A Szentháromság ismerete nem érhetõ úgy el, mint a természettudósnak a körülvevõ világ rejtelmei. A világ jelenségei láthatók, megfoghatók, a mûszerek segítségével érzékszerveink hatókörén túl is kutathatók. Alkatuk minémûsége, mozgásuk törvényszerûsége, összefüggésük titka a tényekre épült fantáziával felfedezhetõ, aztán számításokkal, kísérletekkel igazolható. Végeredményei találmányok formájában, céljaink szolgálatába állíthatók.
Ezzel szemben Istenrõl csak annyit tudhatunk, amennyit kijelentésében önmaga közöl velünk. Tudhatjuk, hogy a világon túl lakozik, az egek-egében, ahová hús-vér emberek, sztratoszféra-repülõk sem juthatnak el. Ám a magosságos Isten itt alant is jelenvaló és szüntelenül munkálkodó. Úgy alkotott meg minket, hogy a világ titkaiba behatolhatunk, felfedezéseinkkel magunknak jólétet, kényelmet alkothatunk.
Amikor a civilizáció javait élvezzük, villanyfényt, telefont, számítógépet használunk, autón vagy repülõgépen utazunk, bonyolult orvosi mûszerektõl gyógyulásunkat várjuk, nem is gondolunk arra, hogy emberkézen a találmányok ellenünk is fordulnak. Nagy tudományos felkészültséggel, roppant költséggel adózásból példátlan méretû haditechnikát fejlesztünk ki, hatásosnál hatásosabb tömegpusztító, életrendünket kiforgató eszközöket. Ezek nemcsak embertelen háborúkba sodornak, hanem egyébként is a gonosztettek elszaporodásáaval, sõt, nemzetközi bûnszövetkezetek kialakulásával járnak, amelyek rémtetteikkel a béke éveit is megrázzák és elbizonytalanítják.
Ebben a helyzetben a Krisztus-hit a fékevesztett gonoszság gyökereit tárja fel és saját eszközeivel küzd az emberséges életért. A technikai vívmányaitól elragadtatott embert igyekszik valóságlátásra bírni, önpusztító indulatából kijózanítani. – Végsõ fokon errõl van szó akkor is, midõn témánk szerint a Szentháromság üdvtörténeti célját próbáljuk megértetni, az erre vonatkozó tanítás magyarázatával.
Az üdvtörténet vázlata
A kijelentés elsõ mondanivalója: a világot és benne az életet Isten teremtette, és reá gondviselését kiterjesztette. Az embernek szabadságot adott és ezzel felelõs megbizatást, hogy a teremtés környezõ világának õrizõje legyen. Az ember azonban ennél többre vágyott, olyan akart lenni, mint maga az Isten. Így jött be a világba a bûn, és ez öröklõdik nemzedékrõl nemzedékre. Odáig megy, hogy mint istentagadó, az ember voltaképp önmagát ülteti Isten helyébe.
Ekkorra már a foglalkozások elkülönültek; a földhöz legközelebb a földmûves maradt. Az isteni gondviselés itt még közvetlen tapasztalat lehet, bár helyenként kétség támad, nem a rendszeres öntözés és a mûtrágyázás lépett-é a gondviselés helyébe? A jó gazda mégis tudja, az acélos búza, a piacképes gyümölcs más egyébtõl is függ, mint a fáradozástól és a leleménytõl, és nem utolsósorban a felülrõl kapott termõ erõtõl. Rossz években éppen ennek a tudata menti, hogy igyekezete értelmét veszítse.
Még a gyárhoz, irodai asztalhoz, iskolai padhoz kötött dolgozó is úgy végezhet Isten teremtményéhez méltó munkát, ha a gépek szolgálatát, az ügyintézést, a tanítást áthatja a „megõrzés” teremtõi parancsa. Akkor nem válik szakértelme szokványos, lelketlen tevékenységgé. Az isteni gondviselés még egy új tényezõt is iktatott a bukott emberiség életébe: egy kis népet, Izraelt szövetségébe fogadta, és számára az élet törvényét tíz parancsolatba foglalta. Ennek kettõs az értelme: adomány és feladat. Ha Izrael hûséggel betölti a törvényt, a népek példaképévé válik, ha pedig nem engedelmeskedik, annak következményeit viseli. A nép azonban inkább a törvény betûjéhez, mint annak szelleméhez igazodott. Így vált a környezõ hatalmak kiszolgáltatottjává. Éppen a Római birodalom megszállását szenvedte, mikor a várva várt Megváltó, Krisztus személyében elérkezett hozzá. Krisztus eljövetele, a teremtés után a kijelentés második nagy mondanivalója. Vele új korszak indult a világtörténetben, Izraelre nézve pedig nagy próbatétel. A szegényes Názáretiben, mint tudjuk, kevesen ismerték fel a Krisztust. A választott nép nagy többsége mást várt benne, pedig közöttük tanított, csodákat tett és élte az igaz emberéletet. A nép azonban a mennyei Atya életújító karjai helyett csak a politikai szabadítást várta tõle. És mert nem ezt kapta, ellene fordult, és keresztre feszíttette.
Kevéssel utóbb, a csalódott nép fellázadt a megszálló hatalom ellen, harca bukással végzõdött. Jeruzsálem, templomával együtt elpusztult, a nép pedig országát vesztve szétszóródott az idegen világban. Választottsága tudatában, szétszóródva is csodálatosan fennmaradt, emlékeztetõül és figyelmeztetõül a többi nép számára. Szörnyû próbáltatásai közt is élõ reménységgel várja, hogy a könyörülõ Isten nem felejti választott népét, és szétszórtságából egyszer majd összegyûjti az új Jeruzsálemben.
És mi, magyarok, hogyan róttuk történelmi utunkat? Az új hazában, mint Krisztus-hitre tértek, küzdelmes századok során állami életet, civilizációt és kultúrát alakítottunk ki, amely Mohácsot és Trianont is kibírta. De mintha ma az eredeti küldetéstudat, a régi hit, a bizalom lelki ereje társadalmunkban megroppant volna. A reánk nehezedõ években a zúgolódás mellett sok helyt a kétezer év elõtti, hamis váradalmában csalódott Izrael „feszítsd meg!” kiáltozása is visszhangoznék… Pedig Krisztus szava itt is végzi életújító, reménytkeltõ munkáját. Aki befogadja, a jövõt építi.
Utóbb a Szentlélek jelenleg folyó munkáját említettük. Ez a kijelentés harmadik nagy mondanivalója. Már emberi testben nincs közöttünk Krisztus, de a búcsúzáskor megígérte: „vigasztalóul” elküldi Szentlelkét. Pünkösdkor be is következett a Szentlélek kitöltetése. Ez úgy felbátorította a tanítványokat, hogy Péter forradalmi erejû prédikációt mondott az ünnepre sereglett sokaságnak. Beszéde nyomán ezrekkel gyarapodott a gyülekezet. A Szentlélek azóta is munkál láthatatlanul a lelkekben. Életre kelti bennünk Krisztus üdvüzenetét. Ez és semmi más az Õ üdvtörténeti küldetése.
Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert a görögkeleti egyház (nem tévesztendõ össze a görög katolikus egyházzal!) csupán az Atya küldöttét látja benne és szélesebb munkakört tulajdonít a Szentléleknek. Így alakult ki a keleti egyházban a bizantinizmus, amely az állam iránt a feltétlen engedelmességet írja elõ. A vérszomjas háborús hódítást is csak helyeselheti.
Az Atya küldte a Fiút, az Atya és Fiú küldi a Szentlelket. Így tûnik elénk az üdvtörténetben az egy Isten. Ez a Szentháromság-tan mondanivalója. Alapjában véve olyan egyszerû, egy értelmes ifjú is megértheti, és ami ennél sokkal fontosabb: hitben átélheti. Titokzatos kérdések elé akkor állít, ha utólag részletezni, elemezni akarjuk, elméletileg is tudatosítani próbáljuk. Ezt mégis meg kell kísérelnünk, tartozunk vele hittestvéreinknek és a kívülállóknak is.
Ha eddig a Szentháromság-tan üdvtörténeti hosszmetszetét adtuk, végezetül még a tan keresztmetszetét is megkíséreljük felvázolni.
A tan alkotóelemei
Minden élõ nyelv állandó fejlõdésben leledzik. Szavainak jelentése változik, és új meg új szavakat is alkot. Ez alól nem kivétel egy olyan régi kijelentésmagyarázat, mint a Szentháromság-tan nyelvezete sem.
Ha ma személyt mondunk, több mint két évszázada, a felvilágosodás kora óta személyiségre gondolunk, aki a többi embertõl különbözõ, egyénileg különálló. Ha ma Istenre azt mondjuk, hogy benne három személy van, akkor három teljesen különbözõ isteni lényre gondolunk, ez pedig már nem egy Isten, hanem három Isten. Mi pedig az egyistenhívõk táborába tartozunk!
Ezért ma már kevésbé félreérthetõ, alkalmasabb kifejezést keresünk, és azt mondjuk, az egy isteni valóság három létmódban munkálkodik. Õ az Atya-Fiú-Szentlélek, mert ebben a három létmódban jelentette ki önmagát az üdvtörténet folyamán. A kijelentés alapján azt is tudjuk róluk, hogy Õk mindhárman öröktõl fogva az örökkévalóságig léteznek. Együvétartozásukról pedig a családi életbõl vett képes kifejezéssel mondjuk: az Atyától „született” vagy „nemzetett” a Fiú, az Atyától és a Fiútól „származott” a Szentlélek, mint az Atyának és a Fiúnak a „lehelete”. A Biblia többször is Krisztus Lelkének mondja. Errõl feledkeznek meg némely szektaalapítók, amikor a Szentlélektõl vett belsõ megvilágításra hivatkozva mindenféle különcségeket mondanak, amik nincsenek benne a Bibliában. Hangzatos spekulációk ezek, amelyeket éppen ezért tévtanoknak bélyegez a Szentírás, és ismételten óva inti a Krisztus-hívõket, hogy a tévtanítók hálójába ne kerüljenek. A hittõl elidegenedett állami vezetés ezeket éppúgy kezeli, mint a történelmi egyházakat, néha még elõnyben is részesíti amazokkal szemben.
Fentebb már hangsúlyoztuk a létmódok valóságos istenségét. Összetartozásuknál fogva mindhárman részt vettek már a teremtésben, és együtt munkálkodnak az üdvtörténet kezdetétõl fogva annak végéig: Krisztus visszajöveteléig, amikor ítéletet tart hívõk és hitetlenek felett, mint aki övéinek és ellenségeinek is Ura és Királya.
Tehát ne úgy képzeljük a dolgot, hogy Krisztus csak Húsvét óta, a Szentlélek pedig csak Pünkösd óta létezik mennyei méltóságában. Tévedés azt gondolni, Õk csak ideiglenes eszközök a mennyei Atya kezében, vagy valami alistenek, akik üdvtörténeti segédkezésükért utólag kaptak volna isteni rangot. Õk eleve valóságos Istenek a valóságos Istenbõl. Így halljuk és így hisszük ezt a hozzánk intézett kijelentésben, a Szentlélektõl ihletett Igében, Isten minket megszólító szavában.
Éppen mert ilyen a Szentháromság egy örök Isten, a létmódok sohasem keresztezhetik egymást, a Biblia nem ismer istenharcot, mint mondjuk a görög-római hitregék.
Külön kérdés számunkra Krisztusnak Karácsonnyal kezdõdõ földi vándorútja, kialakuló váltságmunkája. Õ, mint kettõs neve, a Jézus Krisztus név is mutatja: a valóságos emberi és a valóságos isteni természet együttes, elválaszthatatlanul öszszetartozó megjelenése. Erre a csodára nincs magyarázat. Hogy tudott egy falusi ácsmester családjában felnõtt ifjú szavaival írástudókat csodálatba ejteni? Késõbb, mikor tanítani kezdett, hogy tudott egyszerû halászokkal, dörgölt vámszedõkkel, ravasz farizeusokkal, tanult írástudókkal, politikai hatalmakkal szemben egyaránt helytállni? Hogy tudott a Hegyi Beszédben a törvény betûje helyett a törvény szellemére rámutatni, sokszínû politikai helyzeteken rögtön világosan átlátni, sötét családi vagy társadalmi bonyodalmakban is világosságot gyújtani, betegekért csodákat tenni, bûnös emberek közt tisztának maradni? – Csak annyit mondhatunk: kettõs természetet hordozott, úgy tudta a sok értetlenséget, a gyanúsításokat, hamis vádakat, a borzalmas testi-lelki szenvedést elviselni. Mindezt értünk viselte el.
Annyit tudhatunk: isteni természete nem volt bezárva emberi természetébe. A véges emberi természet a végtelent nem fogadhatja be. Isteni természete emberlétekor nemcsak a testben volt, hanem láthatatlanul betöltötte a teremtett világot is. A Szentháromság titka személyében itt járt közöttünk, de Szentlelke által megvilágosított Igéjében, ismétlem, itt jár ma is, az ellene fordult, reménytvesztett világban, hivatást ébresztõ, reménytkeltõ, életújító hatalmában. A befogadásához hit kell, a hit pedig a Biblia egésze szerint sohasem elmélet, hanem cselekedet, magatartás, tehát életet jelentõ szó. Az egymagában maradt elmélet a Biblia szerint „meghalt magában”.
Befejezésül csak annyit: a Biblia részletes Szentháromság-tant nem fejt ki, de ez a tan az üdvtörténet eseményei, cselekedetei, tettei mögött mindenkor ott van. Az egyház errõl szóló tanítása a Biblia alapján készült, onnan kielemzett összefoglalás. Sokszorosan megvitatott emberi szavakkal isteni titkokra utal.
AJÁNLOM AZ OLDALT
