Zak. VI. RÉSZ

Zak. 6,1–8. A hetedik látomás: négy kocsi indul a világ négy tája felé.

A hetedik látomásnál először a színhely a szembetűnő: két érchegy áll egymás mellett, olyan látványt keltve, mintha azok egy városkapu két oldalát biztosító bástyák lennének. Eredetileg mitologikus kép: a menny kapuját szemlélteti, ahonnan naponta égi útjára indult kocsiján a Nap. A mitologikus eredetű képből azonban itt csak a tartalmi elem a lényeges: a látomást átélő próféta ismét a menny kapujában találja magát, ahol bepillantást nyerhet Isten szándékaiba (vö. 1:8 magyarázatával).

A két hegy közül négy – ókori ábrázolásokból jól ismert – könnyű kétkerekű harci kocsi jön ki, különböző színű lovak vannak eléjük fogva (2–3. v.). Sajnos, a színek felsorolásánál némi bizonytalanság mutatkozik a látomás folyamatos leírása során. Zavaró pl. a 3. v. végén levő ’amuccím szó, melynek közönséges értelme: erősek. A szótárak szerint ugyan fel lehetne fogni úgy is, mint a tarka színnek más elnevezését, s így párhuzamban állna a beruddím szóval. Ezzel szemben a 6–7. v. felsorolásában a legelső szín, a vörös, kimarad, a „tarkák” és az „erősek” pedig külön-külön csoportot alkotnak. Lehetséges, hogy a héber alapszöveg valamilyen változást szenvedett, ami azonban végül is a látomás tartalmát és magyarázatát nem befolyásolja. – A magyarázó angyal szerint a különböző színű lovak által húzott kocsik a világ négy tája felé indulnak (5. v.), hogy (mindegyik a maga szektorában) bejárják a földet (a kép hasonló az 1:10–11-ben levőhöz). Ez a „világ négy tája” kifejezés egyébként azért nevezetes, mert a héber szóhasználat szerint annak felel meg, hogy „a világ négy szele”, ahol a „szél” héberül ugyanaz a rúah szó, amely más összefüggésben Isten „Lelkét” is jelenti (pl. Ez 37:9).

A 6–7. v.-ben a négy lovasfogat útnak indulását olvassuk. A már említett nehézség miatt is lehetetlen a világtájak színszimbolikai azonosítása. Ráadásul a szöveg csak két égtájat említ, az északi és a déli irányt. Vannak ugyan kísérletek a hiányzó két égtáj pótlására, szövegkorrekciók révén (ld. a Biblia Hebraica lap alji jegyzeteit), de anélkül is érthető, hogy a lovaskocsik küldetése: bejárni a földet minden irányban. – A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mit vagy kit szállítanak a kocsik. A 8. v.-ből kitűnik, hogy Isten Lelkét viszik valamilyen céllal. E cél megfogalmazása pedig függ a rúah = „Lélek” és a héníah hif. formájú ige értelmezésétől. A LXX pl. a Lélek szó helyett „harag”-ot olvas, eszerint a harci kocsik Isten haragját, ítéletét viszik, elsősorban „észak földjére”, amely tudvalevőleg Babilóniát jelenti (vö. 2:10). Ezen az értelmezésen nem sokat változtat az a fordítás sem, hogy „lecsillapították Lelkemet (= haragomat)”, mert ez is azt jelenti, hogy a Babilonra kimért ítélet után nyugszik meg Isten (vö. 1:15). – Valószínűbb, hogy a látomás nem ilyen ítéletes tartalmú. A núah ige qal igetörzsben többször jelenti azt, hogy Isten Lelke megnyugszik valakin, rászáll valakire, hogy betöltse erővel, lelki ajándékokkal (pl. Num 11:25; Ézs 11:2). Az ige hifil formája ennek megfelelően azt jelenti, hogy Isten Lelkét „odaszállítani” valahova. A jelkép-kocsikon Isten Lelke megy, hogy felkeresse a világ minden tájára szétszóródott népét. A legfontosabb eredmény pedig az, hogy a babilóniai diaszpórát elérte, föllelkesítette részben a hazatérésre, részben pedig a már otthon levőkkel való kapcsolattartásra, vagy éppen a megsegítésükre. Nem véletlen, hogy ehhez a látomáshoz csatlakozik a következő jelképes történet, amelyben Babilóniából küldött adományokról esik szó.

Zak. 6,9–15. Jósua főpap megkoronázása.

Az éjszakai látomások leírása véget ért. A próféta most már arról ír, hogy egy adott helyzetben milyen isteni kijelentést kapott Jósua főpapra és arra a Sarjadékra vonatkozóan, akiről a 3. r.-ben már olvastunk.

A babiloni fogságból nem mindenki tért haza, sokan önként ott maradtak. Voltak, akik annyira komolyan vették Jeremiás levelének ösztönzését (olv. Jer 29:4–7), hogy munkájukkal komoly egzisztenciát teremtettek maguknak, és azt nem akarták feladni. Viszont kapcsolatban álltak a hazavándoroltakkal, tudtak a templomépítés nagy vállalkozásáról, és adományaikkal segítették is azt. Egy ilyen adományt hozhatott Babilóniából az a küldöttség, melynek vezetőit a 10. v. név szerint felsorolja. Kívánságuk többek közt az volt, hogy az általuk küldött arany és ezüst egy részéből készítsenek koronát a jeruzsálemi közösség vezetőjének ünnepélyes megkoronázására.

Magyarázati problémát jelent itt az, hogy a „korona” héber megfelelője (catárót) többes számú főnév, s a hozzá kapcsolódó szóalakok majd egyes, majd többes számban állnak. Három, egymástól eltérő, magyarázati kísérlet van a probléma feloldására.

a) Egyes magyarázók úgy vélik, hogy a korona a világi vezető számára készült, ezért a 11. v. vége eredetileg így szólhatott: A koronát tedd „Zerubbábelnek, Sealtiél fiának a fejére!” Csakhogy Zerubbábel 520 után eltűnik Júda történetéből, és ahogyan a 4:7–10 kijelentése a templomépítés befejezéséről Zerubbábel személyében nem vált valósággá, úgy itt, a 6:12-ben is egy Sarjadékról van szó (vö. 3:8), aki majd „helyette” (nyilván Zerubbábel helyett) lesz e mű befejezője. – b) A kettős messiási gondolati hívei (ld. 4:13–14-nél) úgy vélik, hogy valóban többesszámban „koronák” voltak készítendők, az eredeti szövegben pedig mind Zerubbábel, mind Jósua neve szerepelhetett megkoronázandó személyekként. Ez megmagyarázná azt, hogy a (Zerubbábellal azonosított) Sarjadék mellett egy pap is ül trónusán, és békés egyetértés lesz kettejük közt (13. v.). Mivel azonban az „eredeti” szövegnek sem első, sem második feltételezett változatát nem támogatja semmilyen kéziratvariáns vagy régi fordítás, más megoldást kell keresnünk. – c) Az catárót szó valóban többes alak, de a rá vonatkozó szó több helyen egyes számban áll, pl. a 14. v.-ben „legyen emlékeztető”. Ezért feltételezhető, hogy amolyan „kettős korona” volt, mint pl. a fáraók koronája (Alsó- és Felső-Egyiptom jelképeivel). Számos fogság utáni időre vonatkozó prófétai jövendölés kifejezi azt a reménységet, hogy az egykor különszakadt Izráel és Júda egyszer majd ismét egyesül egy király alatt (Ez 37:22; Hós 2:2 stb.). Ennek az egyesülésnek a jelképe gyanánt fogható fel a kettős korona. Mivel azonban Zerubbábel eltűnése után egyelőre világi vezető nem volt Júdában, a korona az egyetlen vezető személynek, Jósuának a fejére került, bár gondolhattak arra, hogy idővel lesz ennek a koronának királyi örököse. A Makkabeus királyság rövid időszakának kivételével azonban ez a reménység nem teljesült, s a zsidó népnek, mint vallási közösségnek a tényleges vezetője maradt a főpap-fejedelem. – Végül megjegyezhetjük, hogy a 13b. v. kétségkívül a kettős messiási tisztség felé (de nem Zerubbábel és Jósua személyére) mutat. Isten a maga idejében úgy látta jónak a megvalósítását, hogy a papi és királyi tiszt (nem földi méltóság formájában ugyan) az egy Messiás-Jézus személyében egyesült, egy másik messiási ige újszövetségi értékelésének megfelelően: a Melkisédek „rendje”, azaz módja szerinti papság formájában, minthogy Melkisédek király és pap volt egy személyben. (Olv. Gen 14:18; Zsolt 110:4; Zsid 5. r.)

A koronára nézve végül azt a rendelkezést adja a próféta, hogy helyezzék el azt a templomban (14–15. v.). Hadd emlékeztessen arra, hogy a „távol levők”, a diaszpórában tartózkodók is hozzájárultak az új templom felépítéséhez. Ebben a jelképben fogja össze a próféta a templom centruma köré a már Jeruzsálemben lakókat és a még vissza nem térteket egy gyülekezet tagjaivá. Így építhetik a centrumtól bármely irányban álló hívők az Isten templomát, egyházát, ha a megváltás révén kapott békés egyetértés munkálkodik köztük.

Zak. VII. RÉSZ

Zak. 7,1–3. Kérdés a gyászünnep megtartásáról.

A titokzatos látomások lezárultak. A továbbiakban az ünnepi és a mindennapi élet kérdései kerülnek sorra, kiindulva abból, hogy a jeremiási hetven év (Jer 25:11) elmúltán, az új templom reményteli építése idején van-e még szükség a fogság évtizedei alatt szokásba jött gyászünnepek további megtartására.

E fejezet élén újabb keltezés van: Dárius uralkodása 4. éve 9. hónapjának 4. napja: mai számítások szerint Kr. e. 518. december 7. Ekkor érkeznek küldöttek Jeruzsálembe (2. v.). A nevükkel kapcsolatban van néhány tisztázatlan kérdés: a közeli Bétel városából jöttek-e, vagy bételi származású emberek voltak a babiloni diaszpórából; a Szárecer babiloni név (vö. Jer 39:3), a Regem névelem mögött meg a babiloni Rab-Mág = „főmágus” alakot sejtik. Mindezeknél azonban fontosabb a küldetésük: azt kérdezik a templom körül levő illetékesektől, hogy meg kell-e tartani továbbra is az év 5. hónapjában szokásos gyászünnepet, a templom 587-ben történt elpusztulásának emlékére. Sírjunk-e? – így hangzik a kérdés (3. v.), de a szertartásos sírás természetesen csak egy része volt az ünnepnek, amelyhez hozzátartoztak más gyászszokások, így a böjt is. A kérdés tipikusan papi útbaigazítást, tórát kíván (hasonló található Hag 2:11-ben). Az ítélet ideje elmúlt, vajon a templomépítés örömét nem bántja-e a régi templom pusztulása miatti gyász? Vagy megfordítva a kérdést: vajon nem rója-e fel Isten, ha felhagynak a megrázó történeti emlék kegyeletes emlékezetbe idézésével?

Zak. 7,4–14. Prófétai tanítás a böjtről.

Hogy a papok válasza mi lehetett, azt nem tudjuk, de hogy Zakariás – isteni indításra – milyen tanítást adott, azt igen. Megértéséhez tudnunk kell, hogy az Ószövetség korában szokás volt esetenként böjtöt tartani. Az önmegtartóztatásnak, sőt önsanyargatásnak ez a formája a szomorúságnak, a gyásznak a kifejezője volt (pl. Neh 1:4; Dán 9:2; Jóel 1:14 stb.). Értéke természetesen csak akkor volt, ha a külső szokás mögött valóban belső megszomorodás és bűnbánat volt, anélkül formaság az egész (oly. Jézus kritikáját Mt 5:16–18-ban). – A próféta a következő kérdést teszi fel (5–6. v.): Kinek van szüksége akár a böjtölésre, akár az evés-ivásra, Istennek, vagy az embernek? Ahogyan Istennek nincs szüksége áldozatokra (bár elfogadja, mint az istentisztelet őszinte jelét), úgy magában véve az emberi böjtölés sem arra való, hogy Őt hangolja részvétre (bár ez is megtörténhetik, vö. Jón 3:7–10). Van azonban az istentiszteletnek más formája vagy legalábbis folytatása is. És itt Zakariás már másodszor utal vissza a fogság előtti próféták tanítására (vö. 1:4). Isten legalább annyira gyönyörködik az igazságos, becsületes, szeretetteljes életben (9–10. v.), mint a szertartásos templomi istentiszteletben, avagy a böjtölésben. A régi nagy próféták kultuszkritikája egyre azt hangoztatta, hogy a templomozás magában semmit sem ér, ha a templomjáró ember amellett az özvegyek, árvák megszomorítója az igazságnak kiforgatója, a nyomorultak kizsákmányolója (Ézs 1:10–17; Jer 7:8–11; Ám 5:21–24; 8:5–6 stb.). Zakariás kortársa, az ún. Trito-Ézsaiás is hasonlóan vélekedik, amikor elítéli a bűnök által megerőtlenített külső ceremóniákat. és az igazi böjtöt az irgalmasság cselekvésében látja (Ézs 58:3–7), utalva szinte ugyanazon tettekre, amelyeket majd Jézus az utolsó ítéletről szóló tanításában említ (Mt 25:34–36).

A régiek azonban nem hallgattak sem a papi törvényre (tórá), sem a prófétai igére (dábár), hanem befogták a fülüket, megkeményítették a szívüket Isten szavával szemben (11–13. v.). Ezért nem maradhatott el az ítélet: bekövetkezett a nagy történeti katasztrófa, a szétszóratás, az ország pusztulása. Zakariás szerint – közvetve bár – maga a nép tette így pusztává a „gyönyörű országot” (14. v.). – Összefoglalva tehát a prófétai magyarázat lényegét: Isten nem azzal törődik elsősorban, hogy a szertartásos ünneplést megtartják-e vagy elhagyják, hanem azzal, hogy az ember egész élete méltó-e istentiszteletéhez.

Zak. VIII. RÉSZ

Zak. 8,1–8. Jeruzsálem boldog jövője.

Zakariás prófétálása végül üdvjövendölésbe torkollik. E fejezet, több rövid szakaszra osztva, reményt keltő próféciákat mond a sokat szenvedett júdai népnek. Az 1–2. v. ugyanabból a gondolatból (és szóhasználatból) indul ki, amiből az 1:14–15. Az Úr féltő szeretete egykor ítélettel sújtotta választott, ám engedetlen népét. Most viszont ez a féltő szeretet népe javára fog munkálkodni: az Úr visszatér a Sionra és Jeruzsálembe. Annak idején Ezékiel „látta” eltávozni az Úr dicsőségét a szent helyről (Ez 11:23), s a városnak ez a magára hagyottsága tart egészen az új templom megépüléséig (Ez 43:4–5). Zakariás szerint most jött el az idő az Úr „visszatérésére”, s ennek áldásaként az egykor meggyalázott templom (vö. Zsolt 79:1) és templomhegy megint „szent hegy” lesz; a hajdan „bűnös várost”, Jeruzsálemet pedig „igaz városnak” fogják nevezni: így teljesednek majd be Ézsaiásnak kétszáz évvel korábban elmondott ígéretei (Ézs 1:21.26).

A 4–5. v.-ben festett életkép önmagáért beszél: Jeruzsálem utcáin magas életkort megérő emberek gyönyörködnek a vidáman játszó gyermekek csapatában. Az élet megújulását és kiteljesedését mutatja ez a kép, melynek jelentőségét a 6. v.-ben levő se’érít hácám kifejezés, a „megmaradt nép” mutatja, mert ez a maradék a prófécia címzettje (vö. Hag 1:12). A fogságból csak a középkorú, életerős emberek tudtak hazavándorolni: nincsenek öregek, nincsenek gyermekek. És ha még hozzávesszük azt a hasonlatot, hogy Jeruzsálem olyanná vált, mint egy gyermekeit vesztett özvegyasszony (Ézs 49:20–21; 54:4; JSir 1:1; 5:14), akkor látnivaló, hogy a prófétai biztatás egy nagy hiányérzetet akar kitölteni. Akik ezt hallják, azok a középkorú hazatértek: ők lesznek majd a szép öregkor megélői; és most születnek a gyermekek, a jövő zálogai. Hihetetlen (vagy más szóval: csodálatos) ez, de csak a megfáradt, megtört ember számára. Istennél nincs lehetetlen, és ezt a csodálatos jövőt Ő készíti, és Ő fogja még továbbra is ösztönözni a szétszóródottakat a hazatérésre (7–8. v.).

Zak. 8,9–17. Anyagi és lelki gazdagodás.

Tulajdonképpen csodálkozni kellene azon, hogy noha Haggeus és Zakariás kortársak voltak, közös motívumokat eddig kettejük prófétálásában (a templomépítés gondolatán kívül) nem találtunk. Viszont a most következő 9–13. v.-ek nagyon hasonlítanak a Hag 1:5–11; 2:15–19-ben olvasottakhoz. Haggeus kereken megmondta, hogy az átélt nehéz esztendők, rossz termő évek, a létbizonytalanság annak a következménye, hogy a fogságból hazatért nép elhanyagolta az Úr ügyét. Zakariás szerint is „azelőtt” (10. v.), hogy elkezdték a templomépítést, nem volt meg a fárasztó kenyérkereső munkának az eredménye. Ráadásul még a közbiztonság sem volt meg az ellenséges indulatú, a fogság idején beköltözött idegen újgazdagok meg az országszerte garázdálkodó rablóbandák miatt. – Ennek azonban vége lesz, amikor Isten szent akarata felfüggeszti az ítéletet, visszavonja az átkot, és ismét áldott, bő esztendőket hoz el. Megszűnik a deuteronomista nagy átok minden szörnyűsége (Deut 28:15–68), s ahelyett megint „áldott lesz termőfölded gyümölcse…, áldott leszel jártodban-keltedben…, az Úr idejében esőt ad földedre, és megáldja kezed munkáját” (Deut 28:4.6.12). Kegyetlen volt a megérdemelt ítélet, de kegyelmes az Úr új elhatározása Júda és Jeruzsálem megtartására (14–15. v.). Csupán a régi feltétel érvényes még mindig: akit az Isten szeret és aki az Istent szereti, aki újra szövetségben él vele, annak az élete az új szövetség fegyelme alatt áll: igaz szó, igazságos bíráskodás, békességre törekvés – ezek a jellemzői az új életnek (16–17. v.). A kegyelemből új életet nyert ember nem folytathatja az ó ember életmódját. Ez még a Krisztusban újjászületett életre is kötelező (Ef 4:24–32 stb.).

Zak. 8,18–19. A böjt örömünnepre változik.

E két versben tér vissza Zakariás a 7:2-ben említett küldöttek kérdéséhez: Kell-e továbbra is évente böjtöt, gyászistentiszteletet tartani? A 7:13-ban csak egy gyásznapról van szó, az 5. v. egy másikat is említ, végül e helyütt már négy ilyen nap is szerepel. E gyászos emléknapok a következők voltak (a történeti sorrendet követve): A 10. hónap 10. napja Jeruzsálem ostromának kezdete volt (Kr. e. 589 végén, ld. 2Kir 25:1). Másfél évvel később (587-ben) a 4. hónap 9-én történt a város elfoglalása (2Kir 25:4). Ugyanazon év 5. hónapjának 7-én gyújtották fel a templomot (2Kir 25:8), a 7. hónapban pedig Gedaljá helytartót gyilkolták meg (2Kir 25:25). A háború és a terror véres emlékei, a lángokban álló templom és város rémképe idéződött fel az emlékezetben újra meg újra ez ünnepek során. – És most Zakariás, aki a 7:5-ben elég keményen szólt a böjtről, egyszerre félreteszi prófétai kritikáját, és jövőbe látó szemmel mondja: a gyászünnepeket most már felváltja az öröm, hiszen Isten jókedvének ideje jött el, és elhatározása az, hogy ezután jót tegyen eddig sanyargatott népével (14–15. v.). Az új életre megváltott nép boldog jövőjének pedig két gyújtópontja van: Isten részéről az áldás, az emberek körében az igazság és békesség. Ha a kettő együtt maradandóan megvan, akkor nincs miért tovább sírni és gyászolni, ahelyett lehet örömben élni és jövőt építeni.

Zak. 8,20–23. A pogányok megtérése.

Még egy utolsó eszkhatológikus kitekintése van ennek a fejezetnek. Az ünneplés kérdésének belső ügye lezárult. Zakariás visszatér az 1–6. r.-ben megkezdett témához, Jeruzsálem jövendő dicsőségéhez (ld. különösen 2:14–16). Először szűkebb körben festett róla képet a próféta: egy nagy és boldog nép él majd itt, ahol velük lesz Isten. Azután egy még csodálatosabb jövőt mutat meg: a pogány népek is eljönnek Jeruzsálembe, hogy az Úrhoz, az egy igaz Istenhez könyörögjenek (20–22. v.). Ézs 2:2–4 univerzális értékű próféciája ismétlődik itt meg. Az a reménység, hogy a többi nép is megérzi, hogy ahol az istenhitnek ilyen szép és boldog élet a gyümölcse, ott érdemes „keresni” (lebaqqés) az Istent. A 23. v. ugyan szinte már nacionális színezetűvé válik, de ez csak a választott népnek (majd később pedig az egyháznak) a felelősségét emeli ki: úgy kell élni hitéletet és emberszeretetet, hogy az vonzó és így már önmagában is misszió legyen. A hívő emberek között mások is hallják és lássák, azután pedig szívvel és szájjal vallják: Veletek az Isten! (Az cimmánú-’él hitvallásnak ez a visszhangja: ’elóhím cimmákäm.) Ez a zakariási próféciák csúcspontja és méltó befejezése.

Zak. IX. RÉSZ

Zak. 9,1–8. Ítéletes prófécia Izráel szomszédai ellen.

Zakariás könyvében a 9. résszel egészen új szakasz kezdődik: a deutero-, majd trito-zakariási fejezetek (olv. a Bevezetés 2. pontját). Egymással nem szorosan összefüggő hosszabb-rövidebb próféciák sorakoznak itt, melyeknek egy része történeti kapcsolódású, más részük viszont egyre inkább apokaliptikus színezetű világméretű jövőváradalmat vetít elénk. A 9. r. és a 12. r. élén feliratként álló masszá’ = „teher” szó nemcsak a vészjósló, fenyegető tartalomra utal (hasonlóan Ézs 13:1; 15:1 stb. feliratához), hanem a titokzatos-félelmes jellegre.

Az 1–8. v. rövid próféciája Izráeltől északra eső arám (Hadrák, Damaszkusz) és föníciai (Tírusz, Szidón) városokat említ, majd pedig filiszteus városkirályságokat. Különösen ki van emelve Tírusz jelentősége. Ez a város eredetileg egy szigetre épült, keskeny tengerszoros választotta el a szárazföldtől de ez elég erőssé tette ahhoz, hogy az amúgy is kősziklára épült várerődje bevehetetlen legyen. (Tírusz héber neve: Cór = szikla). Annak idején Nebukadneccar, Babilónia királya is hiába ostromolta (Ez 29:18). Egyedül Nagy Sándor találta meg az elvben egyszerű, bár hónapokig tartó munkával végbevitt megoldást: kőtömbökből mólót építtetett a szigetig, és úgy ostromolta meg és foglalta el Kr. e. 332-ben. A diadalmas makedón hadvezér seregei ezután végighaladtak a filiszteus tengerparton és végül meghódították magát Egyiptomot is. E történeti helyzetrajz adja meg a hátterét az egész perikopának. Nagy Sándor hadjáratát megszenvedték a Földközi-tenger mellett levő városok. A parttól távolabb eső Jeruzsálemet viszont ezúttal elkerülte a háború pusztítása – ha Júda és Jeruzsálem görög fennhatóság alá került is. Az Úr igéje most másokra „nehezedett”. Isten nemcsak a teremtés során mondhatta, hogy „legyen” ez vagy amaz, hanem a történelem alakulásába is van beleszólása. Fenyegető tekintete most elsősorban „az emberekre”, a népekre irányul, és ítéletét azokon hajtja végre. A különösen kiemelt Tírusz tengeri kereskedelme, gyarmatai (Karthágó) révén mesés kincsekre tett szert. Gőgös felfuvalkodottságát, de majdani megaláztatását Ezékiel nagyszabású próféciája írja le (Ez 26–28. r.), és erre emlékeztet itt a 3–4. v. Tírusz sorsának már csak egyszerű függvénye a filiszteusok városainak veszte: a háború nem csak elpusztítja őket, hanem elvesztik önállóságukat, jellegtelen korcs nép fog majd bennük lakni. Elhagyják viszont pogány áldozati szokásaikat, s az egy Istenhez fognak térni, mint egykor Jeruzsálem kánaáni őslakói, a jebuzeusok. A félelmet keltő prófécia így végződik szép reménységgel, az Úr békességteremtő szándékának leírásával.

Zak. 9,9–10. Jön a Békesség Fejedelme.

A 9. v. egyike azoknak a jövendöléseknek, amelyekhez Jézus megkapó engedelmességgel alkalmazkodott virágvasárnapi bevonulásakor (Mt 21:1–5; Jn 12:14–15). Messiási prófécia ez, amely egy nagy Király érkezését írja le: olyan királyét, aki nem fegyveres hősként, harci paripán ülve jön, hanem alázatosan, szamárháton, ezzel is jelezve jövetelének békés szándékát. Alázatos voltához hozzátartozik az a jelző is, hogy „igaz és diadalmas” (régi ford. szerint „szabadító”), lévén e szavak alapjelentése az, hogy igaznak nyilvánított és megszabadított: olyan valaki tehát, akit Isten válságos helyzetből, méltatlan sorsból emelt ki, mai szóval élve, rehabilitált. Benne a szenvedő Messiásnak Ézs 53. r.-e óta jól ismert alakja jelenik meg. Jeruzsálem lakóinak, Isten népének nem véres kezű diadalittas uralkodóra van szüksége, hanem olyan királyra, aki szelíd és megértő kormányzásával elhozza az áhított békét alattvalói számára. Olyan valaki lehet ez, aki maga is megjárta a szenvedés mélységeit. Nem tudni hogy vajon volt-e valamilyen történeti alak vagy esemény ennek a megszabadított és szabadulást hozó béke királyának az alakja mögött, mindenesetre sokak számára jelenthetett lelki nyugvópontot a korszakra jellemző politikai kiszolgáltatottság, illetve vele szemben a harcos messianizmus mellett a szelíd és alázatos, mégis erőt és biztonságot sugárzó Messiás jöveteléről szóló prófécia. Olyan korábbi jövendölések is visszhangzanak itt „Sion” és a világ békéjéről, mint Ézs 2:2–4 vagy 9:5–6. A virágvasárnapi Jeruzsálem pedig örömmel fedezte fel Jézusban a Dávid fiát, éppen ennek a zakariási próféciának a nyomán. Igaz, hogy a jövendölés befejező része arról, hogy e Békesség Fejedelmének országlása „tengertől tengerig” ér, tehát az egész világra kiterjed, ma is eszkhatológikus távolságban van. Teljesedésének záloga csupán az Isten ígéretében és abban a Krisztus királyban vetett hit, aki „vasvesszővel bírja ellenségét, de szelíden őrzi örökségét”.

Zak. 9,11–17. Milyen nagy az Úr jósága!

A boldog békeidő bekövetkezte előtt a próféta szerint is sok mindennek kell még megvalósulnia. A diaszpórákba szétszóródott választott népnek meg kell találnia a hazavezető utat (11–12. v.). Különösen a fogságba kerültek maradékához szól a hazahívó szó, akik még mindig mintegy börtönbe zártan élnek, távol hazájuktól. Bezártságukra a víz nélküli száraz kút képét használja a próféta (vö. Gen 37:24; Jer 38:6), amelyből kiemelkedve, otthon szinte egy biztonságos várban érezhetik magukat a hazatérők. Elszenvedett viszontagságaikért „kétszeresen”, bőségesen fogja őket kárpótolni Uruk (vö. Ézs 40:2) a boldogabb jövendő során. Teszi pedig ezt a szövetség véréért. E kifejezés emlékeztet Ex 24:8-ra, arra a jelenetre, amikor Mózes a sínai-hegyi szövetségkötésnél bemutatott áldozat vérét hintette hitelesítésként a szövetségbe fogadott nép felé. Az Úr nem feledkezik meg a szövetséghez fűzött ígéreteiről, és az ítéletes időszak letelte után ismét kegyelembe fogadja szabaddá vált népét (vö. Zak 1:17; 2:16). A következő néhány vers (13–15. v.) egy újabb eszkhatológikus képet vetít elénk: azt a végső nagy harcot festi le, amely az ÓSZ-nek több apokaliptikus részletében is megtalálható, mint a végső békekorszak megelőzője (vö. Ézs 30:27–33; Ez 37–38. r.; Jóel 4. r. stb.). Jellemző e végső nagy csatának a leírására, hogy benne maga az Úr harcol, hogy végképp megsemmisítse a béke ellenségeit, a háborúskodni szerető népeket. A nagy ellenség megtestesítői itt „Jáván fiai”, amely kifejezés alatt a görögök értendők (jáván = jón), konkrétan Nagy Sándornak és utódainak, elsősorban a Szeleukidáknak a birodalma. Hasonlatok sora érzékelteti e végső nagy harc lefolyását: Júda és Efraim (Izráel) csak fegyverként szerepel az Úr kezében. Az Úr érkezése pedig a teofániákból ismert módon van leírva: „Dél felől támadó forgószélként vonul” (Deut 33:2; Zsolt 18:10k.; Hab 3:3–4), jöttét kürtzengés jelzi (Ex 19:16.19), nyilai tüzes villámok (Zsolt 77:18–19; 144:6). Egyébként Izráel hőskora harcainak leírására is jellemző az Úr beavatkozása félelmes természeti jelenségeken keresztül (Józs 10:10–11; Bír 4:15; 5:20–21; 1Sám 7:10). Az eredmény az ellenség teljes veresége: Izráel győztesen marad ott a csatatéren, tapodva a harc folyamán kilőtt temérdek parittyakövön, és szinte megrészegülve a diadalmámortól. – Megjegyzendő, hogy a 15. v. héber szövege nehezen értelmezhető. Esetenként segít a LXX figyelembevétele, így pl. egy betű különbséggel a héber ’ákelú = „esznek” helyett jobb a jákelú = „győznek” olvasat. Máshol viszont nem célszerű követni a LXX-t: népszerű korrekció, pl. „isszák a vért”, ti. az ellenség vérét (dámó) ahelyett, hogy „zúgnak”, lármáznak (hámú): a vér ivása még hasonlatként sem fogadható el ószövetségi szövegben.

A nagy küzdelem után végre eljön a boldog jövendő ideje (16–17. v.). Visszatér a régi szép kép: A választott nép, mint az Úr legelőjének nyája (Zsolt 95:7; 100:3) az ő pásztorolása mellett boldogan és bőségben élhet békében, hálás örömmel vallva, hogy „milyen nagy az Ő jósága!” Övé a végső győzelem, övé a dicsőség!

Zak. X. RÉSZ

Zak. 10,1–2. Csak az Úrtól jön áldás.

A nagy reményeket keltő jövőkép ellenére a prófétai szó ismételten visszatér a jelen kevésbé szép állapotához. A Hag 1:10–11-ben bemutatott ínséges helyzet nemcsak a fogságból történt első hazatérés kezdő éveire volt jellemző. Egyébként is tudni kell, hogy Palesztina éghajlati viszonyai közt az őszi és tavaszi esők kellő időben történő megjöttétől az egész következő év gabonatermése függött. Akkoriban éppúgy könyörögtek esőért, akárcsak ma aszály idején. A kérdés csak az, hogy kihez szóljon ez a könyörgés. Izráelben a házibálványok (táráfim), úgy látszik, nemcsak a régebbi korban játszottak szerepet (Gen 31:19; Bír 17:5), hanem még a késői időkben is (Ez 21:26). A jósok szemfényvesztése mindig vonzó volt a hiszékeny emberek előtt (Ézs 3:2; Jer 27:9). Pedig az Isten népének tudnia kellene, hogy mindenféle mágia ráolvasás varázsceremónia üres semmiség. Az esőt is attól kell kérni, akinek a hatalmában vannak a felhők, a zivatarok. Ezt felejtették el annyiszor Izráelben, amikor a pogány kánaániaknak elhitték, hogy Baal adja az esőt (Hós 2:7k.), és tőle kérték azt imádságaikban. De hiába (1Kir 18:20). A varázslók, hamis próféták pedig félrevezették a hozzájuk fordulókat, ezért vált olykor valóra a szomorú hasonlat, hogy Izráel – amelynek pedig az Úr lett volna a pásztora, ha hallgat rá – szétszóródva tévelygett, mint a pásztor nélkül maradt nyáj (1Kir 22:5–17).

Zak. 10,3–7. Izráel helyreállítása.

Az itt következő versekben különböző képek és hasonlatok írják le, hogy hogyan gyűjti össze az Úr népét, a szétszóródott nyájat és segíti azt életének újjáépítésére és arra, hogy le tudja győzni az útjában álló akadályokat. Mindenekelőtt félreállítja a haszonleső rossz pásztorokat (ld. bővebben 11:4k.-ban), vagyis a rossz lelki és világi vezetőket, népét pedig átvezeti egy szebb, ékesebb korszakba (3. v.). Ez utóbbihoz hangulati jelentőségű a díszes harci paripa látványos hasonlata. – A 4. v. a belső újjáépülésre céloz. A sarokkő (Ézs 28:16) és a sátorcövek (Ézs 54:2) ugyan nem azonos épületekhez tartozó képek, de a maguk helyén a szilárdságot és a biztonságot jelentik. Izráel népe majd ismét megtalálja a maga körén belül élete támpontjait, sőt a védelmére szolgáló fegyvert is. Ellenfeleiket le tudják győzni, mert Istenük segítsége velük lesz (5. v.). Ez a megsegítő szeretet lesz a legnagyobb érték, hiszen azt fejezi ki, hogy az Úr félretette haragját és megengesztelődött (6. v.). Van a 6. v.-ben egy kötőszócska, a „mintha”, amely a múltbeli bűnnek és büntetésnek a tökéletes feledését és feledtetését hivatott kifejezni, akárcsak a Káténak a megigazulásról szóló bizonyságtétele: Isten (Krisztusért) olyannak tekint, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna. – Ezután Júda háza és József háza, tehát az egész Izráel népe együtt lesz részese a kegyelemnek: a szétszakadottságot felváltja a békés egyesülés és az Istenben való együtt örvendezés (7. v.).

Zak. 10,8–12. A szétszóródott Izráel összegyűjtése.

A századokon át folyt háborúk következtében Izráel és Júda lakossága vészesen megfogyatkozott. Ámde ott éltek még a szomszédos birodalmakban a deportáltak vagy a menekültek leszármazottai. Ezek felé fordult – Deutero-Ézsaiás óta (Ézs 43:5–7; 49:17–21) – a hazaváró reménység. Hazahívja majd őket az Úr jeladása (mint valami sípszó ugyanaz a kifejezés, amely Ézs 7:18-ban szerepel), és benépesítik újra az elhagyatottá vált országot. Egyiptomból és Asszíriából (Mezopotámiából) jönnek a szétszórtságban élők (8–10. v.). A két országnév emlékeztet a különböző nagy kényszerű vagy önkéntes elvándorlásokra (2Kir 17:6; 24:14; 25:11; Jer 43:4–7), melyeknek következtében e birodalmak területén alakultak ki a nagy zsidó diaszpórák. A hellenisztikus korban pedig jelöli a két országnév az Izráel szempontjából két legfontosabb szomszéd államot, a Ptolemaioszok és a Szeleukidák birodalmát. A hazatelepüléssel kapcsolatban említett Gileád (a Jordántól keletre) és Libánon (Izráeltől északra) pedig tulajdonképpen kívül esik a hajdani Kánaán és a klasszikus értelemben vett Izráel országa területén, s a prófécia talán épp azt akarja jelezni, hogy szűk lesz a régi hely, ha majd mindenki hazatér a szétszórtságból. – Lehet persze, hogy „tengernyi” akadály áll majd a hazatérők útjában (11. v.), de a megsegítő Isten elapasztja azokat: emlékeztetés ez az exodus idején átélt félelmekre és csodákra (Ex 14:15k.), amelyeket bátorításul lehetett felidézni nagy próbatételek vagy újrakezdések idején (vö. Zsolt 66:6; 74:13; Ézs 51:9–10). A végső szó épp ezért mindig a szabadító Istenre mutat (12. v.). Ő a hazahívó, a hazavezető. Őbenne reménykedve lehet újjáépíteni az országot.

Zak. XI. RÉSZ

Zak. 11,1–3. Végük lesz a hatalmaskodóknak.

E néhány vers különálló helyet foglal el a próféciák sorában, esetleg kiegészítésként fogható fel a 10:10–12 után, ahol a nagyhatalmak lehanyatlásáról volt szó. A 10:10 Gileádot és Libánont említette, itt ismét ugyanazok a területek szerepelnek, csupán Gileád neve helyett a tőle kissé északabbra fekvő Básán van megnevezve. Az e területeken uralkodó birodalom (vagy birodalmak) vége van megjövendölve: Egyiptom és Asszíria, azaz a Ptolemaioszok és Szeleukidák országai között levő ütköző terület határa van itt. Ehelyütt volt Kr. e. 198-ban Paneion (az ÓSZ-i Dán) városa mellett az az ütközet, melyben a Szeleukidák (III. Antiochus) elhódították Palesztinát a Ptolemaioszoktól. Mindamellett nehéz volna akár ehhez, akár más történeti helyzethez kapcsolni e rövid gyászdalt. Ha az említett helynevek sorrendjét nézzük, észak-déli irányt láthatunk, így hangzik sorban a „jajgassatok” felhívás. A „ledőltek, elpusztultak” szavak pedig perfectum propheticumok gyanánt értékelendők: a leírtakat a jövőben megtörténő eseményeknek kell vennünk.

A gyászdal (amely ugyanakkor gúnydal is a hatalmasok pusztulásáról), csupa hasonlattal él. A Libánon nehezen megközelíthető sziklás hegyvidéke egy erődhöz hasonló, melynek kapuit azonban betöri az ostromló ellenség. A cédrusfák a hatalom és az erő jelképei; mellettük gyakran vannak említve az örökzöld ciprusok, az élet szimbólumaiként (Zsolt 104:16–17; Ézs 14:8; 41:19). Ugyancsak az erő és a szilárdság jelképei voltak Básán tölgyfái (Ézs 2:13). A básáni terület azonkívül kiváló legelő volt, híresek voltak a fajtiszta básáni bikák vagy tehenek (Zsolt 22:13; Ám 4:1). – Végül még egy tájegység van megnevezve: a Jordán bozótja; ez a Jordán két partja mentén húzódó, szinte áthatolhatatlan bozótos erdő az oroszlánok lakóhelye volt (Jer 49:19). – Cédrusok, tölgyfák, bikák, oroszlánok: megannyi jelkép, melyek a nagyhatalmak erejét, félelmes voltát szemléltetik. Ám a jövőben mindezeknek pusztulniuk kell, és teret kell engedniük a szétszórtságból hazatérő és letelepedő nép előtt. Mindez szinte személytelenül van leírva, nem mondja ki, hogy ki a cselekvő, a hatalmasokat földre terítő harcos. Csak a leírtak mögött érezhető világosan, hogy az Úr az, aki harcol népéért (vö. 9:14–15) és megteremti számukra az új élet színterét a kivágott erdők, az elűzött vadak helyén.

Zak. 11,4–14. Jelképes jövendölés egy pásztorról és juhairól.

Ezt a perikopát a magyarázók az ÓSZ egyik legnehezebb részletének tartják. Az értelmezésnek vannak egyszerű nyelvtani nehézségei is (egyes és többes szám, hím- és nőnemű birtokos ragok váltakozó használata), nagyobb gondot jelent azonban az allegorikus leírás szereplőinek az azonosítása. Az is feltehető, hogy az alapszöveg idővel némi módosításon ment keresztül, s emiatt a részletek majd történetinek, majd elvontan eszkhatológikusnak tűnnek. Annyi biztos, hogy az ÓSZ több helyéről is ismert pásztor-nyáj allegóriák egyikével van dolgunk, és igen valószínű, hogy keletkezésére hatással volt Ezékiel hasonló jellegű próféciája (Ez 34. r.).

Az azonosításnál egy dolog biztosnak látszik: a nyáj (4. r.) Izráel népét jelenti. A „levágásra szánt juhok” jellemzés nem azt jelenti, mintha eleve ilyen szándékkal kellett volna pásztorolni, „tenyészteni” őket. Inkább egyfajta szánakozás mondatja ezt, amely előre látja, mi lesz ennek a „nyájnak” a sorsa; hasonló pl. Zsolt 44:23 panaszmondásához: „vágójuhoknak tekintenek (bennünket)”. – A következő kérdés, hogy kinek szól az Úr megbízása: Legeltesd a nyájat! – ugyancsak megválaszolható: a próféta az, aki Istennek a megbízottja, népének lelki gondviselője. – Már az 5. v.-nél nehezebb megmondani, hogy kik azok, akik adják-veszik a juhokat és büntetlenül, sőt Istennek hálálkodva üzletelhetnek velük, vagy éppen gyilkolják őket (vö. ismét Zsolt 44:23). Sőt még külön más pásztorok is vannak említve. Mindezek a próféta-pásztortól független alakok, s a népnek önző, kizsákmányoló vezetői (vö. Ez 34:2–3). A fogság utáni Izráel életében – Nehémiás könyvéből is tudjuk (5. r.) – volt egy csomó szociális visszásság, ami emlékeztet az itt mondottakra, később aztán – ha lehet – ez a helyzet még rosszabbodott a hellénisztikus korban. Isten ezért, mintegy büntetésül, hagyja, hogy a kaotikus állapotok eluralkodjanak az országban (6. v.). A király említésével a prófécia egy idegen, vélhetően a Nagy Sándor utáni korszakban élt zsarnok uralkodóra céloz.

A 7. v. visszautal a perikopát bevezető 4. v. felhívására: a pásztor-próféta hozzáfog feladata végzéséhez, a juhkereskedőknek szánt nyáj legeltetéséhez. A „kereskedők” fordítás egy általánosan elfogadott szövegkorrekció eredménye. Azt a két szót, hogy lákén canijjé = „azért (a nyáj) nyomorultjai”, összevonják abba az alakba, hogy likenac anijjé = „(juh)kereskedők”, s mivel a „kánaáni” népnév olykor kereskedőket jelent (Péld 31:24; Ézs 23:8), a szövegbe jobban illik ez a változat, itt és a 11. v.-ben egyaránt. – A pásztorok két botot tartottak maguknál (Zsolt 23:4), egy rövidebbet, amelyet fegyverként használtak, ha kellett, és egy hosszabbat, amelyre támaszkodtak. A két bot jelképes neve: jóakarat, illetve egyetértés (az utóbbi habulím formában olvasandó, betű szerinti jelentése „kötelék”), a nevek mutatják a pásztor lelkiismeretes jószándékát. De mutatják az Úr szándékát is, aki népének a többi néppel való békéjét, de különösen Izráel és Júda egyetértését kívánja elősegíteni. Ám ehhez kellene népének a jószándéka is.
A 8. v. első mondata roppant nehezen értelmezhető. A három pásztor amolyan „bojtár” (vö. 13:7), akik az Úrtól kijelölt pásztor mellett szolgáltak; szolgálatukat azonban igencsak rosszul végezhették, mert rövid időn belül el kellett csapni őket. Alakjuk mögött alighanem történeti személyek álltak a próféta szeme előtt, azonosításuk azonban szinte lehetetlen. Rengeteg magyarázat született ezzel kapcsolatban (egy magyarázó 34-et sorol fel), gondoltak királyokra, főpapokra, birodalmakra. (Legkönnyebb e félverset betoldásként elhagyni, de arra a kérdésre sem tudunk választ adni, hogy mikor és miért toldották be.) Mindenesetre Izráel olyan vezetőire gondolhatunk, akik rossz pásztorok, illetve „béresek” (Jn 10:12). Az igazi pásztor végül is megharagszik (képes kifejezés: megrövidült a lelke = elfogyott a türelme), és a juhok is megunták pásztorukat („elégedetlen volt a lelkük”), és mint annyiszor, következik az ítélet. A pásztor szabad prédára bocsátja a nyájat (9. v.). Ennek jelképe a „jóakarat” nevű bot eltörése: felbomlik az Izráel és a népek közt egy ideig megvolt szövetség és béke (10–11. v.). Újabb kérdések vetődnek fel a 12–13. v.-sel kapcsolatban. Az Úrtól rendelt pásztor-próféta – aki ettől kezdve felhagy működésével – pénzt kér eddig végzett munkájáért: egy szintre helyezi magát a pénzért jövendölgető botcsinálta prófétákkal? (Mik 3:5.11.). És kiktől kéri prófétálása jutalmát: a „kereskedőktől” vagy saját népétől? Az utóbbi a valószínűbb, bár inkább csak átvitt értelemben veendő: megbecsülték-e, és ha igen, mennyire becsülték a pásztori gondviselést? A válasz lesújtó: 30 ezüstpénzre, ennyi a becsértéke egy rabszolgának (Ex 21:32). Erre aztán az Úr válaszol – hiszen a próféta Őt képviselte –, és gúnyos hangsúllyal mondja: Dobd oda a pénzt a templom kincstárába! (A 13. v.-ben hajjócér = „a fazekas” helyett hácócár = „a kincstár” olvasandó; fazekasmester nem működött a templomban.) Ezután következik a 14. v.-ben az „egyetértés” nevű bot eltörése, jelképezve a két testvérország, Júda és Izráel együvé tartozásának a megszűntét. „Izráel” azonban itt már nem a fogság előtti északi országrészt jelenti, hanem a samaritánusokat, akik a fogság után végképpen különszakadtak Júdától, nemcsak politikailag, hanem vallásilag is úgyannyira, hogy külön templomot építettek a Garizim hegyén (vö. Jn 4:20).

Ez a pásztor-allegória a 4–14. v.-ben végső fokon Isten pásztoroló gondviselését példázza: a pásztor-próféta megbízójának a személyét és munkáját képviseli. A tanulság pedig az, hogy a jó pásztor gondoskodása, összetartó szándéka, hívogató szava nagyon sokszor kevés megértésre talál. Emiatt következik a büntetés, az elnyomás, a szétszakadozás. Isten népe „kevésre becsülte”, amit a jó Pásztor érte tett. – Közismert, hogy a 13. v. második felét szabadon idézi Mt 27:9 az áruló Júdás halálával kapcsolatban. A hivatkozás alapja elsősorban a 30 ezüstpénz, azután pedig a fazekas-mező (ami feltételezi a jócér forma megtartását a zakariási szövegben, bár Mt 27:6-ban a templomi „kincstár” is említve van). Az idézés pontatlan, mert az evangélium Jeremiásra hivatkozik (vö. Jer 18:2k. vagy 19:1; de igazában egyik sem illik ide). Ez azonban mellékes az összehasonlítás igazi alapja mellett: Jézust is 30 ezüstre becsülték, ennyit fizettek Izráel akkori lelki vezetői a jó Pásztor elárulásáért (Mt 26:15).

Zak. 11,15–17. Jó pásztor helyett rossz pásztor.
A pásztor-allegóriához csatlakozik még néhány vers azzal a szándékkal, hogy leírja, mi sors vár arra a nyájra, amely megunta (8. v.) a jó pásztor gondoskodását: majd kapnak helyette olyat, amilyet megérdemelnek. A 15. v.-ben a „végy magadnak bolond pásztornak való felszerelést” – jelképes jelentésű: nem a jó pásztor fog ezután bolond módra legeltetni, hanem a majd ezután támasztandó (16. v.) vezető, uralkodó személyek, akik a nyájként kiszolgáltatott népnek zsarnokai és kihasználói lesznek. A „bolond” (’evil) szó a bölcsességirodalom szókincséhez tartozik, és jelentése nem annyira „ostoba”, mint inkább rosszindulatúan esztelen (Zsolt 14:1; Péld 14:3; 16:22 stb.). Ha az ilyen ember pásztorbotot = hatalmat kap a kezébe, akkor jaj a juhoknak! Nem a megőrzés, a védelmezés lesz a pásztorkodás célja, hanem a nyájból való élés. Ezékiel próféciája ismétlődik itt is (Ez 34:1–6). – Természetesen jövendölés ez, amely Izráel sorsát példázza. Egyetlen reménység, hogy a zsarnok pásztorok uralma sem tart örökké. A 17. v. jajszava és átokmondása azzal biztat, hogy ha Isten olykor kiszolgáltatja is bűnös népét rossz pásztoroknak, kegyetlen uralkodóknak, az ítélet majd azokat is utoléri, éppen azért, mert visszaéltek a nekik jutott hatalommal (olv. Ézs 10:5–19). Zak. XII. RÉSZ Zak. 12,1. Felirat. A hátralevő 12–14. részben foglaltakat „Trito-Zakariás” próféciáiként tartja számon a kritikai magyarázat. Különállását jelzi a masszá’ kezdő szó (ld. 9:1-nél), továbbá a nagy ívű indítás, hivatkozással az ég és a föld Teremtőjére. Az Izráel összefoglaló népnév csak itt fordul elő, a továbbiakban mindig csak Júda és Jeruzsálem sorsáról van szó. A próféciák mögött pedig már nincs olyan történeti háttér amilyen a 9–11. r. mögött még felfedezhető. Ellenkezőleg, az időtlen eszkhatológia és a valóságosan várt végítélet elemeiből tevődik össze a próféciagyűjtemény, amely nagy megpróbáltatásokon keresztül elérkezik Izráel (Júda) megváltásához és Jeruzsálem megdicsőítéséhez.

Zak. 12,2–9. Jeruzsálem megszabadítása.

A végső nagy háborús veszedelem, Jeruzsálem ostroma – a kései eszkhatológikus próféciák visszatérő motívuma (ld. 10:13–15-nél). A szabadulást a háborús veszedelemből maga az Úr adja, mint aki népének és városának az oltalmazója, s ezt a legkülönbözőbb jelképekkel világítja meg a prófécia. A 2. v. szerint Isten „részegítő pohárrá” teszi Jeruzsálemet (a szaf szó jelentése itt nem „küszöb”, hanem „pohár, serleg”; a racal pedig: „tántorgás”). A kifejezésben gúny és ítélet együtt van jelen (vö. Ézs 51:17; Jer 25:15k.; Jel 15:7), összefonódik benne a győztes ellenség részeg mulatozásának és a mérgezett italnak a képe: a mámorító ital halálos méreggé válik. – A 3. v. hasonlata szerint Jeruzsálem olyan súlyos kő, amelyet ha fel akar emelni valaki, beleszakad a dereka. Hieronymus óta szokás hivatkozni arra, hogy Izráelben fiatalembereknek volt súlyemelő erőpróbája, hogy egy-egy nagy követ fel bírnak-e emelni. A kép az ellenséges támadás kudarcát szemlélteti. – A 4. v. egy csata képét festi, melynek során az ellenséges lovasság soraiban pánik tör ki, a lovak valamitől megrémülnek, fékezhetetlenné válnak, a csatasor felbomlik. Nem csoda, ha mindezek láttán azt mondják – akárcsak a parittyás Dávid Góliáttal szemben –, hogy Jeruzsálem ereje a Seregek Urának nevében van. A 8–9. v. ki is mondja a végső szót: az Úr megsemmisít minden népet, amely Jeruzsálem ellen támad, csodaerőt adva a város lakosságának. Mindenki olyan bátor lesz, mint ama párviadalban Dávid; a „Dávid háza”, a dinasztia, illetve annak remélve várt messiási alakja pedig az Úr angyalaként vezeti őket. Az a régi ún. „Sion-teológia” éled fel itt eszkhatológikus kivetítésben, amely valamikor zsoltárokban és próféciákban hirdette, hogy az Úr maga oltalmazza Jeruzsálemet, a benne levő templommal együtt (Zsolt 46; 48; 76; Ézs 29:1–8; 31:4–5 stb.).
A magyarázat során némi gondot okoz az, hogy Jeruzsálem mellett párhuzamosan, olykor némi ellentétes éllel, Júda is említve van. Ellentétet nem kell belemagyarázni a szövegbe, még ha az néhol nehezen érthető is. Így pl. a 2b. v.-ben nem arról van szó, hogy Júda is Jeruzsálem ellen támad (vagy éppen megfordítva, ld. rev. Károli), hanem arról, hogy mindegyik egyformán szorongatott helyzetben lesz. Az 5. v. hitvalló mondatánál a jó értelem kedvéért egy apró korrekcióra van szükség: a lí szócskából a magánhangzó elhagyandó, s a maradó mássalhangzó le- prepozícióként egybeírandó a következő szóval; viszont az ’allufé = „törzsfői” szót nem szükséges ’alefé = „nemzetségei”-re javítani. – A 6. v. külön hangsúlyozza Júda, tehát az ország egész népe jelentőségét a végső nagy harcban. Ők is segítik teljessé tenni az ellenség vereségét, ezt jelzik a hasonlatok: a „tüzes serpenyő” égő parázzsal teli edényt jelöl, amely a máglyába rakott fahasábokat gyújtja lángra; ugyanez a szerepe a halomba rakott kévék közé dobott égő fáklyának. Végül a 7. v. mondanivalója az, hogy meg fog szűnni a versengés az elsőségért Jeruzsálem és a „vidék” között. Először az ország vidéki városait szabadítja meg az ellenségtől a népét megsegítő Isten, s azután a fővárost. Ellentéte ez a történelemben többször ismétlődött helyzetnek: először a vidéki városokat szokta meghódítani az ellenség, hogy aztán teljes erővel fogjon a főváros ostromához (vö. 2Kir 18:13k.). A mindenkit egyaránt fenyegető halálos veszedelemből való megmenekülés után nincs helye semmilyen versengésnek.

Zak. 12,10–14. Jeruzsálem bűnbánata.
Szokatlanul hat az 1–9. v.-ben tükröződő nagy szabadulás képe után a hátralevő versekben egy országos méretű gyásznak a festése. Az a monoton ismételgetés, amely ugyanazon kifejezések keretében szólítja meg Júda népe különböző rétegeit, elsősorban Dávid házát, az uralkodócsaládot és Lévi házát, a papságot és leszármazottaikat, egy nagyszabású sirató liturgia komor hangulatát idézi. Nem egészen világos, hogy a két csoportból miért van két kevésbé fontos személy neve említve: Nátán (2Sám 5:14; vö. Lk 3:31) és Simei (Num 3:17–21). Viszont a bő felsorolás, amely nemzetségenként férfiak és nők csoportját külön-külön is megszólítja, kifejezi a mindenkit érintő egyetemességet.

De hát miért vagy kiért van e nagy gyászszertartás? A 10b–11. v. több mindent említ, mindenekelőtt valakit, akit megöltek, átdöftek (a 10. v.-ben ’élaj = „rám” helyett ’éláv = „reá” olvasandó: Istent nem lehet ledöfni). Az előzőkben leírt nagy csata valamely névtelen áldozatára azért nem lehet gondolni, mert az a csata eszkhatológikus távlatban a jövőbe van vetítve. Egy régebbi történeti személlyel azonosítani (pl. Jósiás király, 2Krón 35:24–25; Zakariás próféta, 2Krón 24:20–22 vagy Oniás főpap a hellenisztikus korban stb.) éppoly nehéz, mint az Ebed-Jahve alakját Deutero-Ézsaiásnál. Eszkhatológikus próféciáról lévén szó, nem is annyira a történeti azonosítás a fontos. Alighanem a 9:9-nél már említett szenvedő Messiásra kell gondolnunk. A siratás, a gyász nagyságát hasonlatok érzékeltetik: amilyet az egyszülött vagy az elsőszülött gyermek elvesztésekor éreznek, vagy amilyen a Hadad-Rimmónért tartott gyász. Az utóbbinál két kánaáni-arám vegetációs isten neve van összekapcsolva. Különböző mítoszokból ismerjük az ilyen, a természet téli (van, ahol nyári) időszakban történő elhalását megszemélyesítő istenség „halála” fölött tartott kultikus gyászt (Baal, Adonisz, Tammúz, az utóbbihoz ld. Ez 8:14), amelyekkel azonban az itt meghirdetett gyász nem azonosítható, csak hozzájuk hasonlítható.
A kérdésre adható igazi válaszhoz a 10a. v. megértése segít el. Isten Lelkének kitöltése idézi elő ezt a nagy sírást. Isten Lelkének adománya mindig nagy változást jelent, nagy megújulást hoz ember vagy nép (egyház) életében; vö. Ézs 44:3–4; Ez 36:26–27; Jóel 3. r. A Lélek jelzője és jellemzője itt „a könyörület és a könyörgés” Lelke (a megfelelő két héber szó is azonos szógyökből való): egyfelől Isten kegyelmét közli, másfelől képessé tesz arra felelni, imádkozni – elsősorban bűnbánó szívvel. Az itt említett nagy gyász ezért nem valami szertartásos siránkozást jelent, hanem az Isten elé állás nagy élményét, amely először bűnbánatra indít, azután a bűnbánat könnyein át megtisztít, fölemel.

Ha az „átdöfött” személyt Izráel történetében nem tudjuk azonosítani, hanem a szenvedő Messiásra gondolunk, akkor természetesnek vehetjük, ha az ÚSZ a 10. v.-et Jézus Krisztusra nézve idézi (Jn 19:37; Jel 1:7).

Zak. XIII. RÉSZ

Zak. 13,1–6. A bálványok és a hamis próféták elvesznek.
E fejezet 1. v.-ét sokan még a megelőző rész lezárásának tartják. De felfoghatjuk átvezetésnek is a következőkhöz. Jeruzsálemben forrás fakad, melynek a vize lemossa a bűnbánó nép vétkének szennyét. A víznek ez a tisztító, gyógyító, megújító szerepe és jelképe többször is szerepel a prófétáknál (Ez 36:25; 47:1k.; vö. Zsolt 51:9), és végső soron János keresztsége felé mutat (Mt 3:6–11). A megújult gyülekezet körében nincs helyük többé bálványszobroknak, sem hamis prófétáknak (2. v.). Sokszor idézte fel az uralkodók által is támogatott bálványtisztelet Isten büntető haragját (1Kir 16:31–33; 2Kir 17:7k.; 21:3k.). Reménység szerint vége lesz ennek, és Isten népe megtanulja az ősi, eredeti leckét, hogy egyedül csak az Urat imádja, és ne készítsen és főleg ne imádjon bálványszobrokat (Ex 20:2–6; Deut 6:4). Az is közismert, hogy az Úr igazi prófétáinak mennyit kellett küzdeniük a hamis prófétákkal, akik tetszetős jósolgatásaikkal elámították királyukat és népüket (1Kir 22:23–25; Jer 23:9k.; Mik 3:5k.). A 3. v. szerint beteljesednek a Deut 18:20-ban megmondottak: a hamis prófétákat a saját hozzátartozóik fogják megölni. Így végül az ilyen próféták nemcsak felhagynak majd hazugságaikkal, hanem féltükben még jellegzetes öltözetüket (2Kir 1:8; Mt 3:4) is levetik magukról (4. v.), és eltagadják eddigi foglalkozásukat (5. v.). E vers végén egyszerű korrekcióra van szükség, más szóelválasztással: ’ádám hiqnaní helyett ’adámáh qinjaní = „szántóföld az én birtokom”, párhuzam a megelőző „földműves vagyok” mellett). Ámósz próféta szavai juthatnak eszünkbe (Ám 7:14), csakhogy az ő „nem vagyok próféta, csak pásztorember” tiltakozását nyomon követte a bizonyságtétel: „de elhívott engem az Úr!” A hamis prófétáknak volt olyan szokásuk is, hogy eksztázisban sebeket ejtettek magukon (1Kir 18:28), ezért kellett a sebhelyekről, mint áruló nyomokról azt hazudni, hogy verekedés maradványai (6. v.).

Zak. 13,7–9. Verd meg a pásztort – elszéled a nyáj!
E néhány vers egy különálló töredék, pásztor és nyáj újbóli ítéletéről szól. Tartalmilag nem lehet közvetlen folytatása a megelőző két rövid próféciának, mert azokban szabadításról, a Lélek kiáradásáról, bűnbánó sírásról és megtisztulásról volt szó. Vannak magyarázók, akik a 11. r.-ben levő pásztor-allegóriák valamelyikének (4–14. és 15–17. v.) a folytatásának gondolják, de az elsőhöz azért nem illik, mert az Urat képviselő hű pásztort érné elsősorban az itt következő ítélet; a másodikhoz meg azért, mert itt a „nyáj”, az ország lakossága kétharmadának a kiirtásáról lesz szó. Leginkább egy rövid ítéletes próféciaként fogható fel, amelyen Ezékiel próféta hatása érezhető (Ez 21:13–22).

A kard az ítélet eszköze. Szinte személyes megszólítása az Úr ítélettartó akaratának a kifejezése. Pásztor és nyáj = elöljáró és nép egyaránt sorra kerül. A pásztor, de még a bojtárjai is áldozatul esnek – bizonyára egy nagy ellenséges támadás során. Ezután természetes, hogy az őrizet és védelem nélkül maradó nyáj szétszóródik (10:2; vö. Mt 26:31), majd egy nagy öldöklés áldozata lesz. Csak egyharmada menekül meg a lakosságnak. Bármilyen szörnyű is ez a kép, mégis van egy vigasztaló mozzanata: tisztító ítélet ez, amelyből lesz egy megtartásra érdemes maradék. Régi próféciák csengenek vissza, így Ézsaiásnak a maradékról szóló kijelentései (Ézs 6:12–13; 10:21–22), vagy az ezüst megtisztításáról mondott hasonlata (1:22.25), továbbá Hóseásnak a nagy megengesztelődésről szóló szavai: „Népem vagy te; ő pedig ezt mondja: én Istenem!” (Hós 2:25). Ez az isteni értelme és célja az ítélettartásnak.

Zak. XIV. RÉSZ

Zak. 14,1–2. Jeruzsálem utolsó próbatétele.
A 14. rész az előzőektől teljesen független látomás Jeruzsálem utolsó nagy nyomorúságáról, egy ellenséges támadásról (1–2. v.), melyből aztán Isten személyes közbeavatkozása szabadítja meg a várost. Csodás természeti jelenségek kísérik ezt, végül Jeruzsálem felmagasztosul (3–11. v.), az ellenséget megsemmisítő csapások érik (12–15. v.), s csupán azok maradnak meg, akik megtérnek az Úrhoz és Jeruzsálemben tisztelik őt (16–21. v.). Jeruzsálem ellenséges megszállásának a leírása nem függ össze a 12. r.-ben leírottal: ott nem bír vele az ellenség, itt elfoglalják, kifosztják a várost. Hogy pedig ez hogyan történhetik meg, arra a 2. v.-ben levő „én összegyűjtök” kifejezés ad választ: Csak az Úr tudtával és akaratával lehetséges, hogy pogány ellenség kezébe kerül a szent város. Lehetséges, hogy a Nagy Sándort követő korszakban volt olyan háborús katasztrófa, amely szomorú történeti példát nyújtott e próféciához. Ilyen volt Kr. e. 301-ben I. Ptolemaiosz kegyetlen hadjárata, melynek során az egyiptomi uralkodó egy szombati napon támadta meg az ünnep miatt fegyvert fogni nem akaró lakosságot. A nyers leírás hűen tükrözi, hogy mi történik egy várossal és lakóival, ha fegyverrel foglalják el. Az egyetlen vigasztaló mozzanat a vers utolsó mondata: lesz „maradék” (ld. 13:8-nál), amely túléli a csapást, és ez lát majd szebb jövendőt.

Zak. 14,3–11. Jeruzsálem megszabadítása.
Az Úr maga áll elő népe védelmére, és harcba száll annak ellenségeivel, mint „a csata napján”. Emlékeztetés ez a régmúlt időkre, amikor az Úr tettlegesen, természeti csapások kíséretében avatkozott be egy-egy ütközetbe népe javára (3. v. – vö. Józs 10:10k.; Bír 4:15). Szemléletes és félelmet keltő a leírás: leszáll az Olajfák hegyére, és amikor „lábával megérinti a hegyet”, az megrendül bele, és kelet-nyugati irányban ketté hasad. A nagy tektonikus rengés következtében a hegy egyik fele északi, a másik déli irányban elmozdul, s egy nagy völgy támad köztük (4. v.). Ebbe a völgybe menekül a megrémült lakosság, amely nem mer házaiban maradni. A földrengés nagy méretének az elképzeltetésére a prófécia hivatkozik egy régi nagy katasztrófára, Uzziás király idejéből, amely olyan nagy és emlékezetes volt, hogy egyszerűen „a” földrengés gyanánt emlegették (Ám 1:1). Ez a félelmes kép adja az Úr ítéletre jövetelének a hátterét (5. v.), amikor az Úr eljön szentjeivel = angyalaival (vö. Dán 7:22.27) együtt, és megszabadítja szent városát a nagy nyomorúságtól. (A jó értelem kedvéért csekély változtatásra van szükség a héber alapszövegben az 5. v. végén: „Istenem” helyett „Istened” olvasandó; az utolsó szó pedig hímnemű birtokos raggal: cimmó = vele.)

A megszabadulás után a boldog végidő következik, melyben a természet mindennapi rendje egészen megváltozik (6–7. v.). A Nóéval kötött szövetséghez fűződő ígéret (Gen 8:22) formai vonatkozásai megszűnnek, nem váltakozik többé meleg és hideg, nappal és éjszaka: egyetlen nap lesz, mindig derült és fényes. (A 6. v.-ben az ’ór szó nem a „világosság” alapértelmében veendő; a világosság meglétét nem lehet tagadni, az ellentmondana a 7. v. és az egész szakasz értelmének. Az ’ór szó így a napvilággal együtt járó meleget jelenti, ennek ellentéte a vers végén levő két szó: qárút és qippá’ón, melyeknek az elején j mássalhangzó helyett ve- „és” kötőszó olvasandó. A vers értelme tehát: „nem lesz meleg, sem hideg, sem fagy”.) A 7. v. ennek az örökös nappalnak még további jellemzése. – Hasonló képet olvasunk Ézs 60:19–20 apokaliptikus próféciájában; ÚSZ-i párhuzamát olv. Jel 21:23-ban.
Még további rendkívüli változások is bekövetkeznek majd „azon a napon”. Jeruzsálemben „élő víz” forrása fakad, s két irányban elfolyva, a „keleti”, illetve a „nyugati” tengerbe torkollik (8–9. v.). Ősrégi, még az édenkerti történetből ismert kép ez (Gen 2:10), csak itt nem a világ négy tája felé folyik el a víz, hanem a kép leszűkül Júda területére, annak határa a keleti = Holt-tenger és a nyugati = Földközi-tenger. A víznek kétféle szerepe és hatása van: egyfelől felüdítő, megtermékenyítő, másfelől tisztulást, gyógyulást hozó (vö. Ez 47:1–12; Jel 22:1), mindkettőnek megvan a lelki értelme is (Jn 4:10–14; 7:37–39). A 8. v. vége még hangsúlyozza, hogy ez az „élő víz” mindig meglesz, a nyári száraz időszakban is, amikor a legtöbb patak vize ki szokott száradni Palesztinában. A végidőben aztán egyedül az Úr lesz népének és a világnak Királya, csak Ő lesz egyedül (a Deut 6:4 híres hitvalló igéjének deklarációja), s az ő neve lesz az egyetlen Név, amelyet imába foglalnak (vö. ApCsel 4:12).
Az eddigi csodálatos változásokhoz még egy újabb jelenség kapcsolódik: az ország területe egy nagy síksággá válik, ahol a völgyek fölemelkednek, a hegyek pedig alászállanak (10. v.). Az Ézs 40:4-ből ismert kép Júdára alkalmazva: Geba Júda hegyvidékének az északi, Rimmón pedig a déli végpontját jelöli (1Kir 15:22; Józs 19:7). E sík vidékből egyedül Jeruzsálem fog kiemelkedni (vö. Ézs 2:2), melynek itt már (ellentétben Zak 2:8-cal) falai és kapui lesznek: a Benjámin-kapu (Jer 37:13) és a Szegletkapu (Jer 31:38) a városfal északi részén volt, a Hananél-torony (Jer 31:38) és a királyi borsajtók pedig a nyugati falrész meghatározói lehettek. – A város lakói ezután biztonságban érezhetik magukat (11. v.), eljön a békesség ideje, nem fenyeget többé „hadi átok” (Józs 6:17; 10:28 stb.; vö. Mal 3:24).

Zak. 14,12–21. Jeruzsálem végső dicsősége.
A prófécia második fele, a 13–15. v.-ben, visszatér a fejezet elején látott nagy háborús veszedelemhez. Ott a csata leírása a nagy földrengésbe és katasztrófába torkollott. Itt a 3. v. elbeszélés folytatódik: az Úr harcba száll az ellenséggel, és rettentő csapást mér rá. Emlékeztet ez annak a nagy asszír támadásnak a végére, amikor pestis pusztította az asszír sereget, Ezékiás király idejében (2Kir 15:35). Egy ilyen csapás természetes következménye a pánik, amikor a katonák rémületükben nem tudják megkülönböztetni a barátot az ellenségtől (vö. 12:4). – Nehezen érthető a 14. v.-ben az, hogy „Júda is harcol Jeruzsálem ellen” (14. v.), hiszen a pánik az ellenség soraiban tör ki. Ha nem hagyjuk is ki, mint toldást. úgy kell értenünk, hogy Júda is részt vesz a küzdelemben, csakúgy mint Jeruzsálem (tehát be- helyett ke- hasonlító prepozíciót olvasva). A teljes mozgósítás nemcsak az ellenség leveréséhez vezet, hanem a tőlük el-, vagy visszavett zsákmányon való osztozáshoz is. A zsákmány elosztása a nagy veszedelem elmúltával a nagy vigasság ideje (Ézs 9:2). Az embert, állatot sújtó végső csapás után csak a megszabadított Jeruzsálem marad fenn, amely ezután háborítatlanul tarthatja meg ünnepeit (Náh 1:15).
Az ellenség maradékát Isten arra indítja, hogy elfogadják az ő tiszteletét, és maguk is eljárjanak évente Jeruzsálembe, kiváltképpen az őszi sátoros ünnepen való részvételre (16–19. v.). A gondolat visszautal a 10. v.-re és az ott idézett Ézs 2:2–4-re. A végidőben Jeruzsálem kiemelkedik környezetéből, és hozzá zarándokolnak majd a népek. Az együtt tartott ünneplés szép képe váltja fel az eddigi ellenségeskedések nyomorúságát. Az ünnepi alkalmak közül is különös jelentőségű volt az őszi sátoros ünnep, amely az Úr királyként való ünneplésének és az évi termésért való hálaadásnak az ünnepe volt (Lev 23:29). Az ünnep utolsó „nagy” napjának (Jn 6:37) a szertartásához tartozott az esőhívogató vízkiöntés, mivel ez idő tájt szokott megérkezni az új mezőgazdasági év kezdetét jelentő, a földművelést újra lehetővé tevő őszi esőzés. „Áldás esője” volt az (Ez 34:26). – Csak azok nem részesülnek az áldásban, akik elutasítják és maguktól nem vesznek részt a közös ünneplésben. Büntetésük az, hogy országukra nem hull eső, nem lesz termés. Egyiptom külön is ki van emelve ezen a ponton, mint amely a prófécia idején politikailag Júda fölöttese volt. (Az ne zavarjon, hogy Egyiptom részére nem jelentett csapást, ha nem kapott esőt, minthogy ott szinte sohasem szokott esni; annak az életére a Nílus évenkénti áradása jelentette ugyanezt az áldást, a fenyegetés ezzel az áttétellel értendő.) Egyetemes áldás lehetősége lehetett a megtérés és az együtt tartott ünneplés; viszont egyetemesen csapást vont maga után az ünnepléstől való visszahúzódás. Mégis annak hangsúlyozása, hogy „még Egyiptom is” ott lesz az Urat tisztelők gyülekezetében, különös jelentőségű: az egykori elnyomó, a szolgaságban tartó a végidőben együtt tiszteli az Urat az egykor elnyomottak utódaival (olv. Ézs 19:18–25; Zsolt 87:4).
A befejező versek (20–21. v.) Jeruzsálem végső dicsőségét valami hallatlanul nagy fokozással kívánják érzékeltetni. A szent város szent, tehát Istenhez tartozó, Istennek tetsző lesz minden tekintetben és minden részletében. Nemcsak a város népe, a papság, a templom, hanem még a használati tárgyak is. A lovak csengőin ugyanaz a felirat lesz – az Úrnak szentelt! –, mint a főpapi diadémon (Ex 28:36), a lovak pedig rendeltetésüket tekintve békés állatok lesznek, nem harci paripák (vö. 9:9). Még a közönséges konyhai edények is szentek lesznek, nem csak a templomnál őrzöttek, amelyek az áldozati étel elkészítésére valók. A szent városnak olyan lesz a „levegője”, a légköre, hogy aki ott tartózkodik és amit ott használnak, az mind Istennek tetsző, szent lesz. A városba érkező zarándokoknak nem kell majd külön szent edényeket vásárolniuk, éppen ezért kereskedőkre (kánaániakra, vö. 11:7) sem lesz szükség a templom környékén. Az egykor elhangzott felhívás: szentek legyetek! (Lev 19:2) – valóság lesz emberen, állaton, használati tárgyon a végső időben. A jelen levő Isten közelsége megszentel mindent, aki és ami az ő szolgálatában áll.