14. A kegyelmi kiválasztás értelme

14.1 A predestináció hármas vonatkozása

A Biblia a Szentháromság Egy Örök Isten üdvszerző munkájáról szólva,
többször emlegeti Isten “tanácsát”, az “örök végzést”, “eleve
elrendelést” (És 46,10; Csel 15,18; Ef 1,11 stb.). Milyen összefüggésbe
tartoznak, mit jelentenek ezek a szavak s mennyiben segítik elő bibliai
tájékozódásunkat?

14.1.1 Krisztus

Mindenek előtt figyeljük meg, hogy ezek a szavak elsősorban nem mireánk
vonatkoznak, hanem más valakire: Hitünk Fejedelmére. Isten, még a
világ alapjainak megvettetése előtt kiválasztotta Krisztust.
Kiválasztotta arra a szolgálatra, hogy majd az idők teljességében
megalázza magát: emberi testet öltvén, lakozzék mi közöttünk.

Ő Istennek ama Választottja. De nem valami alárendelt,
eszközi értelemben, hanem úgy, mint aki egy az Atyával. Testet öltésével
az isteni és az emberi természetet egyesítette magában. Így lett ő
kiválasztó Isten és kiválasztott ember egy személyben. Ez a kiválasztás
azt teszi: Isten szabad kegyelméből odaszánta magát a bűnös embernek,
a bűnös embert pedig önmagának. Magára vette és veszi az ember büntetését,
az embert pedig arra méltatja, hogy saját dicsőségének részese legyen.
- Mi ezt az isteni tettet nem magyarázhatjuk meg, csak mint imádatra
késztető tényt csodálhatjuk. Ez voltaképpen az egyetlen csoda és egyben
az evangélium summája.

14.1.2 Gyülekezet

Isten kegyelmi kiválasztása tehát elsősorban Jézus Krisztusra vonatkozó
örök rendelés. De még másodsorban sem mireánk vonatkozik, hanem a
gyülekezetre. A Biblia Krisztusa éppúgy elképzelhetetlen
a választottak gyülekezete nélkül, mint fej a test nélkül, vőlegény
a menyasszony nélkül, király az alattvalók nélkül. Isten, még a világ
alapjainak megvettetése előtt úgy határozott, hogy Krisztus által
a világ kezdetétől annak végéig, az egész emberi nemzetből egy gyülekezetet
gyűjt magának az igaz hit egységében az örök életre. Ennek a gyülekezetnek
ótestamentomi alakja Izrael, újtestamentomi alakja az egyház.

A kegyelmi kiválasztást itt sem valami merev, gépies értelemben vegyük.
A gyülekezet nemcsak tárgya, hanem bizonyságtételével egyúttal hordozója
is Isten világtervének. Lelke által az egész világ előtt bizonyságot
tesz Uráról, aki nemcsak a gyülekezetnek, hanem a világnak is Ura.
Ennek a bizonyságtételnek oly nyilvánvalónak kell lenni, hogy a felhívássá
váljék a világ számára, a Jézus Krisztusban való hitre. A világnak
ugyanis nem az egyházra van szüksége, hanem arra, hogy maga is egyházzá
váljék, s ily módon az átok alól minél teljesebb mértékben szabaduljon.

A gyülekezet ugyancsak az isteni végzés imádatra késztető titka elé
állít: múlandó alakjában, Izraelben Isten ítéletét; leendő alakjában
az egyházban meg, Isten könyörületét ábrázolja.

14.1.3 Egyén

Isten kegyelmi kiválasztása csak harmadsorban vonatkozik ránk, egyes
emberekre. Mi, mint egyes emberek, természetünk
szerint az Isten által elvetett emberek vagyunk. Nem azért, mintha
ilyenekké rendelt vagy teremtett volna Isten, hanem azért, mert ilyenekké
váltunk, saját választásunk alapján. (Ezzel ellentétes Móricz vélekedése
a “Sárarany” utolsó lapjain.) Ebben az elvetett állapotunkban
fogadhatjuk be Isten gyülekezetének bizonyságtételét, az örömhírt:
a mi saját választásunk semmis, a mi istentelenségünk elintézett dolog.
Mi Krisztuséi vagyunk, mert ő a mi istentelen választásunknak minden
következményét elhordozta. Nem vagyunk elvetett emberek, sőt Jézus
Krisztusban Isten által üdvre választottak.

A kegyelmi kiválasztást ebben a személyes vonatkozásban még kevésbé
lehet valami merev, gépies értelemben vennünk. - Minket a kiválasztás
örömüzenete, ha csakugyan megragadtuk, magával ragad: a gyülekezet
élő tagjaivá tesz, hogy mint tagok, magunk is a gyülekezet bizonyságtételének
hordozói legyünk, szűkebb és tágabb környezetünk javára. (Erre mondta
Karácsony Sándor: A keresztyén ember hitét “unokáiról” lehet leolvasni.)
- Ugyanakkor természeti állapotunk, elvettetésünk ismerete pedig
csak arra ösztökélhet minket, hogy egyre megújuló hittel ragadjuk
meg Krisztusban a kárhozatból Szabadítót.

A kegyelmi kiválasztás most tárgyalt hármas vonatkozása szorosan összefügg.
Mint ahogy a trinitástanban megkülönböztetjük, de el nem választjuk
egymástál a három létmódot, hasonlóképpen vagyunk a kegyelmi kiválasztás
tanával is, hiszen e tan hármas vonatkozásában a Szentháromság Egy
Örök Isten üdvszerző munkája tükröződik. Az Atya időknek előtte elkezdi,
a Fiú az időben folytatja s a Szentlélek az idők végéig célhoz juttatja.
Ezt jelenti a kegyelmi kiválasztás Krisztusra, a gyülekezetre és reánk
való vonatkozása.

14.2 Elhatárolás a félreértésekkel szemben

Az egyházi köztudatban a kegyelmi kiválasztásról vagy predestinációról
nagyon téves és veszedelmes kép alakult ki. Úgy vélik, Isten már a
világ alapjának megvettetése előtt két nagy táborra osztotta a majd
később életre-hívott emberiséget. Egyik tábor az üdvre, a másik meg
a kárhozatra rendelt emberek csoportja. Senki sem tudhatja teljes
bizonyossággal, hogy melyikbe tartozik, de annyi bizonyos: az üdvre
rendeltek semmi módon sem játszhatják el az üdvösséget, a kárhozatra
rendeltek meg semmi módon sem üdvözülhetnek, mert Isten tanácsvégzése
lezárt és változhatatlan.

Ezzel a szörnyű tanítással agyon lehet ütni a keresztyén életet. Hiszen,
ha Isten nem csak a hitre jutás alapját készítette el a kegyelmi kiválasztással
és nem csak megnyitotta előttünk az üdvösség kapuját, hanem eleve
végzett üdvösségünk vagy kárhozatunk felől, akkor mi nyugodtan vétkezhetünk,
hiszen a végeredmény úgyis megmásíthatatlan. Mi késztessen akkor minket
jócselekedetekre és imádságra? Legfeljebb fatalista módon bíztathatjuk
magunkat: akár a mennybe, akár a pokolba jutunk, mindenképpen Isten
kezében vagyunk. Hol itt az örömhír?

Az evangéliumi tartalmából kivetkőztetett, determinizmussá és fatalizmussá
torzított predestináción megfigyelhetjük a herezisek keletkezési módját:
kiragadnak egy bibliai lókust, aztán az üdvtörténeti beágyazottságától
függetlenül továbbfejtik, végül saját mondanivalójuk fontosabbá válik,
mint Isten szava.

1. Nem vonjuk kétségbe, Istennek egy ilyen fatális tanácsvégzéshez is
   meg lett volna a joga és hatalma. De ő nem despotánk akart lenni.
   Ennek bizonysága; a szövetség. Ő Isten létére szövetségre
   lépett velünk, s szövetségét a mi ismételt hűtlenségünk ellenére is
   hűségesen megtartotta, sőt Fia vérével megpecsételte és megújította.
   Az eltorzított predestináció-tanból éppen a szövetség és a benne felkínált
   kegyelem, tehát az értelmet adó bibliai mondanivaló maradt ki. Nemcsak
   kimaradt, de utólag sem fér bele.
2. Összeférhetetlen továbbá a testben közénk jött Úr Krisztus
   isteni hatalmával az a merev és fatális elképzelés, mintha ő itt már
   befejezett, véglegesen kész helyzetet talált volna s ma is legfeljebb
   némelyekhez jöhetne, másokhoz pedig semmiképpen nem. Hiszen akkor
   ő csakis egy jövetelét megelőző isteni tanácsvégzés végrehajtó közege,
   alárendelt eszköze lenne, sőt maga a mennyei Atya is, mintegy saját
   végzésének foglyává válnék. Az ember pedig alig lenne több, a tehetetlen,
   felelőtlen fabábnál.Végzetszerű dekrétum uralkodnék minden létező felett, még az elképzelt
   Isten felett is. Ide jutunk, ha Kálvin és az egyház nagy tanítómestereinek
   tanácsát mellőzzük, s a predestinációt nem hitben, azaz nem Krisztusban
   akarjuk megismerni.
3. Gondoljunk aztán a végzetszerű, időtlen dekrétummal szemben a kijelentés
   idői természetéré: Jézus Krisztusban az örökkévaló Isten idői alakot
   öltött. Ezzel együtt ma is az időben megy végbe a mi kárhozatunk és
   üdvösségünk dolga is. Ez a tény vágja útját a spekulációnak. Itt az
   időben nem oszthatjuk két csoportra embertársainkat s a mára nézve
   sem beszélhetünk örök kárhozatra jutókról és örök üdvösségben részesülőkről.Voltaképpen maga a Biblia vágja útját az efféle hívatlan ítélgetésnek.
   Figyeljük meg, a klasszikus bibliai hely, a Róma 8-11 is csupán Isten
   szabad kiválasztó és elvető tevékenységéről beszél,
   de semmi esetre sem az emberek predestináltságáról, végleges állapotáról.
   Majd az idők határán, tehát a végítélet napján az emberek egyik része
   csakugyan úgy fog állni az Úr Krisztus színe előtt, mint az Isten
   kegyelméből üdvre választottak csoportja, a másik rész pedig, mint
   a bűneikben és kárhozatukban meghagyott emberek csoportja.

   Ez a végítéletkor bekövetkező tény azonban nem jogosít fel senkit
   sem arra, hogy már itt és most e két kategória szerint osztályozhassuk
   embertársainkat. Milyen címen korlátozhatnók mi a kegyelmet, milyen
   alapon mondhatnánk végleges ítéleteket? Dum spiro, spero. - A predestináció
   nem a mi ilyen vagy amolyan emberi tapasztalataink magyarázatára való,
   még akkor sem, ha sajnos - történtek ilyen kísérletek.

4. Végül állapítsuk meg: a végzetszerű dekrétum képzete, vég nélküli
   spekulációkba sodor, ezzel el is árulja bibliátlanságát. A Biblia
   ugyanis magunkra nézve sem enged spekulálni, hogy elválasztottak vagy
   elvetettek vagyunk-e, de azt sem engedi, hogy az üdvösség kérdésében
   sokáig bizonytalankodjunk. Mert a Bibliának nemcsak szavai vannak,
   hanem nekünk szóló üzenete, nemcsak tanai, hanem minket megragadó
   evangéliuma: Isten kegyelmes hozzánk, az elvetettekhez. Ebben benne
   van a predestináció a maga kettősségében.Ennek az egyre megújuló befogadása a mi üdvbizonyosságunk. Mert Krisztusba
   vetett bizonyosság az üdvbizonyosság. A Biblia azonban útját vágja
   nemcsak a magunk személyére, hanem éppúgy a mások személyére vonatkozó
   predestinációs spekulációnak is. Emlékezzünk vissza, hangsúlyoztuk:
   amint Isten kegyelmi kiválasztásának tárgyává lettünk, menten hordozóivá
   válunk a mások javára. Mások irányában tehát nem az üres spekuláció,
   hanem a Jóreménység és a misszió-gyakorlás a kiválasztás szabta magatartásunk.

Isten kegyelmi kiválasztása, ebben az evangéliumi értelmezésében szolgál
bevezetőül a további lókusok tárgyalásához: a Szentháromság üdvmunkája
részletezéséhez.