84. HÍVOGATÁS

Alapige: Ésa 54,5-6a.

Gy.T.!
A halál hatalma gyűjtött össze bennünket erre az istentiszteletre. Búcsúzás ez, itt, a csönd birodalmában. Örökkévaló Istenünk hazahívta a földi munkamezőről szolgálóleányát, özv. P.F.-né szül. G. M. testvérünket, földi vándorlásának 88-ik évében. Urunk Istenünk fölkészítette őt a hazatérésre: a hallás, látás megromlása, erejének lassú megfogyatkozása mind olyan jelek voltak, amelyek figyelmeztették, hogy készüljön a hazatérésre. És most, íme, a vándorút véget ért. Mint egy könyv, amelynek utolsó lapjára az író odaírja az utolsó szót: Vége. Becsukott, bezárt könyv testvérünknek az életútja. Vegyük, Testvérek, kezünkbe a Könyvek Könyvét, Istenünk igéjét, hogy olvassuk ki abból Teremtő és Megtartó Istenünknek az üzenetét. Ebben mindannyian vigasztalásra találunk.

I.
Ez az ige egykor Izrael fiaihoz szólott. A szövetséges nép tagjaihoz. A szövetség legbensőbb kiábrázolása a Szentírásban a házasság. Izrael és Isten házastársak. Így olvastuk az igéből: „Mert férjed a te Teremtőd,…”. Sajnos, minden szövetséget megront az ember bűne. Izrael népe is szomorúan tapasztalta ezt. Többször elhagyta Istenét, de ilyenkor mindig ő maga lett elhagyottá. Azonban Isten a messzire szakadt társat is szereti. Hazahívja. Még Babilonból, a fogságból is. Sőt, a bűnből is. Azért küldött Megváltót ennek a bűnös világnak. Minket is hazahív Általa és hazavár. Hazahív az idegen földről, a múló életből is, az igazi életre. Földi életünket Isten oldaláról úgy is lehet tekinteni, hogy az nem más, mint szakadatlan hívogatás. Istenünk hívása így hangzik: térj haza énhozzám; ne maradj a bűnben. Csak akkor élsz, ha ezt meghallod és megcselekszed. Én vagyom a te Megváltó Istened. - Az a nagy kérdés, Testvérek, hogy meghalljuk-e ezt a hívogató szót? Ez a mostani istentisztelet is, ez a gyászos ravatal is, tulajdonképpen egy drámai erejű hívogatás: Ember, térj meg énhozzám, térj haza!

II.
Így hívogatta Isten a mi nőtestvérünket is. „Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt”, akinek az élete nagyrészt egyedüliségben telt el. Szüntelenül hívogatta őt az Úr. Hívta, mint egyetlen és igen szeretett gyermeket, mint boldog ifjú leányzót, aki kezében az óvónői oklevéllel elindult a gyermeklelkek csodálatos birodalmába. Hívogatta, mint ifjú asszonyt és édesanyát azokkal a drága ajándékokkal, amikből a legtöbb embernek osztogatott az ÚR.

De csupán három esztendőt tartott a férjével elkezdett páros élet. És következett a több mint hat évtizedes egyedüllét, amelyben drága fia és öreg szülői jelentették a családot, a valakihez való tartozás melegét. Ekkor, életének e hosszas időszakában tapasztalhatta nőtestvérünk naponként az ige vigasztalását: „Férjed a te Teremtőd!” Isten az árvák atyja és az özvegyeknek hűséges társa. Ezen a hosszú úton Isten jó egészséggel áldotta meg őt kárpótlásul. Munkájában örömet talált és így csöndes megelégedésben teltek napjai. Mindenikünknek ad Isten ehhez hasonló tapasztalatot. Ha valamit elvesz, valakit elszólít mellőlünk, mindig megmutatja, hogy miben nyújt kárpótlást és vigaszt. Isten hívását halljuk meg azért mindenkor, mert Ő hív az örömben is, a bánatban is. A világtól el, Önmagához.

Hívogatta testvérünket az anyaföld is. Hiszen itt pihennek nagyszülei és ebben a sírban, ahová portestét elhelyezzük, pihen az édesanya is, valamint egy esztendeje itt nyugvó fia is. Együtt a család. De a mi Istenünk nem csak itt, a földön gyűjt egybe minket. Ő azt akarja, hogy a mennyben is együtt legyünk, minden választottaival együtt.

Testvérünket is erre a mennyei életre, örök életre hívogatta leginkább. Testvérünk nagyon szerette az igét, mert abból hallotta újra meg újra ezt a hívogatást. A harangok szavából, a Biblia olvasásából, a templom csendjéből egyaránt kihallotta Jézus Krisztus hívását: Jöjjetek énhozzám, ti megfáradtak, én nyugalmat adok néktek. „Jövel haza, én gyermekem!” És íme, most hazatért. Teste ide, az anyaföldbe. De igazi énje, reménységünk szerint, amaz örökkévaló világba.

III.
Ez a hívogatás felénk is hangzik, Testvéreim! Most is ez hangzik. Tudjuk Isten írott igéjéből, a Szentírásból, hogy nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban Nektek egy régi legendát. Az ősi elbeszélés szerint, Kolumbusz Kristóf egy alkalommal a tengerparton sétált. Volt ott egy felírat, amely így szólt: Non plus ultra, Nincs tovább. Ez azt jelentette, hogy itt az ismert világ vége; ezen túl csak az óceán végtelenje van. De egyszer a tenger vize valami ismeretlen gyümölcsöt sodort ki a partra. Kolumbusz felvette, nézegette. Kell hogy legyen tovább, mondotta. Kell lennie egy másik világnak, ahonnan ez a gyümölcs ide sodródott. Ez a bizonyosság indította el felfedező útjára, - és mi tudjuk, hogy valóban megtalálta azt az addig nem ismeret világot.

Mi is valljuk: kell lennie egy másik világnak. Hasonlíthatatlan ízű gyümölcsök beszélnek erről, amiket ízleltet velünk a mi Istenünk. Ezek által von bennünket ama másik, örök világ felé. Oda ment be, reménységünk szerint a mi szeretett nőtestvérünk. Búcsúzzunk tőle hittel és kísérjük őt imádságban az örökkévaló Isten színe elé.

Ámen.