[962-943] [942-923] [922-903] [902-883] [882-863] [862-843] [842-823] [822-803] [802-783] [782-763] [762-743] [742-723] [722-703] [702-683] [682-663] [662-643] [642-623] [622-603] [602-583] [582-563] [562-543] [542-523] [522-503] [502-483] [482-463] [462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [Korábbi]
*Szavai elakadnak és próbálná önmagában is és a nő előtt is megcálfolni azt, amiket a hercegnő mondott. Tényleg zavarodott, nem tagadja és tudja, hogy rosszul cselekedett, még is. A nő szépsége, kedvessége, közvetlensége pár percre teljesen megbabonázta. Nagy levegőt kell vennie, hogy elengedje és ne tűnjön valami eszelős féregnek, ezért csak meghajol a nő előtt.* Ahogy óhajtja. *És hagyja elsétálni a nőt. Később majd még bocsánatot kér és biztosítja róla, hogy ez többet nem fordul elő. Mikor magára marad, kínjában szélesen kezd vigyorogni.* Szép volt Ezio. *Felteszi csuklyáját, hisz így úgy érzi, elbújhat saját ostobasága elől, de jól tudja, hogy ez lehetetlenség. Éppen indulna vissza a hídon, hogy nyugovóra térjen, hogy az éjszaka elmúlt és a nap halvány sugarai már mutatkoznak az égen. Egy cseléd rohan felé teljes erejéből és már messziről kiabálja, hogy 'Lord Ezio'! Felkapja a fejét és elindul a fiatal cseléd felé, aki végigrohanta a hatalmas kastélyt, hogy megtalálja. Levegő után kapkodva próbálja elmondani mi történt, de Ezio egy szót sem ér.* Kérem nyugodjon meg. Vegyen egy mély levegőt. Így nem értem, mit szeretne. *Mondja nyugodtan, bár érzi, hogy valami szörnyűség történhetett, mert szíve vadul zakatol. Mikor a cseléd képes három összefüggő mondatban kijelenteni mi történt, Ezio szemei a sötétségtől, ami még uralja, hisz a nap nem kelt fel teljesen. Hirtelen eltűnik, otthagyja a nőt és megjelenik hatalmas fost és korom tömeget hagyva maga után a kastély gyengélkedőjén. Lánya ott fekszik az egyik ágyon és gyógyítással foglalkozó démonok veszi körül. Ruhája és bőre 60%-a véres. Elakad benne a levegő és nem is lélegzik vagy három-négy percig. Csak nézi mi történt. Mielőtt bárki odajöthetne hozzá, az idő hirtelen megáll. Az orvosok megdermednek abban a pozícióban, amiben eddig is voltak és csak Ezio képes mozdulni. Ugyan a nap már felkelőben van, de minden eláraszt a sötétség a szobában füst és por formájában, amitől normális ember fuldokolna, de Ezio itt érzi magát a legjobb. Egy sötét, női alak, ami nem áll másból mint füstből és valami szakadt fekete selyemruhából lebeg előtte. Bőre fekete, akár az éjszaka, de kis kékes fényt áraszt. Szemei világogkéken világítanak, testét minták borítják. Lassan beszél, hangja szinte visszhangzik Ezio fejében. Térdre ereszkedik és mélyen meghajtja fejét.* Lady Lumier. *Köszönti istennőjét, aki int, hogy Ezio álljon fel.* Szörnyű dolog történt legkisebb gyermekeddel. *Mondja halkan, de hangja szinte átsüvít a rengeteg füstön.* A történelem megismétli önmagát. *Folytatja az istennő, mire Ezio tiszteletteljesen bólint.* Túléli, úrnőm? *Kérdi határozottan, férfiasan, de szíve közben egy nagy csomóvá szorul össze. Az istennő szándékosan nem ad konkrét választ.* Meggyógyíthatom a lányodat, ahogy azt veled is tettem. *Ezio hirtelen, dühösen csattan fel. Bőrét kezdi befogni a rengeteg füst és korom, ami a szobában terjeng. Szemei teljesen feketék.* Nem! A lányom a birodalom egyik legtisztább teremtése! *Az istennő csendre inti az ingerült férfit, majd folytatja.* Valóban, lányodban megvan a tőled örökölt sötétség Ezio, de a fény lengi körül. A fényt birtokolja. A fény élteti... *Suttogja, majd a lányhoz közelebb lebeg.* ... ám a fény istennője nem jelent meg felajánlani segítségét. Anastasia nem fog segíteni lányodon. *Ezio arca egyre dühösebb undorba csap át.* Hisz családomat a sötétség lengi körül. Természetes, hogy nem segít rajta! *Csattant fel ismét, de az istennő figyelmeztetően felemeli kezét, miszerint ezt nem tűri a végtelenségig.* Választanod kell. Démon vagy sem, nem biztos, hogy túléli, mielőtt meggyógyíthatnák. A lányod értékes az életre. Nagy dolgokra hivatott. De el kell engedned a fényét, a tisztaságát. Tudtad jól Ezio! *Emeli fel hangját, kioktatólag, oktávokat emelkedik hangja.* Hogy családodat soha többet nem fogja elengedi a sötétség. Az árnyékok világába kényszerültök évszázadok múltán majd. Az erdőben fogtok bóklászni, mert csak így tudtok életben maradni! Így szólt az átkom és az ajándékom! *Ezio biccent és ismét meghajol.* Sajnálom úrnőm. Igaza van. Ám lányomat még is az orvosokra bíznám. Ameddig lehet, megmenteném a lelkét ettől. Sok évszázada élek ezzel a képeséggel és rengeteg erő kell hozzá, hogy ne szippatson magával. Egyik lányomat már nyeli el a sötétség. A másikat megóvnám tőle. *Mondja alázatosan, mire az istennő felháborodottan kitaszítja Eziot az ablakon azt kiabálva.* Ostoba! *Majd eltűnik, ám Ezio egyenest a vízesés felé zuhan, majd el is tűnik benne.*
|
- Csak az egyik lányát volt időm megnézni... ő elég erősnek tűnt. Mind lelkiekben, mind fizikailag. * Mondja elmerengve, visszaidézve Drina vidám alakját.. * - S ha ikrek, bizonyára hasonlítanak.. *folytatja, még nem tudva, hogy mennyire különbözik a két iker.* - De egyébként is, ön majd vigyáz rájuk, ahogy említettem. * Vigyorodik el. A hullámtörés, majd az utána való csók annyira hirtelenül éri, hogy teljesen leblokkol, teste mintha szoborrá merevedett volna, s a pár másodperces csók után szíve zakatol a gyors izgalomtól, úgy, hogy rá kell tennie kezét. Akadozva szólal meg, tekintete zavart. * - Lord Ezio. * vált vissza kicsit tartózkodóbb hangnemre.* - Ezt betudom annak... hogy felesége, bár gyönyörű nő, de büszke.. s a két család viszályára gondolva, érthető kettejük ellentéte, s ezt ön... önnek, le kellett vezetnie valahogy... * szövögeti a szavakat, de maga sem biztos abban, hogy van értelme annak, amit mond. * - Esküszöm, nem fogok erről egy szót sem szólni senkinek.* Pillantása komoly.* Viszont, ha most megbocsát.ja.. elvonulnék kicsit a szobámba. * felvillant még egy rövid, zavart mosolyt, majd sietős léptekkel, még mindig gyors szívveréssel és kavargó gondolatokkal elindul szobájába. *
|
*A nő kedvességére ismét mosolyra húzódik a szája. Természeténél fogva vigyorog mindig, hisz nem véletlenül olyan életvidám egyik lánya is. Ezio mindig ilyen volt és valahogy a gyász mellett sem tudja levetkőzni.* Remélem kipihente magát, mert letettem aludni. *Itt felnevet, mert olyan érzése támad, mintha egy kisgyermekről beszélne, pedig Celia lassan nagykorú.* Remélem lement vacsorázni, miután felébredt. Általában azt csinálják amit mondok, kivéve, ha... *Itt fejével az erdő felé bök.* ...arról a helyről van szó. Eddig mindig szerencséjük volt. Nem akarom, hogy úgy járjanak mint én. Ott nagyon könnyen bajuk eshet és szerintem ha bármelyikük megsérülne, nem tudnám elviselni. *Mondja keserű mosollyal még nem tudván, hogy legkisebb lánya éppen most érkezik a kastélyba és nincs túl jó állapotban. Kissé elbambul, ezért nem tud azonnal reagálni, mikor mert egy kétszer akkora hullám közelít, mint az előző. Ismét felkapja a csuklyáját és az utolsó pillanatban lép a nő elé. A furcsa érzés ismét hatalmába keríti, ezúttal viszont képtelen lenyelni a gombócot. Feltörnek belőle az állandóan elnyomott érzelmek és ahogy magához húzza a nőt, azt nem oly gyengéden teszi, mint előtte. Egy határozott férfias mozdulattal volna oda magához és ahogy a víz éri hátát, szájon is csókolja a nőt. A csók nem csak egy rövid, szájra lehelt puszi. Érzéki, hosszú, legalábbis amíg a nő azt hagyja. Mikor ajkait elhúzza és szemeiben és arcán teljes zavarodottsággal néz a nő szemeibe, megköszörüli a torkát.* Bocsásson meg, hercegnő... *Tudja, hogy Kryshna nem tekinti magát annak, de ebben a házban ő az, mert már jegyese egy rokonának. Nem képes azonnal elhúzódni, még mindig a karjaiban tartja a nőt. Tudja, hogy most kifordult valamelyest magából, hisz ő végtelekig hűséges. Még sem érzi, hogy bármi rosszat tett volna, mert felesége annyira sem méltatja, hogy beszéljen vele, vagy megtisztelje azzal, hogy ágyban aludjanak. Mindenki tiszteli, mindenki hallgat rá és fél tőle, kivéve feleségét és ő ehhez nincsen hozzászokva. Nyel egy nagyot, legszívesebben ismét megcsókolná a nőt. Szerencséje, hogy senki sem tartózkodik a közelben, hisz ő még nem tud róla, de mindenki Drinával van elfoglalva.*
|
- Valami gond van? * Kérdezi, látva a férfi zavartságát, majd hirtelen sápadtságát - mely már csak Ezio bőrszíne miatt is nagyon feltűnő. Eszébe jutott saját korábbi rosszulléte, s gondolatban összekötötte, hátha ez egy ilyen nap.... a szél ígyis baljós eseményekről suttogott, a hídon csak jobban érezték hatását,szabadon bele-beletépett ruhájukba. A magyarázat után hirtelen érezte is az irdatlan varázslat kisugárzását talpai alól* " Tehát nem csak maga a helyszín miatt különleges..." * végigjártatta tekintetét. Ugyan nem nyugodott meg teljesen, hiszen lepillantva még mindig rossz előérzete volt. * - Reméljük. * mosolygott rá a férfira. * - Jut eszembe, hogy van a lánya, Celia? Elég udvariatlan tőlem, hogy eddig még nem is kérdeztem.
|
*Furcsán érzi magát a nő közelében. Nem azért, mert emlékeztetné bármire is. A kacagása egy percig sem esik neki rosszul, érti, hisz biztosan komikus alakot ölthetett a sok víztől. Ledobja magáról a csuklyát, rövidre nyírt haját nem érte baj. Fejében kavarognak a dolgok. Amióta felesége meghalt, nőtől ebben a kastélyban nem kapott kedvességet. Senkivel nem tudott így elbeszélgetni. Ugyan vezette a sereget, a családot, nevelte a lányait, valamiért újdonsült felesége mellett még sem érezhette magát férfinek. Hatalmasat nyel, arcán látszik az összezavarodottság és válaszol a nőnek, de előtte pislognia kell párat, mert valami szűnni nem akaró érzés tört rá.* Varázslat. *Mondja először falfehér arccal, majd hogy kicsit oldja magában ezt az ismeretlen nyomást, elmosolyodik és ő ugyan nem veszi észre, de nagyot sóhajt.* Egy nagyon, nagyon régi varázslat, ami egészen addig fent is tartja a kastélyt, amíg azt valaki meg nem töri. Márpedig rajtam kívül nincs ember fia, aki tudná, hogy kell megtörni. *Szélesen, büszkén elmosolyodik, majd lenéz a távolba, a bejárathoz. De egy vékonyka lovon kívül nem lát egyebet, mert elég magasan vannak. A vér szagát pedig azért nem érzi, mert a vízesés sós illata tölt be mindent. Azon kívül nem érez semmit. Ismét halvány mosoly kerül az arcára.* Csak a gyerekek jönnek és mennek. Mindennapos dolog.
|
- Igen, már a vonásaiban is van valami, mely miatt akaratlanul is a tenger jut az ember eszébe..... mintha csak ott élne. Ha találkozom vele, feltétlenül megkérdezem... * Mielőtt folytatná, észrevette ő is a hullámot. Karjaivan automatikusan védte volna magát, mint általában, de Ezio megelőzte őt. A " csapás" elmúltával felnéz az igen magas, víztől csöpőgő férfira, s hirtelen előtör belőle a kacagás. A nevetéstől kapkodja a levegőt* - Bocsáss meg.. bocsásson meg *szabadkozik, majd javítja ki saját magát akadozva, még a könnye is kicsordul kissé, kézfejével finoman megtörli azt.* - Hála önnek, remekül. * feleli vidáman. * - Szerettem volna már megkérdezni... mi tartja fenn ezt a kastélyt? Szokatlan helyválasztás kissé, nem gondolja? * Kérdezi mosolyogva, tesz egy lépést visszafelé, de meg is torpan. Lenéz a mélységbe, de most nem a vízesést pásztázza, hanem a bejáratnál mozgó alakokat. * - Nézze csak, kedves Ezio... nem gyanús önnek kissé...? * Vonja fel szemöldökét, s kezével is lefelé int*
|
*Szélesen, fogfeltárva elmosolyodik. Lenéz ő is a mélybe.* Azt kell mondjam Ladységednek, hogy nem csaltak a szemei. *Itt felnevet.* Unokaöcsém Nwalca el tudja mondani, hogy mennyire sokféle élőlény él ebben a vízesésben. *Mosolya nem lankad. Egy kicsit a felkelő nap irányába fordul és látja, hogy egy hatalmas hullám felcsapott egészen a hídig.* Ójaj... *Csúszik ki a száján, mert a következő már sokkal nagyobb, mint a híd. Mielőtt mindkettejük eláztathatná, karjaiba zárja a hölgyeményt és hátat fordít a vízesésnek. Két méter magas lévén teljesen eltakarja a nőt, megvédve ezzel a víztől. Izmai, mikor a víz eléri hátát, fejét és vádliját, megfeszülnek, hisz ennyi víznek erősen ellen kell tartani, de nagy fizikai ereje lévén nem okoz neki gondot ekkora erővel szembe szállni. Még annyi ideje is volt, hogy gyorsan felhúzza magára csuklyáját, így nyakáról és válláról se tudott a hölgyre folyni ez a temérdek sok víz, ami amúgy élénk türkiz, lila és rózsaszín színekben játszott. Nappal inkább a sárga, zöld és világoskék dominál.* Jól van? *Kérdi szélesen mosolyogva.*
|
- Szívesen megismerném a lányait. A kalandvágyás szerintem alapjában véve is a vérükben van. *Mondja vidáman, utalva Ezio történetére* - Fiatalság, bolondság.. *Bár ő maga sem mondható idősnek, egy generációval mégis odébb van. * - De nagyszerű nőkké nőnek majd fel, hiszen ön itt van mellettük.. Bár azt már észrevettem, néhány gyermek itt elég kaotikus viszonyok közt kénytelen élni.. szülők nélkül, vagy éppen egy szétszakadt családban...
* A sötét erőkre tett célzás után csak bólint. Csendesen hallgatja végig a komor történetet, látva, Ezio-t már csak az elmondása is mennyire megváltoztatja viselkedésében. Keserédesen elmosolyodik* - Hát nem csak egy tragédia árnyékolja be az életüket.... szörnyű lehet, hisz nagyon fiatal még. Gondolja, hogy egy később majd javul...? * Mielőtt választ kaphatna, a férfi felé nyújtja a kezét, s kisétálnak a széles hídra. Kryshna lenéz a mélybe. A vízesés folyamatosan rázza a hidat, számára ez még szokatlan, de a látványért megéri.Hirtelen figyelmes lesz valamire. * - Az ott egy.... sellő? * Néz ámulva a folyamra, de rögtön el is pirul saját butának hangzó kérdésére * -Mm, biztos csak rosszul láttam... de ha hal is, óriási volt.
|
Csak bólint, s miután a leányzó elfutott, vágtába fogta lovát. Gyorsan szelte az erdőt, majd a kastély felé vezető utat. Beletelt egy kis időbe, bár nem olyan sokba, míg elért a kastély kapujához, ahol leugrott lováról és kezében vitte a lányt, majd átadta az orvosoknak. Már mindene véres, bár nem igazán zavartatta magát, tetszett neki ez. Mérhetetlenül begőzölt tőle, ezért elvonult a szobájába, sietősen. Lassan csukta be a faajtót, és lépett a szekrényéhez, hogy az egyik fiókot kihúzza, de mégis visszacsukta. Leült ágyára.
- Ne zakatolj… - Görcsösen kapaszkodott bele tincseibe, szemei kidülledtek. – Az csak vér… vörös… vér… - Megjelent maga előtt a leányzó, vérben úszva s minduntalan beleakart nyalni a friss vörösségbe, ami ömlött belőle.
|
- Várj egy kicsit - * Huga szájához tartotta kezét és a levegő részecskéit testébe juttatva minimális mértékben megnövelte, hogy kaphasson levegőt, majd Nwalca felé fordult * - Rendben, előre megyek - * Futásnak eredt, majd párméterrel odébb egy kisebb tölcsért alkotott aminek segítségével, hamar a kastélyhoz ért. A kapun berobogva az orvosi szobába rontott, ahol egy ápolónő pakolgatott. * - Azonnali ellátásra van szükség! A testvérem Drina Tenoir súlyosan megsérült! - * A nő meglepődött, gyorsan felkereste a akastély orvosát és megtették a számukra fontos előkészületeket. Meredith részletesen beszámolt a sérülésekről és azok súlyosságáról, így minden más egyéb eshetőségekre felkészültek ezzel kapcsolatban. Miután végeztek a bejárathoz robogtak várva az érkezőket. *
|
- Mindig megsérül valaki – kommentálja nyugodtan. Egyáltalán nem ijedt meg, amikor pikkpakk megérkeztek a távolabbi helyre, ahogy akkor sem kezdett hevesen dübörögni a szíve, mikor a sérült leányt megpillantotta. Lassan sétált közéjük.
- Ez nagyon vérzik. Meg fog halni…- jegyezte meg a tényeket és a jelenlegi felállást, miszerint a hugi nem fogja túlélni, de viszont Nwalca igen, ha esetleg eltávozik a másik családtagos leány. – Én nem tudom meggyógyítani – rázza meg a fejét nemlegesen. Egy kis idő múltán egy nagyot sóhajt. Fogja a véres ruhát és kicsit megtépázza, hogy eltudja kötni a sebet. Erősen szorítja, hogy elállítsa a vérzést, de közben felkapja a karjaiba.
- Elviszem a kastélyba… - Felülteti a lányt a lovára, majd ő is felszáll. - Te addig szólj apádnak, vagy akinek akarsz...
|
- Jah, akkor nem zavarlak de ha ... * Ahogy mondani akarta, hogy valami baj van Nwalca már magától csapódott, habár nem tudta miről van szó. Először csak lépésben haladt lehunyt szemekkel, a szellő mozgását felerősítette, hogy minnél több informácót gyűjtsön a személy avagy személyek hollétéről, amiről sikeresen meg is kapta a választ és sajnos, meg is érezte a vér szagát, amire hírtelen ki is nyitotta a szemét * - Valaki megsérült - * Jelentette ki határozottan és megragadta a másik személy kezét és futni kezdtek * - Nem kell megijedned - * Előre szólt, de pár pillanat múlva lépteikkel több métereket haladtak, amit az erejének köszönhetnek. A szél segítségével könnyedén haladtak előre és máris a helyszínre érkeztek, ahol mindekettőjüket szörnyű látvány fogadta: Egy csatának nyomait lehetett felmérni a kitört fákból ítélve és az utolsónál Drina hevert, kinek hasából csak úgy ömlött a vér és levegő után kapkodott * - Hugi! - * Egy szempillantás alatt mellé termett, homlokát a testvéréhez tette, jobb kezével csuklóján nézte meg a pulzusát *
|
Sziasztok…- Sóhajt fel halkan, és inkább lovával bóklászik tovább, de mindig visszatér a hídhoz, és végül ott is marad. Nézi a folyót és halkan dúdolgat magában. Kissé szerencsétlennek érzi magát, mert az összes családtagja érez energiákat, a másik tag energiáját, ha amaz gyakorolja, de ő nem.
- Azért nem vagyok semmirekellő, igaz? – vigyorog lovára – Hé, miért vagy ennyire savanyú? – sóhajt. Több óráig elvan egyhelyben, mígnem sietős lépteket hall meg.
- Üdv… Önismeret terápiát tartok, eddig sikertelenül – válaszolt bohókás hangnemben, barátságosan.
- No és te? – kérdi, miközben elindul, immár a leányzóval, céltalanul. Vagyis az erdő felé. Lova utána sétál, de továbbra is teljesen nyugodt. – Nem volt mindig ilyen… semmilyen. Régen igazán virgonc volt és nem tudtam megmaradni rajta. De hát… ilyenné lett, a pici paci… - mosolyodik el kínosan. – Nade, mért sietsz? Esetleg történt valami? Kínos az ilyesmi, de ezeket nem érzékelem. – nevet keservesen, és fájdalmas sóhaj hagyja el ajkait.
|
* Igazándiból azon volt inkább csak meglepődve, hogy eddig kibírta mellette, végül Balance szemeibe nézett * - Nos, ketten maradtunk - * Megpaskolta a nyakát és tovább folytatta a pucolást. Az idő hamar elszállt, de az érzés nem hagyta nyugodni. Miután befejezte a ló körüli teendőket a legvégén egy puszit nyomott az orrára. * - Majd jövök hozzád látogatóba - * Kacsintott rá és lassacskán kiment az istállóból, végül lehunyta a szemeit és vett egy mély lélegzetet. A rossz érzés egyre jobban fokozódott benne, ami nem hagyta nyugodni, így elindult az erdőfele ám útba esett a kastély hídja is, ahol óvatosan kellett elmennie, nehogy észrevegyék. Gyors léptekkel haladt előre a híd széle mentén, többször is pásztázva a környéket, hogy tiszta-e a levegő. Úgy tűnt, hogy nincs rajta kívűl senki sem a terepen, így futásnak eredt az erdőfele, de hírtelenjében megpillantotta Nwalca-t és hírtelen megállt. * - Üdvözletem! Hogy hogy még idekint?
|
*Hirtelen kapta a gyomronrúgást, ezért nem nagyon volt ideje kivédeni, vagy reagálni rá. Gerincével először kettéhasít egy fát és testét csak a második fa állítja meg, bá azt is megrepeszti és a fa ferdén áll most. Eszméleténél maradt de nagyon szédül és hányingere van, beverte gerincét elég erősen. Bőrét biztosan lila foltok fogják ott borítani, ahogy két karját és vállát már most is borítják, hisz hatalmasat kapott egy fejlett, felnőtt démontól. Mielőtt meg tudna mozdulni, egy inda fogja és és képtelen erre. Arca fájdalmas grimaszba fordul, amivel vegyül a gyűlölet, amit a démon iránt pillanatnyilag érez. Képes lenne arconköpni, de lélegzete elakad, ahogy a férfi hasbaszúrja. Ilyen fokú kegyetlenségre nem számított, hisz nem harcolt még annyit. Szemei kikerekednek és artikulálatlanul felnyög. A csókon szemei még inkább kikerekednek és teljesen ledöbben. Amint a férfi eltűnik az indák szorítása enyhül, végül elengedik a lány kezét. Teste élettelenül borul a fa tövébe, a teljes sötétségbe. Még lélegzik, de vére hasából gyors ütemben folyik.*
|
- Na gyere már egy kicsit! -* nyújtogatta a villáról a husit a sárkány felé, de az gyanúsan méregette őt. Nem nagyon bízott benne, de ez valahol érzehető is volt.* - Mondom, hogy nem csinálok semmit, csak nem akarom ezt az izét megenni. Vagy.... -* húzta vissza az evőeszközt és elgondolkozott.* - ... lehet nem is szereted? -*kérdezte halkan magától és egyaránt a sárkánytól. Nem várt választ. Biztos volt benne, hogy rá nem igen fog reagálni, hisz azt se tudja ki Ő. Mégis. Nem sokkal az után, hogy elhúzta a falatot az állat elől, az szaglászva kezdett közeledni és rátámaszkodni az asztalra. Celia szeme ekkor felcsillant. Odanyújtotta a kis kedvenckének a polipot, aki rögtön be is kapta azt és megette.* - Ez az! - * kiáltott fel, győzelemittasan, majd szétnézett, nem e van a közelben egy szolgáló lány. De nem. Mind az ételek körül sürögtek forogtak, az ebédlőben egy se volt. Így maga elé húzta a tányérját és egyenként odaadogatta a tengeri herkentyűt a sárkánynak.* - Ugya, hogy milyen finom? - *eresztett egy fél mosolyt, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan a finom szót.*
|
*Megérezvén, hogy a lány tűzmágiához folyamodik, gyorsan cselekedett. Egy gyors, nem annyira erős, de precíz gyomorrúgással, a lányt berúgja az erdőben. Hagyja, hogy a lány a fának csapódjon. Látszott, hogy fájt neki, de eszméleténél maradt. Ismét eltűnt az árnyákok között, majd a lány mögött található indák segítségével megkötözte a lány kezét, majd belenézett a szemébe. Látta, hogy a lány küzd a fájdalommal, de tekintette még mindig harcias volt.* – Látszik, hogy apád vére folyik az ereidben… - *elővette kis tőrét, és vékony vágást ejtett vele a lány nyakán.. Ezután a kést a lány elé tartotta. *– Látod? Már rég halott lehetnél… de tudod mit? Próbáljuk ki mennyire vagy szerencsés –*azzal a mozdulattal hasba szúrta, mindeközben őrült mosoly ült az arcán.*– Még mielőtt elmennék, egy búcsúcsókot is kérek - *megcsókolta Drinát és eltűnt a sötét erdőben.*
|
Félni? Dehogyis. Csak elővigyázatos vagyok. *Válaszolja nevetve, de a hirtelen szellőre ő is az ajtó felé fordul. Homlok ráncolva mered a sötétségbe, pedig az erdő jó pár kilométerre van innen. Az istállóban lévő lovak is idegesen mozgolódni kezdtek, természetesen érezték, hogy valami nincs rendben. Ő nem tudta annyiban hagyni a dolgot, kiejtette a kezéből a kefét.* Igen, én pedig szemtelenül felhatalmaztam magam arra, hogy tegezzelek...Most viszont, ha nem haragszol... Balance azt hiszem örülne neki, ha még boldogítanád kicsit, de ha nincs ínyedre, nyugodtan hagyd itt, majd a szolgálók elintézik. Élmény volt önnel társalogni, szép hölgy. *Küldött még egy elbűvölő mosolyt Meredithnek, mielőtt elnyelték volna a ködnyelvek.*
|
*Szemei hirtelen kitágulnak a szavakra és arra, hogy a férfi egyszerűen eltűnik. Nem tudja hirtelen hova kapja a fejét, de még visszaemlékszik apjára: maradj nyugodt. Szinte hallja, ahogy Ezio súgja neki, hogy maradjon nyugodt és akkor biztos nem lesz semmi baj. Komoly tekintettel fürkészi a sötétet. A sötétség a családjának barátja, tán csak nem fogja cserben hagyni. Ha eltűnne benne, látná, hol van a férfi és bántani is tudná, de nem kockáztatja meg. Nem tudja, ő milyen képeségekkel bír a sötétben. Nagyon lassan mozgatja fejét és fürkész, várja a következő lépést, miközben keze egyszer forróbb lesz, ugyanis kezdi megidézni a tűz szellemét. Ha hirtelen rátámadnak, most képes fel tűzgolyót dobni.*
|
*Az arcon rúgás egész hatásos volt, viszont sikerült ezzel rendesen felhúznia Shadet.* - Fenyegetsz és követelsz? – *kérdezte a lánytól kissé cinikusan, kaján vigyorral az arcán.*– Azt csinálok veled, amit csak akarok, de ha szeretnéd, be is bizonyítom… - *Azzal hirtelen eltűnt az árnyákokban.A lány mögött tartózkodik, akit egyáltalán nem érzi jelenlétét.
|
[962-943] [942-923] [922-903] [902-883] [882-863] [862-843] [842-823] [822-803] [802-783] [782-763] [762-743] [742-723] [722-703] [702-683] [682-663] [662-643] [642-623] [622-603] [602-583] [582-563] [562-543] [542-523] [522-503] [502-483] [482-463] [462-443] [442-423] [422-403] [402-383] [382-363] [362-343] [342-323] [322-303] [302-283] [282-263] [262-243] [242-223] [222-203] [202-183] [182-163] [162-143] [142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés