Bár a Ubi Soft valószínűleg nem így gondolkodott, hiszen a XIII fejlesztése már évekkel ezelőtt megindult, most mégis sikerült beletenyerelniük a jóba, ugyanis a fent említett játék több szempontból is teljesen egyedi lett, és egyúttal bőven az élvezhető sávon belül is maradt. A játék elején a tengerparton térünk magunkhoz. Bár – mi játékosok – az introból megtudunk pár, egyelőre kevésbé szükséges dolgot (merényletet követtek el az elnök ellen, egy nyomozó és egy katonatiszt párhuzamosan kezd el nyomozni az ügyben, stb.), hősünk pillanatok alatt rájön, hogy amnéziája van, és csak egy tengerparti életmentő segítségével tud eltámolyogni egy viskóhoz. Nyugalmunk nem tart soká, éppen kezdünk eszünkhöz térni, mikor is a kedves hölgyet, aki megmentett minket, szitává lyuggatják, és mi lennénk a következő célpont! Innentől pedig elkezdődik igen hosszú kalandunk, melyben kiderítjük, kik is vagyunk, mi történt velünk, és miért vadászik ránk egy fél hadsereg. A játék története a mostanában olyan népszerű „elvesztem az emlékezetem” vagy az „olyanért gyanúsítanak, amit meg sem tettem” akciófilmek hármas felépítését követi, így a sztori első harmadában a túlélésünk lesz a cél, a második harmadban nyomozunk, rájövünk kilétünkre, célunkra, feladatunkra, végül pedig támadásba lendülünk a vélt ellenség felé. Viszont e történet annyira tökéletesen lett kidolgozva, hogy bizonyosan nem fogjuk a játékot félbehagyni!

 Ellenben ami először fel fog tűnni a játékosnak, az nem a történet érdekessége lesz, hanem természetesen a grafika. Bár a három éve megjelent Jet Grind Radio óta nem újdonság a cel-shading eljárás, PC-n szinte nem is találkozhattunk hasonlóval. Ráadásul, mivel a XIII a hasonló című képregényre épül, a Ubinak nem volt elég a rajzfilm effekt, így tovább gyúrták a technikát, hogy képregényszerű kinézetet adjanak a programnak. Aki csak egy pillantást is vet a képernyőre, azonnal észreveszi az éles kontúrokkal rendelkező karaktereket, tárgyakat, ha pedig még egy kicsit játszunk vele, akkor több hasonló érdekesség kerül felszínre. Ezek egy része fontos a továbbjutásunk, illetve a történet folyamatosságának szempontjából (ilyen például mikor egy kép-a-képben effekt megmutatja, mit csinál a katona a sarkon túl, vagy egy messzi szobában lévő beszélgetés képsorait nézhetjük meg), míg másik részük csak a hangulat fokozásának érdekében került be. Egy dolog azonban biztos: a készítők kitűnő munkát végeztek, ugyanis a XIII grafikájára csak a lenyűgöző jelző illik. A legviccesebb az egészben az, hogy míg máshol a minél pontosabb kidolgozással próbálják a látványt tökéletesíteni, addig a XIII-ben a néhol feltűnő hanyagság fokozza tovább az élvezeteket. A kitűnő látvány mellé pedig kifinomult, sima animáció dukál. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a játék alatt dolgozó végletekig tökéletesített Unreal motornak, de az biztos, hogy egyszer sem fogunk olyan megmozdulást látni a karakterektől, melyek természetellenesek lennének. Amit egyedül hiányoltam, az a mostanában sok helyen feltűnő rongybaba fizika, de hiánya igazából nem volt zavaró, az ellenfelek nélküle is valóságosan (mondjuk inkább így: filmszerűen) dőltek össze egy-egy Uzi sorozat után. Ezt leszámítva viszont grafikailag a XIII csillagos ötöst érdemel.

A második jó pont pedig az audio élményért jár a programnak. A szinkronizálás mára már természetes a játékokban, de számomra nagyon kevés olyan volt, ahol nem éreztem a mesterkéltséget. FPS körökben két nevet tudnék csak felsorolni: NOLF és Half Life. Nos, a XIII is hasonló színvonalat képvisel, a karakterek hangjai szerepükhöz illőek, néha talán kicsit túlzóak, ami viszont megint csak abszolút nem zavaró. A fent említett NOLF-hoz hasonlóan itt is elcsíphetünk temérdek kisebb diskurzust, melyek egy része csak körítésként van ott, ahol kell (kedvencem, mikor egyik katona elkezd szenvedni, hogy túl sok chilit evett, a másik pedig, miután megtudja, hogy társa az ő sátrában alszik, megesküszik, hogy végez a szakáccsal), míg másik részük fontos információkkal, vagy segítségekkel gazdagít. Nagyon okos ötlet, hogy a dialógusok feliratozását képregényszerűen, kis szövegbuborékokkal oldották meg, melyek a hangulatosságon kívül abban is segítenek, hogy nagyjából belőjük, merre is van az, aki beszél, ugyanis a szövegbuborék „füle” mindig a gazdája felé mutat. A szövegeken kívül nagyon jól sikerültek a különböző hangeffektek és környezeti zajok is. Ezekről általában nem szoktam említést tenni, mert sokszor fel sem tűnik az embernek a jelenlétük, viszont itt a minőségük miatt fel fogunk rájuk figyelni. Ebből a szempontból talán a legjobb példa a játék közepe felé lévő diliház, ahol a szadista őrök és doktorok miatt folyamatos sikolyokat és nyöszörgéseket hallunk mindenfelől. A zene pedig természetesen helyzetfüggő, így lopakodós pályákon többször nincs is, míg mikor menekülnünk kell, vagy felfedeznek, azonnal pergős ritmusokba csap át.

 A kitűnő audiovizuális élmény már talán elég is lenne a játék sikeréhez, de a Ubi Soft nem állt meg itt. Sőt, annyira továbbment, hogy véleményem szerint sikerült megalkotniuk az egyik legjobb hangulatú játékot. Mint már említettem, hősünk amnéziás a játék elején, így az információszerzés lesz az egyik legfőbb feladatunk. Ezt egyrészt majd különböző dokumentumok elvételével tudjuk végrehajtani, máskor pedig a memóriánk lép életbe. Egy-egy arc, egy név, egy esemény hirtelen eszünkbe juttat bizonyos dolgokat, melyet a játékban úgy oldottak meg, hogy pár pillanatra egy fekete-fehér álomvilágba jutunk, ahol a játék – néha a mi közreműködésünkkel – levetíti az éppen aktuális emlékképet.

A történet folyamán szépen lassan nyerjük vissza elveszett, elfelejtett képességeinket. Némelyikük a legtöbb FPS-ből megszokott különlegesség, mint például az, hogy főhősünk olyan fél percig nyugodtan kibírja víz alatt, viszont van néhány teljesen egyedi kommandós képzettsége. Ezek közül az egyik legfontosabb a hatodik érzék, mely egyfajta radarként fog funkcionálni a játék folyamán. Egyrészt – megfelelő hangrendszer esetén – a lépések hangerejéből, irányából rájöhetünk a célpontunk helyére, viszont a készítők gondoltak azokra is, akinek nincs 5.1-s rendszerük, az ő számukra kis „tap-tap” jelek képviselik az ellenség lépéseinek „zaját”, melyeket vékonyabb falakon keresztül is „látunk”, így belőhetjük, merre is megy a delikvens. Erre az érzékünkre sokszor szükségünk is lesz, ugyanis a játékban körülbelül egyenlő arányban keverednek a lopakodós küldetések és a mészárolós pályák. Meg kell mondanom, nem vagyok a Thief nagy híve, és soha nem értettem, miért erőltetik folyton ezt a rejtőzködős harcmodort. Úgy látszik, az Ubi rám (illetve a hasonlóan vélekedőkre) is gondolt, ugyanis a legtöbb diszkréciót igénylő pályát kellő körültekintéssel viszonylag hangosan is meg lehet oldani. Ráadásul adtak a kezünkbe néhány olyan fegyvert, melyek sokkal könnyebbé teszik ezeket a missziókat. Ezek közül kiemelném a távcsöves nyílpuskát, melynél természetesen a célzásba bele kell számolnunk azt is, hogy a nyílvessző nem azonnal ér célba. Ha viszont pontos fejlövést hajtottunk végre, eredményünk – az ártalmatlanná tett célponton kívül – egy kis három képből álló közjáték, mely a szerencsétlen célpont utolsó másodperceit mutatja be. A másik diszkrét kivégzőeszköz pedig a hű dobókésünk, melyet másodlagos módban bátran az ellenfél hátába döfhetünk. Ezeken kívül persze rengeteg egyéb fegyvert is fogunk majd használni, az egyszerű pisztolyoktól a kis gépfegyvereken keresztül különböző gépágyúkig, rakétavetőig. A legtöbb fegyvernek van másodlagos tüzelési módja is természetesen. Visszatérve a különböző taktikákra, nagyon okos ötlet, hogy ha kellően diszkréten intézzük el ellenfeleinket, akkor legtöbbször akkor sem kell elölről kezdenünk a pályát, ugyanis ha valaki nem nyomja meg a riasztót, addig nyert ügyünk van. Persze ettől függetlenül elég komolyan oda kell figyelnünk ezeken a pályákon, sokszor volt, hogy azért buktam be, mert a lövöldözésre lassan bár, de előbújt valahonnan egy katona, aki szépen hátba támadott. Az ellenfelek egyébként igen intelligensek, a már szinte kötelező elbújáson és összedolgozáson kívül akkor lepődtem meg nagyon, mikor egyik katona lelőtt társa fegyverét felvéve kezdett rám vadászni. Ráadásul mivel kevés olyan pálya van, ahol nagyon el vagyunk eresztve lőszerekkel, ellenfeleink viszont legtöbbször sokan vannak, már közepes nehézségen igen nagy kihívást jelent a játék.
 Természetesen nincsen rózsa tövis nélkül, így a XIII-ben is lehet találni hibákat. Leszámítva a már annyira fel sem tűnő falba olvadó testek problémát (amiből azért szerencsére itt igen kevés van), rettentően zavart a gyorsmentés hiánya, legfőképpen azért, mert némelyik pálya nagyon hosszú, és az ellenőrzési pontok igen ritkák. Elég kellemetlen volt az is, hogy a billentyűzetkioszt ást minden indításkor újra be kellett állítanom, remélem, ez a bolti változatban már ki lesz javítva. Ami még nagyon zavart, az a multiplayer mód. Látszik, hogy a készítők sokat dolgoztak rajta, ezt mutatja, hogy haverok hiányában akár botok ellen is játszhatunk többféle játékmódban (ezek között több egyedi is van, mint például a Counter Strike-ra hasonlító bombatelepítős módozat is), viszont a XIII fegyverarzenálja és ritmusa nem igazán multi meccsekre való. Mindössze egy módot találtam élvezetesnek, mikor fegyverek helyett különböző dobozok vehetők fel, melyekből véletlenszerűen kapunk különböző fegyvereket, esetleg sérthetetlenséget, regenerációs képességet. Itt nagyon jókat lehet játszani, mert nem tudjuk, hogy mivel tudunk majd lövöldözni, ha egyáltalán tudunk, és nem láthatatlanság lesz a következő dobozban.