A Black & White 2 világában ismételten egy istent alakítunk, kit egy fájdalmas könyörgés hív életre a nagy éteri turmixból, miközben a fohászt hallató görög asszonyságot egész népével együtt épp nagyüzemben aprítják fel a gaznál is gazabb aztékok. Természetesen csak sikerül újdonsült népünk legalább egy részét kimenteni a mészárlásból, s így kezdjük meg e világ leggonoszabb és leghatalmasabb népe, a már említett aztékok, és csatlósaik elleni harcot. A választható lények repertoárja kezdetben nem túl széles spektrumot ölel fel: van gorilla, farkas, oroszlán, és egy egész darab tehenünk, akarom mondani bocink is.
 Sajnos az előző epizód legötletesebb és egyben talán legélvezetesebb részét, a lények tanítgatását egy az egyben kivágták a folytatásból. Elveszett a tanítgatás lassú folyamata, most már a különböző varázslatokat egyszerűen csak megvesszük, és készen is vagyunk, lényünk akár azonnal alkalmazni is tudja őket. A nevelés egyéb aspektusait is leegyszerűsítették : lényünkben különféle kérdések merülnek fel, melyeket kis gondolatbuborék formájában láthatunk a fejük fölött. Amennyiben egyetértünk az adott gondolatával (pl: „Néha megeszek egy-egy falusit”), úgy simizhetjük a buksiját, hogy csak nosza, csináljon ilyet máskor is – minél többet simizzük, annál gyakrabban fogja az adott tevékenységet csináljuk. Ellenkező esetben pedig értelemszerűen pár jól irányzott atyai nyaklevessel utalhatunk finoman arra, hogy máskor ilyesmi még csak az eszébe se jusson. Lényünk igényei ezúttal nem túlzottan komplexek, voltaképpen néha simizzük avagy verjük meg, és persze halálra se unja magát félúton.
 
A nagyfokú egyszerűsítés ellenére is elmondható, hogy a Black & White 2 által prezentált lény egy remek kis virtuális állat, mely igen szórakoztató tud lenni – egy erősen limitált időintervallumig.

Lényünkhöz hasonlóan peonjainknak is megvannak a maguk vágyai, ennek tárgya a mindenkori településünk közepén lévő oltárnál jelenik meg. Amennyiben gonoszak vagyunk, úgy persze abszolút nem kell törődni a nép kívánságaival, kivéve persze, hogy azért éhen ne haljanak a jobb sorra érdemes polgárok. Az épületekről sok újdonságot nem lehet elmondani: típusaik, jellegük természetesen változott, de ugyanazt a célt szolgálják: ha jók vagyunk, akkor szép nagy házakat, szökőkutakat, szobrokat, fürdőket építünk, ha pedig kellően gonoszak, akkor bevágjuk a plebs tagjait egy méretes bérházba, és mellé építünk pár üzemet, hadd szokták a füstös városi levegőt.
 A hadászatot nem erőltették túl a fejlesztők. Igaz ugyan, hogy kiképezhetünk mind közelharci, mind távolsági harcosokat, továbbá készíthetünk ostromgépeket is, és az egységeink a harcok során folyamatosan fejlődnek, azonban egy harcászati téren kellően felfejlesztett, jó varázslatokkal operáló kreatúra még az übertápos alakulatokat is megeszi reggelire, esélyük csupán nagyon nagy számban van. A pályákat természetesen nem csupán a rossz utat járva, katonailag nyerhetjük meg, hanem kulturálisan is: amennyiben sikerül a kellő mértékben lenyűgöznünk az adott sziget lakóit, úgy az egyes települések lakossága önként és dalolva csatlakozik hozzánk.

A fentiekből akár egy remek játék képe is felvázolódhatna, azonban az első epizóddal ellentétben a Black & White 2 nem az. A játéknak két nagy hibája van. Egyrészt igen gyorsan dögunalomba fullad, másrészt pedig igen bosszantó, hogy a játékosok átlagos szellemi szintjét a Lionhead nagyjából egy ötéves gyerkőc szintjén képzeli el – ezúton is elnézést kérek minden ötéves olvasónktól. Az előbbi momentum azért válik fájóvá, mert a lényünk tanításával az előző rész legszebb pillanatait ölték ki a játékból, s ami maradt, az egy nem túlzottan szofisztikált városépítős stratégia, nyakon öntve egy továbbra is tündéri, viszont annál kevésbé érdekes tamagotchi szósszal.
 A második probléma pedig a már említett szellemi szint feszegetése. A játék legelején, mikor kiválasztottam a nekem szimpatikus lényt, hitetlenkedve néztem a monitorra, hogy nekem itt és most megtanítják, hogy hogyan is kell elforgatni a kamerát, zoomolni, avagy épp megragadni valamit. Mikor hatalmas erőfeszítések folyományaként sikerült végrehajtani a feladatot, persze virtuálisan megveregették a buksimat, és abban a pillanatban tudtam, mi az, ami hajdan volt óvodás koromból hiányzott: ilyen szinten hülyének még ötévesen sem néztek. De most legalább sikerült elérni, hogy igenis nézzenek annak. Egy játék második részében. Fárasztó. Fárasztó, főként azért, mert a fent leírt folyamat nemcsak egy nüánsznyi epizód a játékmenetben, hanem végigkíséri szinte az egész, amúgy nem túlzottan épületes történetet, ezáltal a játék egyik legneuralgikusabb pontját tisztelhetjük benne. Hájas ördög és nagyszakállú angyalféleség barátaink igen szájbarágósan magyarázzák el, mit hogyan is kell csinálni, és feladataink jelentékeny része is ehhez kapcsolódik: rakd ide ezt, gyűjtsd be azt, csinálj ennyi meg ennyi ezt meg azt, és a többi, és a többi. Kiábrándító, főként annak tükrében, hogy elszórva találhatók egészen ötletes küldetések is a játékban, továbbá néhol egészen sziporkázó humorral találkozhatunk.

A játékmenettel ellentétben a grafikára egy rossz szavunk nem lehet. A különféle lények rendkívül kidolgozottak, akárcsak a táj, az adott szigetek, melyeken kedvünkre vizsgálódhatunk talajszinttől kezdve a felhők magasságáig – a motor ismét brillíroz. Hangok terén sok újdonsággal nem találkozhatunk, ezek voltaképpen igencsak átlagos színvonalat ütnek meg, szerencsére azonban a szinkronhangok és a zenék igazán elsőrangúak.
 Ravasz kérdés, hogy hogyan is vélekedek a Black & White 2-ről. Egyrészt adott egy továbbra is remek koncepcióval rendelkező játék, remek külcsínnel, de olyan belsővel, mely megszenvedte a minden területre kiható egyszerűsítést, mely által a dicső előd legélvezetesebb pontjai vesztek el. Kár a Black & White 2-ért, mely a minél nagyobb eladásokra való törekvés áldozata lett. Béke poraira.