TÖRÖK ISTVÁN: Az egyház cél vagy eszköz?  Dr Vályi Nagy Ervin könyvéről. Confessio 1994/3

 Az 1993. év egyik jelentõs teológiai eseménye nálunk Vályi Nagy Ervin könyvének megjelenése, mely után alig pár héttel szerzõje elhunyt, de a "Minden idõk peremén" háromszázötven oldalán köztünk maradt. Vajon olvassuk-é, vajon megértjük-é örökbe hagyott tanításásait?
Létfontosságú teológiai fogalom-elemzéseket ad könyvében, nagy felkészültséggel. Olykor megnehezíti az olvasást az idézetek halmozása; különösen az etikai kérdésekben tétovázónak is látszik, amikor a Biblia egyértelmû mondanivalóját kutatja a sokértelmû emberi szavak világában.
Következtetéseiben itt-ott talán egyoldalú, de döntéseit ilyenkor is elgondolkoztató módon indokolja.

Mi most csak egy kérdést emelünk ki gazdag anyagából, azt is csupán szemléltetésül, a teljesség igénye nélkül, amennyire egy hozzászólás szûkös keretei megengedik.

Sok hányattatás és mellõztetés után Vályi Nagy Ervint 1965-ben kiengedik betegszabadságra Svájcba, ahol Bázelben az egyház dialektikus lényegérõl írt munkájára teológiai doktori címet kap. A disszertáció a Reinhard-Kiadónál eredeti német formájában könyv alakban is megjelenik, majd hamarosan angulul is kiadják Philadelphiában. Itthon alig tudnak többet szerzõjérõl, minthogy 56 után, mint csurgói lelkészt két hónapra vizsgálati fogságba zárják, aztán Balatonlellére internálják, ahol lelkészi szolgálatot végezhet.

Itt most nem a disszertációval, hanem csak azzal a kérdéssel foglalkozunk, amit utolsó könyve az egyház problémájáról mond, ahogy azt az idézett mû 263-272. lapján olvashatjuk:

Az egyházban - mind mondja - az egyházról szóló tan "nemhogy elhanyagolt (lenne), hanem inkább megengedhetetlenül központivá vált. Az egyház önmagával foglalkozik, magát építi, belsõ kérdéseivel van elfoglalva. Az ilyen egyházközpontúság azonban Rómába vezet." Majd így folytatja: "Szinte fölösleges mondani, mert evidens, hogy egyház nem ott van, ahol egyházi épületek, fényes vagy fekete öltözetû emberek, jól mûködõ egyházi intézmények vannak, hanem ahol Krisztus van. Épületek, emberek és intézmények mindig ezelõtt a kérdés elõtt állnak: nyitottak-é Krisztus felé? Fényátengedõk-é, vagy olyan zártak, mint egy földalatti bunker. Önmagukban valók, mint Dosztojevszkij nagy Inkvizítorának egyháza."

Mindezt eddig is tudtuk, csak nem ügyeltünk rá eléggé. Azért itt most tételszerûen, kiélezett fogalmazásban kapjuk: "Az egyház léte = az egyház küldetése. - Meg kell szabadulnunk attól a téveszmétõl, hogy az egyház van, mert papjai, püspökei, intézményei vannak, s aztán egyik tevékenységeként vállalja a külmissziót és a misszió minden formáját. Az egyház nincs, nem létezik önmagában, csak Krisztusban, en Christo, in actu. Ha ez nem így van, akkor nemcsak József Attilával történik meg, hanem mással is, hogy nem talál az egyházban Istent, csak papot, csak hivatalt, hivatalos órát, hivatalos hangot és közönyt." Ez pontosan összevág azzal, amit a Heidelbergi Káté 54. kérdésében megvallunk. Figyeljük csak meg, részeire bontva, mit mond a Hitvallásunk?

Hogy határozza meg, micsoda lényegében véve az egyház? Létrejöttét ki munkálja? Isten Fia. Mikor? A világ kezdetitõl fogva, annak végéig. Hogyan? Szent Lelke és Igéje által elõhív (begyûjt) magának. Honnan? Az egész emberi nemzetségbõl. Mit? Egy kiválasztott gyülekezetet. Mit csinál vele? Az igazi hit egységében összegyûjti, oltalmazza és megtartja. A felelet bizonyságtétellel zárul: Hiszem, hogy annak én is élõ tagja vagyok és örökre az is maradok.

Mi ebben az egyház-meghatározásban a különös? - Az, ami kimaradt belõle. Nincs benne szó templomról, harangszóról, nem beszél palástos férfiúról, lelkészrõl, esperesrõl, püspökrõl, egyházalkotmányról, törvénykönyvrõl, vagyis mindarról, amire mi elsõsorban gondolni szoktunk, ha az egyházról van szó. Ez azt jelenti, mindezek nélkül is lehetséges az egyház, mint ahogy szórványokban vagy egyházüldözés idején elõ is fordul. Igen, csak Ige és gyülekezet nélkül nincs egyház. Példát is hadd mondjak erre.

Bütösi János püspök, a Magyar Reformátusok Világszövetségének elnöke újabban felkereste a szórvány-magyarság kevésbé ismert hányadát, és "Hatvankét nap a föld körül" címû könyvében beszámol tapasztalatairól. Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Ausztráliában sokezren vannak hontalanná vált honfitársaink, de lelkészeket alig talált közöttük. A menekült lelkészek többségükben Nyugat-Európában, az USA-ban vagy itthon telepedtek le és kaptak szolgálatot, pedig mint mondtam, az említett földrészeken is ezerszámra találhatók magyarok. Apró református gyülekezetek is alakulnak, amelyek, ha sok esetben nem is kapnak lelkipásztort, egy-egy bibliaolvasó, presbiterszerû egyéniség akad, aki polgári foglalkozása mellett, díjtalanul idõnként lelkészi szolgálatokat végez. Sokhelyt ezen a tájékon a magyarság önmagában sem egységes, igazán a szétszórt kéve képét mutatja, és az egyháznak a hivatása, hogy összetartója, ápolója és átmentõje legyen.

Káténk 54. kérdésére Vályi Nagy Ervin is utal, ha nem is elemzi azt. A Káté bibliai felismerése ott van fejtegetései mögött. Szerinte is az egyház a gyülekezetekben él, ha a gyülekezet valóban, mint Krisztus mutatkozik meg ebben a világban. Ez pedig nem valami magától értetõdõ dolog. A gyülekezet ugyanis csak annyiban Krisztus teste, amennyiben a Fejnek, a Krisztusnak engedelmeskedik. Ezt az engedelmességet nem lehet semmiféle külsõséggel pótolni, ha mégoly tetszetõsnek vagy hasznosnak tûnik az. Ebbõl a meggyõzõdésbõl ered Vályi Nagy Ervin egész, szigorú egyházkritikája.

Voltaképpen itt is fordítani kell gondolkozásunkon: nem a gyülekezet fogadja be Krisztust, hanem Krisztus fogadja magába a gyülekezetet, mint elhívott egyházát, mint saját testét. Õ nem ígér övéinek evilági jólétet, hanem ismételten inti, biztatja, bátorítja õket: "Az, aki én utánam akar jönni tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét, és úgy kövessen engem." (Mt 16,24) - Lehet, hogy a Gondviselés idõnként fényt, világi elõnyöket, kiváltságokat enged az egyháznak. Ezek szoktak megejteni bennünket. Vigyázzunk tehát: a szabály a Krisztusi-sorsban való osztozás, amivel az egyház központi helyzetébõl gyakran a társadalom, a világ peremére szorul. Mellõzött, szegényes voltában is igyekszik küldetésével tõle telhetõen szolgálni a világban. Téved, ha változott helyzetét fõleg a szekularizmussal próbálja magyarázni és az ateizmusra panaszkodik. Efféle, más néven, vagy leplezett, vallási formában, már a bibliai korokban is megvolt. Ezzel most részletesebben nem is foglalkozunk, az igazi probléma nem itt van.

Vályi Nagy Ervin külföldi híre az egyházi vezetõséget arra késztette, hogy õt kutató professzori címmel tüntesse ki és a Felekezettudományi Kutatóintézetnél alkalmazza, 1980-ban pedig a budapesti teológiai tanszékre. Ezen a helyen jónéhány megértõ tanítványra talált, de mert úgy érezte, a hivatalos egyházpolitikával nem tud teljes összhangra jutni, amint a 60 éves kort elérte, minden indoklás nélkül nyugdíjazását kérte, amit szó nélkül meg is kapott. Azután a fõváros németnyelvû gyülekezetében szolgált.

Volt egy különösnek tûnõ, de teológiájával összefüggõ elhatározása: lelkésztársait arra kérte, ha temetésén megjelennek, palástot ne viseljenek. - Tudjuk, a palást a reformációban nem a pompás miseöltözet szerényebb mása akar lenni, mégha egyébként a prófétai palástra emlékeztetett is. Az az egyszerû köpeny volt, amit akkor az akadémiai elõadók viseltek. Így illett a tudós igényû írásmagyarázathoz. Keresztelõ Jánosnak, tudjuk, nem volt palástja, mégis prófétaként tisztelték. Errõl jut eszembe egy közeli kép: Antal Géza püspök temetésén hosszú sorban vonultak a Fõtiszteletû, Nagytiszteletû és Tiszteletes lelkésztársak, csupa Orle-mintájú ünnepi palástban, a sûrû redõkbe vasalt selyem vagy szövet szinte suhogott, hátul moaréval borított nagy kemény gallér, elõl gazdag zsinórozás. A menet élén lépkedett Ravasz László, a régebbi erdélyi szokás szerinti fekete köpenyszerû egyszerû palástban. Nem volt azon nagy gallér, bõ zsinórozás, mégcsak plisszírozva sem volt, de Ravasz László, az emlékezetes szertartás végezõje viselte. Csupa kedves egyéniség, mégis feltûnõ különbségek. Ervin az effélékben jelt látott és nehezen tudta elviselni.

Arról is számot kell még adnunk, hogy Vályi Nagy Ervin, könyve elsõ tanulmányaként a 43-57. lapon magyar fordításban közli azt a kritikai elemzést, amit a "szolgálat teológiájáról" még csurgói lelkész korában, 1955-ben írt és juttatott el Visser't Hoofthoz, az Egyházak Világtanácsa fõtitkárához.

Az akkortájt nálunk kibontakozó hivatalos teológia alaptételét abban így körvonalazza:
"Megkérdõjelezhetetlenül biztos, hogy Isten úgy döntött, ahogyan mi, vagyis az egyházkormányzat. Isten üdvösséges döntése minden kétséget kizáróan azonos a történelem pillanatnyi állásával, pontosabban a szocializmus építésének mostani szakaszával. Isten útja és népünk, illetve állami vezetésünk útja azonos. Éppen ezért nem azt mondja az egyházkormányzat, hogy mi, e mostani keresztyén nemzedék, így és így döntöttünk, hanem Isten döntésérõl beszélnek, vagyis egy fölöttébb ember-történeti döntést úgy találnak, mint Isten feltétlen érvényû döntését". Amikor Istenrõl beszél "az a célja, hogy igazolja a történelmet, illetve a történelmi hatalmakat. És mivel ez a cél, mivel Isten nevével ûznek ördögi játékot, már maga a kezdet is hamis, az igazhitûség minden látszata ellenére." Idézett tanulmánya adja ennek részletes kifejtését. Ez a teológiai meggyõzõdése áll az egyházról szóló tanítása és egész egyházi pályája hátterében.

*

Ezek után adjunk összefoglaló választ a feltett kérdésre: az egyház cél vagy eszköz? Szerintünk is rendeltetése értelmében eszköz, mégpedig Isten eszköze. Eszköz Isten világformáló, szabadító munkája kezében.

Azonban hogy eszköz lehessen, ahhoz léteznie is kell, tehát bizonyos értelemben cél is, de semmi esetre sem öncél. Nem önmagáért létezik, hanem csakis azért és annyiban, hogy hivatásának alkalmas eszköze lehessen. Bibliai kifejezéssel élve: a keskeny út vándora.

Ebben rejlik az egyház sajátos léte, ezért léte külsõségeiben is szigorúan rendeltetéséhez kell alkalmazkodnia. Más szóval mondva: az egyház nemcsak szavaiban, hanem egész létében bizonyságtétel legyen.

Csak ilyen bizonyságtétele lehet hiteles a világ elõtt. Bizonyságtevõ élete kihat a mindennapi élet területére, a gazdaság, a jog, a kultúra és a politika világára. Az egyházat a keskeny út szem elõtt tartása menti meg attól, hogy mások dolgába önhatalmúlag belekontárkodjék, és segíti abban, hogy szava jótétemény lehessen.