25. Krisztus főpapi tiszte
25. Krisztus főpapi tiszte
25.1 Jézus halála
25.1.1 A keresztrefeszítés ténye
Isten kijelentése Jézus kínhalálában a legelfátyolozottabb, legrejtettebb.
A rideg tényeket a kegyelet s az évszázadok megszépíti messzesége
átminősítette. Krisztus keresztje ma már lélekemelő jelképnek, megragadó
szimbólumnak vagy ártatlan hitregének tűnik, holott véres történeti
valóság. A keresztre feszítés a a leggyalázatosabb kivégzési mód,
a legirtózatosabb halálnem, rosszabb az akasztásnál. Római polgáron
nem is hajtották végre, csak rabszolgákon vagy elvetemült lázadókon.
A zsidók szemében egyenesen átkos büntetés volt: kitaszítást jelentett
nemcsak az életből, hanem az örökéletből is.
Pál apostol nem ok nélkül mondja, hogy a kereszt a zsidónak botránkozás,
a görögnek meg bolondság. Ki is találhatna a golgotai kereszten kijelentést,
aki emberi elgondolás szerint a fenségesben és a szépségesben keresi
Isten megmutatkozását? Márpedig nemcsak a régi görög, hanem korunk
művelt embere is, ha Istent keresi, a széplelkek módjára gondolkozik.
De ki találhat fenséget és szépséget egy megalázott, meggyalázott,
verítéktál, vértől borított, sebektől éktelenített, keresztre feszített
szolga alakjában? És mégis a keresztre feszített Krisztus nékünk a
megtartatás és üdvösség. Az Édenkert fája termette számunkra a bukást,
a Golgota fája a felemelkedést.
Kettős leleplezés megy végbe a golgotai kereszten. Itt tárul elénk
legélesebb megvilágításban, kicsoda Isten és kicsoda az ember? Kezdjük
a vizsgálódást az utóbbin.
- A bukott embervilág haragja a keresztre feszítésben tombolta ki magát
Isten küldöttén. Amint megérezték az emberek, hogy Jézus mást akar,
mint ők, a gyűlölet elvakultságával fordultak ellene. Kitűnt, a népet
nem az üdvösség, hanem a politika érdekelte. Isten szövetségétől az
erő megmutatását, a nemzeti álmok valóra váltását várta. Ezért volt
magatartása egészen a feszítsd meg-ig annyira ingadozó. - A főpapok
és írástudók egyek a néppel, csak határozottabbak: Jézussal szemben
Isten védőügyvédjeként léptek fel a szövetség törvénye nevében. A
káromlástól akarták megvédeni azt az Istent, akit saját vallásos nézeteik
keretébe fogva képzeltek el. - A tanítványok esete annyiban más,
ők hittek Mesterükben, de csak addig, amíg minden jól ment, aztán
hitszegetten eloldalogtak. - Pilátus a Jézus pörében az úgyvélt
államérdeket képviselte. őt, mint államférfit csak ez érdekelte, s
vállrándítással intézte el az igazság kérdését. De akkor sem jutott
volna messzebb, ha az emberi bölcsesség mértékével méri az igazságot.
- A katonák, mint általában történni szokott, a parancsot teljesítették
a nélkül, hogy a dolgok összefüggését tudakolták volna. Fásult közönnyel
vetettek kockát Jézus köntösére.Nemcsak a megkínzott, megcsúfolt Názáretire, hanem keresztre juttatóira
is elmondható, ha más értelemben is: Ímhol az ember! Jézus kereszthalála
leplezi le igazán, kik vagyunk mi, és hová visz a bűnünk. A bűn nemcsak
elszakadás Istentől, nemcsak akaratának mellőzése, hanem Istennel
való szembefordulás: a kegyelem visszautasítása. A mindenkori ember
kész kezét is felemelni Isten ellen, nemcsak a zsidó, hanem a pogány
is. Mert éppen mi, pogányokból jött keresztyének ne feledjük, Pilátus
és a római katonák személyében szintén képviselve voltunk Jézus pörében,
s éppúgy közreműködtünk a keresztrefeszítésében, akárcsak a zsidók.
Ha hozzávesszük ehhez, hogy Jézus éppen ellenségeiért halt meg, halála
szolidaritásba zár minket az istentelenekkel.
- Jézusnak a kereszten nemcsak a világ haragját, hanem Isten haragját
is el kellett hordoznia. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert hajlamosak
vagyunk a golgotai halált emberi tragédiává leegyszerűsíteni. Pedig
sokkalta több ment végbe a Golgotán. A Jézust halálra kínzók által
nem is sejtett mádon, Isten tartott ítéletet a bűnök felett. Igen,
“a bűn zsoldja a halál”. (Rm 6, 13) Mi, ahogy vagyunk, Isten színe
előtt meg nem állhatunk, csak pusztulhatunk. A Golgotán történt a
sorsdöntő fordulat: a bűn nélküli Jézus helyünkbe lépett és életét
adta érettünk váltságul. A keresztre feszítés a mítoszokkal ellentétben
valósággal megtörtént esemény. De nemcsak régi história, amelyre visszatekinthetünk,
hanem olyan, amely átöleli az időket, s a végső dolgokkal függ össze.
Jelentőségében számunkra is jelenlévő (Kol 2,13-15).Istennek a bűn miatti szent haragját sehol sem láthatjuk félelmetesebben,
mint Jézus halálában. De amikor Isten haragjáról beszél a Golgota,
ugyanakkor feltárja Isten könyörülő szeretetét és nagy irgalmát is:
tulajdon Fiát áldozta a mi bűneinkért. Isten, éppen az embervilág
teljes elidegenedése és elszakadása pillanatában közbelépésével a
Golgotát, a megaláztatást és gyalázat helyét, az irgalom és szeretet
megjelenése helyévé változtatta. Ekként nemcsak az istentelenek nagy
szolidaritásába, hanem a kegyelem még nagyobb szolidaritásába zárt
minket, hogy minden emberrel szemben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk.
Ímé, ez az ember, és ez az Isten.
25.1.2 Az emberi logika zavara
A kereszt nemcsak az egykori zsidónak és görögnek botránkozás és bolondság,
azt a modern ember is értetlenül nézi. Ahelyett, hogy áhítattal állna
meg a kereszt titka előtt, bírálni kezdi. Véleménye szerint nem egyeztethető
össze az isteni szeretettel; hogy ilyen véres áldozatot kívánjon,
hozzá meg az ártatlannak szörnyűséges feláldozását. Azzal az istenképpel,
mely a mindent elnéző, vajszívű nagypapára emlékeztet, valóban összeegyeztethetetlen
a Golgota. Az ilyen felszínes látás, el akarja tussolni a bűn valóságát,
s az istenfélelem hiányáról árulkodik. Mintha csak arra való volna
Isten, hogy földi gyermekeinek kedvében járjon. Ő azonban a szeretet
révén nincs kiszolgáltatva nekünk. Szeretete a szent
Isten szeretete. Szentségénél fogva nem közömbös a bűnnel szemben,
hanem reagál rá: megbünteti a bűnöst és érvényesíti igazságát.
De az a nagy jó: Isten nem emberi módra, hanem szabad tetszése szerint
válaszol a bűnre. Az emberi elgondolás logikája Isten szentségéből
okvetlen a bűnössé vált emberiség elpusztítását vonta volna le következtetésként.
Isten valóban el is pusztíthatta volna, akár az egész világot. Ámde
ő, hála legyen érte, nem az emberi elgondolás logikája szerint járt
el, hanem isteni bölcsességével úgy érvényesítette igazságát, hogy
abban kegyelme és szeretete vált nyilvánvalóvá. Viszont Krisztusban
megjelent kegyelmes szeretetét úgy gyakorolta, hogy abban szentsége
és igazsága is megmutatkozott. Ez a golgotai kereszt alázatra késztető
titka.
Emberi viszonylatban sem úgy megy végbe a megbocsátás, hogy nem vesszük
komolyan, s egyszerűen elfeledjük vagy eltakarjuk a minket ért sérelmeket,
hanem éppen komolyan fogadjuk azokat, még méltánytalanságuk ellenére
is késszé válunk elhordozásukra. Ki mérhetné fel, mennyi a bűnbocsátó
Isten “elhordoznivalója” az emberi bántások és vétkek viszonylatában?
Ezért marad titok a magyarázási kísérletek ellenére is a kereszt.
25.2 A golgotai áldozat
25.2.1 A tanfejlődésről
Noha a váltság központi jelentőségű, a váltság tanának kifejlődése
aránylag késői keletű. Inkább Krisztus kiléte, mint munkája foglalkoztatta
az elméket. A váltság tekintetében egyébként is megoszlott az érdeklődés.
A keleti egyház főkérdése nem a bűn és kegyelem volt, hanem a halál
és halhatatlanság. Krisztusban a mulandóságból szabadító isteni erőt,
az ember megistenülését, a theopoiesis-t keresték, s az akadályt elsősorban
a sátáni hatalomnak való kiszolgáltatottságban vélték. Magához a váltsághoz
csak közvetett érdek fűződött. Nem is fejlődött ki ezen a területen
ökumenikus horderejű váltságtan. - Nyugaton szintén vontatottan
haladt a fejlődés, noha jóval nagyobb volt a bűn és kegyelem kérdése
iránt a fogékonyság. Több mint egy évezrednek kellett eltelnie, mire
Ágoston és mások úttörő munkássága nyomán megszületett az első tanösszefoglalás,
az Anselmus váltságtana.
Anselmusnak 1098-ban, a keresztes háborúk indulása
idején készült el Cur Deus homo című traktátusa, mely a tanfejlődést
messzemenően meghatározta, s az újkori ébredési mozgalmakra is kihatott.
Anselmus gondolatai, még a magyar protestáns teológia csendes vizeit
is megmozgatták: Antal Géza: Anselmus és az ontológiai bizonyíték,
1890; Nagy Béla: Canterbury-i Anselmus satisfactio elmélete, 1908;
Victor János: Canterbury-i Anselmus realizmusa, 1924; Urbán Ernő:
Krisztus keresztje, 1941. Valamennyi a maga korát is tükrözően végez
gondos kritikai elemzést.
Bekerült a teológiai köztudatba, hogy Anselmus a váltság racionalista
igazolásával akarja megalapozni a hitet, holott valami másról van
szó. ő skolasztikus módon a már meglevő hitet szólaltatja meg és faggatja,
mert érteni vágyik, amit hisz. Úgy jár el, mintha egy értékes szőnyeg
vagy kézimunka fonákját vizsgálná, hogy a művészi kéz alkotó munkájába
betekintsen. A váltsághalál tényében emberi logikával igyekszik nagy
merészen az isteni logikát nyomon követni.
Anselmus nem a sátánra hivatkozik, hanem az ember személyes bűnéről
beszél, aminek érzi súlyát és átkát. Minden bűn annak a megrablása,
amit Isten ránk bízott; hálátlan támadás az ő dicsősége és a világ
rendje ellen. Ha elnézné Isten a bűnt, vagy büntetés nélkül bocsátaná
meg, akkor egyenlő becse volna ő előtte a vétkesnek és a nem vétkezőnek.
Akkor a bűn semmiféle törvénynek sem volna alávetve, ezzel Isten szabad
kezet adna a vétkezőnek, tehát maga döntené az embervilágot pusztulásba,
sőt saját igazságos voltát is feladná. Marad tehát a bűnért való elégtétel,
mint megoldás.
De ki fizesse az elégtételt? Az embernek kellene, hiszen ő vétkezett.
Az ember azonban önmagáért sem tehet eleget, mert cselekedetei tisztátalanok.
Legjobb esetben is csak azt tehetné, amivel mint teremtmény amúgy
is tartozik Istennek; erejéből azonban többre nem futná. Hol marad
akkor az elégtétel a korábban elkövetett bűnökért, a másokéért is,
a világ roppant bűnéért? - Ilyen elégtételt csak az fizethetett,
aki ember létére bűn nélkül való, önként vállalja az engedelmességet
mindhalálig, s ugyanakkor isteni ereje van az igaz-élet következményeinek
elviselésére. Mivel pedig az ember erre az elégtételre képtelen: Istennek
kellett emberré lennie, hogy helyünkbe álljon. Jézus, az istenember
ezt a közbenjáró-megváltó tisztet töltötte be. Neki magának nem volt
érdemekre szüksége, így minden érdeme embertestvéreire, “Isten családjára”,
a gyülekezetre szállott. Mi mindnyájan az ő elégtételének érdeméből
élünk. Ilyen logikai levezetéssel igyekszik Anselmus az egyház hitvallását
belülről megvilágítani. Éleselméjű fejtegetéseit párbeszédes formában
adja elő, válaszolgatva vitatkozó társa, a fáradhatatlan Boso ellenvetéseire.
Anselmus okfejtése az egyház közkincsévé vált s úgy beleevődött a
teológiai gondolkozásba, mintha mindenestül bibliai volna, holott
éppen két kulcsszava: az elégtétel (satisfactio) és az érdem (meritum)
nem bibliai eredetű. Részint a római, illetve germán jogi gondolkozásból,
részint a római egyház gyóntató gyakorlatából került be, kölcsönvett
magyarázó szóként Anselmus fejtegetéseibe. Ezért még nincs okunk elutasítani
Anselmust, hiszen maga a Biblia is használ jogi kifejezéseket, ilyen
pl. a sokat emlegetett megigazulás. Elégtételről, bár közvetett formában,
maga a Biblia is beszél, valahányszor Krisztus áldozatának elfogadásáról
van szó. Az érdem ellen, ha azt emberek szenteknek tulajdonították,
reformátoraink keményen hadakoztak, de Krisztus érdemét annál inkább
hangoztatták, noha a Biblia, akárcsak az elégtételt, ezt a kifejezést
sem használja. Mi azonban a Biblia értelméhez s nem a Biblia szóhasználatához
vagyunk kötve. Mondhatunk érdemet is, ahol az értelemszerűleg megfelel.
Az érdem szóval kapcsolatban ugyanis nem az a baj, hogy jogi töltetű,
hanem hogy a teljesítmény-kegyesség, a do ut des irányába tolta el
a gondolkozást, s az úgyvélt érdemmel Krisztus érdemét takarta el.
Azon is megütköztek, hogy Anselmus a szükségszerűséget (necessitas-t)
gyakran emlegeti, mintha Isten a bűn folytán kényszerhelyzetbe került
volna. De hát Anselmus a necessitas-t csak a megtörtént eseményekre
visszatekintve használja: ez meg ez megtörtént, s mert Isten tette,
tehát szükséges. Isten mindenhatóságát korántsem akarja kétségbe vonni
vele.
Anselmus írása is természetesen magán viseli kora bélyegét. Ma sok
mindent másképp mondanánk. De tanítása használhatóságát eléggé bizonyítja,
hogy református hitvallásainkba is bekerült; a Heidelbergi káté 12-18.
kérdése Anselmus gondolatmenetét követi.
Abaelard más úton járt. Ha Anselmus azt kérdezte,
mi ment végbe Istenben, fiatalabb kortársa Abaelard azzal foglalkozott:
mi ment végbe az emberben? á úgy látja, a bűn lényegében véve szeretetlenség.
Jézus Krisztus a cselekedetek hosszú során, végül a Golgotán megmutatta
nekünk, mi a szeretet. Mégpedig úgy mutatta meg, hogy ha engedjük
őt magunkra hatni, arra csak a viszontszeretet lehet részünkről a
válasz. Tevékeny Isten-szeretete s tevékeny ember-szeretete így lett
Isten és a tőle elidegenedett ember közt a kapocs. Abaelardnál nem
szerepelnek jogi fogalmak; azok nélkül is adott megoldást. Utóbb igyekeztek
is őt Anselmussal szemben kijátszani. Pedig a két nagy teológus nem
cáfolja, hanem kiegészíti egymást. Abaelard sohasem tekintette magát
Anselmus ellenlábasának. Hogy aztán a skolasztika virágkorában hogyan
keveredtek a felvázolt elemek, annak itt nincs különösebb jelentősége.
Annál érdekesebb az újkorral bekövetkezett fordulat. A felvilágosult
embert, aki saját törvényadójának képzelte magát; nem az üdvtörténet
nagy tényei érdekelték, hanem a keresztyén tudat alakulása. Nem az,
amit értünk tett Krisztus, hanem amit bennünk visz végbe. Feledték,
hogy az előbbi előfeltétele az utóbbinak, a Christus pro nobis, a
Christus in nobis-nak. A végletet a szociniánusok képviselték, akik
a hibát már nem a személyiségükben, hanem csak egyes cselekedetekben
látták. Ennek megfelelően az üdvtényeket, az elégtételt és kiengesztelést
mellőzték, egyszerűen a jézusi életpélda követését javallották. A
bűn valóságos súlya azonban cáfolta a derűlátás eme fokát, és körültekintőbb
megoldást kívánt.
A megoldásnak többféle módja mutatkozott, de egy dologban mégis találkozott.
Nevezetesen a protestáns modernizmusban általában kerülték a jogi
kifejezéseket, s nem az Anselmus, hanem az Abaelard útján haladtak.
Mint jellegzetes képviselőjüket: Schleiermachert említjük. Szerinte
a megváltás abban áll, hogy a Megváltó felvesz minket saját istentudatának
erősségébe, zavartalan boldogságának közösségébe. Ezt a megbékélést
éli át az ember a gyülekezetben, s maga az élmény a megváltás bizonyossága.
Hogy aztán az élmény csakugyan elegendő támpontul szolgálhat-e, az
már más kérdés. Márkus Jenő: Schleiermacher váltságtana, 1934) A mondanivaló
tehát a hittudat szubjektivizmusába tolódott át, s legfeljebb etikai
hangsúlyt kapott a századfordulóig.
25.2.2 Helyettes elégtétel
Krisztus a golgotai kereszten főpapi áldozatát mutatta be, az egyszeri
és tökéletes áldozatot. - Krisztus elégtétele nem véletlen dolog;
olyan esemény, mely Isten ítéletén alapszik. Nem Krisztus kínszenvedésével
és halálával, hanem az ő emberré lételével és törvénybetöltésével
kezdődik. Krisztus azonban nem puszta tárgya ennek a cselekménynek;
ő önként vállalta a helyettes elégtételt és az engesztelő áldozatot.
Ha az úgynevezett kettős természet okkal vitatott, mégis helyes szándékú
teológiai szkémájában akarjuk kifejezni a mondanivalót: Jézus az áldozatában,
mint általában üdvmunkájában, mindkét természete szerint részes. Isteni
természete szerint volt az áldozó, emberi természete szerint az áldozat.
Isteni természete nem szenvedhetett, hiszen ezen nincsen hatalma a
testi szenvedésnek és halálnak. De nem is istenségével szerzett érdemet,
hanem szenvedésre képes ember voltával.
Igaza van Anselmusnak, mi mint bűnösök, a saját magunk bűnéért nem
adhattunk volna elégtételt, nemhogy a másokéért. Ebben az emberileg
megoldhatatlan helyzetben csak Isten segíthetett és segített is azzal,
hogy Fiában emberré lett. Istensége erejével, de emberi természete
szerint magára vette és elszenvedte helyettünk Isten bűn miatti haragját.
Ez a hagyományos váltságtan rövid összefoglalása; néhány mozzanatát
magyarázattal kísérjük:
- A golgotai kijelentés első renden a tények beszéde. A Fiú áldozata
nélkül Isten megbocsátó szeretete, csak szó maradt volna számunkra,
mégpedig a megfoghatatlanságig elvont szó. Nagy segítség, hogy a kijelentés
ezen a fokon is szó és tett egyszerre. Úgy szabadulhatunk meg a bűntől,
ha nemcsak hallunk felőle, hanem a golgotai kereszten szemlélhetjük
és látván átéljük a bűn és kegyelem valódi arányait.
- Isten haragjáról (orge, Rm 12,19 stb.) beszél a Szentírás. A harag
azonban nem a végső szó. A harag sötét fellegein áttör Isten szeretetének
fényes sugara, hogy szeretetével vessen véget a mi szeretetlenségünknek.
- A helyettes elégtételben különösen megragadd, hogy Isten maga engesztelte
ki az embert, holott éppen megfordítva: nekünk lett volna sok-sok
kiengesztelni valónk Isten irányában. A kiengesztelés (hilasterion,
Rm 3,25; Zsid 9,5; katallage, Rm 5, 11; 2Kor 5,18 k.) alanya Isten
és tárgya az ember. Nem arról van tehát szó, mintha mi hangolnók kegyelemre
őt, még csak nem is kölcsönös kiengesztelés történik. A cselekvő Isten
aláhajló szeretete békíti meg a világot s ebből merít erőt az ember
az Istennek való engedelmességre, ettől nyílik meg a háládatosság
cselekedeteire.
- A helyettes elégtétel sohasem jelenti azt, hogy most már szabadon
bűnözhetünk, hiszen Krisztus megfizetett érettünk. Valóban a váltságot
az egész világnak felkínálta, a megfizetés azonban azoknál válik hatékonnyá,
akik hit által befogadják. Krisztus a maga “testének tagjaiért”
tett eleget. Azok pedig akik az övéi, nem melengetik tovább a bűnt,
hanem küzdenek ellene. Ezzel eljutottunk a helyettes elégtétel végső
és legnagyobb kérdéséig: van-e lehetősége az átruházásnak?
- Tárgyakat másokra átruházhatunk, sok mindennek intézését helyettesre
bízhatjuk, de lehet-e legszemélyesebb ügyeinket másvalakire áthárítanunk?
A bűn elvégre saját bűnünk, annak büntetése saját büntetésünk, éppúgy,
ahogy mindnyájan saját halálunkat haljuk. Milyen értelemben beszélhetünk
akkor Krisztus értünk való helyettes elégtételéről? Úgy, hogy páratlan
mérvű beavatkozás történik életünkbe. Krisztus nem idegen személy
tovább számunkra, hanem a miénk; annyira a miénk, hogy saját régi
énünktől idegenedünk el. Annyira eggyé válunk ővele, hogy Pál apostol
ünnepélyes szavai értelmet nyernek életünkben: “Krisztussal együtt
megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
(Gal 2,20) A hit ilyen valóságában, a Benne való életben beszélhetünk
helyettes elégtételről.
25.2.3 Az előképek nevelő szerepe
Jézus tette ószövetségi előzményekre nyúlik vissza. Isten ugyanis
előkészítette Izraelt Krisztus elégtételére. Előkészítés volt már
az ígéret és reménység egész légköre, melyben a szövetség népe évszázadok
próbáit átvészelte. Előkészítés volt az egész ószövetségi gondolkozás
közösségi jellege. Az, aki isteni megbízatást, hivatást hordoz: az
összesség képviselője. Ábrahám, Jákób, Mózes egy népet reprezentált;
Ákháb midőn vétkezett, Isten haragját az egész nép megsínylette, midőn
Ákháb megtért, a nép vele együtt részesült a kegyelemben. Az ilyen
példák hosszú sorával nevelte Isten választott népét a közösségi élet
rendjére. Nevelte a kegyelem ama összpontosításának és egyetemességének
felismerésére, melyet a Názáretiben adott az embervilágnak.
Közelebbről véve, Krisztus főpapi áldozatának ószövetségi előképe
a főpapok áldozata. Az ószövetségi áldozat bűnbánati cselekmény: a
nép bűnéért egy élő állatot öltek le, s oltáron elégették. A hamuvá
égett áldozati állat azt jelképezte; a gyülekezet tagjai Isten igaz
ítélete szerint egytől-egyig halálra valók. Ezért önmagukat megtagadva,
éppoly teljes engedelmességgel szentelik oda szívüket Istennek, mint
amilyen fenntartás nélkül elégették az áldozatot. - Ez a jelképes
cselekmény korántsem volt haszontalan, amíg szívtöredelemmel csinálták.
De egyszerre haszontalanná vált, amint elmaradt belőle a szívtöredelem
és mint külső cselekménytől, puszta ünnepi ceremóniától várták a kiengesztelést.
Az ószövetségi áldozat tehát csak jelkép, mely által Isten fenntartotta
a kiengesztelés ígéretét, s előkészítette a lelkeket Krisztus áldozatára.
Az, ami ott csak jel és jegy, itt élő valóság, maga a beteljesedés.
Nincs is szükség többé a jelekre: Krisztus egyszeri, tökéletes áldozatával
az áldozati szertartásokat eltörölte. De eltörölte a papságot is,
mint rendet és hivatali titululust.
Krisztus áldozatának tulajdonképpeni jelentőségét azonban nem az ilyen
negatív kísérőjelenségekben látjuk, hanem az egyéni létünk gyökeréig
ható változásban. Krisztus áldozatát nem is érthetjük meg másképp,
csak a reánk való vonatkozásában: ha vele együtt feszíttetünk meg
a bűnnek, s részeseivé válunk az új életnek. (Rm 6,5-10)
25.2.4 A beteljesedés és szavaink elégtelensége
Hogy fejezi ki az Újszövetség Jézus üdvszerző kereszthalálát? Ezt
a központi mondanivalót többféleképpen megpróbálja körülírni, különböző
területekről véve a titok jelölésére a fogalmakat.
- A közvetlen személyes életviszonyok területéről, s azt mondja: Jézus
kereszthalála kiengesztelés, megbékélés (katallage).
- A jogi életből: 1. váltságdíj, amit pl. az eladósodott emberért vagy
a rabszolgáért fizettek (lytron); 2. szószóló a bíró előtt (parakletos);
3. a szövetség kezese (eggyos); 4. megigazítás, azaz felmentő ítélet
(dikaiosis); 5. kiváltani, megváltani (exagorazo).
- A kultusz területéről: 1. a pászkabárány (arnion); 2. engesztelő áldozat
bűneinkért (thysia); 3. feddhetetlen véráldozat (amnos amomos); a
szövetség vére (haima tes diathekes).
- Az ószövetségi jövendölések területéről: Jehova szenvedő szolgája
(És 53) stb.
Mindezek képek, hasonlatok csupán, az emberélet köréből vett (antropomorf)
kifejezések, amelyek csak utalnak a mondanivalóra. De mi Istenről
sem beszélhetünk másképp, mint emberi módon. Erre is ő maga nyitott
lehetőséget, midőn emberré lett érettünk. Belátjuk, tökéletlenek szavaink
Isten nagyságos dolgai kifejezésére, kivált, ha olyan páratlan és
egyszer s mindenkori eseményről van szó, mint a váltsághalál. Ezért
használ annyiféle kifejezést a Biblia a Golgota titkának érzékeltetésére.
Egyik sem kimerítő, egyik sem teljesen pontos. Az a váltságtan, amelyik
a kifejezésmódok egyetlen csoportjára támaszkodik (pl. az Anselmusé
a jogi kifejezésekre) szükségképpen egyoldalú. Igehirdetésünkben mindenkor
az adott textushoz igazodva, igyekezzünk válogatás nélkül a kifejezésmódok
mindenikét használni.
Krisztus váltsághaláláról szólva, kifejezési módunkkal szemben emlékeztet
Pál apostol, magának a ténynek többletére (pl. Rm 5,6-8). Mi emberek
is meghalhatunk egymásért: anya a gyermekéért, barát a barátjáért,
katona a népéért. Ezek mind nagyon nagy dolgok, de mégis különböznek
Jézus áldozatától, mert a felhozott példákban bűnösök halnak meg bűnösökért,
Jézus esetében pedig a bűnnélküli halt meg a bűnösökért: ellenségeiért.
Hatása is más. A földi életre ugyan óriás jelentőségű, ha valaki meghal
érettünk, hogy mi élhessünk, de Istennel nem békíthet meg és nem válthat
meg minket.
25.2.5 A már most és a még nem
Krisztus áldozatában a mi óemberünk is megítéltetett, de előtűnt a
mi Isten kedve szerint való újemberünk is. Önmagunkban véve bűnösök
vagyunk, de Krisztusban ítéletileg igazak. Ő nemcsak hírül adja, nemcsak
munkálja a váltságot, hanem ő maga a mi váltságunk (1Kor 1,30). Ezért
a választottak élete elválaszthatatlan Krisztus életétől (Gal 2,20).
A váltság természetét megvilágítja az, amit “kettős idejűségnek”
szoktak nevezni. Cullmann ismert hasonlata szerint: Krisztus megvívta
már halálával és feltámadásával értünk a “döntő csatát”, de hátra
van még a “végső győzelem”. (A sztálingrádi csata után is hosszú
volt még az út Berlin elfoglalásáig.) A döntő csata és a végső győzelem
különbsége folytán, mi a “már most” és a “még nem” átmeneti
állapotában élünk. Máris Krisztus megváltottai vagyunk, de ugyanakkor
várjuk a “teljes váltság” napját, a végidők ígéretét, amikor Krisztus
uralma nyilvánvalóvá válik. Mi tökéletesen megváltottak vagyunk, de
még nagyon tökéletlen megváltottak. Ezért int és kérlel Pál bennünket:
“Néktek adatott a kegyelem a Krisztusért… annakokáért ugyanaz
az indulat legyen bennetek, mint volt a Krisztus Jézusban” (Fil
1,29-2,5). “Az Úr közel!” (Fil 4,5)
Az utóbbi megállapításokban főleg az apostoli levelek tanító szakaszaira
támaszkodtunk. De nemcsak ezek a levelek, hanem a Biblia más helyei
is, az elbeszélő részek, történetek, példázatok, énekek, szertartási
rendelkezések, cselekmények és imádságok, mind a váltság fényében
állanak s a váltságról tesznek bizonyságot, még akkor is, ha elő sem
fordul bennük a váltság szó. Az úri imádság pl. a megváltott istenfiak
könyörgése és hálaadása, a Tízparancsolat pedig a kegyelem fegyelme,
a szövetség életrendje.
25.3 “Szálla alá poklokra”
25.3.1 A formula eredete
Az Apostoli hitformának ez a tétele hiányzik hitformánk őséből, a
Nicaeai hitvallásból. Ott csak Krisztus eltemetéséről van szó, és
aztán a feltámadására vonatkozó tétel következik. - Az Athanasius
neve alatt fennmaradt, de a névadó halála után legalább 3-4 évszázaddal
később keletkezett hitvallás viszont az eltemettetést nem említi,
s e helyett a poklokra való alászállásról beszél. Apostoli hitformánk,
mely mai alakjában a 8. századból való, egyesíti magában mind a Nicaeai,
mind az Athanasiusi hitvallás említett tételét. A Krisztus eltemettetését
kifejező tétel után azt mondja Krisztusról: szálla alá poklokra. A
tételek sorrendje a keletkezés illetve az egyesítés idői rendjének
felel meg. - Mit jelent a poklokra való alászállás? Mint hitvallási
formula, csak a 4. század zsinati végzéseiben tűnik fel először, a
nélkül azonban, hogy motívuma tisztázható volna.
25.3.2 Kálvin magyarázata
Az Institutio szerint (II. 16. 8.) Krisztus nem közönséges testi halált
halt, hanem váltsághalált. Halálában az emberiség bűnéért szenvedte
el a büntetést. (És 53,5)
Ebben a halálban a pokol minden kínját kellett elszenvednie. Lelkében
a poklok csapataival és az örök halál iszonyatával harcolt, s ezt
a harcot oly győzedelmesen vívta meg, hogy nekünk már nem kell félnünk
ezektől a sötét hatalmaktól, és elmondhatjuk: “Halál, hol a te fullánkod;
pokol, hol a te diadalmad?” (1Kor 15,55)
De, ha a pokolra való alászállás Krisztus halálának rendkívüliségét,
pokoli szenvedését akarja kifejezni, miért ez a sorrend az Apostoli
hitformában? Miért a Pilátus alatti szenvedés, halál és eltemettetés
után van hitvallásunkba iktatva? - Kálvin szerint
ennek az az értelme: Miután előszámláltatott, hogy Krisztus mit szenvedett
az emberek színe előtt, csatolva van az a láthatatlan és megfoghatatlan
ítélet, melyet Isten előtt kellett miérettünk elviselnie. A poklokra
való alászállás a belső magyarázata annak, ami külsőleg, a halállal
és sírba tétellel történt. A poklokra való alászállást tehát képes
értelemben vesszük: az értünk vállalt büntetést tetőfokát, s kibeszélhetetlen
lelki szenvedést jelenti.
Ha Krisztus csak testileg szenvedett volna, csak a testnek és nem
a testnek és léleknek megváltója. Ez a lelki szenvedés nyilván a testinél
is súlyosabb lehetett. Arányait nem ismerhetjük, csak sejthetjük s
a jelekből következtethetünk rá. Mikor Jézus Pétert és a Zebedeus
fiakat maga mellé vette a Gecsemáné kertben “kezde szomorkodni és
gyötrődni”. Ekkor monda nékik: “Felette igen szomorú az én lelkem,
mind halálig”. (Mt 26,37k) - A nagy haláltusában angyal jelent
meg erősítésére. A vívódó Jézusról ezt mondja az Írás: “Az ő verejtéke
olyan vala, mint a nagy vércseppek.” (Lk 22,44) Vívódásában így
kiált fel: “Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet!”
(Mt 27,43) A mártírok szenvedése valóban más volt, a Krisztuséval
össze sem hasonlítható. Ők nem érezték az Istentől való elhagyattatás
kínját. István egyenesen megnyilatkozott egeket látott és boldogan
ment a halálba. Éppen az Istentől való elhagyattatás a poklok-pokla.
Ha nem vesszük figyelembe Jézus halálának rendkívüliségét, megütközhetnénk
azon, hogy Jézus lágyabbnak és félénkebbnek mutatkozott mint a legtöbb
közönséges ember. Gyilkosok, rablók és gonosztevők megátalkodottan
sietnek a halálba; azt sokan gőgös lélekkel megvetik, mások meg nyugodtan
elszenvedik. Isten Fia viszont megrémült, vért verítékezett? Megszégyenítő
gyöngeség volna, ha a közönséges haláltól való félelmében ennyire
gyötrődött volna. Nem; Krisztus harca súlyosabb volt, mintha közönséges
halállal vívódott volna.
Éppen halálának rendkívüliségéből láthatjuk, milyen sokba került Isten
Fiának az üdvünk. Mikor kezdődött a poklokra való alászállás? Amikor
a “keserű pohár” elmulasztásáért könyörgött Jézus. És mikor végződött?
Amikor az Atya kezébe tette lelkét. Kálvinnak ezt a magyarázatát követik
hitvallásaink (Heid. káté 44. k.)
25.3.3 A római vélekedés
A római katolikus egyház kihasználja az Apostoli hitforma tételeinek
sorrendjét és egészen másként magyarázza a poklokra való alászállást.
E szerint Jézus valósággal az “alvilágba” ment, az “atyák előcsarnokába”
(limbus patrum) és első királyi tényeként meghirdette ott a megváltást,
az Ószövetség reá várakozó kegyeseinek.
Ez a magyarázat egy bevallottan homályos (Schütz: Dogmatika I. 495.
l.) szentírási helyre: 1Pét 3,18-20-ra támaszkodik: “elmenvén, a
tömlöcben levő lelkeknek is prédikált” stb. Ez a hely azonban kifejezetten
a Noé korabeli engedetlenekről szól csupán, nem pedig az Ószövetség
kegyeseiről, s mint az összefüggésből kitűnik, Noéval kapcsolatban
a “vízen át való megtartatásról”, mint a keresztség előképéről
beszél. (Római részről néhány rokonhangzású helyet, mint Ef 4,8-10;
Rm 10,7 is idézni szoktak, de csekély bizonyító erővel. Az evangéliumok
Jézus “pokoljárásáról” egyáltalán nem beszélnek.)
Kálvin is ismeri a szóba jöhető szentírási helyeket, s az ingatag
alapozású római érvelést, a mitológiai értelemben vett alászállás
gondolatát mégis elutasítja. Ilyen alászállás nélkül is áll a Biblia
egyértelmű tanítása: az ószövetség kegyesei, már a megígért Krisztus
érdemére való tekintettel üdvözültek. (Csel 15,1; 1Kor 10,3-4 stb.)
Krisztus váltsághalálának ugyanis visszaható ereje is van, s ennek
érvényesítése nincs a poklokra való személyes alászálláshoz kötve.
25.3.4 A vita fellobbanásai
Homályos kérdésről lévén szó, a vita a l6. századdal sem csitult el.
Protestáns exegéták is emlegetik olykor a pokolra való alászállást,
mint amely Krisztus királyi tisztének első ténye: íme, éppen a sátán
birodalmában hirdette meg Krisztus a diadalmas váltságot. A gondolat
bármily tetszetős, éppen az újabb bibliakutatás eredményei meggondolásra
késztetnek.
- Nevezetesen a hades vagy seol, amiről itt szó van eredetileg egyszerűen
a holtak házát jelentette, s csak a középkortól kezdve lett minősítetten
a kárhozottak helye, a pokol, ahol a gonosz lelkek bűnhődnek. (Ebbe
a jelentésváltozásba belejátszott a purgatóriummal kapcsolatos római
spekuláció.) Eredetileg bibliai értelemben tehát a holtak háza már
az a sziklasír is, ahová Jézust temették. Ebben az esetben pedig a
poklokra való alászállás csupán a katabasis végső fokát jelenti, azt,
hogy Jézus vállalta értünk a hades-t is. A poklokra való alászállás
tehát az eltemettetést magyarázza, úgy hogy azt egy fokozott erejű
kifejezéssel teszi nyomatékosabbá. Jézus diadala (az anabasis) különben
is később, csak a feltámadással kezdődik.
- Olykor megpendítenek egy másik gondolatot is, mely szerint a poklokra
való alászálláson azt kell értenünk, hogy Jézus a holtak birodalmában
prédikált: meghirdette a várakozó lelkeknek a szabadítás örömét, s
ezzel mintegy újra felkínálta nekik az evangéliumot. Ebből fakad a
további kérdés: Prolongálható-e a döntésre kiszabott idő a halál utánra?A hivatkozási hely (1Pét 9,6) határozottan múlt időben s egyszeri
esetről beszél, tehát a későbbi időkre nem általánosítható. Még a
hirdetett evangélium hallótávolságán kívül maradottakra sem. Igaz,
Isten számára nyitva állhatnak olyan lehetőségek is, melyek az embernél
a halállal lezárultak. A Biblia azonban az erre vonatkozó spekulációk
útját határozottan lezárja. A földi élet egyszeri lehetőség a döntésre.
A döntés megismétléséről, illetve módosításáról, mint későbbi hades-beli
lehetőségről a Biblia egyáltalán nem beszél. Ezért óv a felkínált
alkalmak elszalasztásától, az élet eljátszásától. “Ma, ha az Ő szavát
halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket!” (Zsid 3, 15)
A Gazdag és Lázár példázata pedig a “nagy közbevettetésről” beszél,
mely a halál után már lehetetlenné teszi az “általmenetelt” (Lk
16,26). Egyébként is az efféle spekuláció az üdvegyetemesség gondolatával
való felelőtlen játék.
Jó, ha itt is világosan látjuk a dogmatika Biblia-szabta határait.
Jézus a megtért gonosztevőnek azt mondta a kereszten: “Ma velem
leszel a paradicsomban”. Utolsó szavai szerint pedig az Atya kezébe
tette le lelkét. (Lk 23,43-46) Sem a dogmatika, sem semmiféle teológia
nem tehet ezeken túlmenő megállapításokat a Krisztus halála és feltámadása
közt történtekre. Mi se mondhatunk többet, mert a többlet úgyis csak
emberi bölcsesség hitető beszéde.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
