nála szebb, jobb játékot létrehozni hasonló stílusban – és többé-kevésbé igazunk is lett. Bár a Remedy által megvalósított Bullet Time technikát azóta sok játékban felhasználták, olyan jól sehol nem mutatott, mint Max „kezében” (ami ugye különösen azért vicces, mert az effekt reneszánszát előidéző Mátrix film játék változata sem érhetett a nyomába ilyen szempontból). Próbálták a stílust is leutánozni, de igazából az sem sikerült. Így gondolom érthető, hogy mikor az első képeket megláttam a Remedy új játékából, az öröm mellett nem kis félsz is belém szorult, hiszen nagyon könnyű egy ilyen nevet pusztán a pénzszerzés miatt porrá zúzni. Aztán hallottunk mindenféle új információt az új BT 2.0 rendszerről, láttunk egy-két eleresztett videót, de igazából a nagyon okosan hajtott reklámgépezet egy percre sem engedett ki a kelleténél több információt, így mikor kézhez kaptam a dobozt, bár nagyjából tudtam, mire számíthatok, mégis kellemesen tudatlanul kezdhettem neki az installnak. Az első meglepetés az egyébként rettentő szép doboz kibontásakor ért. Az idő úgy látszik megnövelte az adatmennyiséget is, hiszen az első rész egy lemezéhez képest most kereken három korongon terül el a játék. Érdemes egyébként megemlíteni a magát a csomagolást, ami az előző rész fekete tokjával erős kontrasztot teremt. Míg az első résznél a fekete szín dominált, itt az alap a fehér, erre kerültek rá a „sötét” főszereplők. Hangulatos páros, az tény.

 Egy viszonylag hosszas telepítés után, rátenyerelve az indító ikonra elindult bennem egy kellemes déja vu érzés, a játék előtt felbukkanó beállító képernyő ugyanis teljes mértékben az előző részből lett átmentve. Persze ez ezredrangú dolog, de azért gyorsan feljegyeztem magamban (nem tudva, hogy később milyen jó is, hogy emlékezek rá), hogy a jó dolgokon úgy tűnik, nem akarnak változtatni a készítők. Továbbhaladva erősödött bennem az érzés, mintha az első rész egy újabb verziójával játszanék, nem egy teljes értékű folytatással. Az intro hangulata ugyanaz, és a menü is nagyjából ugyanaz, mint az első részé. Egyre jobban megrémülve kattintottam az új játékra, majd a megfelelő (illetve indításkor egyetlen) nehézségi szintet kiválasztva belelendültem Max legújabb kalandjába... És órákig abba sem bírtam hagyni.

Max ugyanis jócskán megújult. Kezdjük talán a legszembetűnőbb változással, a látványvilággal, a Max Payne 2 ugyanis megfelelő gépen maga a vizuális orgazmus. Elég a képekre tekinteni, esetleg néhány videóra, az embert lenyűgözi az a pontosság, részletgazdagság, ami a játékot körbeveszi. A karakterek kidolgozási szintje tökéletes, elfelejthetjük már az első rész „kocka” fejeit. Az előző részhez hasonlóan pedig mind a karaktereken, mind a pályákon valós, digitalizált, élettel teli textúrák feszülnek, kivéve talán az arcokat, és hasonló apróságokat. Ha már itt tartunk, meg kell említenem, hogy bár a játék elején kicsit fura volt, hogy Max arca megváltozott, később rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem zavaró, mivel az arcmimikával (ami az első részben mondjuk ki kereken, abszolút nem volt) gyönyörűen tudták a készítők a különböző érzelmeket kifejezni. Mikor pedig a szereplők megmozdulnak, jön a következő ámulat. Tökéletes emberi mozdulatok, tökéletes reakciók. Ez egyrészt dicséri az animátorok munkáit, másrészt a Havoc motort, ugyanis a Max Payne 2-ben már szinte minden a fizika szabályainak engedelmeskedik. Utadban van egy kartondoboz? Nem gond, lökd félre! Destruktívabb lelkületű játékosok rögtön az első pályán elalélnak, mikor a kórház minden kis műszerét lehet rugdosni bármerre. Persze lehet kérdezni, hogy ez mire jó, de az ember ilyen elhamarkodott kérdéseket nem tesz fel, mert mikor egy tűzharc közepén repdesnek a dobozok, csörömpölnek a ledőlt alkatrészek, vagy gurulnak szanaszét a kerekek, inkább azon kell elgondolkodnunk, hogyan bírtuk ki eddig hasonló megoldások nélkül? Az említett tűzharcok pedig minden eddiginél látványosabbra sikeredtek! Egyrészt az előbb említett fizikai rendszenek köszönhetően, másrészt azért, mert az ellenfelekre a rendszer úgy látszik nem hat a gravitáció, így egy jobb John Woo filmben látottakra hasonlít egy-egy pisztoly-párbaj, végül pedig természetesen a Bullet Time miatt.
 Mely rendszer szintén teljesen új köntösbe ötlözött. Mikor megnyomjuk a megfelelő gombot, a képernyő barnás árnyalatúvá válik, viszont a világ sokkal kevésbé lassul le, mint az előző részben. Ellenben minden egyes lelőtt ellenféllel kicsit tovább lassulnak a többiek, illetve – hasonlóan az előző részhez – kicsit töltődik a BT mód mennyiségét jelző stilizált homokóra. A jó öreg shoot-dodge viszont változatlan maradt, annyi különbséggel, hogy vetődéskor Max az utolsó lövésig, vagy a tár kifogyásáig fekve marad, így ellenfelektől körülvéve nem kell majd a felkeléssel bajlódnunk. Ezeken kívül kaptunk még egy új animációt, mely akkor kerül elő, ha BT mód közben újra kell töltenünk a fegyverünket. Ilyenkor nem kell félni, hogy szitává lőnek közben, ugyanis Max egy látványos „forgás” közben tárazza újra fegyverét, majd folytathatjuk is a mészárlást. A megújult, kifinomult grafikának tudható egyébként az is be, hogy a szokásos képregény novellákon kívül az első résznél sokkal többször fordulnak elő a játék saját motorjával készített átvezetők is.

Folytatva az újdonságok felsorolását, meg kell említenem a játék két legfontosabb elemét. Egyik a társak szerepeltetése, másik pedig a femme fatale, Mona Sax. Több pályán fogunk segítőbe botlani. Nem mondom, hogy sok mindenre használhatók, mégis kellemes meglepetés volt. Mona pedig szintén főszereplő lesz a sztoriban, több pályán fogjuk őt irányítani, melyek egy része érdekes módon párhuzamosan fut Max sztorijával, így bizonyos eseményeket kissé más megvilágításban fogunk látni. Mona egyébként Maxhez hasonlóan szintén az időcsavarás nagymestere, viszont tőle eltérően inkább a mesterlövész puskákat kedveli, így lesz egy olyan pálya, melyben azzal kell a fedezékről fedezékre szaladó Maxet fedezni.
 Nem is beszéltem még a játék történetéről, pedig – mint az előző részben – az alkotók egy lenyűgöző sztorit hoztak össze. Feltűnik szinte az összes régi szereplő, sőt, néhány újjal is találkozunk majd. Természetesen a történet egy cseppet sem válik vidámabbá, mint ez előző részben, a változás talán csak annyi, hogy a főtéma nem a bosszú lesz, hanem a szerelem. A szerelem pedig, mint tudjuk szárnyakat ad, így Max ennek az érzésnek nevében fogja megint csak a fél New York-i alvilágot lemészárolni. A játék története újból több fejezetből áll, így leginkább egy interaktív novellára hasonlít. A kitűnő grafika mellé hasonlóan páratlan hang és zene társul. Aki már látta a korai trailereket, az már hallhatta a főcím gordonkával szerelt változatát, mely valamiért sokkal komolyabb, búsabb hangulatot kölcsönöz a játéknak, és természetesen motívumai többször feltűnnek. A szinkronszínészek tökéletesen beleélték magukat szerepükbe, egy rossz szavunk nem lehet rájuk. A hangmérnökök pedig megcsinálták a közel lehetetlent, és a pályákat ha lehet, a zajokkal még élettel telibbé varázsolták. Nem is kell tovább ragozni, tökéletes lett ez is.

 A sok dicséret után viszont sajnos át kell térnem a játék hibáira, ugyanis ebből is akad elég sok. A pozitívumokat is a grafikával kezdtem, lássuk tehát, miért nem mondhatom nyugodt szívvel, hogy tökéletes lett. Kezdjük egy, az első részből itt maradt hibával, az ellenfelek változatosságával. Ilyen ugyanis – mondjuk ki – nem létezik. Összesen ha három különböző fajta ellenséget fogunk látni, és ez sajnos a játék felére igencsak lelombozza lelkesedésünket. Zavaró még, hogy bár a fizikai motort nagyon jól belőtték, a karakterek haláluk után még mindig szó szerint a rag doll – bábú – mozgását utánozzák, mely a környezet tökéletes kidolgozásával szemben igencsak butácskán néz ki. Persze én jóhiszeműen elhiszem, hogy ez a minél látványosabb tűzharcok miatt kellett, de ne mondja nekem senki, hogy egy pisztolysorozat a várt hatáson kívül az áldozat összes porcikáját eltöri és kifacsarja minden végtagját. Ráadásul, bár lehet, hogy kötözködésnek tűnik, a készítők még mindig nem tudták megoldani, hogy a karaktereken meglátszódjon a lövések nyoma. Nem várok én Soldier of Fortune szintű darabokra szakadó embereket, de legalább egy-egy testlövés hagyjon valami kis foltot. Az első részhez hasonlóan itt is rengeteg fegyvert fogunk találni, viszont attól eltérően itt annyi lőszert kapunk melléjük, melyek miatt abszolút elfelejthetjük a taktikázást.
 
A játék legfőbb hibája viszont minden bizonnyal a rövidsége. Sajnos bármennyire is szeretnénk, nem fog napokig a székünkhöz szögezni a történet, ugyanis alig néhány óra alatt be lehet fejezni! Ezt valószínűleg a készítők is észrevették, így a már ismerős nehezebb játékmódok mellé beépítették az Dead Man Walking módot is. Itt egyetlen célunk a túlélés, ellenfeleink pedig egyre csak jönnek. Kétségkívül érdekes játékmód lett, viszont sajnos nem elég ahhoz, hogy sokáig lekösse az embert. Multiplayer mód természetesen most is kimaradt, de nem is hiányzik, egyes Half Life modok (bal)sikere már megmutatta, hogy több élő szereplőnél nem nyerő az idő sebességével játszani.

Szegény Maxi, kapott most hideget, meleget, az egyszeri játékos pedig biztos csóválja a fejét, hogy most akkor megéri megvenni, vagy nem? A válaszom egy határozott igen, mert lehetnek hibái, lehet rövid, mégis az embert, ha egyszer elkezdi, nem fogja más érdekelni, csak a tömény akció, a lenyűgöző történet és a kitűnő hangulat. A rajongóknak természetesen kötelező, de ha valaki csak most kezdett el játékokkal foglalkozni és szereti az akció stílust, keresve sem talál jobb kezdést, mint a Max Payne 2-t.