1 Krón. XVII. RÉSZ - 1 Krón. 17,1–14. Az egész fejezetnek ezt a címet lehetne adni: Az Úr háza és Dávid háza.

Dávid személyes hitének és hűségének bizonyítéka, hogy a győzelmeket követő béke idején házat akar építeni az Úrnak. Szándékát közli Nátán prófétával és a próféta helyesli a tervet. Az Isten ügyét szolgáló önzetlen emberi gondolat és jószándék sokszor talál osztatlan emberi helyeslésre. De mit sem ér, ha hiányzik belőle a döntő jóváhagyás: az Isten helyeslése (1–2). Nem Dávid, hanem fia fogja megépíteni a templomot. A próféta éjszakai kijelentést kap az Úrtól s Isten elutasítja a király tervét (3 skv.). Itt nincs még szó arról, hogy Dávid hadakozó és véres kezű ember, hiszen harcai jórészének még előtte van. Az Úr azt mondja, hogy eddig sem lakozott házban, csak sátorban s mégis vele járt Izráellel minden útján az egyiptomi szabadulás óta. Ezért ő ad ígéretet Dávidnak, mint választottjának és népe vezérének, hogy ő építi meg Dávid házát. Vagyis nem egy nemzedékig tart az irgalma mint elődjénél, hanem Dávid fiát a maga fiának tekinti és megerősíti királyi székét mindörökre. Izráel királyságában az ő uralma jelenik meg a földön. Bár a 11. v. ígérete csak Salamonra gondol, a 12. v.-ből már messiási ígéret csendül ki. Igaz, ez az ígéret végleg csak az „idők teljességében” ölt testet, de a jóvá nem hagyott emberi gondolattal szemben itt már in nuce megjelenik az Isten üdvakarata, messiási országának ígérete és Dávid királyságának mint Isten uralmának mélyebb értelme. Az elutasított emberi gondolattal és úttal szemben úgy jelenik meg az isteni üdvgondolat és messiási út, hogy sokkal magasabb értelemben beteljesíti az emberi gondolatot is (Ézs 55:8–9). Dávid házat akart építeni az Úrnak és az Úr Dávid házát építi meg és a maga örökkévaló királyi uralmáról ad kegyelmes ígéretet.

1 Krón. 17,15–27. Dávid hálaimája.

Dávid hálaadással veszi tudomásul az Úr kijelentését. A templomépítés földi tervén túl meglátja az Isten tervét s azt, hogy a neki adott isteni ígéretek egyszersmind a nép üdvére szolgáló ígéretek. Ahogy Dávid háza megerősíttetik Izráel felett, úgy lesz Izráel az Úr népe mindörökké. Ha nagy lesz a Dávid neve, igazán a Seregek Urának neve magasztaltatik fel örökre. Így látja meg a maga alacsony voltát – a 17. v. értelméhez a LXX segít – s annál nyilvánvalóbb lesz előtte az Úr nagysága és dolgainak csodálatos volta. Dávid lelki nagyságára jellemző, hogy tudott megalázkodni is az Úr előtt. Az őszinte alázatban lett igazán naggyá és beteljesedik rajta az ige a Lk 14:11 szerint.

Imádsága végén Dávid az Úr áldásának erejéről tesz vallomást. A földi uralkodó hatalmát az Isten áldása teszi állandóvá. Ezért azt kéri, hogy ha már egyszer az Úr áldása átjárta életét, újuljon meg és maradjon rajta állandóan. Mert sokat érhet a fegyver, bátorság, diplomácia és emberi akarat, de állandóvá az élet javait csak Isten áldása teheti. Ez az áldás Isten szabad kegyelmében van. Nem kényszeríthető, ki nem erőszakolható és meg nem vásárolható. Egyedül Isten adhatja, szabadon, tetszése szerint. Dávid az Úrnak ezért a jótetszéséért könyörög, amelynek végső mozgatója nem vak véletlen, nem ember módján elképzelt önkény, hanem önként aláhajló isteni irgalom.

1 Krón. XVIII. RÉSZ - 1 Krón. 18,1–13. Dávid győzelmes háborúi.

Miután Dávid nem építheti meg az Úr templomát, hozzáfog, hogy leszámoljon örökké támadásra kész ellenségeivel. Először a filiszteusok erejét töri meg, akik nem tudtak belenyugodni fővárosuk és leányvárosaik elvesztésébe. A Moáb legyőzéséről, a cóbai Hadadézer, valamint szír szövetségese leveréséről összevont tudósítást olvasunk. A Hadadézertől zsákmányolt harci lovak harcképtelenné tételéről szóló feljegyzésből arra következtethetünk, hogy Dávid korában még nem volt nagyobb katonai jelentősége a harckocsiknak és a lovas fegyvernemnek. Az ellenségtől zsákmányolt, vagy pl. Hamatból hódoló barátság jeleként kapott arany-ezüst kincseket az építendő templom céljaira tették félre. A zsákmányolt kincsek felajánlásának nem volt akadálya, mert a győzelmet az Úr adta. Az északi hódítások befejezése után Dávid Délen Edomot teszi hűbéressé. Edom ércbányákban volt gazdag, ezenfelül a Vörös-tengeri útvonal biztosítása a terjeszkedő birodalom nemzetközi kereskedelmének növekedését mozdította elő.

Ha igaz lenne egynémely magyarázó feltevése, amely szerint a Krón itt Dávid sok vérontásának igazolására (22:8; 28:3) sorolja fel a hódító hadjáratokat, joggal vethetnők ellene, hogy egyrészt a moábitákon elkövetett megtorlásról sem tudósít (2Sám 8:2) s Uriás erőszakos halálát, Absolon gyászos végét sem beszéli el. Másrészt éppen a Krón jegyzi meg, hogy Dáviddal vele volt az Úr és megsegítette minden harcaiban (18:13). Nyilvánvaló hogy Dávid harcairól beszélnie kellett, mert lényegesen hozzátartozott a történeti anyaghoz. Viszont ezzel az író ismét azt szemlélteti, hogy az Úr kezéből jő a győzelem (19:13) s a birodalom növekedése. Ami a háborúban elkerülhetetlen szenvedéseket illeti, itt még ezek is az isteni ígéretek beteljesedését mozdították elő.

1 Krón. 18,14–16. Jog- és igazságszolgáltatás.

A birodalom igazgatásában és kormányzásában külön kellett választani egyrészt a jog- és igazságszolgáltatást, másrészt a honvédelmet. Amazt végső fokon Dávid magának tartotta fenn, emennek Joáb lett a felelős vezetője. A közigazgatás, pénzügy, diplomácia a főtanácsadó és kancellár kezébe futott össze. A papi szolgálatokat Cádók és Abimelek végezte. A királyi palota őrsége külföldi származású zsoldosokból – krétaiak és filiszteusok – állott. Ezek származásuk folytán függetlenebbek voltak az izráeli környezettől, de annál jobban függtek a királyi kegytől. A király bizalmas összekötői lehettek a király személye és a főtisztviselők, illetve a nép között az idősebb királyfiak; származásuknál fogva elsők voltak a király bizalmában és a végrehajtás intézésében. Igaz, a 2Sám 8:18 szövege papoknak nevezi őket, de ez a Krón számára az Ez 44:15 skv. s a Papi kódex félreérthetetlen rendelkezései óta nehezen volt elfogadható. Búber papi méltóságnak, tiszteletbeli címnek fordítja.

1 Krón. XIX. RÉSZ - 1 Krón. 19,1–15. Hadjárat az ammóniak ellen.

Az író nem összegezi a hódítások eredményeit, nem vonja le tanulságait, nem vizsgálja, hogy Dávid védelmi vagy támadó háborút viselt-e, mint a Sám teszi. Számára az a fontos, hogy olvasói lássák az ország erejének növekedését, amit az Úr a felkent uralkodó hűségének elismeréséül ad.

Az ammóniakkal vívott háború igazi indító okai jórészt homályban maradnak s csak részben magyarázhatók a Dávid követeinek megcsúfolásával. Ez csak a végső, bár lenyelhetetlen csepp a pohárban. Hánun elég erősnek érezte népét arra, hogy ellenálljon Izráel további északi terjeszkedésének és ezt sértő módon hozza Dávid tudomására (1–5). A kihívó fél katonai erejét a Hermon vidéki Maaka és Cóba szövetsége növelte. Jóáb jó stratégának bizonyult a nehéz hadi helyzet megítélésében és kihasználásában, de buzdításában rámutat a harc vállalásának legmélyebb indokára is: a nép és Isten városai létéről van szó. De hite nagyságát mutatja, hogy minden katonai erő és ügyesség mellett is teljesen az Úrra bízza a harc kimenetelét (14b). Az Úr megadja a győzelmet, az együtt támadó ellenséges haderő vereséget szenved még Izráel megosztott seregétől is. Az ammóniak visszamenekülnek megerősített városukba.

1 Krón. 19,16–19. Győzelem az aramok felett.

Az aram sereg azonban új erősítést kap a folyóvizen túli szírektől és Sófák, Hadadézer hadseregparancsnoka maga vezeti az egyesült hadakat Izráel ellen. Az izráeli sereget Dávid vezeti harcba. Az ütközet szír vereséggel végződik s a legyőzött szövetségesek külön békét kötnek Dáviddal. Ammón magára maradt. Az Úr segített: megosztotta az ellenség erejét.

1 Krón. XX. RÉSZ - 1 Krón. 20,1–3. Rabba bevétele.

Jóáb újra hadat indít a magukra maradt ammóniak ellen és elfoglalja fővárosukat, Rabbát. A végső győzelemnél Dávid is jelen van s zsákmánya lesz még az ammóniak egy talentum súlyú aranykoronája is. Feltehető, hogy Dávid nem az egész koronát, hanem a korona egyik nagy drágakövét tette a fejdíszére, kifejezve ezzel, hogy a meghódított népnek ő lett az uralkodója. A 3. v. Buber fordítása szerint látszik legérthetőbbnek: Dávid a legyőzött ammóni férfiakat erdei robotmunkára fogta. Megerősíti ezt a feltevést a Sám szövege is.

1 Krón. 20,4–8. Harc a filiszteusokkal.

Az író a hadi tudósításokat a filiszteusok ellen három ízben vívott harcok és egyéb hőstettek feljegyzésével zárja. Forrásával elég szabadon bánik, de minden történeti anyaga azt az eszmei tartalmat fejezi ki, hogy Jahve segítsége hozott győzelmet és békét Dávidnak (18:6.13 skv.). Dávid erre a segítségre teljes engedelmességével és hűségével szolgált rá. Ehhez a királyi arcképhez s a Dávid királyi, hadvezéri, országalapítói művéhez semmiképpen nem illett volna a Sám és Kir-ből ismert több esemény, mely árnyékot vethetett volna a 22 skv. fejezetekben előadott papi-lévitai rendi, kultuszi és templomépítési előkészítő nagy művére. Az ember személyes életének vétkei mindig szégyent hoznak Isten ügyére és büntetést saját fejére. De amit Isten maga végez el, azt még az ember átmeneti alkalmatlansága sem akadályozhatja meg. Az Úr megteszi, amit eleve elvégzett és megígért. A Krónikás nem beszél Dávid vétkeiről, mert történetírásának nem célja, hogy emberi bűnök árnyékával takarja el az Úr akaratának történetét Izráelben. Az Úr üdvözítő akarata a Sionból fakad és élő víz marad, bár olyan emberi bűnök iszapját is magával sodorja, mint amilyenek Dávid királyi nevét árnyékolták s melyekről a Krónikás nem emlékezik meg.

1 Krón. XXI. RÉSZ - 1 Krón. 21,1. A népszámlálás bűne.

A Krón szerint Dávidot a Sátán indította fel a nép megszámlálására. Dávid nem általános népszámlálást rendelt el, hanem a keleti uralkodók gyakorlatát követve a nép fegyverforgató tagjait akarta a maga hadi céljaira számba venni, hogy ismerje haderejének nagyságát. Ez azonban hűtlenség az Úr ellen és bizalmatlanság annak az Úrnak hatalmával szemben, aki Izráel minden háborúját maga vitte győzelemre. A Sátán itt nem vádoló angyal, mint Zakariásnál (3:15 skv.), nem is a bűnt számon tartó, Istennel ellenkező lélek (Jób 1:6; 2:2). Zakariásnál és Jóbnál a Sátán még Istennek egyik angyala, akinek valami sajátos megbízása van, pl. hogy a titkos bűnt, a tisztátalanságot felfedje. A Sátán itt konkrét személyes hatalom, aki saját gonosz akaratából kísértést hoz Dávidra és makacsságot támaszt benne az Úr akaratával szemben. Ennyiben Dávidnak még mentsége is az, hogy a parancsot sátáni sugallatra adta ki. A Krón szerint a Sátánban istenellenes lényegi gonoszság van. Nem nyílt szóval éri el célját, hanem belső rejtett kísértéssel. A Sátán gonoszsága nincs benne az Úr akaratában. Ez a felfogás később alakult ki, mint a Jób és Zakariás könyvéé. A Papi irat szellemétől távol állt, hogy elismerjen középlényeket Jahve és a világ között. A fogság utáni kor hite a Sátán kísértésében kereste és találta meg a magyarázatot, mert számára elfogadhatatlan volt, hogy Dávid engedetlen elhatározásának az Úr az oka, aki maga a feltétlen szentség. A Sám szövege régibb, de a Krón elbeszélése céltudatosabb, mert saját kora theológiájának megvilágításában adja elő a történetet. 1 Krón. 21,2–7. A népszámlálást végrehajtják, de a parancs végrehajtásának vonakodása folytán hiányosan.

A ius resistendi isteni parancsra: kötelesség. Lévi és Benjámin törzsét Jóáb meg sem számlálta. Lévi törzsét valószínűleg a Num 1:47 alapján hagyta ki, Benjámin törzsét pedig mivel területén feküdt Gibeon, amit az Úr lakóhelyének tekintettek. Az egyes számadatok kerekítettek.

Miután a cenzus sugallata a Sátántól jött s Dávid erőszakkal is végrehajtotta, az Úr büntetését el nem kerülhette. A büntetéssel fejezi ki az Úr, hogy a népszámlálás elrendelését bizalmatlanságnak tekinti. Az Úr harcai ugyanis nem a hadinép létszámától függően hoztak sikert vagy vereséget, hanem az Úr adott szabadítást és győzelmet, ha engedelmes volt a nép, és balsikert, ha engedetlen. A bizalmatlanság, az engedetlenség, a hitetlenségből fakadó önerőre támaszkodás: bűn.

1 Krón. 21,8–14. Dávid megbánja esztelenségét.

Dávid lelki nagyságát mutatja, hogy belátja, esztelenül cselekedett s elvállalja a büntetést. A bűn megvallása, a vétkezés elismerése és a bocsánatért való esedezés az a három lényeges mozzanat, ami Dávid bűnbánatát igazzá s Isten előtt kedvessé teszi. Az elkövetett bűnért Dávidnak bűnhődnie kell, de még a büntetés sem szakaszthatja el az Úrtól. Csak a bűntől szakad el s ha szenved is, már kegyelemben szenved. A 8. v. igei üzenete korrespondeál a Zsid 12. résszel. Az Úr kegyelmét mutatja, hogy az Úr a büntetés nemei közt választási lehetőséget ad Dávidnak s Dávid azt választja, amely által az Úr kezébe esik, mert jobb az ő irgalmasságára hagyatkozni, mint emberek kezébe esni. A büntetés: pestis, aminek hetvenezer ember esik áldozatul. Dávid bűnbánatának mélységét mutatja az, hogy saját magát áldozatul ajánlja fel, csak a nép találjon kegyelmet az Úrnál (17).

1 Krón. 21,15–25. A büntetés és megszűnése.

Az Úr büntető angyalt küld az ítélet végrehajtására (vö. 2Krón 32:21), de mikor parancsol a pusztulásnak, a jebuszi Ornan szérűjén megáll a halál. Dávid szemei belső látásra nyílnak (gondoljunk Bálámra, a megnyílt szemű prófétára), meglátja az Úr angyalát a levegőben, kezében a kivont karddal s az Úr előtt a vezeklő vénekkel együtt földre esik. A szemek megnyílása után következik be a nagy fordulat: az angyal az Úr nevében kijelentést ad Gád prófétának, hogy Dávid építsen oltárt a pestis megszűnése helyén. A Dávid bűne áldásra fordul, az áldozatban és kultuszban találkoznak a bűnös ember és az irgalmas Isten. A találkozás és megbocsátás helyén égőáldozati oltár és templom épül, az Úr megbocsátó irgalmának helye az emberi hálaadás helyévé lesz. Előképe ez annak a helynek, ahol az egyetlen, örök találkozás végbemegy Isten és ember között: a Golgotának. Dávid nem fogadja el ingyen Ornan felajánlott szérűjét, hanem a Sám-ben feljegyzett 50 ezüst sekel sokszorosát, 600 sekel súlyú aranyat ad érte. Ez több még a Makpela barlangjáért fizetett összegnél is. (A Gen 23:16 400 ezüst sekelt említ.) A szérűért fizetni kell, mert amit az ember maga szentel az Úrnak, azt nem fogadhatja el mástól ajándékul. Nem a más áldozata, hanem a saját önkéntes áldozatunk fejezi ki méltó módon az Isten iránt érzett hálát.

1 Krón. 21,21:26–22:1. Dávid oltárt épít Ornan szérűjén.

Az Úr jelt ad. Dávid megépíti az oltárt és égő- és békeáldozatokat mutat be. Az Úr irgalma már a Dávid áldozata előtt újból odafordult népéhez. Ezért az Úr kedvező válaszaként tűz száll alá az oltárra és megemészti az áldozatot. Az oltár tüze Dávid számára végleges jel, hogy az Úr elfogadta ezt a helyet s megépülhet a templom. Az Isten ad jelt a hívő embernek, ha az ember el nem felejtkezik az egyetlen örök jelről, amit Isten adott. Dávid az élete hátralevő részét a Krón szerint egészen a templomépítés előkészítésének szentelte.

1 Krón. XXII. RÉSZ - 1 Krón. 22,2–5. A templomépítés előkészítése.

Dávid késedelem nélkül hozzálát az építkezés előkészítésének munkálataihoz, mert a feladat nagy és fia, Salamon tapasztalatlan. Ha Ornan szérűjén a döghalál árnyékai az Úr irgalmának fénylő jeleivé váltak, akkor most Dávid életének utolsó fénylő tette lesz a Krón elbeszélése szerint az építőanyagok: kő, fa, vas, réz, nemes fémek, kincsek összegyűjtése s a következő fejezetek szerint a templomi szolgálattevők rendjének és munkájának megszervezése, az ország kormányzásának, védelmének korszerűsítése és végül Salamon királlyá tétele. Ezekben találja meg élete értelmét s amint Mózes előkészítette a honfoglalást, a szent sátor készítését, úgy készíti elő Dávid a templom építésének, kultuszberendezésének és Salamon királlyá koronázásának hatalmas művét. Az elbeszélés mögött ott lüktet az író személyes hite, céltudatos theológiai gondolkozása. Úgy látja, hogy Dávid már befejezte a birodalom megalapítását s most már lelke legmélyén csak az a vágy élteti, hogy a templomépítés anyagi és lelki feltételeit biztosítsa, a kultusz dologi, rendi, személyi kérdéseit megoldja. Az öregkor nagy szenvedélye ölt benne vonzó királyi példát: mindenestől szolgálni Isten ügyét.

1 Krón. 22,6–16. Dávid felkészíti Salamont a templom építésére.

Az építőanyag összegyűjtése után Dávid először fiával, Salamonnal beszél, akit az Úr kiválasztott az uralkodásra, templomépítésre s akinek nevében benne van az építéshez szükséges isteni békesség ígérete (Selómó: az ő békessége). Végrendeletként mondja el neki, hogy járjon Mózes törvényében s férfiasan lásson hozzá minden munkájához. De főleg a templomépítést köti lelkére, amelytől őt sok véres hadakozása miatt eltiltotta az Úr, mivel a templomépítés szent ügyét csak tiszta kézzel lehet szolgálni. A felsorolt építőanyagok (14 skv.) és felhalmozott drágakincsek mesés gazdagsága a felépítendő templom mindenek felett való nagyságát és nagyszerűségét van hivatva kifejezni. Csak a százezer talentum arany pl. amiről a 14. v. beszél (az egymillió talentum ezüstről nem is szólva), az 1900. évben egész földünkön kitermelt aranymennyiség kilencszerese! A kincsek számértéke a mögöttük levő áldozatkészség nagyságát akarja ábrázolni. E kincsek igazi értékét a mögöttük élő áldozatkész hit adja. Az író a követendő példa kedvéért tételesen sorolja fel Dávid felajánlott kincseit. Minden nagy ügynek, így az Isten ügyének szeretetét is az érte önként hozott áldozat nagysága méri s az a lélek, amelynek szenvedélyét az áldozat mértéke kifejezi.

1 Krón. 22,17–19. Dávid a nép segítségét kéri.

Dávid ezután az ország főembereit is felhívja, hogy a templomépítésben legyenek Salamon segítségére, mert ez nem egy személy, nem a király ügye, hanem az egész népé. Isten ügyéért mindenki felelősséggel tartozik, akit Isten felemelt és a nép vezetőjévé tett. Isten ügye nem csak egyes személyekre, hanem az egész közösségre van bízva. Dávid, a főemberek előtt is számot vetve véres harcaival, abban látja a harcok igazi értelmét, hogy utána az Úr békességet ad a népnek, amikor háborítás nélkül megépíthetik a templomot. Izráelnek a háborúk békét hoztak s Isten mindkettőt fel tudja használni a maga céljai szolgálatára.

1 Krón. XXIII. RÉSZ - 1 Krón. 23,1–2. Salamon király lesz.

Miután Dávid az Úr akarata szerint királlyá tette Salamont Izráel felett, összehívta az ország politikai, katonai vezetőit és a törzsek képviselőit (ld. 28:1), hogy utolsó intézkedéseit előttük ismertesse. Mivel azonban a meghívottak felsorolásába a papok és léviták is belekerültek, az író áttér most szívügyének, a léviták, papok, kapuőrzők, kincstartók rendjének ismertetésére és csak a 28. fejezetben folytatja az országgyűlés történetét. 1 Krón. 23,3–32. A léviták megszámlálása és tisztségeik. A léviták számbavétele és beosztásuk ismertetése után (3–5), a templomban szolgáló lévitacsoportok felsorolása (6–11), a csoportfők megnevezése (12–23) következik s ezután kerül sor a léviták hivatalbeli kötelességei összefoglalására (24–32). Bár a léviták nagyobb része a hajlék körül teljesített szolgálatot, mégis jelentős számban töltöttek be tiszttartói, bírói stb. tisztet. Számuk egészében véve meglepően nagy s a 25. és 26. fejezetek adatainál lényegesen több. Megszámlálásuk a Num 4. alapján történt s nem hasonlítható a Sátán sugallta katonai cenzushoz. Szolgálatra sorolásuk kora korszakonként és beosztás szerint változott. Mózesnél pl. (Num 8:23 skv.) 25 év volt, a Num 4:3 szerint 30 év, a Dávid utolsó rendelése szerint 20 év (23. v.). A templomban szolgáló léviták a papok mellé voltak beosztva s a helyiségek gondozása, kenyerek készítése, általában a kisebb előkészítő és gondozó munkák végzése volt a dolguk. A szent helyre azonban nem léphettek be s az áldozatok bemutatásában nem vehettek részt. Érthető, hogy ebből óhatatlanul súrlódások keletkeztek, aminek emlékeit a dávidi rendelkezések jellege s egyes feljegyzések őrzik. Pl. még Mózes fiai sem soroltatnak (14 skv.) a papok (13), hanem csak a léviták közé, noha a Bír 18:30 szerint Mózes egyik leszármazottja pap volt Dánban. A 31. v. verbum regens-e ezért a 30. v. első szava, a velacamód s itt nem az áldozat bemutatásáról van szó, hanem a felsorolt alkalmakon végzett énekes szolgálatról, ami a gyülekezet életében szokásos Hallel és Hodu recitálásában állhatott.

A léviták szolgálata a szövegből kivehetően nem alkalmi és nem időszaki, hanem a templomi kultusz kezdete óta rendszeresített gyakorlat volt. Ezt hitelesnek kell tartanunk, mert semmilyen szokást, rendet nem kezdeményezhetett volna az író, amely teljesen új és nem gyökerezik régi történeti hagyományban, viszont semmilyen bevált templomi-kultuszi gyakorlatot nem nyilváníthatott volna megszűntnek csoportok, vagy érdekek kedvéért. Arról, hogy milyenek lettek volna a Dávid által készített templomi hangszerek, nincs történeti feljegyzésünk. De arról van, hogy a hangszerek nem zenei öncélúságra, hanem az Úr dicsőítésére szolgáltak. Itt nem az eszköz leírása a fontos, hanem a cél, aminek szolgálatában áll.

1 Krón. XXIV. RÉSZ - 1 Krón. 24,1–19. Áron fiai szolgálatának beosztása. Papi főemberek.

Már a 23:13 szerint vitán felül áll Áron és utódai kiválasztása a kultuszi áldozatok bemutatására. Szakaszunkban a valószínűleg papi író kiegyenlítő szándékkal tudósít Eleázár és Itamár egyenrangú papi hivatásáról. Nádábot és Abihut ugyanis, akik idegen tüzet vittek az Úr elé, tűz emésztette meg (Lev 10:1 skv.). Mivel fiaik nem voltak, a papi tiszt a másik két testvérükre szállt. Viszont megállapítható a szövegből (4. v.), hogy az Eleázár-Fineás-Cádók (1Krón 6:3 skv.) ág az egyenrangúság ellenére is kiemelkedik. A kettős papi rend kettős főpapságot jelentett, amely csak Salamon idejében szűnt meg (1Kir 1:26) és utána a főpapi tiszt az eleázári ágra szállt. Az 5. v.-ben említett szenthely fejedelmei és Isten fejedelmei elnevezésekkel másutt nem találkozunk. Ezért vagy külön osztályt alkottak, vagy a feljegyzési kor ismerős fogalmai és méltóságai lehettek. Az elnevezés emlékeztet az újszövetségi papi fejedelmek kifejezésre.

1 Krón. 24,20–31. A léviták főemberei.

Míg a nagy létszámú papi nemzetségek sorsolását részleteiben ismerjük, a lévitáknál ez hiányzik s az író csak sommásan utal rá. A sorsvetésnek semmi köze sem volt a véletlenhez, hanem az isteni akaratot fejezte ki. Ezért vette sorsvetés útján birtokába szállásföldjét mind a tizenkét törzs s ezért nyugodott bele mindenki. Ez az értelme az ApCsel 1:26-nak is. Maga a lévitai névsor részben párhuzamos a 23:16–24 szakasszal, de bővebb ennél, viszont Gerson utódai itt hiányoznak. A kultuszi léviták végezhették a 23:26.28 skv.-ban előírt szolgálatokat s az egyes papokhoz tartozó léviták szintén sorsvetés útján nyerték el beosztásukat. Az Úr szolgálata részekre oszlik, de egységes. Ezért súlyos következményekkel jár minden elkülönülés, vagy sértő megkülönböztetés. A szolgálati feszültségekre adott teljes válasz azonban nem a sorsvetés, még ha az Úr akaratát látják is benne, hanem az, hogy aki első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen (Mk 10:44).

1 Krón. XXV. RÉSZ - 1 Krón. 25,1–6. A templomi énekesek rendje.

Fejezetünk a Dávidtól származtatott templomi kultusz egyik legnépesebb seregét, az énekes léviták rendjét és családfáját mutatja be. A 23:5 négyezres létszámával szemben itt 24 rendből összesen 288 énekesről van szó. Ezek mind Ászáf, Hémán és Jedutun leszármazottai. Az énekesek az 1–3. szerint prófétai lelket is kaptak szolgálatuk végzéséhez (hannibbe’im), vagy olykor szabadabb prófétai szólásra (2Krón 20:14 skv. stb.). Miután a sematikus beosztás (9–31) inkább a fogság utáni gyülekezet énekeseinek rendjére volt jellemző, mint a templom megépítése előtti dávidi korszakra, úgy tűnik, mintha a fogság előtti korszak kultuszprófétai tisztét itt az énekes léviták vették volna át. Akár van azonban különbség a 25:1–3 és a 2Krón 20:14 skv. prófétálása között (Rudolph feltevése), akár nincs, magának a kifejezésnek jogosságát nem vonhatjuk kétségbe. Mert a fogság utáni vagy fogság előtt lévitai „prófétálás” bizonyára több volt, mint zenei rögtönzés s a zenéhez elválaszthatatlanul hozzátartozott az énekmondás. Ezért kaphatta Hémán is – s másutt Ászáf és Jedutun – a látnok nevet (5. v.). A régi próféták látása és kijelentésvétele is legtöbbször költői formában, ének-, zenekísérettel ment végbe. A próféta prófétálása és az énekes éneke között nemcsak a megjelenési formában volt hasonlóság, hanem az ihletettségében is. Mert amennyire a prófétai szót ihletettség, lendület, költőiség jellemezte, éppúgy az énekmondás is lelki megindulást, belső ihletet tükrözött, különösen ha az Úr dicséretéről volt szó. A papi áldozat mellett a lévitai ének fejezte ki az ünnepi gyülekezet örömét, háláját, megbékélését. Az istentiszteleten énekelt zsoltárok is az isteni kegyelem megtapasztalása és az átélt szabadítás élményéből születtek és így azokat is prófétai lélek járta át.

De az éneken kívül vehettek ihletett igét, kijelentést szabad prózában, énektől függetlenül is, mint a lévita Jaháziel (2Krón 20:4), vagy a prófétálásáért megkövezett Zakariás pap (2Krón 24:20 skv.), akiről megrendítő jövendölésében még Jézus is megemlékezett (Mt 23:35). A történeti valóság sokkal gazdagabb, mint a róla alkotott irodalmi sematizmus, éppen ezért nem fogadható el, hogy a náb’á igét csak a klasszikus nagyprófétákkal kapcsolatban használhatjuk, s a kultuszi papok és léviták mindenkor az ellentábort alkotnák. Teljesen helytálló az az állítás, hogy a formális különbségek elismerése mellett a zsoltáréneklést is prófétai igehirdetésnek nevezhetjük (Rothstein) s a prófétálás kifejezést a Krón szövege alapján az énekes léviták szolgálatára is méltán alkalmazhatjuk.

A lévitai szabad prófétai beszéd problémáján túl elsősorban az énekes léviták érdemének tartjuk azt is, hogy a Zsoltárok könyve fennmaradt s hogy egyes darabjaiban ismerünk hiteles egykorú liturgiákat és könyörgéseket. A kultuszban kimondott, elénekelt szó az énekes léviták szájában lélekkel telt meg a bűnbocsánat és sálóm hirdetésére.

A 4. v. tulajdonnevei közül hét – Hanánitól Maháziótig – egyes magyarázók olvasása szerint ősi költői töredéket ad. A szöveg esetleges egyik fordítása a következő: Irgalmazz nekem Uram, irgalmazz, Te vagy Istenem, Te nyújtottál nagy és felemelt segítséget (?) a bajban ülőnek. Szabadíts meg, Te vagy menedékem. A nevek és értelem különös egybecsengésére érdemes figyelemmel lenni, mert a héber nevek gyakran egy-egy nagy istenélményt örökítenek meg (ld. pl. a királyok neveinek jelentését) s így maga a név is bizonyságtétel volt. Még ha ez az énekes csoport a neveikkel enharmonikus szövegű éneket énekelt volna is a szolgálatra jelentkezéskor, még akkor is figyelemre méltó. De a szöveg által megkívánt sematikus 24 nevet mégis az egyesek által költői töredéknek vélt, tulajdonneveket jelentő szavak adják ki.

1 Krón. 25,7–31. A szolgálati rend beosztása.

Az énekesek itt található sematikus beosztása az író egységesítő szándékáról tanúskodik. Az énekesek szerepéről Mózes sehol nem beszél. Dávid a költő és énekes király az, akinek nevéhez az író szerint természetesen fűződött a kultuszi éneklés megszervezése és magas színvonalra emelése. A dicsérő ének, zene és annak elemi erejű megnyilatkozása egyrészt az Úr hatalmának és irgalmasságának személyes ismeretéből, másrészt a héber lélek vallásos adottságaiból és zenei képességeiből eredt. A Zsoltárok könyve világi értelemben véve is egyedülálló emléke az ókori keleti irodalomnak, a keresztyén gyülekezetnek pedig az Isten dicsőítésére máig használt – a holland reformátusok egy részénél teljes egészében használt – élő kincse.

A Lélek ihlető erejét illusztráló példának tekinthetjük a 15:28-at, amely az extázissal határos lelkesedésről tudósít. De olvasunk szabad, spontán éneklésről is, amilyen pl. a Mirjám éneke (Ex 15:20 skv.), a Jeíte leánya éneke (Bír 11:34), vagy a Dávid győzelmét ünneplő asszonyok öröméneke (1Sám 18:6 skv.). Nincs élő hit és hívő élet a lélekből forrásszerűen felbuzgó ének nélkül s nincs istendicsérő ének a Lélek ihletése nélkül. Hívő korszakok nagy énekeket teremnek. Nagy énekek teremtő erejű, élő hitről beszélnek.

Az énekes léviták szolgálati rendjének 24-es csoportszáma s a csoporton belül mindenütt 12 fiú származhat az író sematikus törekvéseiből, vagy abból a szándékból, hogy az énekes lévitákat a papokkal és kultuszi lévitákkal egy sorba állítsa. De mégis nem a szám a döntő, hanem a szolgálat ténye, amelynek az író itt emléket állít.

1 Krón. XXVI. RÉSZ - 1 Krón. 26,1–19. A kapuőrzők rendje és szolgálata.

A kapuőrzők Meselémiás, Obed-Edom és Hóza családjaiból kerültek ki. Obed-Edom, aki a 16:5 szerint a szövetség ládáját őrizte, a 4 skv. szerint kapuőrző lett s Isten áldása családját és vitéz fiait is körülvette (vö. Zsolt 127:3 skv.). Az Ex 20:6 nemcsak a tételes törvény ígérete volt, hanem az istennek engedelmes hívő személyes életében is megtapasztalt valóság. A templomkapuk őrzését négy sorsvetéssel osztották el s mivel három kapuőrző csoport volt, így a Selémiás családjára két szolgálat esett, amiből a másodikat fia, Zekária, a bölcs tanácsadó nyerte el. Bölcs tanácsait, amelyeket a szolgálatra nézve adhatott, nem ismerjük, de ha ezt feljegyzésre érdemesnek tartotta az író, ez épp oly díszítő jelző, mint királyoknál a „nagy”. A szolgálat értéke felett mondott legfőbb ítélet az ige ítélete. Mivel a fogság előtti templom déli kapuja, mely a királyi palotára nyílt, nem volt nyitva közlekedésre, hanem külön őrség őrizte, itt nyilván a fogság utáni templomról lehet szó. Az őrzés és vigyázás (Zsolt 134) a templomi lelki szolgálatával együttjáró állandó kötelesség. Gondozatlan templom a felelősség hiányának kiáltó jele. 1 Krón. 26,20–28. A templomi kincsek őrzői. Az Úr házának őrzött kincsei közé tartoztak a szent edények, az áldozatok anyaga, valamint a felajánlások és a héräm-ből származó kincsek. Ez utóbbiakat a templom javítására (házaq) és berendezésére használták fel. Sámuel és Saul templomi felajánlásáról csak itt olvasunk (28). A közéletben előkelő helyet betöltő személyek kötelességei közé tartozott a kultusz támogatása és ehhez méltó áldozat vállalása. Az áldozathozatal kötelezettségét nem erőtleníti meg az, hogy az Úr házának és Isten népének igazi kincsei nem arany és ezüst felhalmozásában állnak (ApCsel 3:1 skv.) s azokat ki nem áshatják és el nem lophatják (Mt 6:20–21). Az anyagi javak rendeltetése az, hogy ne öncél, hanem mindenestől eszköz legyen az Úr szolgálatában.

1 Krón. 26,29–32. Elöljárók és bírák rendelése.

A lévitai bíráskodás és a kelet-jordáni közigazgatás működésének jellemzésére jó történeti részletekkel szolgál a Jósafát igazságszolgáltatási rendelkezése is (2Krón 19:5 skv.; vö. Deut 10:17). A jogszolgáltatás alapjáról a 2Krón 19:5 magyarázata során szólunk. De már itt megjegyzünk annyit, hogy az izráeli jogszolgáltatás alapja nem természetjog, nem társadalmi megállapodás, nem is hagyomány volt, hanem az élő Úr kijelentése. Az Úrral való kapcsolat, az Úr félelme a jogszolgáltatás végső alapja.

1 Krón. XXVII. RÉSZ - E fejezet megörökíti a dávidi honvédelem, a törzsek közösségrendje, Izráel létszáma, a koronauradalmak igazgatása, Dávid főtisztviselői és tanácsosai lényeges adatait.

1 Krón. 27,1–15. A hadsereg tizenkét parancsnoka.

A léviták közül választott világi tisztviselők említése indítja az írót arra, hogy utána a birodalom világi intézményeiről beszéljen. Amint 12-szer 24 énekes lévita szolgált a templomi kultuszban, úgy 12-szer 24 ezer, azaz összesen 288 000 főnyi hadsereg végezte évente az országos hadiügyeletet. A sematikus kereten belül elgondolhatjuk a csapatok tényleges létszámát, ha pl. figyelemmel vagyunk arra, hogy van Selms szerint III. Salmanasszár 854-ben, amikor Akhábot is legyőzte, összesen 120 000 főnyi asszír sereget tudott mozgósítani. Szakaszunk utal a 11. fejezet névsorára. Lehetséges, hogy a szakasz (1–15) sémájában a Jósiás korának katonai várszolgálatai vannak megörökítve. De inkább valószínű, hogy a tudósítás a salamoni udvar törzsi havonkénti ellátásának mintája volt s a szöveg eredetileg Júda és Benjámin haderejéről tudósít.

1 Krón. 27,16–24. Izráel törzsfői.

A szakasz ugyan megnevezi Izráel 12 nemzetségének törzsfőit, akik Dávid idejében a törzseket képviselték, de Izráel népe számát már nem közli, mert ezzel Dávid az Úr megsokasító áldás-ígéreteit vonná kétségbe. A megkezdett népszámlálásért itt Jóás felelős. A törzsek nemzetségtáblázata szakaszunkban s más szakaszokban is példázza a nemzetséghez tartozás áldását. A törzsi hovatartozás szűkkeblű értelmezése elszigetel és szembeállít egymással, amint ezt az ország kettészakadásának előzményei bizonyítják. Viszont a törzsi odatartozás sajátos szolgálatot ad, a múlt megbecsülésére indít s kifejezi az Úr kiválasztását és akaratát nemzedékről nemzedékre. Isten egyénileg hív el, de mindig közösségileg kötelez és oltalmaz. Ez áll az egyház közösségére is.

1 Krón. 27,25–31. Dávid vagyonának gondnokai.

A szakasz egykorú történeti feljegyzés lehet a királyi birtok felügyelőiről. A kevés adat és név is érzékletesen szemlélteti a koronauradalom gazdagságát; az egykorú gazdálkodás ágait és egész szervezetét. Az Úr áldása Dávidon földi javakban is megsokasodott.

1 Krón. 27,32–34. A király tanácsosa és barátai.

A szakasz adatai azért értékesek, mert olyan személyes jellegű tisztségekről tudósítanak, mint pl. a király tanácsosa és barátai. Mivel bizalmi tisztségekről van szó, amelyeknek viselői döntő módon szóltak bele Dávid sorsába és a királyságát fenyegető eseményekbe, nem látszik feleslegesnek más források adatainak figyelembevételével is e tisztségek jelentőségét szemléltetni.

Akhitófel címe a „király tanácsosa” volt. Viszonya a királyhoz inkább személyes és alkalmi jellegű, annál is inkább, mivel nem Jeruzsálemben lakott, hanem Gilóban, Betlehem mellett. Később mint Betsabé nagyapja innen csatlakozhatott a lázadó Absolonhoz. Élete tragikus végéről, öngyilkosságáról más forrás tudósít. Életében Dávid is, Absolon is úgy fogadták tanácsát, mintha Isten szavát hallgatták volna. Okossága mellől azonban hiányzott a hit titka, a hűség és a hitben való engedelmes élet. Számítása és személyes indulata a lázadó Absolon felé és a felkent uralkodó ellen fordította, ezért az Úr nem akarta, hogy jó tanácsát Absolon megfogadja, mert az Úr Absolonra veszedelmet akart hozni. Sorsa emlékeztet sok ókori keleti uralkodó, vagy római császár személyes tanácsadóinak tragikus sorsára.

Ellenpéldája Khusai, a „király barátja”. Ez a cím és méltóság inkább személyes magánjellegű kapcsolatra mutat, amely azonban állandó és nem alkalmi lehetett. Khusai merész, nagyvonalú diplomáciájával és céltudatos taktikájával bizonyult méltónak a király bizalmára. Absolon lázadása idején Dávid tanácsára ő képviselte az ellenség táborában az elmenekült uralkodó érdekeit s méghozzá teljes sikerrel. Jól látta, hogy Akhitófel tanácsának elfogadása Dávid ügyére végleges vereséget jelenthet, ezért, mindent egy lapra téve fel, hatásosan érvelt Absolon előtt Akhitófel terve helytelenségéről. Érvelése és ékesszólása meggyőzte Absolont s az ügy ezzel elveszett. Khusait színlelt alkalmazkodása mélyén az Úr felkentjéhez, Dávidhoz való hűsége vezette s ez a hűség vitte sikerre Dávid veszélybe jutott ügyét. A „király barátja” békében a király személyét, terveit, szándékát népszerűsítette, hadviselés idején a király érdekeinek védelmezője és képviselője volt. A cím megtisztelő méltóságánál csak a vele járó felelősség és kockázat volt nagyobb. Még a királynak is szüksége van bizalmas és hű barátokra. Nélkülük elidegenedhetik alattvalóitól és uralkodása csődbe juthat. Az Úr Dávidot megáldotta jó barátokkal is. A jó barát és jó tanács Isten áldása. Az egész rész azt szemlélteti, hogy nincs földi birodalom és közösségi élet, de nincs társadalmi boldogulás, sem rend jog és szervezettség nélkül. Válság következik be akkor, ha a rend és szervezet nem a közösség, hanem csak kis érdekcsoportok előnyét, vagy egyesek jogtalan kiváltságainak élvezetét biztosítja.

1 Krón. XXVIII. RÉSZ - 1 Krón. 28,1–10. Dávid utolsó országgyűlése.

Az író végre vissza térhet a 23:2-ben félbeszakadt elbeszéléshez, Dávid utolsó országgyűléséhez. Nem foglalkozik a megvénhedett uralkodó testi gyengeségeivel, vagy a trónöröklés körül támadt cselszövevényekkel, hanem arról tudósít, amit a legfontosabbnak tart s ez Salamon bemutatása az ország színe előtt, Dávid búcsúbeszéde az ország politikai és katonai nagyjaihoz, végül fiához intézett utolsó atyai buzdítása az Úr iránti engedelmességre és a templom megépítésére. Dávid szavaiból s az író meggyőződéséből újra kicsendül az, hogy csak egy törvényes királyság van, a dávidi, mert az Úr Dávidot és az ő házát választotta ki, hogy Izráel felett uralkodjék. Igaz, ez a kiválasztás a nátáni prófétai szóval szemben (17:3 skv.) már nem feltétel nélküli, hanem a kiválasztás érvénye a mindenkori uralkodó tóra-tiszteletétől és engedelmességétől is függ. Az Úr csak akkor erősíti meg Salamon királyságát, ha az parancsolatait szorgalmasan megtartja (7. és 9. v.). Dávid maga betelt az élettel, mert megáldotta az Úr. Ezért a maga élete példájával is inti, hogy teljes szívvel szolgáljon Istennek. Az országgyűlés másik nagy tanulsága az, hogy a kiválasztott király is csak ember, akinek népe az Izráel és testvérei az országnagyok (’ahaj vecammi 2.4.). A király Jahve választott fia, de távol áll személyétől minden istenítés, ami Asszíriától Egyiptomig az ókori Kelet minden monarchiájának nagy kísértése volt. 1 Krón. 28,11–21. Dávid újból a templomépítésre buzdítja fiát.

A 12. és 19. v. félreérthetetlen utalása szerint a templom méltóságát annak isteni eredete adja. A Salamonnak átadott tervet Isten lelke ihlette a Dávid lelkében (12: báruah ’immó), sőt maguk a tervek Isten tulajdon keze által írattak meg. Az Ex 35:31 szerint Bésálielt is Isten lelke töltötte be minden tervezésre. A személyes bátorsághoz az Úr segítőket ad. A legkiválóbb vezető is tehetetlen, ha nincs munkatársa és segítsége. A legegyszerűbb alattvaló is felbecsülhetetlenül értékes, ha készség, bizalom és hűség él benne vezetői iránt. A vezetőt az a hit erősíti meg minden aggodalma között, hogy vele van az Úr. De nemcsak a bölcs szakemberek, papok, léviták és fejedelmek lesznek Salamonnak segítségére az építés nagy munkájában (21. v.), hanem az egész nép. Az az igazi templom, amit nemcsak egyes vezetők, egyes adakozók építenek, hanem Istennek egész népe.

1 Krón. XXIX. RÉSZ - 1 Krón. 29,1–9. Dávid és a vezetők adományai.

Dávid befejezésül még egyszer elsorolja személyes adományait, mely csak része a 22:3.14 skv.-ban felsorolt mennyiségnek, hogy a nép vezetőit saját példájával is áldozatkészségre indítsa. A felsorolt adományok nagysága mutatja, hogy Dávidnak semmi sem drága, ha Isten ügyéről van szó. Az áldozatkészség áldozatkészséget szül s a szabad akaratból vállalt áldozathozatal gazdagabb eredményre vezet, mint a kikényszerített és kivetett hozzájárulás. Viszont az önkéntesség nem lehet az önzés kibúvó menedéke. Az író ugyan ofiri aranyról beszél, de erről legkorábban csak Salamon uralkodása után lehet beszélni, éppenúgy mint görög vert pénzről, dárikról csak a fogság után, vagy a templomban őrzött kincsekről (8. v.) is csak a templom megépítése után lehet szó.

1 Krón. 29,10–19. Dávid imádsága.

A búcsúbeszédet királyi imádság követi: Dávid hálaimája. Az imádság az író korának liturgikus könyörgését tükrözi, amelynek egyes fordulatai a zsinagógiai gyakorlatban a mai napig fennmaradtak. Eredeti költői formája mai szó, végéből is kiérezhető (hatos, illetve kétszerhármas). Dávid azzal kezdi imáját, hogy áldja Izráel Istenét, mert Jákób, aki Izráel nevet nyert, különösen megtapasztalta az Úr testi és lelki áldásainak bőségét. Azután áldja Isten mindenek felett való hatalmát és dicsőségét, amellyel telve a föld és ég (vö. Ézs 6) s amely forrása minden földi erőnek, hatalomnak, gazdagságnak és dicsőségnek (10–12). Ezért nem lehet helye semmi emberi öndicsőítésnek, mert minden, amit ember Istennek adhat, csak visszaadott hálaajándék (13–16). Ez teljesen összecseng Pál apostol kérdésével: mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? (Az 1Kor 4:7-ben utalás van az 1Krón 29:24-re.) Az ember egyetlen helyes magatartása Isten előtt a hála és az alázat. A zsoltárban elmondott vallomás arról beszél, hogy az ember nem birtokosa a földnek, csak haszonélvezője, mint zselléi és jövevény. Ennek ellenkezője, hogy ti. nem vagyunk zsellérek és jövevények, csak Isten atyai szeretetének olyan megismerése után hangozhatott el (Ef 2:18 skv.), amilyenről az Ef 3:18 stb. beszél. Az ószövetségi hívő e versek szerint még csak gyorsan tovatűnő reggeli árnyéknak látta az életet, amelynek üdítő jelenléte a forró délre eltűnik (15. v.). Minden földi kincs és gazdagság az Istené. Ő a tulajdonos, az ember csak kapja, hogy kezelje, mint a sáfár (Lk 12:42) és forgassa, mint a szolga (Mt 25:14–30). A 16–17 v.-ből árad a vissza adakozás öröme. Az igaz hitből mindig jókedvű adakozás, áldozatkészség és öröm fakad. Az áldozatkészség hiánya a hitbeli megszegényedés vészjele. Az adakozás indulatát Isten tarthatja meg és újíthatja meg népe szívében (18. v.). Ezért Dávid az engedelmesség és áldozatkészség ajándékát kéri a nép és Salamon szívébe, mert egyik sem alapvonása az emberi természetnek, hanem Isten ajándéka. Amiben Dávid bízik, az a szív őszintesége és tiszta érzése. Az ószövetségi imádság ezzel a gyermeki nyíltsággal és bizalommal megközelítette a jézusi kijelentést (aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek… Mk 10:15). Csak az önérdem téves voltát s az önmagáról való lemondás felszabadító hatalmát nem volt képes még felismerni. De az az alapmagatartása példa marad minden idők imádkozói előtt, hogy az ember semmi, Isten minden s az imádság célja az Isten dicsősége. A krónikás ebben a királyi könyörgésben az imádkozás mélységeit és magasságait járja meg s maradandó példa az igazi imádkozásra.

Dávid imádsága konkrét és gyakorlati kéréssel végződik: a nép legyen jó szívvel adakozó nép, az új uralkodó maradjon hű az Úrhoz és építse fel a templomot. Az igaz hitből mondott imádságban egyes gyakorlati kérések teljesítéséért is szabad és kell könyörögni. Az elhangzott imádságra felelve az egész országos gyűlés fennhangon áldotta az Urat. A krónikás a nemzetségfők és harcosok országos gyűlését qáhál-nak nevezi (20. v.), ami a fogság utáni gyülekezet megnevezésének terminus technicusa. A nemzet és gyülekezet eggyé válva tiszteli az Urat.

1 Krón. 29,21–25. Salamont királlyá kenik.

A felkenetést megelőző nagy áldozatot egész Izráelért mutatták be. Ebben is az volt kedves az Úr előtt, ami az ajándékok felajánlására indított: az áldozatra kész igaz szív. A királyt és főpapot egyszerre kenik fel s ez azt fejezi ki, hogy az Úré a hatalom és a méltóság.

1 Krón. 29,26–30. Dávid halála. Egyénisége.

A krónikás Dávid haláláról írva néhány szóval is mesterien foglalja össze élete jellemző vonásait. A rövid tudósítás azonban némi kifejtést igényel.

Dávid egyéniségének és történelmi szerepének összetett voltát mutatja az, hogy a birodalom megalapítója egyszersmind a templomépítés előkészítője és szellemi ihletője, továbbá hogy a győzelmes háborúk vezére a templomi éneklésnek és liturgiának egyik megteremtője. Ha mindez összeegyeztethetetlen az irodalomkritika egyes irányzatai szemében, igaznak bizonyul nemcsak a krónikaíró szenvedélyes nevelő, hitre buzdító történetlátásában, hanem az események nagy összefüggései és az egységes történelmi látás értelme szerint is. Dávid uralkodói nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Saultól egy legyőzött országot, megfélemlített népet vett át és erős, gazdag birodalmat hagyott utódjára. Ha csak a Krón alapján foglaljuk is össze uralkodásának jellemző vonásait és jelentőségét, azt kell mondanunk, hogy született uralkodó és államférfi volt.

Egyéniségének alapvonásait nézve szembeötlő egyéniségének nagysága és nagyvonalúsága. Természeti adottsága volt az értelmi fölény. Kevés vonás alapján egyszerre és átfogóan ismerte meg az embereket és tudott velük bánni. Gyors volt a helyzet felismerésében, megítélésében s világos látással választotta a helyes döntést. Józan volt és reális, ezért nem érte csalódás, talán csak atyai gyöngeségét vagy gyöngéd elfogultságát kivéve.

Politikai képességeit, szervező tehetségét mutatja, hogy uralkodása alatt 12 törzs egységes birodalomban egyesült. A környező államok hűbéresekké, vagy baráti szövetségesekké lettek, belül egységes jog- és igazságszolgáltatás uralkodott. Katonai sikerei, kiterjedt kereskedelme a gazdasági és ipari jellegű alapanyagok megszerzését tette lehetővé, ezzel megteremtette Salamon gazdagságának alapjait. Koronauradalmai a Kármelig terjedtek s egységes igazgatása jelentős királyi jövedelmet biztosított. Személyi biztonságát független, idegen származású testőrség védte s Absolon lázadását kivéve sohasem forgott veszélyben.

Vonzó személyi vonásai közül elsőnek jegyezték fel róla, hogy ifjan egészséges és szép tekintetű volt, de első helyen kétségtelenül bátorsága állt. Szembeszállt vaddal, medvével, oroszlánnal, páncélos ellenséggel, létszámfölényben levő sereggel s a bátorsággal párosult váratlan stratégiájával és taktikájával kivívta a győzelmet. Kitartó volt, idő, nehézség, elpártolás meg nem ingatta s végül magával ragadta a csüggedőket is. A harcban eszesebb volt katonáinál, bátor, de nem vakmerő, kezdeményező, de megfontolt. A ius talionis törvényét végrehajtotta, öncélú kegyetlenség vagy elvakult bosszú azonban soha nem vezette.

Érzésvilága gazdag volt és erős. Mindig egészen azonosult azzal, amit átérzett: egész szívvel tudott örülni, vagy gyászolni. Népét, amelynek egyszerű fiaként kezdte, forrón szerette s boldogulásáért nem szűnt meg fáradni és küzdeni. Megízlelte az igaz barátság ritka érzését, tudott zokogni elvesztése felett. Megingathatatlanul hitt kiválasztatásában, de önismerete, fegyelme megóvta a gőg és önimádás vakságától. Fellobbanó keleti érzékisége az Úr ítélete alatt állt s ezt alázattal elfogadta. Egész egyéniségének dinamizmusát és végső titkát lelki ajándékokban gazdag karizmatikus vallásossága, az Úrba vetett személyes élő hite adta. A hit hősei közé tartozik ő is. Rendíthetetlenül hitt a kiválasztó kegyelemben, de az Úr hatalmáról átélt meggyőződése megőrizte attól, hogy magának érdemet tulajdonítson. Az Úrért tudott ujjongani az ország népe előtt, tudott nagy személyi vagyont felajánlani az Úr templomának felépítésére. Tudott szenvedélyes igazságszeretettel ítélkezni önmaga felett s őszinte bűnbánattal meghajolni az ítélet ostora alatt. A Krón-ban található imádságai a krónikás szellemében vannak feljegyezve s ha szó szerint nem tartjuk is Dávidéinak, a róluk őrzött hagyomány minden bizonnyal a valóságba gyökerezik és a bennük megnyilatkozó hit hitelesen dávidinak mondható. Kultusz-szeretete, ihletettsége, zenei képességei is indokolják, hogy a krónikás hagyomány tőle származtatja a templom megtervezését, a templomi kultusz és papi-lévitai énekesrend megszervezését; a Zsoltárok könyvének sok énekét. Vallásosságának, hitének jellege nem ellene szól, hanem éppen bizonyít amellett, hogy korának kiemelkedő egyénisége, népének jó uralkodója volt, mert mindezekben az Úré volt és az Úré maradt. Az elemző történeti vizsgálódás munkájának eredményeként lepattogzik alakjáról a levitikus utókor kegyes máza s mögüle időn, történelmen át kiragyog élő, vonzó királyi egyénisége. Az volt, amit neve jelent: Dávid, a szeretett; kedveltje Istennek és kedveltje népének, nágid, Istennek választott felkentje, népének legnagyobb fejedelme.