítéleteként. Elpusztult a földön minden élõlény (7:21). Egy óriási iszaptemetõ borított el mindent a víz visszahúzódása után, egy szörnyû tabula rasa maradt ott, amelyen kellett elkezdõdnie a világ története egy új szakaszának. A roppant katasztrófa emléke a bibliai írásokban úgy maradt meg, mint valami egyedül álló, világméretû pusztulásé, intõ példaként a világ végsõ elmúlására, amikor majd annak a rendelt ideje elérkezik, helyet adván egy új teremtésnek (Mt 24:37–39; 2Pt 3:6–7).
Nóé bárkája a Biblia szerint az Ararát hegység egyik csúcsán feneklett meg (8:4). Ez a vidék Arméniának egyik része, melyet a babilóniak Urartu néven neveztek. Az emlékezés tahát ugyanabba az irányba mutat, mint az Éden kertjénél: a Tigris és Eufrátesz folyók forrásvidékére (2:10–14). – A következõ epizód (8:6–13) mesélõ modorban és a babilóni özönvíztörténet megfelelõ részéhez feltûnõ hasonlósággal mondja el, hogy Nóé az ablakon át kibocsátott holló, illetve galamb révén tudta meg, mennyire apadt már le a víz. – Amikor a galamb másodszor tért vissza, egy olajfalevelet hozott a csõrében. Ez a „békegalamb” szimbólum eredeti képe, ahol az örökzöld olajfalevél az új élet reménységét jelképezi, mint Isten megbékélésének az üzenetét. A harmadik alkalommal már nem tért vissza a galamb (amely egyebütt a szabadon szárnyalás jelképe is, Zsolt 55:7). Helyet talált magának a felszáradt földön. Nóé és a vele levõk is elhagyhatták a bárkát.
1 Móz. 8,8:15–22. Nóé hálaáldozata.
Isten „kibocsátó” felhívása arra, hogy a bárkában levõk lépjenek ki a földre és kezdjenek új életet, nemcsak parancs, hanem áldás is. A „szaporodjatok és sokasodjatok a földön” szavak emlékeztetnek a teremtéstörténetnek arra a részére, amikor az élõlényeket és az embert útjára bocsátja Isten. A szavak megismétlése a teremtési rend és kiváltság megújítását fejezi ki.
Nem szól a Biblia arról, hogy amikor Nóé kilépett a szárazföldre, kétségbeesett-e a szörnyû pusztulás láttán, vagy ellenkezõleg, büszkévé tette-e az a gondolat, hogy õ a kiváltságos megmenekült, szinte övé az egész föld. Ellenben olvasunk arról, hogy legelsõ tette volt hálaáldozatot mutatni be megmentõ Istenének. Áldozata „kedves illatként” (ez a szívesen fogadott áldozat jelzõje, Lev 1:9) szállt az ég felé. – Az áldozat elfogadásához fûzött ígéretben Isten „reális látása” tükrözõdik. Õ tudja, hogy az ember szívének az indulatai (vö. 6:5) nem lesznek jók ezután sem. Õ mégsem akarja többet ilyen módon elpusztítani a földet. Ezután az évszakok, a „munkák és napok” meg nem szûnnek. A természet rendjének ez a ciklikus jellegû tovahaladása pedig nem unalom és nem a gondoknak a munkáknak a kényszerû ismétlõdése, hanem az élet fennmaradásának az áldása, amelynél a keretet biztosítja a világot fenntartó Isten, az embernek pedig lehetõséget ad arra, hogy tartalommal, emberhez méltó munkával ezt a keretet kitöltse. – Így zárul le e világkatasztrófa leírása az új élet ígéretének kegyelmes kihirdetésével.
1 Móz. IX. RÉSZ
1 Móz. 9,1–7. Törvények a megújult világ számára.
A 8:21–22-ben foglalt (J fogalmazású) történet párhuzamát és kiegészítését találhatjuk a Papi Író következõ mondataiban. Elõször az új világ rendjének az alaptörvényeit olvassuk (1–7 v.), majd Isten ígéreteit szövetségi elkötelezés formájában (8–17 v.).
A babilóni özönvíztörténet a fõhõsnek az apoteózisával, halhatatlanná válásával végzõdik. A bibliai történetben viszont Isten lehajlik az emberhez, hogy megáldja mint embert és megújítsa a teremtésben adott emberi kiváltságait. Az ember továbbra is a legfelsõ helyet foglalhatja el a világban, elszaporodva birtokba veheti a földet és azt terített asztalnak tekintheti továbbra is. Az 1:29-ben mondottakkal szemben azonban nemcsak a növények és gyümölcsök, hanem az állatok is eledelül szolgálhatnak az embernek. Az ember tehát nemcsak fölötte áll az állatoknak, hanem üldözi és elejti õket, azok pedig rettegnek a rájuk vadászó embertõl.
Eltiltja azonban Isten az embertõl az állatok vérének a megevését. Ennek a magyarázata az a gondolat, mely szerint a régi ember a vért lélekhordozónak, más szóval az életerõ székhelyének tartotta. Az életet azonban Isten adja, ezért az az övé, neki kell áldozatként odaadni. (Vö. Lev 17:11 skv. magy.). A bibliai tiltásban van bizonyos tiltakozás is azzal a pogány hiedelemmel szemben, mely szerint fõleg szentnek tartott állatok vérének a megevése isteni erõt ad élvezõjének. Amikor késõbb az Újszövetségben e szakrális kötöttségek megszûnnek, maga az ószövetségi tilalom is feloldódik; megtartása törvényeskedéssé válna.
Sokkal nagyobb jelentõségû ennél az a másik tilalom, amely az emberölésnek akarja útját állni.
Figyelmeztetést ad az isteni törvény, amikor emlékeztet a vérbosszú végzetes fenyegetésére, amely nem törvény, hanem átok (vö. 4:15.24). A 7. vers ismétlése éppen arra figyelmeztet, hogy az ember hivatása az, hogy elszaporodjék a földön, nem pedig az, hogy egyéni, vagy országos méretû bosszúállással, gyilkosságokkal vagy háborúkkal írtsa egymást. – A bosszú átkának az emlékezetbe idézésén túl még súlyosabb intés az, hogy Isten maga fogja számon kérni a gyilkostól a kiontott vért. Majd késõbb egy más szintû szeretettörvény megtiltja a személyes bosszúállást (Lev 19:18) s e törvényt a Római levél együtt idézi azzal a másik ószövetségi textussal, hogy Istené a bosszúállás joga és véghezvitele (Róm 12:19 vö. Deut 32:35). Istennek a személyesen számonkérõ és büntetõ ítéletét persze ismét csak az Õt ismerõ hit érzékeli, amely az eseményekben nem sorsfordulatokat lát, hanem azt a tényt, hogy rettenetes dolog az élõ Isten kezébe esni. (Olv. pl. 2Sám 12:9 skv.).
1 Móz. 9,8–17. A Nóéval kötött egyetemes szövetség.
Az özönvíztörténetnek és záradékának a bibliai ábrázolásán következetesen végighúzódik egy gondolat: Isten kegyelembõl tartotta életben Nóén keresztül az emberiségnek és az élõvilágnak a maradékát. Kegyelembõl tartja meg továbbra is a világot, tudva, hogy az ember nem lesz jobb, mint volt (8:21). Mégis elfogadja ezt a világot és az embert ilyen állapotában is, sõt különös kegyelemmel kezd el munkálkodni a megváltásra szoruló világban s ennek a kifejezési módja a szövetség.
A szövetség (berít) emberi vonatkozásban szerzõdést jelent, két félnek a kölcsönös kötelezettségvállalását valamilyen ügyben (pl. 1Sám 20:13–15; 1Kir 5:8–12). Egészen rendkívüli formája a szövetségnek az, amikor Isten hajlandó szövetségre lépni az emberekkel, a pátriarchákkal, Izráel népével, vagy a Dávid házával. Kegyelmi tett ez, a szolidáris Isten segítségének a felkínálása, amit az ember nem kívánhat, nem kezdeményezhet, csak hitben elfogadhat. A szövetség azonban kegyelmi jellege mellett is kétoldalú. Isten segítséget, szabadítást, üdvösséget kínál és ad, viszont hitet és engedelmességet kíván, ahogyan a jelen szövetséget is megelõzték Isten törvényei.
Isten szövetségkötésének az elsõ formális leírását itt találjuk a Bibliában (visszautalással a 6:18 ígéretére). Ez a szövetség egyúttal a legszélesebb körû s Nóén keresztül az egész emberiségre, sõt a világra vonatkozik. Isten ígéretet tesz e szövetségben arra, hogy nem pusztítja el többé özönvízzel a világot. Isten maga elkötelezése feltétel nélküli. Szövetségét pedig megpecsételi egy látható jellel, emlékeztetésül a biztató ígéretre. E jel a szivárvány tüneménye: a tovazúgó zivatarok után úgy tûnik fel a szivárvány íve, mint egy hatalmas íjj, amelybõl kisuhantak a nyilak s félre van téve pihenésre, hogy többet ne ártson. – Ez a naív kép nem fizikai magyarázata a szivárvány képzõdésének, hanem egy biztató jelkép azok számára, akikben van fogékonyság a lelki képek megértésére. Biztatás arról, hogy a viharos elemek fölött ott él, tündöklik és uralkodik a szövetséges Istennek világot átfogó és megtartó szeretete.
1 Móz. 9,18–29. Nóé és fiai.
Az özönvíz utáni új korszak egyik jelentõs eseményének mondja a Biblia a szõlõmûvelés kezdetét. Úgy vehetõ ez, mint egyik mozzanata a Nóéhoz fûzõdött várakozásnak: Õ vigaszatal meg a megátkozott termõföldön (5:29), lévén a szõlõ és a bor a Bibliában az életnek, a vidámságnak és a vigasztalásnak a jelképe (Zsolt 104:15; Péld 31:6–7). Nóé esetén azonban szemlélteti az író a bor veszedelmes hatását is. Nóé részegsége ugyan magában véve még nem jelenti Nóé „elbukását”, sátrában öntudatlanul fekve nem követett el semmi rosszat, de botránkozás tárgyává vált. Egyik fia, Hám, csúfot is ûzött belõle, két testvére, Sém és Jáfet viszont igyekezett eltakarni apjuknak szégyenét.
Ennek az elbeszélésnek le lehet vonni az individuális erkölcsi tanulságait (részegség-józanság), van azonban egy tágabb kitekintése és jelentõsége is. Maga az elbeszélés csak expozíció, bevezetõ a 25–27. versben levõ áldó, illetve átkozó mondásokhoz, amelyek személy szerint Nóé fiaira szólnak, mégis a 10. rész sémájára gondolva, népekre, fajokra vonatkoztatva értendõk.
Nóé mondásai bizonyos rangsorolást fejeznek ki a népfajok közt. Nóé három fia az ókori Közel-Kelet három népfaját képviseli s az eredeti mondás Sém és Jáfet utódait, a sémitákat a kaukázusi, dél-európai népeket fölébe helyezte a jobbára afrikai sötétbõrû Hám-ivadékoknak. (Megjegyzendõ, hogy a régiek nép- és nyelvcsaládonkénti besorolása nem egészen felel meg a mai felosztásnak, vö. a 10. résznél.) – A biblia-író azonban már a 18. v.-ben megjegyzi, hogy Hám Kánaán õsatyjaként tekintendõ s ennek megfelelõen mindazt a szégyentelenséget, ami a történetben Hám rovására van írva, az író a kánaániakra vonatkoztatja, akikrõl köztudomású volt, hogy még kultuszukban is a bor féktelen orgiák felidézõje volt. Nóé mondásai így szûkebb körre határolódva aktualizálódnak s értelmezésük a következõ: Sém „sátra” az ígéret földjét jelenti, ahol az Úr letelepítette a sémitáknak üdvtörténetileg legfontosabb ágát. Ábrahám utódait, Izráel népét. (Vö. 11:10 skv.). E „sátorban” azonban Isten lakást engedett Jáfet utódai közül az Izráellel szomszédos filiszteusoknak is (Ám 9:7), míg Kánaán õslakóinak a maradéka lassanként szolgasorsra jutott. – Ha már most van itt valami nyoma a faji megkülönböztetésnek, az egykori népek uralkodó és alárendelt helyzetének, úgy annak az alapját nem az önkényes felsõbbrendûség gondolata képezi, hanem az a féktelen és szégyentelen valláserkölcsi helyzet, amely a kánaániaknál volt tapasztalható s melynek egy kirívó példáját a Sodomáról szóló történet mutatja be (Gen 19. rész). – Megjegyzendõ még az a jellegzetesség, hogy Nóé mondásai közül a Sémre vonatkozó tulajdonképpen az Úrra, Sémnek az Istenére mond áldást, gondolva arra a helyzetre, amikor Sém utódai, Izráel népe már hálával gondolhatott a beteljesült ígéretekre. E mondásnak messiási vonatkozása ugyan nincs, de magában véve is sokat mondó, mint az áldásokért kifejezett magasztalás.
1 Móz. X. RÉSZ
1 Móz. 10,1–32. A népek eredete.
A 10. rész annak a kegyelmes ígéretnek a teljesedését mutatja be, amelyet a 9:1.7-ben olvashattunk s amely szerint az emberiség újból elszaporodhatik és birtokba veheti a földet. Nóé utódai vannak itt felsorolva generációkon keresztül, úgy azonban, hogy a leszármazottak nemcsak személyeket, hanem elsõsorban népeket jelentenek. Az embertestvériség, népi rokonság jele alatt kell olvasnunk e leszármazási táblázatokat. Ilyenfajta felsorolásokkal, mint az ókori világot feltérképezõ kísérletekkel más népeknél is találkozunk, legalábbis az újbabilóni kortól kezdve. Valószínû, hogy a Papi Író, akitõl származtatható e táblázatos felsorolás kiegészítõ és összefoglaló része (1–7.20.22–23. vers), ismerte korának világtérképeit s ennek felel meg szélesebb körû áttekintése s néhol a késõbbi történeti viszonyok ábrázolása.
Nép- és nyelvrokonság tekintetében ez a táblázat nem fedi egészen a mai képet a sémiták, hamiták és jáfetiták faji meghatározása és besorolása tekintetében. Inkább a földrajzi elhelyezkedés, valamint az egykorú történeti kapcsolatok ábrázolódnak ki. Éppen ebben a történeti emlékezésben találhatók e fejezet leszûrhetõ tanulságai.
A régebbi (J) táblázat a következõ területi egységekre van tekintettel: Mezopotámiára, a Sineár földjének (a régi Sumér és Akkád területének), továbbá Asszíria fõbb városainak a felsorolásával (10–12. vers). – Egyiptomra, amely meglepõ módon kapcsolatba van hozva Krétával és a filiszteusokkal (13–14. vers). – Kánaánra, amelynek „elsõszülettei” közt szerepelnek a Föníciát képviselõ Sidon és a hettiták. Azután következnek a tulajdonképpeni Kánaán területén Izráel elõtt élt apró-cseprõ népek (15–19. vers). – Végül Sém utódaiként az Arab-félszigeten lakó néptörzseket találjuk felemlítve (21.25–31. vers).
A P adatai elsõsorban Jáfet ágán adnak a késõbbi századoknak megfelelõ települési képet. A 2–3. vers a Fekete-tenger melléki népcsoportokat sorolja fel, a 4. vers viszont „Jáván fiait” említi, akik alatt a jónok, tehát általában görögök értendõk. Ezek a „szigetlakó népek” az Égei-tenger szigeteit és partvidékeit vették birtokba, innen indultak tovább gyarmatalapító kirajzásaik (5. vers). – Érinti a felsorolás itt is a hamita Egyiptomot és Etiópiát, bibliai nevén Kúst (6–7. vers). – Nevezetes azután a kelet felé történõ kitekintés, ahol az író Sém ágáról származtat olyan más-más népcsaládhoz tartozó népeket is, amilyen volt Élám és Assúr, vagy Lúd (Lydia) és az arámok (22. vers). – A két táblázat egymás mellett látása azt mutatja, hogy a századok múlásával hogyan tágult a világtérkép ismerete, továbbá hogyan módosult a népek és birodalmak helyzete: egyik legjellegzetesebb példa erre az, hogy a P korára a hettita birodalom már eltûnt, említés sem történik róla.
A J leírásnak van egy külön kiemelkedõnek látszó megjegyzése Mezopotámiával kapcsolatban, amely Nimródról, a legendás vadászkirályról szól, aki „hatalmaskodni kezdett” a földön. A kifejezés, különösen a 10. vers kiegészítésével nem csupán a hazai despotizmusra, hanem a hódító hatalmaskodásra vonatkozik: az egykori városállamok leigázására és nagyobb birodalomban való egyesítésére. Ki volt ez a legendás Nimród? – erre a kérdésre biztos választ adni nem lehet. (Legkevésbé keverendõ bele az ún. hun-magyar mondakörbe. A hatalmas vadász jellemzés – amelyhez még hozzájárul „az Úr elõtt” kifejezés superlativusa, vö. Jón 3:3 – az ókor bármelyik nagy uralkodójára ráillik, így pl. a jól ismert Gilgamesre, Uruk (a 10. versben Erek) város félistennek tartott királyára, akinek egyik mellékneveként ismeretes a Nin-Marad, vagy Nin-Martu jelzõ (Az elsõ olvasási forma jelentése Marad város ura, a másodiké Martu = a nyugati országok ura). Késõbb az asszírok saját nemzeti héroszukat nevezték Nimródnak (Mik 5:5), az ókori Kalah város (11–12. vers) mai neve Nimrud. Történeti emlékezések vannak tehát ebben a fejezetben az emberiség elszaporodására, a föld benépesedésére nézve. „Népek, nyelvek és ágazatok” válnak szét, alapítanak városokat, országokat, sõt hódító háborúk útján birodalmakat. A „nagy vadászok” népekre és országokra is vadásznak s az ókori Kelet történelme a Kr. elõtti III. évezred közepétõl kezdve jóformán birodalmak vetélkedése a világuralomért. De ha az emberiség elszaporodásának szükségszerû következménye volt is a szétszéledés (népvándorlások) és a népekre tagolódás, egy dolog nem volt rendeltetésszerû: az egymás fölötti erõszakoskodás, a hódító törekvés. Ha a föld „lakott világgá” lett, az oikoumené-t nem kellett volna vadászterületté tenni, sõt mindig emlékeznünk kellene arra, hogy a népek egy családból eredõ testvérek.
1 Móz. XI. RÉSZ
1 Móz. 11,1–9. Bábel tornya.
A Bábel tornyáról szóló mondai jellegû elbeszélés végsõ fokon arra ad magyarázatot, hogy hogyan széledt el szerte a világon az emberiség és hogyan keletkeztek a különbözõ nyelvek. Eközben azonban több nevezetes történeti emlékezés bontakozik ki elõttünk. Az elsõ az, hogy a folyók mentén népvándorló csoportok telepedtek meg és kultúrát teremtettek, így pl. a Tigris és Eufrátes alsó folyása mellett, az ún. Sineár földjén (vö. 10:10) a sumérok. Külön nagy feladatot jelentett ezen a sík területen az építkezéshez szükséges kõnek a pótlása, amit az égetett tégla feltalálásával oldottak meg. Mészkõ híján pedig mész és malter helyett aszfaltot használtak, ami Mezopotámiában rendelkezésre állt. E történetben két mozzanat (nem két külön hagyomány) fonódik össze: egy városnak és egy toronynak az építése, közülük nevezetesebb szerepe az utóbbinak van. A „torony” tulajdonéppen nevének megfelelõen (héberül migdál) erõdöt, fellegvárat jelent, amilyent a nagyobb keleti városokban védelmi célra szoktak építeni (Bír 9:51). Itt azonban – Babilonról és Isten elleni lázadásról lévén szó – mégsem ilyen fellegvárra kell gondolnunk. Bábel tornya a mezopotámiai városok teraszos, ún. zikkurat-templomainak a típusa, amelyekrõl bebizonyosodott, hogy mesterséges hegyeknek szánták építõik: A régi emberek az istenek lakóhelyeiül egyes „égig érõ” szent hegyeket tartottak s a hegyekbõl a sík vidékre vándorló sumérok amolyan Olympos-pótléknak szánták óriási teraszos templomaikat. A legnagyobb ezek közül éppen Bábel városában állt (kb. 90×90 m alapterületû és ugyanolyan magasságú volt) úgy hívták, hogy Etemenanki = „Az ég és föld fundamentumának a háza”, Maga a Bábel név pedig azt jelenti, hogy „az isten(ek) kapuja”. Az eget a földdel összekötõ hely, az istenekhez vezetõ út és kapu volt hát ez a lépcsõzetes templom, a Bábel tornya. (Jákób elõtt álmában egy ilyen lépcsõzet rémlett fel s erre mondta, hogy az „Istennek háza és az égnek a kapuja” (Gen 28:12.17).
Történetünk rosszalóan állítja elénk az itt szereplõ emberek város- és toronyépítõ magatartását. A Biblia-író ugyan nem kultúraellenes, de érzékelteti, hogy a kultúrateremtõ ember ki van téve az önbálványozás veszélyének. „Szerezzünk magunknak nevet!…” – mondják a toronyépítõk, s a (hír)név itt hasonló értelemben áll, mint a 6:4-ben, az „óriásokkal” kapcsolatban. Ott kielemezhetõ volt egy olyan tendencia, amelynél az ember félistenként magasztalja fel magát. Itt a „hegyet teremtõ” ember a földet az éggel akarja összekapcsolni, közvetlen utat akart magának oda biztosítani, zsákmányul akarta megszerezni azt, ami kegyelmi ajándék.
Rosszallólag említi az író azt is, hogy az emberek nem akartak szétterjeszkedni a földön, ami pedig teremtésbeli kiváltságuk és rendeltetésük volt. Az együttmaradás ugyan jelenthet erõt, de jelenthetett ugyanolyan kísértést is, mint a hírnevessé válás kívánása. – Nem felejtendõ el közben, hogy itt is a bûneset után vagyunk, amikor egyéneknek és közösségeknek a nagyra törése újabb és újabb átkokat idézhet fel. S ez még a tetteiknek csak a kezdete – mondja Isten –, mi mindent fognak még elkövetni?! Ez a szorongó kérdés kíséri az emberiség részérõl is mindmáig a nagy felfedezéseket: mire fogják felhasználni, jóra-e vagy rosszra? A történet szerint Isten beleavatkozott a kétes értékû hírnévre törõ emberek vállalkozásába. Összezavarta beszédüket, a toronyépítés abbamaradt, a különféle nyelvû népcsoportok pedig szétszéledtek a világon. Ez utóbbi ábrázolásban ugyan az ok és okozat sorrendje fölcserélõdik (történetileg a szétvándorlás után következik be a nyelvek és dialektusok kialakulása), ez azonban csak a mondai jelleg következménye, amikor a leírás egy szinten, egy pontba sûrítve mutatja be a történteket. Ugyancsak a mondai jelleghez tartozik az az inkább írónikus, mint antropomorfikus naív jellemzés, hogy Isten „leszáll” végtelen mennyei magasságából, hogy megnézze, mit csinálnak itt lenn az emberek. – A nyelvek „összezavarása” a Bábel név etimológiáját is akarja adni, inkább csak hangzásbeli hasonlóság alapján, a bálal igébõl (9. vers). A Bábel név ilyen magyarázatában van valami abból is, hogy a világváros utcáin szinte mindenféle nyelvû ember beszéde hallható, egy „bábeli zûrzavarba” olvadva. A legvégsõ negatív eredmény lett aztán a nyelvek különbözõsége miatti meg nem értés, ami egyelõre a szakadékokat mélyítette ki az emberek és népek között s ezeket nem csupán az idegen nyelvek megtanulásával, hanem az ökumenikus megértésre törekvéssel lehet majd áthidalni, aminek a típusa a pünkösdi történet lett (ApCsel 2:7–11).
1 Móz. 11,10–32. Sém leszármazási vonala Ábrahámig.
A Szentírás a világ története menetében megjelöl egy egyenes vonalat, egy leszármazási ágat, amely utat mutat egy jövendõ cél, a megváltás isteni tette felé. Az 5. rész Ádámtól Nóéig húzott egy ilyen vonalat; Ádámtól Nóéig, a romlás kezdetétõl a „vígasztalódás”, az új világkorszakba átlépõ emberiség felé. Hasonló vonalat rajzol most az író Nóétól Sémen keresztül Ábrahámig, akiben egy új vígasztaló ígéret, sõt szövetség részese lesz az emberiség. A vonalnak van természetesen továbbfolytatása is, amit Jézus felõl visszatekintve az Újszövetség is igyekszik rögzíteni. (Vö. Lk 3:23–38).
A leszármazási vonal leírása formailag csaknem azonos az 5. rész sémájával (lévén szintén P leírás). Maguk a nevek azonban jobban történeti közelségbe jönnek. Legfontosabb közülük Sém, akin mint õsatyán keresztül továbbsarjadzik az isteni üdvterv, jelentõségét kiemelte már a 9:25. Egyébként a Sémtõl Pelegig terjedõ neveket közölte a nemzeteknek, mint Nóé utódainak a 10. részben olvasható felsorolása. A névlistából egyesek, mint Peleg, Sérúg, Náhór és különösen Hárán, mezopotámiai tartomány-, illetve városnevekként is ismertek. Terah (Táré) és Ábrahám pedig személynévként is kimutatható a Kr. elõtti II. évezredbõl. A leszármazási vonal vég- és célpontja e fejezetben Táré és családja, köztük Ábrahámmal. A 27–32. vers külön szakaszt képez a leírásban. Nemcsak az elsõszülött nevét tudjuk itt meg, mint az elõzõekben, hanem a közeli rokonságét is, akikhez a bibliai történet még visszatér. A legfontosabb dolog azonban annak a közlése, hogy Táré, aki bizonyára amolyan félnomád sorban élõ család feje volt, elhagyta lakóhelyét, Ur-Kaszdimot (az õsi dél-babiloni Ur városával szokták azonosítani) és elvándorolt hozzátartozóival együtt az észak-mezopotámiai Hárán városába. Ezt a tényt a bibliai hagyomány is Ábrahámnak Ur-Kaszdimból történt közvetett kihívásának szokta tekinteni (vö. Gen 15:7; ApCsel 7:2), jóllehet a közvetlen elhívó szó Háránban hangzik el hozzá (Gen 12:1). Jele ez annak, amirõl egyébként ez az egész elõre tekintõ fejezet is tanúskodik, hogy Isten már a szülõkön, elõdökön keresztül készíti választottainak az útját, az õ céljainak megfelelõen. – Puszta formaságként jegyzendõ meg, hogy Ábrahám neve a 17. részig a rövidebb Ábrám alakban fordul elõ. Jelentõségét lásd 17:5-nél.
1 Móz. XII. RÉSZ
1 Móz. 12,1–3. Ábrahám elhívatása.
Ábrahámot (régebbi nevén Ábrámot, vö. 17:1–6 magy.) tulajdonképpen régi lakóhelyérõl, Háránból hívta ki Isten, hogy (folytatva apja vándorútját) költözzék át Kánaánba. Ez a hívás személyes jellegû, ezért szinte példája lehet annak, hogy mit jelent Isten elhívása és az erre adott engedelmes válasz, az Istenhez kapcsolódó életben.
Az elhívás elõször is egy régi életbõl való kihívást jelent: Ábrahámot egy pogány környezetbõl hívta ki Isten, lévén Hárán városa is a holdkultusz egyik középpontja. Az elhívás elfogadása lemondással, látszólagos megszegényedéssel jár együtt. Ábrahámnak el kellett hagynia lakóhelyét, családi és rokoni körét, hogy szinte egyedül induljon el egy idegen országba, ahol õ, mint „jövevény”, polgárjog és rokonság védelme nélkül állott. Az elhívásban azonban Isten nemcsak szegényít, hanem ajándékaival gazdagít is.
Isten gadagítása elõször – a hitet részben erõsítõ, részben próbára tevõ – ígéretekben áll. Ábrahám elhagyta rokonai körét, ehelyett azt az ígéretet kapta, hogy lesz új családja úgy, hogy egyenesen egy nagy nép õsatyja lesz. A „nép” szó héber megfelelõje itt gój, ami ritkán használatos Izráelre, inkább a rajta kívül álló népeket hívja így az Ószövetség. Jel ez arra nézve, hogy az ígért „nagy nép” körébe, az Ábrahám-utódok közé, odatartoznak minden nép közül a hitbõl valók (Gal 3:7 skv.). – A „nagy név” adományának az ígérete azt jelenti, hogy Ábrahám emlékezete fennmarad a kései utókorban is. Ábrahám neve a legnagyobb volt a Krisztus korabeli zsidóság elõtt is, az õsatya nevére való hivatkozás az ígéretek öröklésének a záloga volt (Jn 8:33.39).
Az ígéretek között szinte döntõ jelentõségû az „áldás”, e szó különbözõ formákban variálódik (megáldalak, légy áldássá!, áldóidat megáldom), ezek mindegyike az élõ Isten szolidarítását, megsegítõ készségét fejezi ki, ugyanúgy, mint az ellentétes „átkozóidat megátkozom” ígéret. Ábrahám tehát nem lesz oltalom nélkül az új országban. Figyelemreméltó, hogy az áldás megvalósítandó életprogram is: „légy áldássá” azok közt az emberek közt, akikkel majd összeköt sorsod! Végül az áldó ígéretek közül legnagyobb az, amely azt mondja, hogy „megáldatnak benned a föld összes nemzetségei”. A passzív „megáldatnak” fordítás (a kevésbé értelmes visszaható alak helyett) nyelvtanilag helytálló s miután ennek az ígéretnek ismétlõdéseinél a „benned” szó helyett „a te ivadékodban” kifejezés áll (pl. 22:18), ezt a mondatot nem ok nélkül tartották régtõl fogva a legelsõ messiási jövendölések egyikének. (Vö. Gal 3:8.16).
1 Móz. 12,4–9. Ábrahám Kánaánba vándorol.
Az elhívás során döntõ mozzanat az, hogy az ember tud-e engedelmeskedni a hívó szónak és tudja-e érzékelni az ígéretekben „a nem látott dolgok valóságát”. Ábrahám engedelmességét ez a szimpla szócska mondja meg, hogy „és elment”, de ebben mégis benne van az új élet kiindulópontja. A 4b–5. v. summázó kiegészítése nemcsak a késõbbiekben jelentõssé váló magas életkorát mondja meg, hanem azt is, hogy bár Ábrahám egymaga volt az elhívásnak és ígéreteknek a részese, mégsem egyedül indult vándorútjára. Feleségén és unokaöccsén, Lóton kívül elég nagy számú szolgaszemélyzet ment vele, aminek az említése segít Ábrahám körülményeinek a reális elképzelésénél. Ábrahám „házanépe” egész kis karavánt képezett, melynek az élén mint úr és családfõ ott állt a pátriarcha Ábrahám. Egyre gazdagodva, szaporodó nyájaival vándorol újabb és újabb legelõt keresve. Tekintélye pedig megvolt Kánaán városkirályai elõtt is (Gen 14:18; 21:22).
(Az Ábrahám nevéhez hasonlóan Sára neve is Gen 17:15-ig más formában szerepel Száraj = „úrnõ, fejedelemasszony”).
Az elsõ hely, ahol Ábrahám huzamosabb ideig megtelepedett, Sikem volt, a híres régi kánaáni város a Garizim-hegy tövében. A 6–7. v. hatalmas ellentétet fejez ki egymás mellett. Sikem határában volt egy szentnek tartott tölgyfa, azzal a jelzõvel, hogy „tanító” (móräh), bizonyára az a hiedelem fûzõdött hozzá, hogy lombjainak a susogásán keresztül valamely istenség ad tanítást, kijelentést. A régi vallások történetébõl ismert az ilyen pogány hiedelem. – Ezzel szemben Ábrahámnak „megjelent” az Úr, persze nem valamilyen testi formában, hanem egy közelebbrõl meg nem határozott módon érzékelhette Ábrahám a jelenlétét. Megértette azonkívül az Úrnak azt az ígéretét, hogy Kánaán földjét egykor majd az õ utódai fogják bírni. – Ábrahám ezt az ígéretet is csak hitben fogadhatta el, hiszen egyelõre gyermeke sem volt, de hogy a hit készsége megvolt benne, azt bizonyítja válaszadása: az oltárépítés, nyilván áldozat bemutatása céljára, és az Úr nevének imádságban történõ hívása. Ez a tette még több helyütt ismétlõdik: Kánaánban megjelentek az elsõ oltárok az Úr tiszteletére és kijelentései emlékének az õrzésére. – Mert a nomád Ábrahám vándorolt tovább az országban, a Negeb = „Délvidék” nevû s a Holt-tengertõl is délre esõ sivatag határáig.
1 Móz. 12,10–20. Ábrahám és Sára Egyiptomban.
Palesztina éghajlatából (lásd a földrajzi bevezetést) következik, hogy ha az idõszakos esõzések közül valamelyik olykor elmarad, akkor szárazság, nyomában pedig éhínség szokott bekövetkezni. Az éhség elõl a könnyebben mozgó csoportok rendszerint Egyiptomba szoktak átköltözni, mert a Nílus völgyében bõven termett gabona mindig. Így indult útnak egy ínséges esztendõben Ábrahám is Egyiptom felé. Nem minden aggodalom nélkül való volt egy ilyen expedíció, hiszen Egyiptomban, ahol Ábrahámék megint csak jövevények voltak, ismét ki lehettek téve erõszakoskodásnak, pl. annak, amirõl e fejezetben szó van, hogy egy-egy szép asszonyt pénzért vagy erõszakkal elvesznek hozzátartozójától. Ábrahám ezt a helyzetet úgy próbálta áthidalni, hogy eltitkolta, hogy Sára a felesége, sõt rávette arra, hogy hugának mondja magát. E féligazság révén (Gen 20:12 szerint féltestvérek voltak) Ábrahámtól elvitték ugyan Sárát a fáraó háremébe, de Ábrahámnak gazdag árat fizettek érte.
Van olyan magyarázat, amely szerint ennek az elbeszélésnek a célja az, hogy Sára szépségét és Ábrahám leleményességét magasztalja. Mint bibliai történetnek azonban más vetülete is van, és itt – miután a bibliai történetek nemcsak vonzó, hanem követésre nem méltó példákat is állítanak elénk – meg kell látnunk azt, hogy Ábrahám alakjára árnyékot vet az, hogy a teljes igazságot elhallgatta, feleségét pedig egyszerûen kiszolgáltatta az egyiptomiaknak. Ábrahám itt nem állt a hitnek azon a magaslatán, mint sokhelyt egyébütt: áldozatává vált a kísértés két leggyakrabban elõforduló formájának, a félelemnek és a gazdagodás vágyának. A Biblia reális emberábrázolására viszont jellemzõ ez az õszinteség, amikor kendõzetlenül megmutatja, hogy a „szentek” is kísértéseknek kitett emberek voltak, akiknek az erõtelensége ellenére munkálkodott sokszor az Isten ereje.
A továbbiakban Istennek kellett közbeavatkoznia, hogy Sára áldozatul ne essék. Közelebbrõl meg nem nevezett csapásokkal sújtotta a fáraót, aki – a keleti ember gondolkozásmódjának megfelelõen – kereste az okozati összefüggést, és a csapásokat összekapcsolta az idegen asszony odahozatalával. A bibliai elbeszélés itt különösen szûkszavú, nem mondja meg, honnan tudta meg a fáraó, hogy Sára Ábrahámnak a felesége. (Részletesebbek a párhuzamos történetek, vö. Gen 20:3; 26:8–9). Tény az, hogy visszaadta az asszonyt férjének. És itt Ábrahámnak, Isten választottjának, el kellett tûrnie, hogy egy pogány embertõl kapjon erkölcsi rendreutasítást. A Sáráért adott ajándékokat ugyan nem vette vissza a fáraó, de Ábrahámot kitoloncoltatta országából.
1 Móz. XIII. RÉSZ
1 Móz. 13,1–13. Ábrahám és Lót különválása.
Az egyiptomi viszontagságok után Ábrahám visszatért Kánaánba és Bétel szomszédságában telepedett le, ahol a 12:8 szerint már elõbb is tartózkodott egy ideig. A továbbiak szempontjából lényeges annak a megjegyzése, hogy Ábrahám az egyiptomi epizód után jóval gazdagabb lett (12:16). De nem fölösleges annak az észrevétele sem, hogy Ábrahám ismét az Úr oltára mellett tartózkodik és az Õ segítségül hívása irányítja döntéseit a békesség útján.
Ábrahám és Lót gazdagsága elsõsorban állatállományukban állott, ennek fenntartásához pedig legelõ kellett és víz. Palesztina vízszegény; pásztorok gyakran vesztek össze a kutak birtoklása fölött (Gen 21:25; 26:20), ez fenyegetett Ábrahám és Lót helyzetében is. Ábrahám azonban itt ismét a hit magaslatán állónak mutatkozik. Ez látszik békességre törekvésébõl: atyafiak között nem illõ a veszekedés. Azután pedig, noha õ a családfõ, az idõsebb ember, mégis szabad választást enged Lótnak, hogy válasszon magának tetszés szerinti területet, õ maga majd másfelé keres legelõt. A hit mindig kész ilyen kockázatot vállalni, engedékenységet tanúsítani a békesség kedvéért.
A Lót által választott „Kikkár”, mint földrajzi név környéket, kerületet jelent, itt a Jordán torkolat-vidékét és a Holt-tenger partmellékét. Itt volt Sodoma és Gomora városa, amelyrõl Lót még nem tudta, hogy számára az ottlakás többszörös megpróbáltatást fog jelenteni. Egyelõre csak azt látta, hogy termékeny, vízben gazdag terület, a leírás egyenesen az Éden kertjéhez hasonlítja (vö. Gen 2:10), vagy Egyiptomhoz, a Nílus ajándékához. A késõbbiek mutatják azonban, hogy csak látszólag választotta a jobbik részt. 1 Móz. 13,14–18. Újabb ígéret Ábrahámnak.
A pátriarchák hitbeli döntéseit gyakran követik Isten áldó kijelentései, nem annyira megérdemlett jutalom, mint inkább hitbeli erõsítés gyanánt. Az áldások és a bennük foglalt ígéretek ilyen ismétlõdése bizonyos lüktetõ ritmust jelent e történetekben. Egyébként pedig tartalmukban erlõrehaladóak, mindig hoznak valami új motívumot. A 12:1–3-nál láttuk, hogy a hitbeli döntések látszólagos megszegényedéssel járnak, de Isten ezekért kárpótlást ad. Itt Lótnak jutott gazdagabb vidék, Ábrahám szerényebb legelõkkel érte be, Isten azonban azzal az ígérettel gazdagítja, hogy az egész Kánaánt ígéri neki, illetve utódainak birtokul. Lót csak egy irányba nézett és egy tájat látott; Ábrahám minden irányban végighordozhatta a tekintetét és úgy tekinthetett az egész országra, mint örökségére.
Az új motívum az áldásokban itt az a hasonlat, hogy Ábrahám utódainak a száma annyi lesz, mint a földnek a pora: megszámlálhatatlan, összefügg a 12:2 ígéretével (nagy néppé teszlek) és a 12:7 egyszerûbb fogalmazásával (a te magodnak adom ezt a földet).
Ábrahám ez ígéret után úgy járhatott-kelhetett Kánaánban, mint aki szemügyre veszi a neki jutó örökségbirtokot, valóságos „határjárás” volt ez, amilyen hajdanában együttjárt a vett, vagy örökölt föld ünnepélyes birtokbavételével. Vándorlásai során dél felé, Hebrón városáig jutott s ott a „Mamré tölgyesében” telepedett meg. (Mamré eredetileg személynév, az õ birtoka lehetett ez a terület, Ábrahámhoz hasonló állású törzsfõ lehetett, aki a 14:13-ból láthatóan baráti szövetségben állt Ábrahámmal). Az Ábrahámhoz fûzõdõ hagyományok nagyobb része ehhez a vidékhez fûzõdik, különösen úgy került szoros kapcsolatba e földdel, hogy családi sírhelyet ott vásárolt magának (23. rész).
1 Móz. XIV. RÉSZ 1 Móz. 14,1–12. Háború Kánaánban.
A 14. rész stílusában, adalékaiban, sõt theologiai vonatkozásaiban is egészen különálló elbeszélés, amelyet a régi irodalomkritika sem tudott a Pentateuchos egyik fõ forrásába sem betagolni. (Welhausen szerint ráillik az egész fejezetre az, amit a Zsidókhoz írt levél szerzõje Melkisédekrõl mond, hogy ti. „apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való”). Az itt leírt háborús események bizonyára igen régi hagyományanyagból valók, ezt mutatják pl. a régies elnevezések, amelyeket magyaráznia, újabb nevekkel azonosítania kellett annak, aki az elbeszélést betagolta az Ábrahám-történet menetébe.
Négy keleti uralkodó seregeinek kánaáni hadjáratáról van itt szó. A nevek azonosítása döntõ jelentõségû volna Ábrahám korának az évszámszerû meghatározására nézve. Egy ilyen azonosítási kísérletet adtunk az általános történeti bevezetésben „A pátriarchák kora” cím alatt, arra a régi feltételezésre építve, hogy Amráfel, Sineár királya nem más, mint a híres mezopotámiai törvényhozó király, Hammurabi. Az õ ifjabb éveiben Élám volt az ókori kelet vezetõ hatalmassága, ahogyan történetünkben is Élám uralkodója viszi a vezetõ szerepet. Ennek megfelelõen a 14. részben leírt háború Kr. e. 1730 táján lehetett. (Itt is megjegyezzük, hogy ezt az azonosítást nem tartjuk kizárólagosnak, csak egy lehetõségnek, s nem kötjük hozzá a leírtak történeti hitelét). A háború szenvedõ részesei a Holt-tenger mellett levõ városok voltak, amelyeknek a katasztrófális elpusztulását a 19. rész mondja el. Az utókor többnyire a két leghírhedtebb városnak, Sodomának és Gomorának a nevét szokta emlegetni, de némelykor említésre kerül a másik két város, Admá és Cebóim neve is (Deut 29:23). A nagy katasztrófából csak az ötödik város, Cóár, a „kicsi” maradt meg (a név magyarázata 19:20–22). Az öt város a Kánaán régebbi történetében gyakran elõforduló városszövetséget alkotott. Földrajzi helyüket egy régebbi és egy újabb elnevezés mondja meg. A régebbi név az ismeretlenné vált Sziddim-völgy, az újabb a „Sós-tenger”, a Holt-tenger héber elnevezése. Tulajdonképpen e tónak a déli, sekély medencéjérõl van szó, amelyet a 19. részben leírt katasztrófa során borított el a víz.
A 4–5. versben az ókori keleti imperializmus történetének egy unos-untalan ismétlõdõ motívumát olvassuk. Közelebbrõl az asszír és babilóni királyok annaleseiben találkozunk mindig ugyanazzal a jelenséggel, hogy a rabszolgaszerzés és gazdasági kizsákmányolás érdekében folytatott véres háborúk árán összetákolt birodalmaknak hol egyik, hol másik pontján tört ki lázadás, az adófizetés megtagadásával, amire válaszképpen – a következõ tavaszon – megindult a megtorló hadjárat.
Ha a térképen szemügyre vesszük azokat a városokat és tájakat, amelyeken a portyázó sereg végighaladt, akkor azt látjuk, hogy a felvonulás útja Transzjordániában volt, azon az útvonalon, amely Damaszkusztól dél felé vezetett a Vörös-tengerig s amelyet az ókorban a „Királyok országútjának” szoktak nevezni. Asterót-karnaim a Genezáret-tó magasságában feküdt, Hám városa ettõl délnyugatra. Kirjátaim viszont már a Holt-tenger környékén volt. A Széir hegyvidéke a késõbbi Edóm országának jól ismert földrajzi tája, a Holt-tengertõl délre. Végül Párán már a Sinai-félsziget határán volt, Kádes, vagy hosszabb nevén Kádes-barnea a pusztai vándorlásnak volt egyik nevezetes állomása. Hacecón-támár fekvése ismeretlen, vannak akik Éngedivel azonosítják, ez esetben a portyázó csapatok félkörben haladva, a Holt-tengertõl nyugatra levõ területen is megjelentek volna.
A felsorolt népnevek jellegzetes képet adnak Kánaánnak az izráeli honfoglalás elõtti lakosságáról. E régi népnevek közül pl. a refái név a fõníciai rasz-samrai szövegekbõl is ismert; az izráeli korban azonban már egy kipusztult legendás nép volt, innen a Károlyi Bibliában e népnek „óriások” szóval történõ fordítása. Az émiek a Jordántól keletre laktak a móábi nép elõtt; a krétai képíráshoz hasonló írásos emlékeik maradtak fenn. A hóriakat az Ószövetség többször említi, mint akik az edómi nép elõdeiként éltek a Széir hegyvidékén (Deut 2:12).
A portyázó hadat a Holt-tenger mellett próbálta feltartóztatni az öt kánaáni király egyesült serege. A csatát azonban elvesztették, amiben része volt e vidék ama természeti sajátosságának is, hogy ott az ásványi eredetû aszfaltnak (mindmáig) természetes feltörései vannak, ezek révén a környék tõzeges, ingoványos volt s ide szorult be vesztére a kánaáni seregek egy része. – A gyõztes támadó sereg aztán további ellenállás nélkül kifoszthatta az útjába esõ városokat, foglyokat és prédát szerezve. Így esett áldozatul a Sodomában lakó Lót is. 1 Móz. 14,13–16. Ábrahám szabadító harca.
A békeszeretõ Ábrahám történetében ritka esemény – egyebütt nem is olvasunk róla –, hogy fegyverrel harcolt. Itt sem magáért, hanem hozzátartozójáért fogott fegyvert, példát adva arra, hogy a szeretet az élet kockára tételét is vállalja az övéiért. A „héber” Ábrahám kánaáni szövetségeseinek a segítségével és saját felfegyverzett szolgáival indult harcba. A szövetséges társak héber megfelelõje („a szövetség urai”) kifejezi a szövetségnek azt a jellemvonását, hogy azt rendszerint egy erõsebb, hatalmasabb fél kezdeményezi: a jelen esetben a három kánaáni férfi volt az otthonában, népe közt élõ, polgárjoggal bíró, akik a jövevény Ábrahámmal szövetségre léptek. Az ilyen ókori keleti szövetségkötés rendszerint két dologra vonatkozott: a békés egymás mellett élésre (Gen 21:22–32) és a kölcsönös segélynyújtásra, akár fegyveres erõvel is. A 14. vers külön magyarázati problémát jelent, a fõbb kérdések a következõk: A vajjáräq szó átvitt értelmû jelentése valószínûleg az, hogy „kivezényel” (a szó speciális alapjelentése: „kihúzni” a kardot a hüvelyébõl). A háník szónak is csak feltételezett jelentése az, hogy „harcrakész” (a harcra „odaszentelt”) fegyveres. – „Háznál született” volt az elnevezése az olyan rabszolgának, akik nem vétel vagy zsákmányszerzés útján kerültek uruk birtokába, hanem ilyeneknek a gyermekeiként beleszülettek a szolgasorsba. – Végül külön probléma a 318-as szám, amelynek jelképes jellege érzik ugyan, de a régtõl fogva meglevõ számszimbolikai kísérletek nem adnak olyan megoldást, amely Ábrahám reális vállalkozásához hozzáillõ volna.
Ez az epizód mindenesetre mutatja, hogy Ábrahámnak elég nagyszámú szolgaszemélyzete volt, ha elég embert ki tudott állítani a gyõztesen hazatérõ protyázó sereg megtámadására. „Figyelembe kell vennünk itt azt, hogy a „négy király” hadserege is valószínûleg csak egy kisebb csapat volt, azonkívül Ábrahámnak szövetségesei is voltak támadása kersztülvitelénél. Ügyes taktikával, éjszakai rajtaütéssel megverte az ellenséget és visszaszerezte a zsákmányt, megszabadította Lótot is. Ábrahám itt az Ószövetség egyik legfontosabb történeti motívumának, a szabadításnak az eszköze tudott lenni.
1 Móz. 14,17–24. Ábrahám és Melkisédek.
A gyõztes ábrahámot a kánaáni városkirályok is szabadító hõsként ünnepelték s ide – tulajdonképpen a Sodoma királyával folytatott párbeszéd keretébe – van beiktatva önálló, de nagyjelentõségû epizódként a Melkisédekkel való találkozás. Elõször a Sodoma királyával való találkozásról mondjunk annyit, hogy Ábrahám határozottan elutasította magától azt az ajánlatot, hogy a visszaszerzett zsákmányt tartsa meg magának. Sodoma királya persze olyasmit ajánlott, ami különben is Ábrahámnak a kezében volt: hadijog szerint a háborúban fegyverrel megszerzett holmi a zsákmányoló tulajdona. Ábrahám azonban lemondott jogáról és nem fogadta el a zsákmányt ajándékként sem, hogy ne dicsekedhessék a rossz hírû város pogány királya azzal, hogy õ gazdagította meg Ábrahámot. Mintha már látta volna a 17–18. részben sorra kerülõ ítéletes dolgokat, sietett magát elhatárolni Sodoma „gazdagságától”.
A Melkisédekkel való találkozás önálló, minden bizonnyal jeruzsálemi vonatkozású tradíció. Sálem a rövidebb formája Jeruzsálemnek. (Az amarnai levelekben Urusalim = Sálem városa, ahol Sálém egy kánaáni istennek a neve). Melkisédek, héberül Malkicedeq, azt jelenti, hogy az én királyom Cedeq (az utóbbi szintén istennév), ugyanolyan theophoros személynév, mint pl. Józs 10:1-ben Adónicedeq, szintén egy jeruzsálemi király neve. Még van még említve Melkisédekrõl, hogy a „Magasságos Istennek” (Él ‘äljón) a papja volt. Ókori népeknél gyakori jelenség, hogy a király egyúttal vallásának a fõpapja is volt. Az ‘él szó egyébként a sémita népeknél általában istent jelent, de a kánaáni vallásokban személyes isten, a rasz-samrai szövegek szerint az istenek atyja. A pátriarcha-történetekben is megfigyelhetõ, hogy Isten gyakran ezen a rövidebb néven kerül megnevezésre, többnyire melléknevek kíséretében, pl. Él-saddaj = Mindeható Isten. Él-ólám = Örökkévaló Isten stb. – Ókori történetírók azután mondják, hogy a föníciai vallásban volt egy Eljón nevû isten, akinek a nevét éppúgy „Magasságos”-nak fordították, mint a Bibliánkban e helyütt elõforduló nevet. (Kérdés, hogy mennyiben azonosítható az ‘äljón jelzõ a rasz-samrai szövegekben sûrûn elõforduló ’alijan szóval, Baal isten egyik melléknevével). – A „Magasságos Isten” Melkisédek szerint az ég és föld teremtõje, ez a meghatározás az ókori vallásokban az istenpantheon fejének, valóban a legfõbb istennek kijáró cím volt. Viszont ez a jellemzés indokolja azt, hogy a további versekben Ábrahám is erre az Istenre esküszik, azonosítván az ég és föld teremtõjét azzal az Istennel, akinek az elhívására õ kijött régi környezetébõl egy új életbe.
Melkisédek ajándékkal köszöntötte a gyõztes Ábrahámot. Mint király, kenyeret és bort kínált neki, mint pap, áldást mondott rá. A kenyér és a bor jelképes ajándék. Alig valószínû, hogy Melkisédek Ábrahám seregének az élelmezésérõl akart volna gondoskodni, a 24. vers szerint erre nem volt szükség; viszont túl messzemenõ tipologikus magyarázat volna az úrvacsora elõképének tartanunk, mert nincs sákramentális jelentõsége. – Az áldás nem tartalmaz ugyan konkrét áldáskívánásokat, inkább hitbõl fakadó, Isten kezébe helyezõ felkiáltás: Áldott Ábrahám, és áldott a Magasságos Isten, aki a győzelmet adta!
A 20. vers befejezõ mondatában alanyváltozás van, bár ez az alapszövegbõl nem derül ki: Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, amivel a papnak kijáró tisztességet adta meg s az áldást viszonozta. Ezt a mozzanatot elemzi olyan nagyfontosságú tényként a Zsid 7. rész, amely Melkisédekben a Messiásnak egy típusát látta. Ehhez a látáshoz azonban volt még egy összekötõ láncszem, a Zsolt 110:4; melynek a messiási vonatkozású kijelentése úgy értelmezendõ, hogy a Jeruzsálemben trónoló Messiás majd a Melkisédek „rendje”, azaz módja, tiszte szerint pap lesz, vagyis király és pap egy személyben. Melkisédek, az egykori jeruzsálemi papkirály, a Magasságos Isten szolgája tehát a maga titokzatosságában a Zsidókhoz írt levél tipologizálni szeretõ írója elõtt a Messiás jellegzetes elõképe volt, története pedig alkalmasnak látszott arra, hogy szemléltesse: a Messiás még Ábrahámnál is nagyobb, mert az õsatya a tizedadásban megalázta magát a Messiás-típus elõtt.