C)  A BOLDOGSÁGOK

6 - 7- 8 - +1 a 9.  (makarizmusok)

Hatodik boldogság: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők látják meg az Istent.” (Mt. 5:8). Jézusnak ez a mondása is, akárcsak a megelőzők, az Ószövetségen alapszik. Zsolt. 24:3-4 szerint az üdvösségben csak azok részesülnek, akiknek tiszta a szívük. Egy másik zsoltár szintén azt hirdeti, hogy csak a tisztaszívűek találnak Istenben vigasztalást (Zsolt. 73:1). Dávid király Náthán próféta feddő szavai után így könyörög az Úrhoz: „tiszta szívet teremts bennem, óh, Isten” (Zsolt. 51:12).

Amint ebből is látszik, a tiszta szív valóban problémája volt a zsidóságnak.[77] Főtörekvésük arra irányult, hogy tisztán és mocsoktalanul állhassanak meg Isten előtt. Éppen ezért a rabbinikus teológia a legapróbb részletekig igyekezett megszabni, hogy mit és hogyan kell cselekednie annak, aki „tiszta” akar maradni. Így jöttek létre az ú. n. tisztasági törvények, amelyek a kegyesek számára az élet úgyszólván minden területén előírták, mit kell tenniük, és mitől kell tartózkodniuk.

Az írástudók munkássága azonban a kívánt célnak éppen az ellenkezőjét eredményezte - a Jézus korabeli kegyesek kínosan ügyeltek ugyan az edények tisztaságára, de ugyanakkor szívűk tele volt mindenféle tisztátalansággal (Mt. 23: 23-28), azaz: a tisztaságot külsőségekben látták. Ezzel ellentétben Jézus azt igényli, hogy a tisztaság teljesen belső, lelki dolog s hogy valaki tiszta e, az a szíve milyenségétől függ. A szív pedig az Írás szerint nemcsak a test központi szerve és a fizikai életerő székhelye (Lk. 21: 34; Csel. 14:17; Jk.5: 5; 1. Kir. 21:7), hanem az egész belső, lelki életünknek a középpontja; az érzelmeknek, vágyaknak s szenvedélyeknek (Csel. 2:26; Jn. 16:22; Jn. 16:6; Jób 37:1; Róm. 9:2; 10:1; Lk. 24:32), valamint az értelemnek, a gondolatoknak (Mk. 7:21; Mt. 12:34; 13:15 b; Jn. 12:40/b; Csel. 28:27/b), úgyszintén a döntéseknek és akarat elhatározásoknak a forrása, és székhelye (2.Kor. 9:7; Csel. :11:23;1. Kor. 4:5; Lk. 21:14). A szív tehát az ember belső, igazi lénye (1.Thess. 2:17; 2.Kor. 5:12), éppen ezért Isten mindig az ember szívéhez fordul követelményeivel, parancsolataival, mert a vallási élet gyökerei itt, a szívben vannak, következésképpen az ember erkölcsi magatartását az dönti el, hogy milyen a szíve (Lk. 16:15; 1.Krón. 28:9; Róm. 8:27; Jel. 2:23; Ef. 3:17; Zsid. 8:10).[78]

Az Ószövetség tanítása szerint a bűneset folytán az ember a maga teljes egészében megromlott, s Jób könyve határozottan kimondja, hogy a halandó emberek közül senki sem tiszta Isten előtt (Jób 4:17; 25:4-6). Mk. 7:21-23 és a hozzá hasonló újszövetségi helyek tanúsága szerint Jézus jól tudta azt, hogy az emberszív tisztátalan. Éppen ezért a tiszta szív Nála nem „bűntől mentes” szívet jelent.[79]

A tiszta szív helyes értelmére Kálvin vezetett rá ezen mondatával: „Krisztus azokat mondja boldogoknak, akik őszintén forgolódnak embertársaik közt, s akik nem mutatnak mást, sem szavaikkal, sem magatartásukkal, mint amit gondolnak szívükben.”[80] Így tehát a tiszta szív átlátszó szív. - nincsenek rejtett indokai, önző céljai, melyek ragyogó külsőbe lennének burkolva, nincsen benne semmi kétszínűség, vagy ravaszság.

A tisztaszívűeknek azt ígéri Jézus, hogy „ők fogják meglátni az Istent”. Isten meglátásának a vágya régtől fogva meg volt az izraeliták lelkében. Nemcsak Mózes (Ex. 33:18), de a zsoltáríró ajkán is .ott ég a kérdés: mikor láthatom meg Istent? (Zsolt. 42:3). „Istent meglátni” - ez a kifejezés a héberben elsősorban annyit jelentett, mint „a templomban Isten előtt megjelenni és ott imádkozni”, másodsorban pedig ezt: „a Tórát tanulmányozni”. Később Isten látását a messiási kor áldásai közé számították.[81]

Ha ezzel kapcsolatban gondolunk Jézusnak erre a mondására: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn. 14:9), akkor nyilvánvalóvá lesz előttünk, mire célzott Jézus - a tisztaszívűek Benne látják meg Istent. Ennek ismerete óv meg bennünket attól, hogy az Isten-látással kapcsolatban eksztatikus állapotra, vagy misztikus egyesülésre gondoljunk.[82] Istent meglátni annyit jelent, mint Krisztus által közel lenni Hozzá, ismerni Őt és Benne örvendezni. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a színről-színre való látás a jövőben következik be. S így ez a boldogság is eschatologikus.

A hetedik boldogság: „Boldogok a békességszerzők, mert őket nevezik Isten fiainak” (Mt. 5:9).[83] Arra kell legelőször is gondolnunk ezzel a boldogsággal kapcsolatban, hogy a héber sálóm szó tágabb értelemben volt használatos, mint a magyar „békesség” - jelentette az egyéni élet teljes boldogságát, beleértve a jó egészséget, a rendezett anyagi körülményeket, megelégedést és biztonságot is. Az embertársakkal, a társadalommal való harmonikus együttműködés, valamint az ellenségeskedések és háborúk hiánya szintén lényeges elemei voltak a békesség :fogalmának. Érthető tehát, hogy számos rabbinikus mondás maradt fenn, amely így kezdődik: „nagy dolog a békesség!”[84]

Utalnunk kell arra is, hogy a hetedik boldogság eirhnhpoioi szava, mely csak Kol. 1:20-ban fordul elő ezen kívül, sokkal többet fejez ki, mint ahogy ezt a legtöbbször fordítják. Mind a Vulgata (pacifici), mind a Luther (Friedfertigen), vagy az átdolgozott Károli-fordítás (békességre igyekezők) az eredeti jelentést csak részben adja vissza, s éppen azt nem emeli ki, amin a hangsúly van, azt nevezetesen, hogy ez a szó aktivitást, tevékenységet, tehát a békesség létrehozását, megvalósítását jelenti. Ezért fordítjuk így: „békességszerzők”.

De vajon kik ezek? Kérdésünkre az exegéták a legkülönbözőbb :feleletet adják. A régebbiek e versben a Krisztusban való békesség hirdetésének parancsát látták,[85] Zahn a „közjó” érdekében :fáradozókra gondol,[86] J. Weiss pedig olyan harmonikus lelkületű egyéniségekre, akiknek már a puszta megjelenése is békességet sugároz.[87] - Ezek a meghatározások nem elégítenek ki bennünket. Mindegyik csupán részigazságot ad. A görög szöveg teljes mértékben Kálvinnál jut érvényre. Ő ugyanis azt tanítja, hogy eirhnhpoioi jelenti azokat a „békességszerzőket, akik megszűntetik a gyűlöletnek és a viszálynak az okát.”[88]

A békességszerzés az Ószövetség számos helye szerint magának Istennek a műve (Lev. 26:6; Jób 25:2; Ézs. 45:7; Agg. 2:9). Az imádságokban gyakran előfordul, Bírák 6:24 alapján, az a gondolat, hogy maga „az Úr a béke.” Isten azonban fönt van a mennyben, kell tehát valakinek lennie, aki a békességet aláhozza a földre. Ki más lenne erre alkalmasabb, mint „az Isten fiai?” S csakugyan, 1. Krón. 22:9-10 és a 2. Sám. 7:14 e mellett bizonyít. Ezek a helyek azonban messiási jóslatok, s így Salamon király békés uralkodásának képében az Eljövendőre utalnak, a békességnek arra a Fejedelmére, akiről szólnak a későbbi próféták is (Ézs. 2:4; 9:5-7; 11:1-9; Ez. 34:25-29; Hós. 2:17; Mik. 4:3-4.).[89]

Az Újszövetség tanúbizonysága szerint Jézus a békesség Fejedelme. Születésekor angyalok kara hirdeti, hogy elérkezett a békesség ideje (Lk. 2:14). Egész élete nem egyéb, mint békességszerzés (Mk. 9:33-37; Mt. 20:20-28; Lk. 9:51-56; Jn. 18:10-11). S mielőtt felment volna Atyjához a mennybe, az Ő békességét hagyta tanítványainak (Jn. 14:17). Pál apostol bizonyságtétele szerint is „Ő a mi békességünk” (Ef. 2:14-18), „az Ő keresztjének vére által” (Kol. 1:20). Ebből nyilvánvaló, hogy a békességszerzés a legnehezebb feladat. Igazi hősiesség, amely a legnagyobb áldozattal jár - magának az életnek a .feláldozását vonja maga után, s közben nem törődik azzal, hogy a látszatbéke hívei éppen őt kiáltják ki békebontónak.

Krisztus helyreállította a békességet Isten és ember között; tanítványaitól azt követeli, hogy ők is ugyanezt a munkát végezzék el - egymás között. S ha ezt megteszik, hasonlóvá lesznek Őhozzá: Isten fiainak fogják őket nevezni. Isten fiának neveztetni pedig annyi, mint Isten fiának lenni.[90] Akik tehát Krisztus parancsának engedelmeskedve, békességet teremtenek felebarátaik között, azok az Isten fiai.

Az Isten :fia elnevezés legelőször Ex. 4: 22-ben fordul elő, ahol így szól az Úr: „Elsőszülött fiam Izráel”. Ettől fogva, de főleg az Egyiptomból való csodálatos kiszabadítás után az atya-fiú viszony képében szemlélik a szent írók Jahvénak Izráelhez való viszonyát. A próféták írásaiban azonban egyre jobban előtérbe nyomul az a gondolat, amit legélesebben Ezékiel hasonlata fejez ki - Izráel talált gyermek (Ez. 16). Születése után kidobták a nyílt mezőre, Isten azonban megszánta őt, betakarta, megmosta, és gyermekéül fogadta. Izráel istenfiúsága tehát a mennyei Atya irgalmán alapszik.[91]

A késői zsidóságban kezd az Isten fia elnevezés egyéni jellegűvé lenni - nem Izráel a maga egészében, hanem csupán az „igazak” Istennek a fiai (Zsolt. 73:15). Az apokryphus Sirach fia könyvében pedig Isten fia az, aki Isten akaratát cselekszi, csak az ilyen ember bízhat Istenben, mint Atyjában (4:10; 23:1-2).

Amikor Jézus a tanítványokat mondja Isten fiainak, akkor egyfelől az ószövetségi eszmét, mely szerint a választott nép, mint nép Isten fia, túlhaladja s annak közösségi jellegét teljesen egyénivé változtatja - mindenki, mint egyén, felelős Isten előtt, következésképpen az istenfiúság is nem egy közösségnek adatik, hanem személy szerint, mindenkinek külön-külön.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ennek a címnek kortörténeti szempontból való jelentőségét sem. Az „Isten fia” és a „békeszerző” Jézus napjaiban a császároknak volt a jelzője. S íme, Ő azt hirdeti, hogy a tanítványok, a kicsinyek és névtelenek, egy sorba kerülnek a Caesarokkal, mikor a maguk kis körében elvégzik a békességszerzés nagy munkáját. Igen, ugyanaz lesz a nevük, mint a világbirodalmak császárainak, de a lényegük egész más - azoknál az „Isten fia” és „békességszerző” jelző csupán dísz, ezeknél pedig valóság, melynek záloga Krisztus békességszerző halála.[92]

Nyolcadik boldogság: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék az Isten országa”[93] (Mt. 5 :10). Ezzel a verssel kapcsolatban mindjárt arra kell rámutatnunk, hogy itt olyan üldözésről van szó, amelynek oka a Jézushoz, illetve az Ő tanításához való ragaszkodás (Mk. 13:9; Jn. 9:34). S mivel Jézus nem igen gondolhatott másfajta üldözésre, mint csupán arra, amelyik tanítványainak az Evangélium igazsága mellett való kitartása miatt fog bekövetkezni a Vele ellentétben álló írástudók és farizeusok részéről, úgy gondoljuk, hogy itt hitüldözésről van szó. Ezt a feltevésünket csak megerősíti a következő vers, amelyből határozottan kitűnik, hogy a Jézusért üldözöttek a boldogok.

Nyilvánvaló tehát, hogy Jézus már ebben az időben tudott arról, milyen sors vár Rá és követőire. A tudósok egy része ezt és a következő verseket Jézus működésének későbbi szakaszára teszi, azzal az indokolással, hogy a Hegyi beszéd elmondásakor még szó sem volt üldözésről.[94] Ezzel szemben gondoljunk csak olyan versekre, mint Mk. 3:6, Lk. 5:30, 33 s azonnal igazolva látjuk, hogy az üldözés máris készülőben volt. Hivatkozhatunk arra is, hogy a „szegények” nemcsak Jézus korában, de régtől fogva el voltak nyomva. A próféták sorsa sem volt ismeretlen Előtte, s így, ha a kereszthalálra nem gondolt is még, de feltétlenül tudta, hogy az üldözés napjainak szükségképpen el kell jönniük.[95]

Azoknak, akik, ezt vállalni fogják, ígéri: „övék az Isten országa”. Ugyanezt találjuk a 3. v-ben is, s ezért azt hisszük, hogy valamennyi ígéret az Isten országára vonatkozik, mind ott és abban fog megvalósulni. Ez az ország ma még csak mint ígéret a mienk, ennek ellenére is már most itt van a lelki szegényekben, a szelídekben, a tisztaszívűekben, az igazságért üldözöttekben.

Ez az ország dinamikus jellegű - csak ott van jelen, ahol hirdetik s éppen a hirdetésben, éppen az Ige prédikálásában van a kezdete: ott, ahol az igehirdetés alvó lelkeket ragad meg és ráz fel.[96] Ennélfogva Isten .országa első sorban egyéni, személyes jellegű. Olyan kincs, amelyet mindenkinek magának kell megszereznie, akár a legdrágább áron is (Mt. 13:44-45). A személyes, egyéni jellegnek a hangsúlyozása azonban nem jelenti azt, hogy hiányzanék belőle a kollektív vonás (Mt. 13:47). Sőt, az egyén és közösség súlyos problémája egyedül itt nyer megoldást: tagjai mind személyes, mind közösségi életükben egyedül Istent vallják Uruknak.

Ennek az országnak Krisztus a királya s ezért: ahol a tanítványok összegyűlnek, ott jelen van a mennyek országa, mert jelen van Krisztus (Mt. 18:20). Ezért, hogy ezt az országot semmiféle hatalmasság el nem veheti tőlük, sőt éppen az üldöztetések közepett adatik nékik.

Kilencedik boldogság: „Boldogok vagytok, amikor szidalmaznak és üldöznek titeket és mindenféle gonoszat hazudnak rólatok, én érettem. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyben, mert ugyanígy üldözték a prófétákat is, akik előttetek voltak” (Mt. 5:11-12).[97]

Ez a boldogság megvan Lukács evangéliumában is, némi eltéréssel (Lk. 6:22-23). Lukácsnál az üldözés kiváltója „az Ember Fiához” való hűség, azaz, ami Máténál első személyben van, az Lukácsnál harmadikban. Jellemző a harmadik evangéliumra, hogy ott egészen határozott feleletet kapunk erre a kérdésre: milyen természetű üldözésről beszél Jézus? Lk. 6:2-ben ugyanis ezt olvassuk: „Boldogok vagytok, ha... kirekesztenek benneteket”. Honnan? Nyilván a zsinagógából (Mt. 10:17; Mk. 13:9). Éppen azok, akiknek kezében van az egyházi hatalom, fogják Krisztus tanítványait a régi egyházból kiközösíteni. De nem számít. Krisztusért ezt is vállalni kell. Az új egyház éppen az üldöztetések között valósul meg, ott van mindenütt, ahol Ő érette szenvednek.

A tanítványok szenvedése hármas irányú lesz: a) gyalázzák és szidalmazzák őket szemtől-szemben és b) a hátuk mögött s c) üldözik őket a legkegyetlenebb módon (mint ahogy megkövezték régtől fogva az Isten követségében járó prófétákat). Ugyan miért? „Én érettem”, vagy Lukács szerint: „az Ember Fiáért”. Azért, mert Róla mertek bizonyságot tenni (s ez a világra nézve kárhoztatás).

Ez a Krisztus melletti bizonyságtétel megkülönbözteti és elválasztja őket a világtól. Ennek a válaszvonalnak örökre meg kell maradnia. Ha ez elhalványodik, az mindig annak a jele, hogy a keresztyénség :nem Krisztus nyomdokain halad. Ahol élő keresztyénség van, ott üldöztetés is van. A reformátorok lelkében ennek a tudata még élénken benne élt. „A mi Krisztusért való harcunknak nem lehet más törvénye, mint az, hogy: a világ nagyobb része fölkelvén ellenünk, ránk támad és üldöz mind halálig” - vallja Kálvin.[98] Hasonlóan nyilatkozik Luther is: „aki azt akarja, hogy övé legyen Krisztus, annak kockára kell tennie testét, életét, javait, becsületét és a világ kegyét s nem szabad megrettennie sem megvettetéstől, sem hálátlanságtól, sem üldözésektől..., mert aki keresztyén akar lenni annak tudnia kell, hogy az egész világ rá fenekedik s ő mindenki céltáblája”.[99]

A Jézushoz való csatlakozás miatt súlyos szenvedések várnak a tanítványokra. Ő érette el kell veszíteniük az emberek becsülését és a szülőföldjüket, s vállalniuk kell, hogy istenteleneknek, szakadároknak és árulóknak kiáltsák ki őket. Tanítvány voltuknak mindez semmit sem árt. Sőt éppen ez által lesz bizonyságtételük kipróbált, tűzálló.

Az, aki ilyen követelménnyel lép fel, .olyan jogokra tart igényt, amelyek egyedül Istent illetik meg, ezért az „én érettem” = „Istenért”. A Jézusért vállalt szenvedés Isten-szolgálat, ami által Isten iránti engedelmességünkről teszünk bizonyságot [100]

S mivel bizonyságtételről van szó, magától értetődik, hogy ez csak örvendező szívvel és arccal történhet. „Örüljetek és ujjongjatok” - mondja Jézus - nem az üldözés ellenére, hanem éppen az üldözésnek.[101] A keresztyén élet tehát örvendező élet s ez az örvendezés már most kezdődik, mint ahogyan erről az Újszövetség számos lapja tanúskodik (Csel. 11:27; 13:1; 15:32; 1.Kor. 12:28; Ef. 2:20).

Jézus azt ígéri azoknak, akik Miatta örvendezéssel szenvednek, hogy jutalmuk bőséges lesz a mennyben. Ennek az ígéretnek a helyes megértéséhez feltétlenül ügyelnünk kell arra, hogy a hangsúly nem a jutalmon van, hanem a jelzőjén - bőséges lesz. Ezzel elkerüljük azt a római katolikus nézetet, amelyik a szenvedéseket a jutalomért vállalja.[102] A jutalom, bármily gyakran említi is Jézus, sosem cél, a vértanúság önmagában sosem érdem.

Jézus mennyei jutalomról beszél s ezzel adva is van számunkra a jutalomprobléma helyes megoldása. Egyáltalán nem a jutalmon van a hangsúly, hanem azon, hogy magatartásunkat Isten akarata szerint irányítjuk-e, vagy pedig emberektől várunk tisztességet. A tanítványoknak legyen elég az, hogy engedelmeskedtek Isten parancsának. Ő biztosan nem felejti el engedelmességüket. Ebben áll a jutalmuk.

Nemcsak azt mondja el Jézus, hogy Izráel milyen volt, hanem feltárja azt is, hogy ma sincs másképpen. Az isteni szó sosem volt szívesen fogadott az emberek részéről. A világ Isten követeit minden időben idegenkedéssel fogadta. S ha csak lehetett, elnémította őket. Nem lesz ez másként a tanítványokkal sem. Az a Jeruzsálem, mely régen megölte a prófétákat, ma is ugyanazt teszi.[103]

A tanítványok szenvedése azonban kiváltság, mely csupán a próféták, és Isten emberei seregének jut osztályrészül. Szenvedésükkel a „legjobb társaságba” kerülnek - egy lesz sorsuk a prófétákéval. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a tanítványok próféták - csupán jóban-rosszban való sorsközösségről van szó. De éppen ezért van okuk az örvendezésre.

X X X

A boldogságok sora ezzel le is zárul. Bennük Jézus azokat az ígéreteket és váradalmakat elevenítette fel, amelyek végigvonulnak az egész Újszövetségen, különösképpen pedig Ézsaiás és a Zsoltárok könyvén. De nemcsak az ígéreteket újítja fel, hanem azokat a feltételeket is, amelyek szükségesek az ígéretek elnyeréséhez. Amikor azonban ezeket a követelményeket tanítványai elé állítja, ugyanakkor éles válaszfalat állít Önmaga és kora vallási vezetői közé. A törvény betöltése nem az egyes cselekedeteken fordul meg. Nem, az egész embernek mássá kell lennie. S ebből az újjászületett lélekből kell új cselekedeteknek létrejönniük. Új lélek, új cselekedetek - ezt jelentik a boldogságok. S mindez Istenért, az Ő akaratának való engedelmességből történik.

Ugyanakkor azonban, amikor Jézus Isten színe elé állítja tanítványait, egyben úgy mutatja meg magát, mint aki ezeket a követelményeket betöltötte, s így azok Tőle nyerik jelentőségüket. Innen van, hogy a Hegyi beszéd és Jézus Krisztus egymástól el nem választható.[104] Nem, mert hisz Ő az, aki „szegénnyé lett” érettünk (2.Kor. 8:9), aki szomorkodott és szenvedett a mások bűnéért (Mt. 23:37; Róm. 4:25), szelíd és alázatos szívű volt (Mt. 11:29) s kereszthalála által békességet szerzett Istennel (Ef. 2:15-17).

S mivel Ő ezt érettünk cselekedte, tanítványainak erőt és képességet is ad ahhoz, hogy az Általa megszabott követelményeknek eleget tehessenek. Sőt, ha jobban meggondoljuk, nem is ígéretekről és követelményekről van szó, hanem a tények egyszerű megállapításáról - a Jézus köré sereglő lelki szegények. Szelídek, békességszerzők, boldogok. Boldogok a nélkül, hogy ennek a tudatában lettek volna.[105] S hogyha a boldogságokban szereplő igealakok a 3. és 10. v. kivételével jövőidejűek is, boldogságuk már most megkezdődik, amint erről az első tanítványok és apostolok örvendezve tettek bizonyságot (2.Kor. 6:10; 1.Pét. 4:14).