[962-943] [942-923] [922-903] [902-883] [882-863] [862-843] [842-823] [822-803] [802-783] [782-763] [762-743] [742-723] [722-703] [702-683] [682-663] [662-643] [642-623] [622-603] [602-583] [582-563] [562-543] [542-523] [522-503] [502-483] [482-463] [462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [Korábbi]
*Valóban boldog. Visszatért, mindenkihez és erősebb is, mint valaha. Alig várja, hogy találkozzon lányaival, testvérével és Enaylával is. Apjától ugyan tart, de mivel meg akarta ölni a királyt, nyílván a Vének rendesen a körmére néznek mostmár. A birodalomban el kell kürtölni, hogy mi történt. Hogy életre kelt, mintha valami istenség lenne. Meg kell félemlíteni ismét azokat, kik a család és a birodalom nyugalmára törnek. Elmosolyodik a nő szavaira. Örül, hogy végre rendbe jönnek majd a dolgok kettejük között. Csupa rossz döntést hoztak, mindketten, mellyel a lehető legtávolabb sodródtak egymástól. Tervben van neki, hogy elveszi Kryshnát. Azért edzett ennyit. Le kell győznie apját és onnantól ő dönt majd a kényszerházasságokról és a sajátjáról is. Reméli, hogy Enayla is megtalálja majd a boldogságot. Mikor a nő a hasára teszi a kezét, hirtelen furcsa energiát érez. Ez nem a nőjé és nagyon hasonlít a sajátjára. Mikor tovább tartja ott kezét, a kicsi lény reagál apja közelségére és impulzusokat küld feléje. Egy élőlény a nő hasában. Tehát terhes, persze...Terhes? Ezio hirtelen elfehéredik, de csak mert nem tudja hogyan lereagálni a dolgot. Az első pillanatban. Aztán hirtelen felpattan az ágyról, karjaiba fogja a nőt és pördül vele párat.* Ez nagyszerű! *Mondja halkan. Tudta, hogy termékeny és foglalkozni is akart ezzel, kérdezni a nőt, hogy észlelt-e valami változást, de nem gondolta volna, hogy pár együttlét után terhes lesz. Arcán látszik az őszinte boldogság.* Remélem lányos anyuka akarsz lenni. Eddig csak lányokat nemzettem. *Mondja vigyorogva, majd leteszi a nőt és magához ölelve megcsókolja.*
|
Tágra nyíltak a szemei, ahogy hallgatta a férfit, aki épp vérig sértette megjelenésével.
- Legalább én tudom kontrolálni magamat! – mordult fel és itt a nőkre értette célzását, hiszen a férfi az anyjával kezdett ki, amit Nwalca a mai napig nem tudott megbocsátani. Hátat fordított neki, majd eltűnt szemei elől sietős lépteivel. Kedve lett volna összeroppantani a férfi csontjait, de tekintve, hogy erejét nem tudja uralni, inkább nem kockáztatott. Pedig nagy előnye lett volna, hiszen a férfi nem ismerheti az ő erejét, ahogy senki sem, csak halovány sejtése lehet róla, de az nem elég. Forrt benne a düh, de mégis inkább szobájában pihent le. Elfáradt. Az orvos amúgy is jön meglátogatni és akkor ad neki gyógyszert is, vagy valamit biztosan.
Viszont az orvos csak nem jött, így ezt megelégelve kelt fel és sétált el felesége szobájának ajtajáig. Kopogás nélkül nyitott be, de mindezt csöndesen tette, nem úgy, ahogy általában szokta. A nő pihent, aludt, a lényeg, hogy az ágyon feküdt lehunyt szemekkel és egyenletesen szuszogott. Körbetekintett a szobában. Nem hagyta, hogy az emlékek megrohamozzák és hideg zuhanyként érje a felismerés, hogy itt tette tönkre Meredith lábait. Lassú léptekkel indult meg felé, majd az ágyra telepedett, de háttal a nőnek. Leheletnyit összeért felsőjük anyaga. Háttal feküdtek egymásnak, s míg a nő aludt, addig Nwalca nézett ki a fejéből. Joga van itt aludni, hiszen a felesége szundikál mellette.
- Sokkal több jogom van, mint Rainak… - suttogja csak úgy maga elé. Mindenestre elalszik és csak reméli, hogy Meredith nem fog kiakadni, vagy szó nélkül hagyja itt, mert akkor dühös lesz. Zöldes haja arcába hullott, rideg gyűlölködő fintora kisimul. Így egyáltalán nem mondható férfiasnak, inkább hasonlít egy suta kamaszra.
|
* Könnyen felismerte már így, hogy megsértette Nwalcát, még ha nem is szándékosan, tudja is ő, mit szabad ilyen flancos helyen mondani, mit nem.. persze nem akarja, hogy kivágják az első napján. Sok mindent szeretne tudni.. de legalább látni anyját... az nagyon jó lenne. Visszatérve a valóságba, Nwalca szavaira felölti vigyorát. * - Nem bánom, ha kapok társaságot. * Felelt csak ennyit. Rai-barátság? Remek, még valami bennfentes dolog. * - Színfolt? * Nevet fel* - Én csak egy fal.. ühm, úgyértem, valóban uram. A tavasz érkezte boldogságot visz mindenki életébe. * Próbált ünnepélyes hangon beszélni, de nevetségesen érezte magát, így inkább feladta, és normális stílusban folytatta tovább. * - Messze még a tavasz, tekintve, hogy jöttömkor jó hogy nem jegesmedvék borultak a nyakamba a hóviharban.. * Időközben érezte, hogy Meredith újra feszültté válik. Milyen lehet valójában ez a lány? Ki ő igazából? Ezek futottak át fejében, ahogy még utánanézett. Aztán adott magának választ: ez a lány a barátja! Ezzel egyelőre tökéletesen megnyugodott. Szája majdnem tátva maradt, hallva Leo szavait. Apja is ilyen könnyen kimondaná a dolgokat, mint ő? Neki, aki eddig apátlan volt, volt ebben valami fura, boldogító érzés. A hovatartozás érzése, mely a faluban elveszett . Mielőtt újból megszólalhatott volna, a cselédek nagy derültségére, egy mély,rekedt hang ütötte meg fülét. * - Calixte úrfi! Hát nem szóltam, hogy ne a vízesésen keresztül jöjjön, hanem a hídon tegye meg az utat, még ha kerülő is! * Andreas hangjára Calixte zavartan nézett hátra. Eddigi őre most bocsánatot kért előre is a jelen lévő nemesektől, és finoman berángatta Calixte-ot a szobába, ahol alapos fejmosásban részesítette. *
|
Leo
-ugyan ugyan...ne legyél már ilyen Nwalca, szegény fiú csak segíteni akart neked. ha nem tudnám, hogy nemesi család sarja vagy és meglátnálak ilyen göncben főleg ilyen fizikai állapotban én is azt hinném, hogy valami koszos kóbor gyerek vagy vagy valami csóró...szóval ez az ő szemszögéből érthető reakció volt de azt hiszem mindkettőtöknek eléggé fel van vágva nyelva ahhoz, hogy jól kijöjjetek egymással...*mondja csak ugy mellékesen majd bólint Meredith szavaira de furcsállja az arckifejezését ami átvillant rajta. Minden egys apró mozzanatot amit a többiek vétettek azonnal eltárolt elméjében és mivel tudja mi Nwalca egyik képessége, biztosra vette, hogy a fiatal férfinek köze volt Meredith meghátrálásához. Ahogy haladnak a legujabb érkező szobája felé egyre erősebb benne a gyanú, hogy valami közük van egymáshoz nekiik hármójuknak...Rainion-nak, Calixte-nek és neki. Kicsit lemarad mögöttük és alaposan megfigyeli a mozgásukat és megdöbbentő a hasonlóság ebben is hármuk között...és ez nem lehet véletlen, ahhoz tul sok dolog vág össze....visszapörgeti agyában a múltat és kifejezetten egy kicsinyke szeletre koncentrál...és ekkor megvilágosodik előtte...Calixte az ő fia....az ő és...Joulou gyereke...korban is stimmel és amint már megállapitotta, tul sok az egyező vonás...persze alaposan elrejti ezt a felismerést, arcizma sem rezdül hiszen bár minimális az esélye, mégis lehet, hogy téved...előbb a nővel kell beszélnie erről...aztán majd meglátja hogyan alakul a többi.egyelőre játssza a tudatlant és mikor egymás mellett haladó két fia hátrasandit rá, csak széles és ártatlan mosollyal biccent vissza nekik*
|
- Jó ötlet - *Támogatta Leo ajánlatát és amikor meghallotta a cipős dolgot kezét szája elé tette, hogy elne nevesse magát. A mosoly mi kezei mögött bukkant föl, hamar eltűnt Nwalca megjegyzésének köszönhetően, amire nem mondott semmit sem. Szemeivel az ő szúrós pillantásainak ellenállt, ekkor ismét előjött az az éles fájdalom, amit hónapokkal ezelőtt is érzett. Fel is szisszent és lábaira egy futópillantást vetett, majd sarkon fordult szobája felé véve az irányt, megállt. A közeli barátok hallatán, mintha kést döftek volna mellkasába, arca ismét fagyossá vált, a távolban lévő szolgálók meg is ijedtek. Végül visszafordult feléjük fordult és egy kisebb mosolyt eröltetett arcára* - Nemsokára csatlakozom, csak még fel kell vinnem ezen iratokat - *A kijelentését követően elindult a Trenoir szárnyon felfele, szobájafelé egyre sietősebben. Lába iszonyatosan elkezdtek lüktetni. Ahogy odaért szó szerint szobájába rontott, íróasztalára rakta a tömböt és önmagát a székre vetette lábára hajolva pedig átfonta azokat. Nem értette, hogy miért pont most kezdett ismét fájni, habár sejtette, hogy férje nézésében lehetett valami. Most már rá se nézhet vagy mi? Áh, tényleg nem értette őt. Hatalmas sóhaj keretében összeszedte magát és elindult vissza a társasághoz*
|
*A légkör mintha kissé nyugtalanná vált volna körülöttük az "Avernoir" szó hallatára. Rai kíváncsian figyelte az újonnan érkezett fiút - Calixtét, mint bemutatkozott -, aki picit úgy nézett ki, mintha ő tükörbe bámulna. Próbálta elhessegetni a gondolatot, de igazából nem hagyta nyugodni, ott lappangott a tudata mélyén, a szörnyű érzés nem hagyta nyugodni.
Hirtelen apjára villant a szeme, aki úgy tűnt, egyelőre mit sem sejt a dologból. Vagy csak nagyon jól játssza meg magát... Miért is ne.
Rait meglepte Nwalca viselkedése - bár, mire is számított? Azért az mulatatta, ahogy a fiú gunyorosan visszavágott a jövevénynek, aki még természetesen nem ismerte unokatestvérét.
Figyelmen kívül hagyta a Rai-féle-barátság említését, inkább Calixtéhez fordult most.*
Vidámnak éppenséggel nem mondanám, de nagyon remélem, hogy ön lehet az új, különleges színfolt az életünkben, ami elűzi a szürkeséget. A kastély jókedve kicsit megtört, de lassan itt a tavasz, kell a változás, nemde?
|
Rai megjelenése kissé taszította, ahogy Meredith köszöntette, az is. Nos, ő nem tette ezt, senkit sem köszöntött. Nézte az új srácot, de ekkor váratlan dolog történt. A gyerek megsértette.
- Tudod, nyugodtan aludhatsz kint is, megengedem- mosolygott rá édesen, mire a szolgálok elhallgattak, legalábbis próbálták visszafogni feltörni készülő nevetésüket.
- De persze feltétlenül szólok, de akkor te is szólj, ha kin óhajtod tölteni az éjszakát – még tette hozzá komolyan, ami még humorosabbá tette a kettőjük között lezajló beszélgetésfélét, a szolgálok legalábbis jót kuncogtak. Feleségére nézett.
- Ez is afféle Rai barátság? – nézett most először mélyen a felesége szemeibe. Képessége egyre jobban fejlődött ki, ami lehetővé tette, hogyha a sebzetta szemeibe néz, akkor a sebek fájni kezdenek és szép lassan újra felszakadjanak, de Nwalca jelenleg csak enyhe fájással ajándékozta meg felesége lábait, tudta kívül. Az új jövevényhez még nem fűzött hozzá sokat, mivel nem ismerte. Habár a beszólása után, és feleségétől eltekintve, lehet, hogy jól kifognak jönni.
|
* Egyszerre mintha az egész hall megtelt volna élettel. Calixte érezte néha úgy, hogy véletlenszerűen bevonzza a tömeget, de ez most más volt. Biztos most ébredtek. Ez a szegény srác is,hát nem kénytelen volt mezítláb jönni.. egy ilyen fényes palotában még cipőt se kapnak az emberek? Elég zord sorsa lesz így. Eszébe jutott valami. Odafordul egy pillanatra Nwalcához, arcán mosollyal. * - ha cipő kellene, nyugodtan keress. * Mutat két kopottas bőröndjére, melyek még mindig az ajtó mellett hevernek, ott, ahol a fiú hagyta őket. Fel sem fogta, mekkora sértés lehet szavaiban, így szólva egy nemeshez, mint Nwalca. A leérkező szolgálók próbálják visszafojtani a röhögést. Calixte pedig az őt üdvözlő Rai felé fordult. Várjunk csak.. apám? Calixte-tal vett egy fordulatot a világ. Van egy féltestvére? Hátra is lépett egyet, mert amint Rai arcára nézett, felismerni vélte saját vonásai egy részét. Jó móka lesz ez. *- A nevem Calixte Avernoir. Mostantól itt fogok lakni, önökkel. * Elmosolyodik, majd Leonard szavaira mosolya vigyorrá szélesedik. Szóval Diszi Meredith. * - Meredithszel világi nagy jóbarátok vagyunk. *Mondja ki gondatlanul, nem sejtve még mindig, hogy a nő ezt szívesen titkolná. Így majd kapja a kérdéseket bőven, de Calixte ezt nem is észleli, sőt, egy telifogsoros,kajla vigyort villant a lány felé, mint aki felhőtlenül boldog. * - Öhm, köszönöm, de magam is felvittem volna... egyébknét, eddig egész vidám ez a hely.* Elég abszurd ilyet mondania, az egész kastély fekete árnyait tekintve, a kimondatlan fájdalmakat mások szemében. De és ő élni jött ide. És lámlám, van egy apja. *
|
Leo
*még mielőtt első szándékból bemutatkozhatott volna, befutottak a fiatalok. Nwalca kedvesnek nem nevezhető mosolyára ügyet sem vetett de kellemes hangon üdvözölte őt, majd fiának is megadta ugyanezt. ezután fgordult vissza az új jövevény felé, momentán ebből a társaságból ő érdekelte leginkább hiszen idegen volt de valahogy mégis úgy érezte mintha ismerné a fiatal fiut. a rtőle telhető legkedvesebb mosolyát vette elő és most már valóban ejutott a bemutatkozásig is*-Leonard Avenoir vagyok. ha jól sejtem ti ketten ismeritek egymást Meredith kisasszonnyal...vagy tévedek? mert meglátásom szerint két idegen a lehető legcsskélyebb eséllyel üdvözli igy a másikat...persze alapvetően semmi közöm hozzá de talán menjünk beljebb, nem kellene az előcsarnokban álldogálva diskurálnunk, annyi jobb hely van itt, plusz úgy látom vendégünk elég sokáig marad, nosza keressünk neki egy szobát.*tapsol kettőt, mire egy cseléd jelenik meg és felkapja a fiú bőröndjeit és megindul vele*-remélem élvezni fogod itt töltött idődet, Calixte urfi. *folytatta a csevegést tovább*
|
- Wow, ezek aztán az igencsak túlkomplikált családi szálak *Jegyezte meg és hát jobban belegondolt, hogy az évek során igencsak összeszűrte az Avernoir család férfi tagjaival a levet, szinte már tudat alatt, aminek egyáltalán nem örült. Egy kicsit elhúzta a száját, amikor tovább kezdte volna húzni nyúzni az itt tartózkodásával kapcsolatban, de szerencséjére Leo tapsa szakította meg mindezt. Egész alakjával fordult felé és meghajolt.* - Köszönöm Lord Avernoir -*Egy önelégült mosoly jelent meg az arcán, hírnevéhez méltóan cselekedett. Calixte szemeiben elkapta azon pillanatot, amikor másmilyen érzelem bukkantfel, de nem reagált rá különösebben semmit sem, csak halgatta a közöttük folyó társalgást. Ez időalatt érkezett meg férje Nwalca. Tekintetük egyáltalán nem találkozott, még továbbra is haragudott rá a történtek miatt. Nem igazán tudott rajta kiigazodni, úgy volt vele, hogy ha békén hagyja akkor talán visszatérhet régi önmagához. Ha már vele nem is fog foglalkozni, sőt levegőnek sem méltatja, mint most sem, csak másokkal lehessen ugyanolyan, mint amilyen régen volt.* - Üdv Nwalca - *Köszönt neki, már csak azért is, hogy ne tünhessen a többiek szemében bunkónak, majd Raira pillantott, akin még pont elcsépelte a szórakozottságot.* - Üdv Rainion - *Végül őt is üdvözölte, hírtelen már csak azon kapta magát, hogy Avernoir férfi tagjai vették körül. Akaratlanul is de ajkait egy hatalmas sóhaj hagyta el. Kívülállóként nem lehetett észrevenni, de Leo itlélte a többiek részéről a légkör igencsak feszülté vált*
|
*Rengeteg idő telt el a végzetes este óta. A kastély csendben és gyászban magasodott a befagyott vízesés fölött. Mintha megállt volna benne az élet: a régi sürgés-forgást most halk léptek, elsuttogott szavak váltották fel. Mintha a démonok a szívverésüket is csendre intették volna.
Rai úgy érezte, szinte megfullad abban a nyomorúságos érzésben, ami körbelengte az egész kastélyt. Képtelen volt odabent tartózkodni; hetekre tűnt el, és mikor otthon volt, akkor is az istállóban töltötte a legtöbb idejét.
Aznap is éppen lovától tartott befele a házba, a lépcsőkön sietett felfelé, mikor kisebb tömegre lett figyelmes. Megtorpant, összevont szemöldökkel hallgatta a beszélgetést. Meredith hangja... Igen, ez nem lehet senki másé. Aztán sattanás. Hátulról látja a jelenetet, és szórakoztatja, hogy a fiú - legyen bárki is az - olyan fényes üdvözlést kapott, mint ő anno. Már épp mosolyra húzodott volna a szája, mikor meghallotta apja hangját is. Újra elkomorult, de feljebb lépett azon a pár lépcsőfokon, ami még az ajtótól válaszotta el.
Üdvözlésre nyitotta volna a száját, mikor feltűnt a színen unokatestvére. Rai rég nem látta; egyrészt azért, mert ő nem tartózkodott odahaza, másrészt pedig a fiú újabban zárkózott életmódja miatt. Kicsit azért jól esett neki, hogy még egyben látja a srácot, még ha nem is a legjobb kondicióban.*
Meredith, Nwalca, apám. *Sorolta azokat, akiket ismert, köszönésképpen; aztán az idegenhez fordult, akit most látott először.* Rainion Avernoir. Kit tisztelhetek magában?
|
Nwalcát a sok-sok esemény egyáltalán nem rázta meg, teljesen hidegen hagyta, ahogy az is, hogy nem látja feleségét, vagy unkatestvérét. Nem várta tőlük, hogy látogassák meg, de azért talán testvére megtehette volna, viszont ez nem következett be, a fiú pedig még inkább magába fordult. Csak a szolgálok látogatták meg, noszogatták, hogy sétáljon egy kicsit a folyosókon. Ám Nwalcának tökéletesen megfelelt a szobája, a hatalmas ágya és a takarója. Úgy tűnt, hogy Nwalca követi húgát a nyomorba, mert, hogy csak a takaró alatt feküdt és még nem is evett, teljes mértékben a rossz állapotot mutatott. Keveset aludt, leginkább csak meredt maga elé, aztán elérkezett az-az időszak mikor csak aludt, és ezért nem evett. Kórosan lesoványodott, bordái szinte átszúrták bőrét, de ekkor is csak aludt, vagy épp a plafont vizsgálta meg. Nem beszélt senkihez, nem tűrte ha mások beszélnek előtte. Sokáig ebben az állapotában maradt. Lova közben meghalt, ami először váltott ki belőle valamilyen reakciót. Dühös és bosszús volt. Viszont emez kijózanította és rendesen kezdett enni, habár egyik családtagjára sem óhajtott nézni, szóval továbbra is a szobájában maradt. Egy barátságtalan napot választott arra, hogy meztelen talpal kisettenkedjen a szobájából, de előtte megfürdött, hogy felfrissítse magát. Hosszú nadrágja alja tépett volt, felsője pedig sima fehér póló, aminek oldalán egy cápa volt ráfeste. Borzasztóan régi darab, még húga ügyeskedte rá azt a mintát.
Lassan megáll feleségétől nem messze, pont mikor a pofon elcsattan. A falnak támaszkodik, unott arccal szemléli az eseményeket. Nem ismeri a jövevényt, de igazából nem is érdekli. Ám a hamarosan közbelépő férfit annál is inkább. Fogait összeszorítja, nehogy elkiabálja magát, hogy az úr legyen kedves elfelé takarodni. Nem hiába, gyűlölte a férfit és megvolt rá az oka. Közelebb lépdelt hozzájuk és végigmérte a fiatal fiút, majd a férfit. Feleségét pillantásra se méltatta.
- De jó újra látni… - vigyorodott el a férfi felé, habár ez nem a az tipikus felszabadult Nwalca vigyor, sokkal inkább a gyűlölet finomabbik vigyora.
|
* Hitetlenkedve kap arcához, ajkát lebiggyeszti. Nem ilyen fogadtatásra számított, egy régi ismerőstől. De nem szegi kedvét, újra mosoly díszeleg arcán. * - Ez egy kicsit gonosz volt... *Jegyzi meg. Meglepve néz rá, ahogy az Ezio halálát emlegeti.Ezért van a fekete szín mindenhol. Ő erről nem hallott, fogalma sincs a démonvilágban történő dolgokról, még az ilyen komoly fajsújúról sem. Nem bírja visszafogni a gondolatait. *- És csak azért, mert tisztelted őt, idejössz gyászolni a kastélyába...? * Vonja fel szemöldökét, furcsán nézve a lányra. Szabadszájúsága szépen megnyilatkozik ismét. * - Én Joulou Avernoir fiaának * Húzza el a szót, mielőtt véletlenül kimondaná az igazságot* - a másodunokatestvére feleségének a bátyjának nagynénjének a barátjának fiának növérének feleségének a fia vagyok.Kétszóval Avernoir családtag. Csak most derült ki, tudod, ezek a kusza rokoni szálak.. * Maga sem tudja, mennyire idióta összevisszaság volt, amit gyorsan összehordott, zavartan megvakarta tarkóját, és szerencsére mielőtt Meredith faggatni kezdené bármiről is, egy taps hangja és Diszit dícsérő szavak csapják meg fülét. Pimasz vigyorral fordul az alak felé. * - Van ám nevem is. Úgy hívnak, Calixte Averno... * Mielőtt végigmondaná, szembesül az előtte álló férfivel, és azonnal rájön, hogy ő az. Édesapja. Egyes jegyekben nagyon is hasonlít rá.Tekintetében újfajta érzelem suhan át egy másodpercre, de nem árulhatja el magát. * - Önben kit tisztelhetek? Tisztelhetünk?
|
Leo:
*mivel túl sok dolog járt elméjében nem tudott rendesen odafigyelni a grimoire-ra amit tanulmányozott tehát sóhajtva visszatolta a helyére és úgy döntött sétál egyet. lekeveredett egészen a főbejárat közelébe és azt is hallotta, mikor valaki nagy elánnal kivágta a vaskoks ajtószárnyakat de meilőtt ő odaért volna már megelőzték. mintha csak varázsütésre tették volna, úgy jelent meg szinte egyidőben Meredith és egy szolgáló is. megállt az egyik hátsó oszlophnak dőlve és onnan figyelte a fejleményeket. halványan mosolyodott el mikor a fiatal srác magához ölelte a lányt, ő tudta már amit a másik nem, hogy ez nem volt jó ötlet. néma bólintással nyugtázta, hogy ismét igaza volt...voltaképpen az esetek 90 százalékában igy volt de nem fontos. Mikor a csattanás végigzengett a nagy előcsarnokon és elért hozzá, kilépett az oszlop takarásából és megtapsolta a jelenetet*-szép ütés, Meredtih kisasszony...nagyon szép...*mondta kedvesen, majd a jövevényhez fordult*-isten hozott nálunk, kölyök.
|
*Amikor kimondta, hogy ''Diszi'' felállt a hátán a szőr. A lány lábai földbe gyökereződtek, a váratlan ölelés pedig egyenlőt jelentett a halállal. A szolgáló azon serénykedett, hogy minnél hamarabb összeszedhesse a papírokat, ami még a lady kitörése előtt sikerült, gyorsan el is futott. A lány szemei összeszűkültek, egy hatalmas csattanás törte meg a kastély csendjét. A férfi arcán piros folt jelent meg, Meredith dühös arckifejezése eltűnt, hírtelen mosoly váltotta fel, mindez csak annak volt köszönhető, hogy sikeresen lesózott neki egyet.* - Itt élek és Ezio Trenoir halálát gyászoljuk, köztük én is, hiszen tudod jól, hogy... -*Hírtelen megakadt, eszébe jutott neki, hogy álnevet használt nála így nem mondhatta meg neki egyből, hogy ő a lánya* - ... mennyire tiszteltem őt -*Fogta rövidre a kastély jelenlegi álláspontját, majd egy szempillantás alatt felkapta a tóct, amit már összeszedtek neki* - És te mit keresel itt?
|
* Elsőre csak meglepődve vonja fel egyik szemöldökét, alig pillantotta meg a lány arcát, de olyan ismerős.. mitől is? Hol látta már ezt a leomló, ezüstös hajzuhatagot...?
Hát peeeersze.
Ajkai széles vigyorra húzódnak, ahogy felderengenek előtte az emlékképek. Már lép is Meredith mellé, és minden figyelmeztetés nélkül öleli át őt jó szorosan, a szolgáló szeme láttára,aki meglepettségére még az összeszedett lapokat is kiejtette kezéből, úgy meredt rájuk. A Hókirálynőt pont...? Egyébként is,ki ez? * - Diszi! * Hívja Calixte azon az egyetlen néven, amit a lány mondott neki annó. Őt Meredith Axie-nak hívta. Most mélykék szemei csillogtak a meglepettségtől. * - Hogy kerülsz ide? Csak nem követted az utam, te kis huncut? Bár kicsit merevnek tűnsz. * Hangosan felnevet, és elengedi a lányt, kinek ruhája most vizes lett egy-két folton, a fiú ruháján és haján maradt hópelyhektől. Calixte megrázza kicsit barnás tincseit, amik most borzasan hullnak homlokába.* - De most komolyan. Mit keresel te itt, a Trenoir kastélyban? * Kedvesen mosolyog, a szolgáló pedig nagyobbra tátja száját erre a lehetetlen kérdésre. Lehet, hogy bolond szegény fiú, csóválja a fejét, és sietősen kezdi szedni a papírokat, hogy mielőbb eltűnjön, mielőtt úrnője kitör. Calixte mit sem sejtve áll ott,és várja a választ.*
|
*Meredith egy hatalmas stócnyi papírral haladt szobája felé a folyosón. Fekete vékonypántos, hosszú testhezsimiló ruhát viselt, haját szokásos módon kiengedve hagyta. Már fél úton halad, amikor a bejárat előtt halad el és kinyílik az ajtó. A kintről besüvítő szél azonnal szétfújta a kezében lévő iratok nagyrészét, ami után a levegőbe kapkodott végül mégiscsak előre bukott és mostmár mindegyik szanaszét a földön hevert. Kezei ökölbeszorultak és azonnal az érkezőfelé fordult* - Mégis ki a fene engedte be...?! - *Hírtelen még a lélegzete is elállt, amint meglátta az újonnan érkezőt. Szemei kikerekedtek, a meglepődöttségtől pedig nem tudta folytatni mondanivalóját. Nem gondolta volna, hogy még találkozni fog vele, pláne itt a kastély területén. Tekintetét gyorsan levette róla, könnyed mozdulattal felállt a padlóról. Ruhája kicsit összeráncolódott rajta, amit kezeivel próbált minnél hamarabb kisimítani. A bejáratnál végül egy szolgáló is felbukkant, azonnal nekiállt volna segíteni összeszedni a papírjait de szúrós pillantással jelezte, hogy nem kéne* - Mégis hol tartózkodott miker megérkezett?! - *Mutatott a férfira, de ő maga nem fordult felé, abban reménykedett, hogy nem látta meg az arcát és nem ismeri meg őt.*
|
* Két bőrönd puffant nagy csattanással a bejárati ajtó előtt, ahogy a hóval borított, bundába burkolt alak előtt kivágódik az ajtó. Lehellete párás, ahogy levegőt kapkodva áll meg. A bunda lehull róla, így felfedve a fiatal férfit. Fekete,egyszerű szabású pólót visel,és hozzá sötétbarna nadrágot. * - Ezek még az ajtót is úgy tervezik, hogy egy szerencsétlen démonfi alig tudja betörni... vagy kopognom kellett volna? * Hangosan tűnődik el, ahogy körülnéz a helyen. Ez lett volna hát otthona... nem gondolkozik azon, hogy eltaszították innen, vidám mosollyal fogadja be a kastély látványát. Kívülről nem nagyon látott semmit, akkora már a köd és hóvihar. Ajtaját nekiveti a már csukott ajtónak, nem törődve vele, hogy elég nagy tiszteletlenség üdvözlet nélkül belépnie ide, pluszban kabátját a földre dobnia. * " De miért fekete itt minden...? Fene az ízlésüket... "
|
*Komolyan hallgatja végig a férfi szavait, nem szól közbe, nem is akarná megzavarni. Arcán látszik, hogy megrendül, és bűntudatosan hajtja le fejét az első szavakra. Az ő hibája, hogy ennyit szenvedett.. de Ezio most boldognak tűnik. És Kryshna felidézte magában Lumier szavait.. hogy Ezio sosem elégült ki igazán, és a gyötrő szerelem nyújthatja neki csak azt, amire igazán vágyik. Erre a gondolatra elmosolyodott. Ezt tökéletesen képes átadni neki, ahogy a példa mutatja... elmond egy fohászt Lumierhez. Mégsem olyan kegyetlen, mint amilyennek elsőre tűnik. Megmentette szerelmét, és csak ez számít. Újból elmosolyodik, ahogy apja megmentéséről beszél a férfi. Mint valami álom. Leszámítva, hogy ő másnak a felesége, és Ezio másnak a férje. Azért ez elég nagy hiba a mesében. Ahogyan büszkeségük is, mely állandóan keresztbetesz..
De ahogy Ezio újból rápillant, érzi, hogy minden rendben lesz. Hatalmas harcok útján. Talán háború is kialakul. Kezeibe fogja a férfi arcát, úgy húzza közel magához. * - Nélküled én is halott voltam..de most már csak a tiéd vagyok. Igazán. * Suttogja halkan. Bele is gondol, mi tartotta egyáltalán is, és akkor belécsap. Most már közölnie kell. Tekintete láthatóan megváltozik, megfogja a férfi jobb kezét, s a hatalmas tenyeret óvatosan saját hasára fekteti. A férfi értetlenkedő és furcsállkodó tekintetét látva, kicsit jobban szorítja oda. Ezio meg fogja érezni az új lény.. egy új démongyermek kialakuló energiáját. Kryshna ajkain halvány mosoly játszik. Elég sok problémát fog okozni, de.. anya lesz.... *
|
Leo:
*bár már hónapok teltek el azóta a remekül induló de rosszul végződő este óta, ami esküvőnek indult de a végén gyászszertartás lett és még mindig akármerre megy vagy néz, csak fekete lobogókat, fekete gyetyákat és feketébe öltözött démonférfiakat és nőket lát mindenhol. Néha úgy érzi, ő az egyetlen aki képes volt túllépni rajta és felvenni az élet fonalát. Persze mindenfelől megkapja azokat a lenéző és értetlen pillantásokat, melyek kimondatlanul is megkérdik tőle, hogy "miért nem gyászolsz? hát nincs benne tisztelet?" de nem érdekli. Ettől az egész búvalbaszott társaságtól és légkörtől még a nemi vágya és kis tulzással az életkedve is kezd elmenni. Ő nem a szokásos gyászgúnyában feszit, mindig is utálta azt a vackot, a szokott kényelmes öltözetében sétálgat a folyosókon, a szokásos laza mozgásával amire ugyancsak kap nem kevés rosszalló pillantást, sőt néha odáig merészkedik, hogy halk fütyörészésbe kezd, miközben célja felé halad. Őt, bár megdöbbent mikor látta a dolgokat, korántsem rázta meg annyira, mint sok más nézőt, ennek talán az a magyarázata, hogy korántsem ápolt olyan jó kapcsolatot sem Ezioval sem a többiekkel akik belesüppedtek a gyászba. Tulajdonképpen ő jól érezte magát és kész. Illetve majdnem jól, egy dolog volt ami bosszantotta, sőt az őrületbe kergette. az újsütetű felesége...az ágyasa...Kryshna! Elhitette vele, hogy szereti de közben együtt hált Ezioval, a rivális klán vezérével...persze ő sem szent de sosem hitette el az alkalmi partnereivel, hogy szereti őket, tisztában voltak vele hogy ez csak kaland de ami friss asszonya és a Trenoir között volt...az korántsem puszta kaland volt erre a fejét tette. Közben megérkezett céljához, a könyvtárba. belépett és lekapott egy vaskos kódexet, majd leülve felcsapta és olvasni kezdtett de gondolatai vissza-visszatértek a lányhoz és a másik féfihez. Bár az elmúlt hónapokban még csak egy fél mondattal, vagy egy kicsike szótüske erejéig sem emlegette fel a nőnek ezt a dolgot és Kryshna joggal hihette, hogy megbocsátott neki és jól tudta, hogy a lány magát okolja és bár kiválóan játszotta az aggódó friss férjet, valójában nem sajnálta a lányt, úgy volt vele, hogy magának köszönhette ami történt senki másnak. És hogy megbocsátott volna? semmiképp...csak várakozik a megfelelő alkalomra mikor visszafizetheti ezt a nőnek valahogy de mindenképpen méltó módon...amugy is tudjuk, hogy nagy erénye a türelem...és a bosszu is jobb hidegen tálalva nem igaz?. egy hideg és halovány mosoly kúszott fel az arcára, majd ismét minden figyelmét a kódex felé fordította*
|
[962-943] [942-923] [922-903] [902-883] [882-863] [862-843] [842-823] [822-803] [802-783] [782-763] [762-743] [742-723] [722-703] [702-683] [682-663] [662-643] [642-623] [622-603] [602-583] [582-563] [562-543] [542-523] [522-503] [502-483] [482-463] [462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés