62 GÚTA CSEPREGINÉ NAGY GIZELLA (1929)*

GÚTA – DVÙR NESILY, DVÙR PÍSEÈNÝ – GÚTA – (SOPRON) – KÉMÉND

„…Háromszor cseréltünk gazdát, pedig mi el sem mozdultunk innen.”

74 éves vagyok. Gútán születtem, ma Kéménden lakom. Édesapám kisparaszt volt, többnyire bérelt földeken dolgoztunk. Nyolcan voltunk testvérek: hét leány és egy fiú; heten még ma is életben vagyunk.

Gyermekkoromat Gútán töltöttem. Egy nádfedeles, öreg házacskában laktunk, közös udvarban. Elöl a nagyapám testvére szoba-konyhában, hátul pedig mi egyetlen szobában és egy hideg konyhában, amit csak nyáron lehetett használni. Télen, ha fölnéztünk, a kéményen keresztül láttuk az eget.

1935-ben építési telkeket osztottak a nagycsaládosoknak. Mi is kaptunk, mert már akkor hat gyerek volt a családban. Ott élt még velünk a nagymama és a nagypapa is. Egész nyáron vetettük a vályogot.

Emlékszem, hatéves kislányként már én is tudtam segíteni. 1936 nyarán aztán be is költözhettünk a házba.

Igaz, hogy csak szoba és konyha volt, de ez nekünk maga volt a mennyország. Hófehér, meszelt falaira még most is emlékszem. 1935 szeptemberében kezdtem iskolába járni. Ekkor a családban már három iskolás volt, anyánk mindhármunknak házivászonból varrt szatyrot, és abban hordtuk a könyveinket, mindig csak régi könyvet vásároltunk.

Ma már szülõfalum várossá lett nyilvánítva. Az 1965-ös árvíz után sok ház összedõlt, és ezután megkezdõdött az újjáépítés és a városi rangra emelés.

Harmadik osztályba jártam, amikor 1938. november 7-én bejöttek a magyarok. Mint gyerek nem sokat értettünk a politikából. Apám tûzoltó volt, és az önkéntes tûzoltók besegítettek a rendfenntartásba.

Én mindig körülötte sündörögtem. Emlékszem, a katonáktól összeszedtem 1 pengõ negyven fillért. Egyik is adott, a másik is. Otthon aztán a testvéreimmel megcsodáltuk a magyar pénzt.

1945-ben fejeztem be a polgárit, tizenhat évesen. Évet veszítettem, mert az akkori iskolarendszer szerint volt nyolc elemi vagy ötödik után négy polgári, de ott fizetni kellett. Én elvégeztem hét elemit, aztán az elsõ polgárit különbözeti vizsgával letettem, és beiratkoztam a másodikba. Kisiskolás koromból olyan emlékeim vannak, amit mindig elmesélek az unokáknak, csak éppen nem akarják elhinni, hogy ez így volt. 1940-ben már nyolc gyerek volt a családban, és sokszor négyen jártunk egyszerre iskolába. Ha közösen mentünk moziba vagy színházba, én mindig a „ráadás” voltam. Ez azt jelentette, hogy minden tíz gyerek után lehetett egy ráadást adni. Hát ez a ráadás én voltam, mivel sokan voltunk testvérek és szorgalmas tanuló voltam, a tanító néni mindig besorolt engem is.

A másik érdekesség, hogy kesztyûnk nem volt, de mire felébredtünk, anyánk megsütötte a krumplit.

Ebbõl mindegyikünk kapott a kabátzsebbe. Egész úton melegített és tízóraira is ezt ettük. A háború alatt már a polgáriba jártam. Nálunk nem nagyon voltak pincék, mert a talajvíz miatt nem lehetett pincét ásni.

Az utolsó idõkben, ha légiriadó volt, akkor hazaengedtek bennünket az iskolából. Ilyenkor szaladtunk hazafele, ez másfél km-es lódulást jelentett. Az utolsó évet már jóformán távúton végeztem, mert 1945 januárjában kórház lett az iskolából. Így aztán bementünk, megkaptuk a tananyagot és otthon tanultunk.

Akkor volt olyan nagyon esõs esztendõ. Az utak alig voltak járhatóak, a hidakat fölrobbantották, úgyhogy csak kevés foglaló katona jött a faluba. Aztán azt vettük észre, hogy újra Csehszlovákiához tartozunk.

Rövid 16 évem alatt immár harmadszor cseréltünk gazdát, pedig mi el sem mozdultunk innen.

Ennyi elõzmény után most írhatok a Beneą-dekrétumok hatásáról. Másodrendû, bûnös, üldözött emberek lettünk. A bûnünk az volt, hogy rossz helyre születtünk, és hogy magyarok voltunk. Két nõvérem még a háború alatt Sopronba ment zárdába, és õk ott is maradtak. (Arról is lehetne írni, mert az 1949– 50-es években már én is ott voltam, és szemtanúja lehettem az õ kálváriájuknak.)

* Én már 75. évemben vagyok, s nagyon nehezemre esik az írás. Ezt a történetet is csak azért írom le, mert a magyarországi rokonaim is biztattak. Van még egy család a rokonságban, ahol élt két kis árva. A fiú egy egyik nagymamánál, a leány a másiknál. A kitelepítéskor a leány nagymamáját áttelepítették, a fiúé itt maradt. Így a két testvért elválasztották egymástól. A fiú most itt él Muzslán, és õ a menyem édesapja. A leánytestvér, ha jól tudom, Siófokon él. Majd lehet, hogy egyszer az õ történetüket is megírom. 63

Nálunk 1945 után nem mûködött magyar iskola, még alapfokon sem. Tehát itt továbbtanulási lehetõség nem volt. Egy nyolctagú családnak bizony nehéz volt a megélhetés: bérelt, pár hold földön dolgoztunk.

Amikor pedig jött a cséplés, odaállítottak egy ellenõrt (rendszerint szlovák volt), aki ellenõrizte a termést.

Ha jó ebédet készítettünk neki, akkor azalatt, míg megebédelt, a gazda 1-2 zsák gabonát „ellopott” a sajátjából. A beszolgáltatás után maradt is, meg nem is a gazdának (nem voltunk kulákok). E kis kitérõ után most már elmondom, hogyan érintett engem a Beneą-dekrétum, és hogyan változtatta meg az életemet.

1946 tavaszán, körülbelül április végén munkásokat toboroztak Csehországba, mezõgazdasági munkára. Olyan hírek terjedtek el, hogyha nem tudják az önkénteseket összetoborozni, akkor elvisznek bennünket. Tanakodott a család, hogy mi legyen. Én voltam otthon a legidõsebb, de még nem töltöttem be a tizenhét évet sem. A szüleim féltettek a bizonytalanságtól. Nem tudtuk, hova, merre vinnének el bennünket. A szomszéd lány, aki jóval idõsebb volt, mint én, biztatott, és megígérte szüleimnek, hogy vigyáz rám. Õ tudott szlovákul, mert az elsõ köztársaság idején szlovák iskolába járt. Végül úgy döntött a család, hogy jelentkezzem. Biztató volt az is, hogy egy olyan osztálytársam is velünk jött, akinek az apja intézte a toborzást. Õ lett azután a gazda a munkahelyen, a felesége pedig a szakácsnõ. Így aztán két teherautónyi munkást összetoboroztak, és vittek bennünket Csehországba. Jobban jártunk, mintha keletre vittek volna.

Egy majorszerû állami birtokon kötöttünk ki. Úgy hívták, hogy „Dvùr Nesily”. Voltak ott állandó lakosok (cselédek) is. Ez a helység Morvában van, Hodoníntól (itt született Masaryk) körülbelül egy kilométerre, a Morva folyó partján. Minket szezonmunkára vittek, ez azt jelentette, hogy a kapálástól kezdve mindent csináltunk. Két nagy teremben szállásoltak el bennünket. Fürdési lehetõségnek ott volt a Morva folyó. Nem voltunk mi finnyásak. Enni kaptunk, fizetést is. Ez abban az idõben igen nagy szó volt.

Legtöbbünknek a munka sem volt nehéz, mert otthon is ezt csináltuk. Májustól november végéig dolgoztunk ott. Ez alatt az idõ alatt egyszer hazamehettünk három napra. Persze, nem egyszerre, és a gazdánknak be kellett jelenteni. Önkényesen otthagyni a munkát nem lehetett.

Esténként énekelgettünk, táncoltunk, ha nem voltunk nagyon fáradtak. Volt közöttünk, aki harmonikán játszott. A vasárnap szabad volt. Ilyenkor mostunk, tisztálkodtunk. Elõfordult, hogy bementünk Hodonínba, de legkésõbb éjfélre otthon kellett lenni. Én fiatal voltam és örültem, ha otthon pihenhetek.

Mindenütt másodrendû állampolgárnak, bûnös nemzetnek néztek bennünket. Késõbb aztán a helyi fiatalok kezdtek velünk megbarátkozni. Nem volt sem rádiónk, sem újságunk. A helyiek mindig külön csoportban dolgoztak. Esténként aztán, amikor daloltunk, õk is odajöttek hozzánk.

Emlékszem, egyik alkalommal krumplit szedtünk. Megszedtük a zsákokat, és a traktorra vártunk.

Énekelni kezdtünk: „Kis lak áll a nagy Duna mentében…” Úgy elfogott bennünket a honvágy, hogy olyan szívbõl énekeltünk, még a könnyeink megeredtek. A szomszéd földön dolgozó helyiek is odasereglettek és hallgattak bennünket. Ez a kép ennyi év után is elevenen él bennem. Az idõs morva munkavezetõ nem szólt ránk. Nagyon kedves bácsi volt.

Mikor ebben a majorban végeztünk a munkával, átvezényeltek bennünket egy másik majorba.

Ezt „Dvùr Píseèný”-nek hívták, és távolabb, úgy kb. három km-re volt a Morva-folyótól és Hodoníntól is.

Az utat le lehetett rövidíteni, ha az erdõn keresztül lévõ gyalogúton mentünk. Ez azonban félelmetes volt.

Inkább nem is mentünk be a városba. Itt cukorrépát termesztettek. Ekkor már október körül volt. A reggelek eléggé hidegek voltak. A helyiek itt is idegenkedve fogadtak bennünket. Akkor ez nekünk fel sem tûnt, hisz a politikáról nem tudtunk semmit. Dolgoztunk, mégpedig keményen. Ugyanis már jól benne voltunk az õszben. Cukorrépát szedtünk, kézi erõvel. Géppel kiszántották, aztán mi rakásra dobáltuk. A végeket nagy éles késsel levágtuk, traktorra dobáltuk és úgy szállították el. Ez nehéz munka volt, különösen reggel, majd megfagytunk. Sokszor zúzmarás volt reggel a répa. A répáról levágott részt pedig takarmányozásra használták. Ez a munka november végéig tartott, nagyon nehéz két hónap volt. Ekkor kaptunk egy igazolást, hogy ott dolgoztunk és jöhettünk haza. Teherautóval hoztak haza bennünket. Úgy gondoltuk, hogy a következõ évben ismét eljövünk ide dolgozni, de nem így történt.

Itt kezdõdik az a rész, amikor a Beneą-dekrétumok megváltoztatták az életemet. Igaz, én a szerencsésebbek közé tartoztam. Hazaérkezésem után azon gondolkodtam, mit kezdjek magammal, 18. évemben jártam. Jött a tél, munkalehetõség sehol sem volt. Továbbtanulásról szó sem lehetett. Unokanõvérem varrónõ volt, így odakerültem hozzá, hogy legalább az alapokat elsajátítsam. Varrógépe volt anyámnak is, és jól 64 jött, hogy tudtam varrni az öt kisebb testvéremnek. Gondjainkat tetézte, hogy anyánk megbetegedett és kórházba került. A karácsonyi ünnepekre engedték haza, itthon további orvosi kezelésben részesült.

S ekkor jött 1947 januárja. Csikorgó hideg tél, térdig érõ hó. Egy reggel (a dátumára már nem emlékszem) a varrónõ unokatestvéremékhez mentem: nagy fölfordulás volt a háznál, megkapták a papírt, hogy telepítik õket Csehországba. Hat munkaképes ember volt a családban, hát ez ideális volt a munkaerõ szempontjából. Kétségbeesve rohantam én is haza. Az egész falu megbolydult méhkashoz hasonlított. A katonaság körbefogta a falut. Otthon is szomorú kép fogadott. Anyám a betegágyban, kisírt szemmel. A gyerekek megszeppenve húzódtak egy sarokba. Mi is megkaptuk a Csehországban szóló kitelepítési

papírt. Még most is sírva fakadok, ha ezekre a napokra gondolok.

Az utcában alig volt ház, ahol ne csomagoltak volna. Kit Magyarországra, kit Csehországba telepítettek.

A szegényebbeket Csehországba, a gazdagabbakat Magyarországra. Apám az orvostól kért igazolást, hogy anyánk nincs szállítható állapotban. Ezzel az igazolással és az enyémmel, amely igazolta, hogy dolgoztam fél évig, elment a kitelepítési bizottsághoz, mert engem egyedül akartak elvinni. Apám azt mondta, hogy tavasszal megint készülök oda visszamenni. Így aztán én megmenekültem a kitelepítéstõl.

Sok olyan család volt, ahol a szülõk betegek voltak, innét elvitték a munkaképes fiatalokat. A lakást azonban az öregeknek el kellett hagyni, s azután rokonoknál húzódtak meg.

Nekünk szerencsénk volt, mert szoba-konyhás lakásban, egy beteg asszonnyal és öt apró gyerekkel maradhattunk. Az egyik szomszédunkat, akinek csak egyetlen helyiségbõl állt a lakása, de négy munkaerõ volt a családban, elvitték. Abba a lakásba nem is költözött be senki. A fiúk, aki orosz hadifogságból tért haza, úgy találta a lakást, üresen. Ezután õ is utánuk ment Csehországba. Késõbb hazatértek. Már mindannyian halottak. Az egyikük, aki késõbb a sógorom lett, azt írta, hogy a vagonban a kannában megfagyott a víz, dunnába takarózva vészelték át az utat. Azokat a napokat sohasem felejtem el. Szomszédok, rokonok, jó barátok estek a kitelepítés áldozataivá. Még ma is nehezen írom le ezeket a sorokat, olyan felindultság vesz erõt rajtam. Aggódva vártuk a híreket. Lassan, lassan jöttek a visszajelzések. Ezt már olyan sokan elmondták, leírták. Az egészet újkori rabszolgavásárhoz lehetett hasonlítani. Egy ismerõsömmel, akivel együtt dolgoztam Csehországban, ötven év múltán találkoztam, Mezõberénybe telepítették õket. Azóta levelezünk.

Aztán jött a hír, hogy leállították a telepítést. Hittük is, meg nem is, állandó rettegésben éltünk. Aztán érkezni kezdtek a Magyarországról áttelepültek, mustrálgatták a házakat (Magyarországra innen a módosabb gazdákat telepítették át). Õk, akik átjöttek, a szegényebb réteghez tartoztak.

Hogyan változott meg az életem a Beneą-dekrétumok miatt? Úgy, hogy elhatároztam, átszököm Magyarországra, hogy tovább tanulhassak. 1947 szeptemberében aztán átszöktem, és a soproni tanítóképzõben folytattam tanulmányaimat. A szökés életveszélyes volt, így aztán csak az 1948-as februári események után jöttem haza látogatóba. Ekkor megegyezés született a két ország között, hogy évente háromszor, speciális diákútlevéllel hazajöhetünk. Ezek az évek is keservesek voltak, távol a családtól, minden támogatás nélkül. De ez már egy másik történet. Az unokák mindezt el sem hiszik. Pedig ezek megtörtént dolgok.