MÁSODIK FEJEZET
A magyar állam egyházpolitikája a legújabb korban

36. §. A RESTAURATIO; KÜZDELMEK A TELJES VALLÁSEGYENLŐSÉGÉRT 37. §. AZ ABSZOLUTIZMUS KORA
38. §. A LEGUTÓBBI IDŐSZAK
 
  36. §. A RESTAURATIO; KÜZDELMEK A TELJES VALLÁSEGYENLŐSÉGÉRT

Atyja és nagybátyja nemes hagyományaival ellentétben I. Ferenc (1792–1835) teljesen önállótlan eszközévé lett a régi rendet „restauráló" reakciós politikának (Metternich és a „szent szövetség"). A kor római katholikus udvaraiban mindenütt szívesen hallgattak arra a hazug jelszóra, amelyet némely romantikusok szerettek hangoztatni: hogy a forradalmak anyja a reformáció. Ez elv alapján az I. Ferenc atyáskodó („patriarkális") abszolutizmusa újra csak a régi Habsburg-rosszindulattal kezelte a protestánsokat. A nyílt elnyomást az 1791. XXVI. t.-c. erős gátja miatt nem lehetett többé felújitani, de ennek a törvénynek egyes részrehajló intézkedései, valamint egyéb, akkor még nem tisztázott vallásügyi részletkérdések elég alkalmat nyújtottak a további kicsinyes zaklatásokra. Helytartótanácsi támogatással felújultak a reverzális-üzelmek, a gyermekrablások, a prot. egyházakba áttérni akaróknak bosszantása, gátlása. Tovább folyt a könyvvizsgálat igazságtalan kezelése, a bibliaterjesztés makacs korlátozása — holott a Brit és Külföldi Biblia-Társulat egyik első teendőjének tekintette Magyarország támogatását! — a külföldi tanulmányozás megbénítása, az iskolai önkormányzatba való beavatkozás.

Az alkotmányos élet évtizedekig szünetelt s így a protestánsok sérelmeik orvoslását egyelőre csak az uralkodó kegyétől várhatták, amivel nem sokra mentek. De a Ferenc uralkodásának utolsó tíz évében újraéledő alkotmányos élet végre a protestánsoknak is módot adott arra, hogy teljes vallásegyenlőségük érdekében az ország színe előtt lépjenek sorompóba. A nagy reformországgyűléseken az alsóház szabadelvű ellenzékének római katholikus és protestáns tagjai kezetfogva küzdöttek az 1791: XXVl. t.-c. részrehajló intézkedései ellen, a római katholikus vallású Beöthy Ödön, majd Deák Ferenc vezetésével. De a restauratio szelleme, főként a konzervatív főnemességben és az V. Ferdinánd (1835–1848) kormányában még mindig oly erősen élt, hogy a szabadelvű vallásügyi törvényjavaslatok ismételten megbuktak, előbb (1830–36) a klerikális többségű felsőház, utóbb (1839–40) az udvar ellenállásán. Sőt két erősen ultramontán szellemű róm. kath. főpap, Scitovszky János és Lajcsák Ferenc püspökök, valósággal kesztyűt dobtak a protestánsok és a liberális közvélemény elé, amikor a reverzálisok érdekében léptek sorompóba (1839). Később XVI. Gergely pápa Magyarországra nézve elrendelte, hogy a reverzális- nélküli vegyes házasságokat a római katholikus papság csak egyszerűen tudomásul veheti, de egyházi szertartással meg nem áldhatja. Ez azonban országszerte oly óriási felháborodást támasztott, hogy az 1843–44-iki országgyűlésen már számbavehető ellenállás nélkül mentek keresztül a szabadelvű vallási törvényjavaslatok, amelyek végre igazságosan rendezték az áttérés és a vegyesházasságok kérdéseit. Kimondták, hogy aki 18 éves koráig protestánsnak neveltetett, annak vallása nem lehet többé kérdés tárgya; érvényesnek ismerték el a protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságot is; az áttérést pedig lényegében úgy rendezték, ahogy az ma is szabályozva van.

Az utolsó és legdicsőségesebb rendi országgyűlés, az 1847–48-iki, a XX. törvénycikkében hatalmas elvi nyilatkozatot tett, amely a modern magyar állami valláspolitika alapvetője lőn. Nevezetesen kimondotta a tökéletes egyenlőséget és viszonosságot a hazai „bevett" felekezetek^lközött, amelyek közé sorozta az unitáriust is egész Magyarországra nézve. E nagy elvből kifolyólag kimondotta az összes bevett felekezetek egyházi és iskolai szükségleteinek „közálladalmi költség által" való fedezését, valamint azt, hogy a különböző bevett vallásfelekezetűek kölcsönösen látogathatják egymás iskoláit. A nagy Eötvös József báró vezetése alatt álló alkotmányos vallás- és közoktatásügyi kormány jóakarattal látott e korszakos igék valóra váltásához. Azonban a nagy év őszén bekövetkezett végzetes események útjába álltak. A szabadságharc a két protestáns egyház nagyon sok hű fiát áldozatul kívánta s különösen az erdélyi és a felvidéki protestantizmusra súlyos csapásokat mért.

¹ Ezt az elnevezést az erdélyi régi törvényhozásból vették át, „Bevett"-eknek tekintettek: a latin és a görög szertartású róm. kath., a református, az ág. hitv. evangélikus, a görög-keleti és az unitárius vallásfelekezetek

37. §. AZ ABSZOLUTIZMUS KORA

A fegyver jogával élő önkény szintén számos áldozatot követelt a protestáns egyházak hazafias vezetői közül: egyesek hosszú zaklatás után szabadulhattak, a legtöbbje azonban súlyos várfogsággal fizetett, néhány lelkipásztor és tanár, tanító pedig vértanúhalált halt. Az ostromállapot idején az egyházak gyülekezési joguktól s részben még önkormányzatuktól is meg voltak fosztva. A gyülekezési jogot csak évek múlva nyerték vissza, de úgy, hogy a törvénytelen kormány rendőri felügyelete tovább is kiterjesztetett az egyházi testületek működésére. A Bach-kormány kultuszminiszterének, Thun Leó grófnak különben az is szándéka volt, hogy a protestánsok ügyeit, elsősorban egyházkormányzatuk kérdését „véglegesen rendezze". Ugyanez a kormány — a Ferenc József császár és IX. Pius pápa között 1855-ben létrejött concordatumban — az ultramontánizmus szövetségesévé lett s különösen az „összbirodalmi" iskolaügyet teljesen kiszolgáltatta a főpapi és jezsuita befolyásnak. A mindkét prot. egyházból fölhangzó tiltakozással nem törődve, 1856-ban megalkotta a kormány a két magyarországi protestáns egyházra reátukmálandó egyházi törvénytervét. E munkálat legfontosabb pontja a ref. és ev. 5–5 tagú császári-királyi főconsistoriumok felállítása volt: ezeknek tagjait a császár nevezte volna ki életfogytiglan s az állam fizette volna. E főconsistoriumok gyakorolták volna nemcsak a legfőbb állami felügyeletet, de a legfelsőbb fokú egyházi bíráskodást is. A törvényterv ezen s más intézkedései a legmerevebb ellentétben álltak a magyar prot. egyházak törvényes szabadságával s százados alkotmányuk alapelveivel.

A nyolc kerülethez véleményadásra leküldött tervezet mindenütt határozott visszautasítással találkozott. A kormány csak a maga engedelmes sajtószerveire, a felvidéki ev. lelkészek közül a panszláv és összbirodalmi érzületűekre, meg egy-két nagyhírű, de tájékozatlan vagy félrevezetett német protestáns theologus magasztalásaira támaszkodhatott. Azonban így is elég erősnek érezte magát arra, hogy a törvénytervezetet (némileg módosítva és a főconsistorium kihagyásával) császári nyíltparancs (pátens) s azt rögtön követő miniszteri utasítás alakjában (1859. szept. 1–2) egyszerűen ráparancsolja a makacs protestánsokra. A pátens formájában és tartalma szerint nyílt jogfosztás volt. Képtelen módon fölforgatta az egyházszervezet törlénelmileg kifejlődött tagozatát; az egyházi törvényhozásban a kezdeményezés, megerősítés és a veto jogát egyaránt a fejedelem kezébe tette le s az egyháznak magának csak puszta indítványozási jogot hagyott fenn; az egyházi gyűlések nyilvánosságát tiltotta. A pátensre mindkét egyház részéről megjött a felelet, először az erélyes és méltósággal teljes egyházkerületi közgyűlési tiltakozások, majd a csöndes, de határozott ellenszegülés alakjában. A legkiválóbb lelkészi és világi vezéremberek — Balogh Péter tiszántúli püspökhelyettes, Révész Imre, Ballagi Mór, br. Vay Miklós, Tisza Kálmán a ref., Máday Károly, Székács József későbbi püspökök, Zsedényi Ede későbbi egyházker., br. Prónay Gábor későbbi egyetemes felügyelő az ev. egyházban — rettenhetetlen bátorsággal vezették ezt az ellenállást, teljes tudatában annak, hogy a magyar protestantizmus léte forog kockán.

Hanem az abszolút kormány is mindent megmozgatott. Az ev. egyházban sikerült belső megoszlást támasztania s a bányai és dunáninneni kerületekben a pátens pártjára vonnia egy sereg lelkészt és gyülekezetet. E mellett nem átallotta börtönnel, vagy legalább is rendőri és bírói zaklatással sújtani az ellenállás vezéreit. Ámde az erőszakoskodás csak növelte az ellenállás szilárdságát s a felizgatott hazai közvéleményt valláskülönbség nélkül a protestánsok pártjára terelte. Még a hazafias érzületű római katholikus alsó papság, sőt némely főpapok is örömmel látták a protestánsok ellenállását a gyűlölt abszolutizmussal szemben, és titokban buzdították őket arra. A külföld megtévesztése sem sikerült; az országból és az emigránsoktól nyert felvilágosítások alapján a protestáns országok érdeklődéssel kezdték kísérni magyar hitsorsosaik válságát: Angliában, Skóciában hatalmas tüntetések voltak a magyar protestáns ügy mellett. A külföld érdeklődése kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a bécsi kormányra nézve, amely külpolitikailag egyébként is súlyos helyzetben volt. Végre, mikor már az országban egészen izzó volt a hangulat, felülkerekedett a jobb belátás és a pátenst egy 1860. május 15-én megjelent császári kézirat visszavonta. A pátens megbuktatása a magyar protestantizmus lelki és erkölcsi erejének egyik legszebb bizonysága volt. Megbecsültetését idehaza és a külföldön nagyban emelte. A fellélekző magyarság jól sejtette, hogy a rendszernek ez a veresége előjele közeli bukásának.

38. §. A LEGUTÓBBI IDŐSZAK

A kiegyezés nagy művét létrehozó 1865–68-iki országgyűlés egyházpolitikai tekintetben is az alkotmányos közjogi alapokra tért vissza. A reverzálisokat eltiltotta és a teljes egyenlőség és viszonosság értelmében rendezte a vegyes házasságból származó gyermekek vallásának kérdését s egyéb felekezetközi ügyeket (pl. a temetők kölcsönös használatának jogát). Fontos kijelentéseket tett az egyházak és iskolák igazságos arányban való községi és állami segélyezéséről. Maga a segélyezés ugyan, az állam zilált pénzügyi helyzete miatt, nagyon lassan indult meg. Azonban a helyzet fokozatosan javult. Az állam növekvő mértékben gyakorolta 1869 óta a protestáns népiskolák, majd (az 1883-iki középiskolai reform óta) a középiskolák segélyezését; egyéb támogatások mellett pedig 1898-ban megadta a lelkészi fizetések állami kiegészítését (congrua) is.

Új felekezetközi zavarokat okoztak a hetvenes években Magyarországon is megújult ultramontánizmus támadásai. A római katholikus papság a reverzálisokért az elkeresztelésekkel igyekezett kárpótlást szerezni egyházának. Midőn erre az eljárásra a törvényhozás és a kormány több ízben súlyos büntetést szabott, a róm. kath. papság fanatikusabbjai kedvtelve keresték az olcsó mártíromságot. A kilencvenes évek elején a feszültség akkora volt, hogy a róm. kath. fő- és alsópapság, Rómától buzdítva, nyíltan meg merte tagadni az engedelmességet az államhatalom iránt. Ekkor a kormánynak az állami fenség és a felekezeti béke megóvása érdekébén a gyökeres egyházpolitikai reformok útjára kellett lépnie. Itt jött létre heves küzdelem után (1894–95) az öt, egymással kapcsolatos egyházpolitikai törvény, melyek megalkotásában a református vallású Szilágyi Dezső igazságügyminiszternek volt legnagyobb érdeme. E törvények behozták a kötelező polgári házasságot, az állami házassági bíráskodást és anyakönyvvezetést; „bevett"-nek nyilvánították a zsidó vallást és lehetővé tették a felekezetnélküliséget. Ezzel a magyar állam egyházpolitikáját elvileg (csak elvileg!) teljesen és véglegesen megszabadították mindenféle felekezeti befolyástól. De annyiban nem voltak következetesek, hogy a reverzális-adást (a róm. kath. egyház kárpótlására) törvényes formában ismét lehetővé tették. A protestánsokra nézve jogos következményeit vonta ki a felekezeti egyenlőségnek és viszonosságnak az 1885-iki főrendiházi törvény is, mely a három magyarországi protestáns egyház püspökei és főgondnokai közül a rangidősbeknek helyet adott a főrendiházban. Azonban még ennek az elvileg szabadelvű állami egyházpolitikának sem sikerült eltüntetnie nagyszámú kisebb vallási egyenlőtlenséget. Ezek egyébként jórészt természetesen következnek a hatalmas magyarországi róm. kath. egyháznak még mindig igen erős állami kiváltságaiból, vagyoni fölényéből s ezeknek köszönhető nagy politikai és társadalmi befolyásából. Ennek a súlyát a magyar protestáns egyházak a világháború után is sokféleképpen tapasztalják.